The price of your greed - 6. csoport

“Utálom az esküvőket.” Persze, ez sokkal többről szól a vörös függönyök takarásában, mint egy egyszerű ígéret két ember közt, de már akkor sem rándult csomóba a gyomrom, amikor az én beavatásom volt. Csak egy újabb feladat, mint egy teher, csak arra kell ügyelned, hogy kiegyensúlyozd a vállaidon, hogy magasan tartsd a fejed és ne süsd le a tekinteted mintha félnél. Beleszületett és begyakorolt szerepek, amik formaságai ha rajtam múlnának, sokkal kevésbé lennének szerteágazóak. Van valami izgalmas persze, a rétegesen alapozott logikai játszmákban, de a túl sok egyszerűen fárasztóvá válik. Az én véleményem persze mit sem számít az egészben, ahogyan a részvétem is inkább egy újabb kötelesség a többi mellé. Ha legalább Vasili itt lehetne, lenne valami elviselhető az egészben, de nincs itt, így pedig az ismerős arcok is távolinak hatnak, és egyszerűen kerülöm a társaságot - még a lányokét is, hiszen ha valamilyen csoda folytán élet halál helyzetben szükségük lenne rám úgyis elérnének. Az elmúlt időszakban gyakoroltam kezelni a vérszövetség közti köteléket, de néha még mindig érzem, hogy egy-egy gondolatom akaratom ellenére elszabadul az éterbe. Vagy néha szinte már észre sem veszem, hiszen leggyakrabban olyankor történik, amikor a saját érzéseim is túlhatalmasodnak valami miatt. És ez, ez a helyzet itt és most kifejezetten irritál.
Ettől a korántsem kis részlettől eltekintve a társaság kerülés egészen jól alakul, egészen addig a pontig, amíg a vihar fel nem rázza a tömeget, hogy valami állatias csordaként, egyesek már-már fejvesztve meneküljenek fedett helyre. Gyerekek szakadnak el az anyáktól, drága ruhák mennek tönkre, miközben én csak az utolsók egyikeként sétálok be, egyetlen októl vezérelve: különösnek hatna, ha egyedül állnék az esőben, pedig valójában semmire sem vágynék jobban, mint meghúzódni az egyik fa tövében és onnan tenni magasról mindenre ami mára napirendben van - meg arra is, ami nincs. Ráadásul ez a ruha is nevetséges, kényelmetlenül feszül rám, “bevág az oldalamnál az öltönyöm, talán mégsem kellett volna kihagyni a ruhapróbát. Vagy tönkretenni a korábbit, de a vér nehezen jön ki belőle, ha már beleszáradt.”
Amikor meghallom, hogy egyesek valamilyen sakkfigurákról kezdenek beszélni, határozottan bánni kezdem, hogy miért nem maradtam kint. Kár, hogy ez sem, mint sok más, volt lehetőség. Kivételes bizonytalansággal nyúlok a zsebeimbe, igazából csak azt remélem, hogy időközben nem került semmi bele. Mielőtt viszont megnyugodnék, hogy üresek, rá kell jönnöm, hogy a cipőmben van. "Mégis ki a fene gondolta, hogy ez jó ötlet?" Most érzem is, hogy elszabadult a gondolatom, de a falnak dőlve megremeg a kezem, ahogyan lehúzom a cipőmet az ostoba bábu miatt, ami csak a helyzet miatt ostoba. Nem akarok részt venni valami jópofának gondolt kis játékban, szóval nagyon remélem, hogy nem csak ennyiről van szó. Nem szeretem a felesleges hülyeségeket.
Összeszűkül a tekintetem ahogyan körbe pillantok, még mindig alig lett kisebb a hangzavar, sőt, most már nem is lesz, ha az emberek a saját kis csoportjukat keresgélik. Az ujjam közt forgatva a bábut csak arra gondolok, hogy ez kötelező, és mi lenne, ha valamelyik mellettem elsuhanó gyerek gallérja mögé rejteném a sajátomat? Onnantól kezdve pedig az ő problémája lesz, legyen bármi is ez. Mielőtt viszont a gondolatnak esélye lett volna cselekedetté nőni, észreveszem őket. És ami a rosszabb, ők is engem. Sven és Annamarie, egy-egy világos bástyával a kezükben, és attól tartok, lehetett idejük észrevenni, hogy nekem is az jutott.
