The price of your greed - 5. csoport

A verbális családon belüki erőszak közben - mert Theo természetesen ma sem tudott civilizált emberként viselkedni - egyetlen gondolat gyötört újra és újra: miért nem húztál gumit, Draco? Egyikünknek sem kellett volna itt ülnie, ha Draconak azon a kényes estén több vér marad az agyában (máshol pedig kevesebb) vagy Pansy felmérve szöszi barátunk kamaszfiúvá visszafejlődését, legurít a biztonság kedvéért egy bájitalt romantikázás után. Félreértés ne essék, tinikorunk óta szurkoltam, hogy összejöjjön nekik - őszintén hittem, hogy illenek egymáshoz. Együtt gyászoltam Dracoval Astoriát, de az élet nem állt meg a halálával, bármennyire is kegyetlenül hangzott ez. Draconak tovább kellett lépnie, idővel találnia kellett maga mellé valakit. Idővel. Nem egy ferde éjszaka után sebtében elrendezett esküvőn, pánikszerűen takargatva egy nem kívánt terhességet.
Persze utólag könnyen okos az ember (főleg én, az elmúlt tizennyolc évben nem sok esélyem volt bárkit is teherbe ejteni), az én feladatom és kötelességem jelenleg a szó minden értelmében vett támogatás volt. És az igazság az, hogy különösebben nem aggódtam Draco és Pansy jövője miatt. Magabiztosan hittem, hogy végső soron ebből valami jó fog kisülni. Csak éppen nem ezen a napon, ezen az esküvőn, ahol a világ minden tájáról érkezett szélsőséges aranyvérűek lihegtek egymás nyakába, az ifjú párból sugárzott az idegesség, Draconak odahordtam azt az italt is, amit igazából én akartam meginni - január óta, Non legnagyobb örömére szorgosan jártam a pszichomágushoz és még szorgosabban szedtem a gyógyszereket, ezzel megfosztva magam az alkohol csábító lehetőségétől -, a fiam pedig valószínűleg csak azért nem fojtott meg az asztalnál, mert ciki lett volna a barátnője előtt. Az pedig, hogy miért hozta ilyen kígyófészekbe azt a szegény lányt, továbbra is kész talány volt számomra.
Én azonban tanúként mindent megtettem annak érdekében, hogy az esküvő a lehető legkevésbé legyen katasztrofális. Elláttam a feladataimat Draco mellett, a kezébe nyomtam egy poharat, ha láttam rajta a közelgő idegösszeroppanás jeleit, bájcsevegtem mindenkivel, akivel kellett, Tabbyt és Nont is megtáncoltattam, ahogyan illett, kiélvezve, hogy legalább a kamasz lányom nem gyűlölt látványosan, és összességében tényleg minden tőlem telhetőt megtettem. Draco igazán hálás lehetett nekem.

Az időjárás ellen viszont nem sokat értek a negyven év alatt kifejlesztett szociális készségeim. Az esőt nem tudtam pár kilométerrel arrébb manipulálni...
Nonba karolva, Tabbyvel az oldalunkon indultam el a többi vendég után a ház irányába, gyors esernyőbűbájt emelve magunk fölé. Az előcsarnokban összeverődő, zenei fesztivált idéző heringparti azonban kezdte súrolni a tűréshatáromat. Mennyire jól esett volna most egy ital...
És valószínűleg ráfért volna az összes szülőre, akik hisztériába fulladva keresték az eltűnt gyerekeiket - köztük az unokatestvéremet is. Elléptem Non mellől, hogy megnyugtassam Amst és felajánljam a segítségemet - ha már a saját gyerekeim miatt nem kellett aggódnom, Tabbyt az imént láttam, Theo gyűlöletét pedig a terem másik végéből is szinte fizikailag éreztem - , de Mr. Gaunt közjátéka és Ams fúriafűzzé változása megtorpanásra késztetett. Ahogy körülöttem sokan mások, én is a zakóm zsebébe nyúltam: sötét huszár. Draco jobban megborult mentálisan, mint gondoltam?

- Draconak mindig is rossz humora volt. Bár eddig azt gondoltam, a gyerekrablás és mások zsebének sakkbábukkal való megerőszakolása még tőle is távol áll - vontam meg a vállam. - De én a helyedben inkább a szemkontaktust sem venném fel magammal, nehogy megváltozzon a párkapcsolati státuszod. Nagy veszteség lenne.
