Az alagút egyenesen a roxmortsi bájitalüzletbe vezet.. vagy valami ahhoz megtévesztésig hasonlóhoz. Gyorsan kelek fel a földről hiszen nem tudom, hogy Scorpius vagy Anya egyenesen utánam indultak-e és nem akarok útban lenni, ha esetleg megérkeznek. Leporolom magam és még mindig erősen szorongatom a pálcámat felmérve a terepet. A jelek szerint itt semmi nem akar megenni vagy éppen elevenen elégetni, így lassan leeresztem a vállaimat kicsit megkönnyebbülve. A következő aki megjelenik az Anya aki szinte meg sem érkezik és máris a nyakamban van. Kivételesen minden rinyálás és ellenkezés nélkül ölelem magamhoz néhány pillanatra. Én már annak is örülök, hogy nem a torkom szorongatja egyből. -Minden rendben, jól vagyok.-bólintok. Ketten járjuk végig az "üzletet", de megvitatni nincs időnk a lehetőségeket, hiszen Draco megjelenik. Akármennyire sok fejfájást okozott nekem most azért kicsit megkönnyebbülök, hogy itt van, hiszen a biztonságérzetet kifejezetten növeli, bár hogy minek kell ilyen rohadt hangosan beszélni azt nem tudom... amikor bejelenti, hogy a hallása nem az igazi akkor már anyám is hangosabban beszél. Alig vagyunk néhányan mégis akkora hangzavar lesz egy pillanat alatt, hogy szinte belefájdul egyébként is kótyagos fejem. Igyekszem tartani a fonalat, hogy akkor most ki merre menjen tovább. Őszintén nem tetszik a szétválós gondolat, de ha csordaként egy irányba tartunk akkor tényleg nem tudom, hogy hogyan találhatnánk meg a húgomat. -Én megyek a fehér ajtón. Próbálok majd segíteni a többieknek és körbenézek hátha közben Rosie is előkerült.-bólintok egyet végül beleegyezve a felállásba. Az hogy Scorpius is ilyen könnyen belemegy-e a dologba az másik kérdés, de abba a vitába én nem fogok beleszólni az biztos. Még egyszer magamhoz ölelem Anyát mielőtt elindulok a fehér ajtó felé. A kezemet a kilincsre helyezem, de még egyszer visszafordulok és egyenesen Draco-ra nézek. -Vigyázz rá!-szólok neki mielőtt lenyomom a kilincset és kinyitva az ajtót átlépek rajta, hogy segíthessek azoknak akik már visszatértek bármilyen okból kifolyólag.
Jelenleg a csapóajtó jelenti minden reménységünket, így Lucassal együtt feszítjük azt fel, majd miután sikerrel járunk, megpróbáljuk megvizsgálni, megnézni az alját, hogy hova vezethet, de válaszok nélkül maradunk. Nincs más kiút, csak lefelé, így a srácra nézek és bízom benne, hogy Ő lesz az, aki először lemegy. Időközben Pansy felveszi a harcot a sárkánnyal, én pedig tudatom vele, hogy erre lehet a kiút, jöjjön mielőbb, ahogy tud. Ezt viszont tudom, hogy mondanom se kell, elvégre nem hülye, így Lucasra pillantok, aki időközben már le is ül a piszkos padlóra. - Rendben! - viszonzom a mosolyt, majd intek, hogy gyerünk, menjen, mert szorít minket az idő. Hagyok neki néhány másodpercet, mielőtt követném, mert nincs más lehetőségünk, itt meghalunk. De Pansy kérdését még éppen elkapom, így emelem a pálcám, hogy lássa a fényét. - Igen, gyere, addig én lecsúszok! Nézz a lábad elé... - és már ülök is le, hogy hezitálás után kövessem Lucast, majd