Annamarie felkiáltása, és főleg némiképp ital csípte megjelenése csak tovább erősíti bennem, hogy nem akarok itt lenni, mégis, a lábaim erre hangolt gépezet egyenletes ütemeivel indulnak feléjük.  Elfutni késő, és nem is lenne méltó.  Végülis, lehetne sokkal rosszabb, őket legalább nem annyira nehéz elviselni. - Sven, Annamarie. - Biccentek egy aprót feléjük szűkszavúan, miközben az emlegetett félvér irányába pillantok én is. Ez a nap csak egyre jobb lesz, és még távoli a beavatás időpontja is. - Remélem nem. - Előbb Annara, majd Svenre pillantok, remélem nem kell összejátszanunk valami idegesítő játékban, és azt is remélem, hogy őket is közel annyira érdekli a többi… társunk? mint engem. Mert ahogy látom, még egy alak felénk tart, de igazából fogalmam sincs, hogy valóban mi vagyunk-e a cél vagy kicsoda ő így elsőre. A félvér lányról is csak annyit tudok, hogy félvér és pont, az eddig itt töltöm időm alatt semmi érdemlegeset nem láttam tőle ami miatt mégis meg kellett volna jegyeznem a nevét is.

Nem tudom mi ez az egész, vagy miért, de egyre kevésbé tűnik úgy, hogy a program tervezett része lenne… "Jól van." Üzenem még Calystanak, egyre kevésbé figyelve a két lányra a fejemben, mert az apró megjegyzések egyre kevésbé hatnak fontosnak. A feladatot nézve nem tudom meddig van bármelyikünk is kifejezetten jól, egyelőre kétlem, hogy hasznos lenne minden részletet megosztani a lányokkal. Ha az ők feladata is hasonló a miénkhez, akkor egyelőre elég lesz ha arra koncentrálnak. Különben is, esélyesen Sven is tud vigyázni magára.
- Milyen aranyosan aggódtok egymásért. - Forgatom a szemeimet, nem igazán értem, de azért biccentek egy aprót. - Jól van. - Nem úgy hangzott, hogy bármi baja lenne. Bár nem értem a közjátékot, hiszen fogalmunk sincs merre vannak, az egész helyzet egy csapdának tűnik, esélyesen képtelenek lennénk közbeavatkozni bármi is történjen éppen a többiekkel. Jobb lenne arra koncentrálni, amit irányítani is tudunk - az pedig a saját helyzetünk. De rövidebb, ha csak közlöm, hogy jól van, és esélyesen azzal elhallgatnak mindketten.
A döntés annyira nem volt nehéz, én tudom, hogy elviselem valahogy az átkot, és úgy tűnik Munter is benne van a hősködésben - ennyit arról, hogy jól van - a szavai viszont, esélyesen akaratlan, de olyan helyre szúrnak ahol nagyon nem ilyen helyzetben kellene piszkálni. A gondolataimat egyetlen pillanat alatt lepi el egy sűrű vörös köd, aminek lencséin keresztül alig látom már Munter körvonalait. Az arcomra ül a harag egy része, ahogy a vonásaim tovább szigorodnak, mintha egyenesen ő lenne a célpontja, hiszen ő volt a kiváltója. Hirtelen semmissé válnak Vogel korábbi szavai, nem tudok rájuk gondolni, nem tudok semmi másra gondolni, csak arra az egyetlen hasonlatra, amibe belelökött Sven. Arra a két szóra, arra a kibaszott két szóra, amitől úgy tűnik, sosem szabadulhatok. Kira megtenné. - Essünk túl rajta. - Csak sziszegem a fogaim mögül, nem kellene most teljesen elvesznem, ez nem az a pillanat, amikor elveszíthetem magamat, előttük főleg nem kellene, sem az idő, sem az alkalom, sem pedig a társaság nem megfelelő hozzá. Szerencsére viszont nem kell sokáig visszafognom magam.