A pillantásom Hollynról Christine Martinra, Draco unokatestvérére és a másik szőke lányra tévedt. Utóbbit nem ismertem, márpedig ez csak egyet jelenthetett, valakinek a balszerencsés plusz egy fője volt. Nem irigyeltem szegény lányt.
- Most jön az a rész, amikor bemutatkozunk és beismerjük a függőségeinket egy körben ülve, vagy ezt akár át is ugorhatjuk?

Mindenre számítottam – pontosítok, majdnem mindenre számítottam –, mindenféle szcenárió lepörgött az agyamban – ami meglehetősen ingoványos, mesterségesen túlkomplikált, követhetetlen és következetlen hely –, csak éppen erre nem, Darian ártalmatlannak tűnő kérdésére, és legfőképpen arra nem, hogy rábólintok, mielőtt egyáltalán átgondolhatnám, mit szeretnék csinálni. Viselkedésem visszatérő eleme meggondolatlanul, impulzívan dönteni, tisztában vagyok vele, szépen kirajzolódó minta, minden egyes velem dolgozó szakember külön figyelmet és időt szentelt neki, azzal viszont egyikőjük sem kalkulált, hogy az elméletben elsajátított módszerek gyakorlatba átültetve nem működőképesek. Persze lehet, a visszaesésem sem segített sokat, apa és apu egyelőre azonban jótékony vakágban szenvednek, ha pedig egész nyáron kicselezem őket, sosem jönnek rá, milyen gyorsan landol vécécsészében a hónapra kiváltott hangulatstabilizátor és szorongáscsökkentő. Csupa feltételes mód.
Elpirulok, alig észrevehetően és kissé esetlenül, elszoktam már tőle, szisztematikusan kerülöm a bókokat, bejáratott útvonalakat használok helyette, és bármennyire igyekeztem megszabadulni Darian emlékétől, egyetlen próbálkozást leszámítva, képtelen vagyok máshoz érni, vagy máshoz simulni. Theo félúti kivétel, testiség nélküli intimitás, néha egymásnak simul a felkarunk, miközben üveges tekintettel, semmibe meredve fekszünk egymás mellett, néha a fejem búbja a vállához ér, és egyikünk sem húzódik el, mintha a kontaktus valamiképpen mégis pályán tartana, kontroll alatt, azt jelentené, nem szálltunk el teljesen, mindez átmeneti és szándékos, semmi felett sem veszítjük el irányítást, máskor nyirkos ujjakkal fog a csuklómra, vagy kapaszkodom belé, abban az ijedt fél másodpercben, amikor bizonytalanná válik, jó ötlet volt-e bevenni a második tablettát, felszívni a második csíkot. Szinte ismeretlenül ízlelgetem – arcomról nehezen szívódik fel a megilletődöttség és zavartság pírja –, kínosnak is értelmezhető mosolyra húzódik a szám, mondani is akarok valamit,  valami hasonlót vagy egyenértékűt, mert pofátlanul jól néz ki, hátrasimított tincseitől erőteljesebb kontúrokat kap az arca, megkapóbb lesz, feltűnőbb, valahogy férfiasabb, öltönye tökéletesen simul rá, nem takarja kviddicsmez, sem iskolai egyenruha, a tekintete pedig… Végül nem mondok semmit, kezem önkéntelenül rebben felé, mintha szeretném megérinteni, de sután irányvonalat változtatok, inkább a zakó hajtókáján simítok végig, túl gyorsan és túl értelmezhetetlenül.
Merlinre, ki a franc csinál ilyesmit?