odalent én is minél hamarabb félremásszak, hogy tudjanak jönni a többiek is. Nem törődöm most a rajtam lévő horzsolásokkal és a kellemetlen zúzódásokkal, majd egy bájital segít rajtam, ahogy a külsőmön is egy fürdés. Itt vajon biztonságos? Rögtön körbefordulok, pálcámat felemelve, hogy meg tudjam vizsgálni, hol vagyunk. A hely ismerős, mégis... mégis más, mint amihez szokva vagyok. Látom a két ajtót, a fehéren pedig elolvasom az üzenetet, de vajon bízhatunk benne? - És ha átverés? - de ekkor érzem meg a füst szagát a levegőben, mely a fekete ajtó alatt áramlik be, így felemelem kezem és igyekszem a saját ruhámmal eltakarni az orromat, az ajtó pedig a következő pillanatban vágódik ki. Szinte elkerekednek a szemeim, amikor apámat látom meg a túloldalán, a következő pillanatban pedig legnagyobb meglepetésemre olyasmit tesz, amire már jó ideje nem volt példa, én pedig... nem taszítom el, bármit is tett és bármi is történt velünk az elmúlt időszakban. Kezeimmel átölelem a derekát, a fejem pedig egy apró sóhaj mellett a vállához hajtom. - Apa... - suttogom szinte halkan, amit mint utólag kiderül, nem hall, de hogy jól vagyok-e? Eleresztem, felnézek rá, majd biccentek. - Velünk minden rendben... - vele viszont nincs, így kissé aggódva nézem Őt, miközben Pansyt is megöleli és hallgatom a magyarázatot. - Mi egy sárkánnyal találkoztunk. - jegyzem meg szájhúzva, de jól artikulálva, hátha a számról könnyebben olvas. Rosie pedig... Őt nem találtuk mi se. Egészen más kötött le minket ugyebár. A fehér ajtó említésénél kicsit hezitálok, de végül bólintok, amikor Lucas is meghozza a döntését. Talán jobb lenne, ha most nem akarnék hősködni és egyébként sincs okom rám, csak apa miatt aggódok. Nem örülök, hogy menni akar, de... megértem. Rosie miatt... Igazság szerint, ha csak én tudnék érte menni, én is megtenném, de ezt megtartom magamnak, nem kell tudniuk. Bár talán tudják. - Jól van, rendben, megyünk és segítünk, akinek kell! Legyetek óvatosak! - és ekkor ér Pansy ölelése, amibe némileg belefeszülök, mert erre nem számítottam és mert mi nem vagyunk éppen ilyen viszonyban. Nem szoktunk ölelkezni. A pillanat hamarabb ér véget, minthogy lehetőségem lenne különösebben reagálni rá, így végül hezitálás nélkül megfordulok és nem vágok semmit se most a fejéhez, csak távozom Lucas után. Miután pedig visszatértünk a kastélyba, teszem a kötelességem. - Nézd meg, nincs-e itt a húgod valamerre. Nem biztos, hogy Ő is átkerült arra a fura helyre, ahova mi. - pillantok Lucas felé, én pedig gondoskodom a vendégekről. Értek hozzá, jól tudom, hogy mi a dolgom, és remélem, hogy apáék is minél előbb visszatérek. Addig viszont le kell kötnöm magam, mert túl ideges vagyok, így hívom a manókat is, majd Ő nekik is kiadom a feladataikat, hogy figyeljenek a vendégekre, mindenkit hívjanak egy helyre, nézzék át, hogy ki van itt és ki hiányzik és akinek kell, annak segítsenek.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
I am not a team player. Just so you know... I am ready to betray all of you if necessary.