Nem félek. Nem csak azért, mert túl mélyről önt el a harag hozzá, azt hiszem, akkor sem félnék, ha tiszták lennének a gondolataim. Nem ez az első, s nem is az utolsó. Csak egy újabb a sorban. Legalább a fájdalom tisztára mossa a gondolataimat, a csontokba maró kín minden mást eltöröl, csak azt érzem, mintha a halál kapujában állnék, mégis képtelen vagyok átlépni azt, mégis itt rekedtem. Mindig itt rekedek, azt hiszem, csak könnyebb átadni magad a fájdalomnak, elveszni benne, mert megszűntetni úgysem tudod. Az energiád pedig a későbbi küzdelemre kell tartogadnod, mert ez itt és most nem egy olyan harc amit meg tudnál nyerni. Csak ki kell bírnod, csak magadnál kell maradnod, elég ideig ahhoz, hogy vége legyen. Csak egy annyi ideig, hogy vége legyen. Mert egyszer vége lesz. Így vagy úgy, de egyszer meg fog szűnni. Akkor pedig megpróbálod kihúzni magad, veszel pár mély levegőt, ráparancsolsz a testedre és megpróbálsz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mert tisztának kell maradnia a fejednek, neked pedig ébernek. Erre van szükség ahhoz, hogy túléld.
Ekkora fájdalmat viszont nem éltem át azóta, hogy a lányok a fejemben vannak. Éreztem, hogy az elmém köré gondosan font falak megrepedtek, hogy a fájdalmam a távolba szivárgott hozzájuk - és csak most, hogy szűnni látszott tudtam újra elzárni magam tőlük. Azt hiszem, kérdezni fognak, ha nem most akkor később, de most magamra kell figyelnem, most nem tudok rájuk is koncentrálni, valahol még mindig idegen az egész, ami köztünk van, hiszen hosszú évekig egyedül tanítottam az elmémet elviselni amivel szembeállítottak - most viszont újra meg kellett tanulnom uralkodni felette. Mintha az alapokra löktek volna vissza, pedig erősebb kellett volna lennem, de kezdetben csak a gyengeséggel szembesültem.
A remegés nem múlik el azonnal, a fájdalom utolsó karmai még makacsul kapaszkodnak az izmaimba, miközben lassan felegyenesedek, még érzem, ahogyan görcsbe szorít párszor. Már elmúlt. Vége. Mély levegő, mert ez még csak a második próba volt, és fogalmunk sincs, hogy hány lehet még. Most már teljesen biztosak lehetünk abban, hogy ez több, mint egy ostoba játék. Svenre pillantok, szinte túl gyorsan, azt hiszem Calysta korábbi kérdése miatt. De úgy tűnik, még mindig egyben van. Azt hiszem, ennek így is kell maradnia.
- Egy köszönöm is megteszi. - Lassan kifújom a levegőt, amiről alig vettem észre, hogy bentrekedt a tüdőmben. Azt hiszem, csak a feszültség beszélhet Vogelből, mert épeszű ember nem akarhatja magának a cruciot. Nem tudom, mi mást mondott még, hallom a hangját, de távoli volt, ahogyan nekem másra kellett koncentrálnom. Ha lényeges lett volna, úgyis elismételte volna.
Az újabb terem csak egy újabb próbát tartogat magában. De hány lesz még és mi a vége? Mi lenne, ha nem játszanánk? Itt ragadnánk egy időre, vagy valami mégrosszabb? Mert korábban érezhettük, hogy ez nem csak egy ártatlan játék, így nem valószerűtlen, hogy az ellenállás csak rosszabb lenne. Az is lehet, hogy ez egy próba - de akkor mi magyarázná a csapatunk összetételét? Mert Svent és Annamariet megértem, de mi van a másik kettővel? Valami, amit nem tudok? Valami, ami elkerülte a figyelmem? Nem tudom, nehezek még a gondolataim, kicsit lassabban állnak össze a szálak, mint máskor.
A szembekötés segíthet, de nem biztos, várhatnék, hogy Vogel meddig jut, de nem várhatok arra, hogy más majd megment. Az első lépésem, nem sokkal Sven után, sikertelen: a szobor észrevéve a remegésem kíméletlenül lök a falnak. A hátam tompa puffanással landol, a fájdalom tovább árad a testemben, de engedem, mintha egy részem kikapcsolna, mintha nem is ember lennék, mintha kicsit nem is az enyém lenne. Hagyom az ismerős tompaságba menekülni az agyamat, miközben újra elindulok. Nem várhatok arra, hogy valaki megmentsen, csak ez van a fejemben, ahogyan óvatosan mozdulok, csak a szobrot figyelve. Sikerül elkerülnöm egy ideig, de egy óvatlan pillanatban mégis megrezzenek, mégis elárul a testem, a fájdalom a felszínre szivárog, a falnak csapódva pedig csak tovább tetőződik. De majdnem sikerült. Csak koncentrálnom kellene, összeszedni a gondolataimat, ahogyan tanultam, csak ugyanaz, csak ugyanaz a helyzet, az az ismerős sötét szoba, a fájdalom ismert melege a csontjaimban, ugyanaz, pontosan ugyanaz minden, ahogyan ismét mozdulok vele. És ismét sikeresen haladok előre, ismét én uralom a testem és nem a fájdalom, a fájdalom, ami egyre csak nő, ahogy egy újabb rossz mozdulatnál a falnak csapódok harmadjára, harmadjára hasít belém, de képes vagyok rá. Képes lennék rá, különben elindulni sem tudtam volna. Tudom, hogy képes lennék rá, hogy képesnek kellene lennem rá - mégsem tudtam teljesen megszabadulni tőle. Sosem tudtam teljesen megszabadulni tőle, sosem tudtam teljesen kiírtani, kitépni, mintha ott sem lenne tekinteni el felette. Mindig megmarad egy része, ahogyan most is áramlik a testemben, hiába akarom, hogy ne remegjen. Most már azelőtt a falnak tapaszt a szobor ereje, mielőtt egy lépést is képes lennék megtenni, a hátam szorosan préselődik hátra, de legalább ez kevésbé fáj, ez tompa, nem az a hirtelen, éles csattanás. Menni fog. Mennie kell, hiszen kétszer már közel jártam, hogy újra lépjek, újra meg újra, ellenállva a növekvő fájdalomnak, amíg meg nem történik újra. Halkan morranok, de annál feszültebben, ahogyan a hátam negyedszerre csapódik távolról a falnak. Egy disillusionment charm segíthetne, de a fájdalom már eleve megkörnyékezett, azért sem akartam azzal kezdeni, azért is indultam az ismerősebb terepen. Mert az én testem, nekem kellene uralnom annak minden apró rezzenését - mégis ez volt ami elárult, amiben elbuktam, újra meg újra. Még mindig nem vagyok elég jó. Még mindig tanulnom kell, még mindig nem elég, még mindig nem értem el a megfelelő határokat, ha képtelen vagyok abbahagyni a remegést. De képtelen vagyok, elszabadul a fájdalom ismét a csontjaimban, de ezúttal legalább a nővéreimet nem rántom magammal, mint a cruciatus átkonál, most szándékosan akarom távol tartani őket. Talán ezért nem tudom abbahagyni a remegést? Ezt akarom hinni, hogy ez lehet az oka, mert eddig nem kellett másra figyelnem a fejemben, csak én voltam, csak a sajátom volt minden gondolatom - és akkor valahol minden egyszerűbb volt. Most viszont képtelen vagyok időben talpraállni egy crucio után. Máskor talán… de nincs máskor, csak a most, én pedig megpróbálom azt a varázslatot, mert remegek, és ha így folytatom, a szobor nemsokára ismét a falnak présel majd - hacsak Vogel nem jár sikeresen közben. De nem fogok arra várni, hogy valaki más mentsen meg, hiszen nincs ott mindig valaki más, hiszen a legtöbbször csak én vagyok. Ha sikerül a disillusionment charm, talán az újabb lökéseket megúszom, vagy legalább a többiek nem látják majd, hogy remegek, hogy fáj, hogy idő kell, amíg most túllépek ezen, úgy, hogy a lányok se tudjanak róla. De egyelőre... egyelőre még nem akarok megmozdulni. Teret adok Vogelnek, ha átérne... talán átérek utána én is majd. Egyelőre viszont időre van szükségem. Egyelőre talán van annyi idő, hogy megszokjam a fájdalmat, vagy legalább szűnjön egy kicsit, ha már rontottam a crucio utóhatásain.

A fájdalom szétárad a testemben, de igyekszem nem küzdeni elleni, nem ellenállni, csak elfogadni és elengedni a kezét. A légzésemre figyelek, a testem többi jelére, a szűnni alig akaró remegésre, már a falnak taszított háttal. Nem reagáltam Niki gúnyos megjegyzésére, a kissebbik rosszat választottuk, ráadásul semmi olyat amit ne éltem volna át már egy párszor. Erről legalább tudod mikor lesz vége, vagy úgy egyáltalán, hogy vége lesz. Kegyetlen amíg átéled, kínozza még az izmaidat, de a fájdalom másnapra már rég emlékké szelídül, s nem viseled a testeden a jegyeit billogként. Lehetne rosszabb.