Megkönnyebbült sóhajtást hallattok, mikor végre valahára elszabadultunk a bestiától. Esküszöm sajnálom, hogy Aksel most nem lehetett itt velem, pedig bizonyára imádta volna a látványt… Az élményt már kevésbé, de lehet ő okosabban meg tudta volna ezt oldani, mint mi, akik csak random lövöldöztünk rá. Az alagút nyálkás volt, undorító, azt hittem mentem rosszul leszek, s bár felsértette ruhámat – mely már eleve szakadt volt – a felület, az zavarta legjobban, hogy koszos lettem. Remegni kezdtem kissé, de igyekeztem magamon uralkodni, ne most jöjjön ki a hisztim. Minden estre ezt a tényezőt magam mögött hagyhattam, ahogyan… Őt is. Ha valaha érezhettem bűntudatot, akkor az most volt. Megígértem, hogy segítek neki, hogy soha nem hagyom el, s most… Most otthagytam, talán meg is hal, s én csak magammal törődtem. Igen, néha önzőnek kell lennünk. Szeretném azt mondani, hogy világ életemben az voltam, de vagyok annyira ember, hogy én is megtapasztalom a morális dilemmákat. Éppen ezért valahol fáj, a szívem egy nagyon apró szeglete most sajog, de a felszín ezt meg se érzi, maximum valami aprócska tűszúrás lehetett, semmi több. Így csak megyek a nő után, keressük a kölykeit, bár nem egészen vagyok biztos abban, hogy miért követem őt ennyire hűen… Talán mert az előbb neki volt köszönhető, hogy el tudunk szabadulni, talán azért, mert egyébként sincs másik kiút… Mindegy is, a lényeg, hogy szorosan követem őt, míg meg nem találjuk a két fiút. Várom, hogy befejezzék a kis családi jelenetüket, egyébként sem vagyok bőbeszédű, de jelen helyzetben még annyira sem, hiszen nekem mi közöm van ehhez az egészhez? Én csak egy katona vagyok jelenleg, aki támad, ha kell. Az egyedüli dolog, mi kizökkent a nyugalmi állapotomból, az az érintés, ami elől el is húzódok. Kibírom, de inkább ne. – Elnézést… Nem bírom. – Nem most, mikor alapból is szutyok állapotban vagyok, nem most, mikor traumatizáltak a sárkánnyal, nem most, mikor Karkaroff talán éppen meghalt. S bár világ életemben ezt kívántam, most mégis valahogy furcsa erre gondolni. Vasily nem lesz boldog… Nem fog örülni, hogy nem viszem el neki a fejét. De ezen később kezdek el aggódni, jelenleg az is éppen elég rossz, hogy bár azt hittem végre vége ennek az ostoba játéknak, még mindig nem jutottunk ki. Számomra ismeretlen a hely, így csak az ajtókra figyelek, melyből az egyik biztonságosan kijuttat minket, a másik pedig esélyt ad arra, hogy másokat megmentsük. Van itt olyan, aki engem érdekel? Mert elsőre azt mondanám, hogy nincs. Se az unokatestvérem, se a mennyasszonyom. Akkor minek is? Morfondírozásom közben azonban meghallok valakit, akinek idegen, de annyira mégsem idegen a hangja, s megfordulva már látom is, a férj az, maga Malfoy. A családi drámát és a nyáladzást kihagyva, inkább visszafordítom tekintetemet az ajtókra. Mély levegőt szívok be, mikor megérzem a füstöt. Miért akarnak ma direktbe megölni?! Mert ha nem lett volna elég a sárkány, mely tüzet fúj, ott van az, hogy jelenleg lángol az épület. Pánik szerűen vonom magam köré a jégpáncélomat – ismét – s egyből oltani igyekszem elemi mágiámmal, de legalábbis távol próbálom tartani magamtól. Utálom! Gyerekkoromra emlékeztet, ahol apám bezárt, majd rám gyújtotta a kis faházat, hogy oltsam el. Nem számított, hogy kicsi voltam, tapasztalatlan… Jussak ki. Már éppen mennék kifelé a fehér ajtón, mondván, hogy menekülőre fogom, mikor a menyasszony felém fordul, s kérdez. Egy pillanat erejéig csak bámulok rá, majd nagyot sóhajtva bólintok. – Gyanítom jól fog jönni az elementális képességem… - Halkan jegyzem meg, de ha annyira meg akarják menteni az embert… Plusz ma volt az esküvőjük, annál szebb nászajándékot nem is adhatnék, hogy nem hagyom, hogy kinyírják magukat. Amint pedig feltárul az ajtó, s látom, hogy a folyosó is lángokban áll, már teszem is a dolgom, s megpróbálom távol tartani a tüzet magunktól, de csak amíg elérjük az ajtót… Bár gyanítom ott se lesz jobb a helyzet.
Megkönnyebbült sóhajtást hallattok, mikor végre valahára elszabadultunk a bestiától. Esküszöm sajnálom, hogy Aksel most nem lehetett itt velem, pedig bizonyára imádta volna a látványt… Az élményt már kevésbé, de lehet ő okosabban meg tudta volna ezt oldani, mint mi, akik csak random lövöldöztünk rá. 