~ Jól. ~ Kurta a válasz, de a lényeg benne van, a fájdalom meg fog szűnni tudom, csak idő kérdése. Csak Annamariet figyelem, igyekszem erre szűkíteni a figyelmem a fájdalom ragacsos maradványairól az izmaimban, ahogyan tovább halad, sokkal tovább, mint én, elérve a szobrot befedi a szemét, így pedig már elmúlik a hatása.
Nem azért álltam meg, mert felszólított rá, de nem is azért, mert láttam a tekintetében megcsillanó különös kérlelést, azt, amit ennyi idő után nem mondana ki, mégis ott volt valahol abban a gesztusban, hogy még egyszer visszapillantott rám ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyta volna a próbálkozásomat. Nem tudom melyik zavarna kevésbé, az aggódása vagy a saját bukásom, de egyelőre csak várok még egy keveset, mert már alig pár lépés választotta el attól, hogy gond nélkül bekötve a szobor szemét reméhetőleg szabad utat biztosítson számunkra. Nem akartam a kezébe tenni a sorsomat, nem akartam senki kezébe tenni, de valahogy csak tenyérről tennyérre pakolásznak.
Azt hiszem sikerrel járt a lány, nem akarok elsőnek mozdulni, de nem is kell, már nem érzem a nyomást, így mozdulok. Nem akarok gyengéset mutatni, ennél többet biztosan nem, így segítséget nem fogadva el a maradék tartásommal önerőből megyek végig azon az ostoba játékon amit másodjára targottak nekünk. Már rég nem remélek, így most sem szaladok abba a hibába, hogy a harmadik ajtó mögött valami jobb fog fogadni bennünket mint ami eddig is tette.
Észlelem, hogy a hollóhátas lány időközben eszméletét vesztette, én viszont a mindenki magáért felel elvet vallom, ráadásul fogalmunk sincs mi vár a következő ajtó mögött, így mindenféle reakció nélkül indulok a kijárat irányába, vezessen bárhová. A lány lehet csak hátráltatna.
Ismerős a hely ahová érkezünk, ha nem is voltam gyakori látogatója, legalább egyszer mindenhol megfordultam Roxmortson belül. Valami mégsincs a helyén, egyszerűen érem, hogy túl egyszerű lezárása lenne az eseménynek a két ajtón keresztüli távozás.
~ Kijutottatok? ~ Gondolatban ér el hozzájuk a hangom, ahogyan a fekete ajtó mögül alattomosan és vészjóslóan szivárgó füstöt nézem.
- A lányok még nem jutottak ki. - Amint megkapom a választ nem habozok, tudom mit kell tennem, mert lehetetlen, hogy itt hagyjam őket, akkor is ha talán csapda vár a túloldalon… vagy éppen lángok. Svenre pillantok, feltételezem érdekelte a válasz, ha már korábban is olyan intenzíven aggódott Calysta hogyléte felől. Ha akar velem tart, ha nem távozik, de én a fekete ajtót választom, Annamarie minden próbálkozása ellenére felé pillantva csak makacsul biccentek egyet. Ha akar távozhat, nem hibáztatom érte, ha a lányok nem lennének talán pont ez az ajtó mögött, akkor én is követném, így viszont nem tehetem. - Legalább egyikünk kijut. - Ez a logikus választás, bárhogyan is nézzük.
A zsupszkulccsal érkező idegen eltereli a figyelem erről egy pillanatra, de nem akadok meg sokáig a mozdulataimban, nem érdekel, talál nincs sok időm kérdésekre sem, a tűz igazinak érződik így az idő sürget. Akár Svennel, akár nélküle… vagy igazából bárki mással aki van elég ostoba a fenyegetést választani, lenyomom a fekete ajtó kilincsét és átlépem a küszöböt.
A füst elől eltakarom az arcomat, de határozottan haladok előre, ahol lehet az elememmel védve magam és esetleges utitársaimat a folyosó végéig. Lehet ostobaság, sőt, valahol szinte biztosan az, de a lányok számára nem volt kivezető út, így nem maradt más választásom…