Úgy néz ki, mi csinálunk ilyesmit. Szótlanul ülünk egymás mellett, tekintetek kereszttüzében, néhányan összesúgnak, ki lehetek, nem láttak még soha, és Krumot sem látták még nyilvános eseményen lánnyal, látszik rajtuk, és látszik rajtunk is, mennyire nem tudjuk dekódolni a helyzetet, vagy felvenni az elejtett fonalat. Egyelőre abban nem vagyok biztos, hol ejtettük el, talán még év elején, amikor Darian orrára pöttyöket rajzoltam a filccel, vagy játékosan birkózni kezdtünk a vázolás jogáért, azt hiszem, utoljára ott és akkor sikerült érdemben két szót váltanunk, és ha akkor bátrabb vagyok, vagy utána, az öltözőben, két fullasztó csók között annyit kérek, beszéljünk róla, vagy utána, az ölében ülve, kipirultan, elernyedt izmokkal megkérdezem, mi történt velünk, most mi történt igazán, talán sosem… Szóval lehet, nem lennénk barátok, de legalább felszívódna ez a kínos csend. Követem Darian taktikáját, egy szelet tortáért nyúlok, oda sem figyelve tűzök a villámra egy falatot, és veszem a számba, hogy aztán majdnem visszaforduljon, és tekintetünk találkozzon két tányér felett, hasonló megdöbbenés és undor árnyalatait tükrözve. Könnyű nevetni vele, elfelejtettem már, mennyire könnyű, magától értetődő, a világ egyik legtermészetesebb érzése, akárcsak elfogadni a felém nyújtott kezet, hozzá simulni, először félszegen, majd ösztönszerűen, folyton változó ritmushoz igazítva lépteinket.
A fülemhez hajol, szempilláim megrebbennek, igen, ezt ismerem, jól ismerem, komfortos minden tekintetben, most nem kell gondolkodnom, nincs is miért, minden fiú végtelenül kiszámítható, megfejthetetlenségükben is folyton ugyanarra kanyarodnak, és tudom, ha képtelenek vagyunk beszélgetni, ezzel nem lesz probléma, ezzel ősszel sem volt problémánk, egy szót sem kellett váltanunk hozzá, tökéletes harmóniában, légüres térben, szikráktól pattogó buborékban léteztünk másfél órán keresztül, és tudom, hogy fájni fog, mert követi majd csend, kínos toporgás, rosszul időzített mondatok, tudom, de akkor is ismerem, és ettől valahogy minden elsimul bennem. Szó nélkül követem, ujjaink egymásba fonódnak, milyen egyszerű, és később mennyiszer fogom még lepörgetni magamban, újra és újra, őrlődve, elemezve, kétségbeesetten, miért nem téptem ki magamat, miért nem kértem, hogy beszéljünk inkább, csak beszéljünk, de Darian felém fordul, tenyere a derekamra siklik, és elfelejtek levegőt venni, és hirtelen nem érdekel, mi lesz majd utána.
Mielőtt ajkaim megtalálhatnák, sikoltozásra leszek figyelmes, kivágódik az ajtó, mi pedig azonnal szétrebbenünk. Szinte mindenki utánunk tódul, közénk szivárognak, hullámokban érkeznek, és minden talpalatnyi helyet feltöltenek, csak azért nem szakadunk szét azonnal, mert ujjaink továbbra is egymásba kapaszkodnak. – Szerinted Leta…? – kérdezem szinkronban, aggódva, így lábujjhegyre sem tudok állni, a cipőm mégis emel rajtam annyit, hogy körbenézhessek. Akaratlanul figyeltük mindketten, futólag, mintha kötelességünk lett volna megbizonyosodni a jólétéről, mintha valamilyen formában felelősséggel tartoznánk. – Jobbra indulok, találkozzunk középen hátul – taktikusan gondolkodom, muszáj megtalálnunk, azonban alig teszek meg fél métert, tincseim közül a dekoltázsomba pördül egy sakkfigura, ha nem nyúlnék utána reflexszerűen, pillanatok alatt eltűnne a lábak tengerében.
Sötét huszár.
Harper jut eszembe, kártyajátékok, rosszul megvilágított folyosók, használatnak kórházi ágy, nyikorgás és riasztóan érinthetetlen csend, amely a sürgősségi kivételével minden osztályt és félreeső folyosót belengett. Harper kártyapaklikkal, Harper sakktáblával, Harper, ahogyan próbálja elmagyarázni a malomjáték egyszerű szabályait, és én, a hanyag lépéseimmel, a feltorlódó, leküzdhetetlen szeretettel, amit iránta érzek.
Hollynt veszem észre először, majd egy magas férfit, aki korábban egy asztalnál ült vele, Theo apja, rögtön felismertem, és hiába szeretnék a lehető legtermészetesebben viselkedni, mégiscsak zavartan húzódom köze hozzájuk. Ha tudomást szereznének rólunk, iskola utáni – és legyünk őszinték, közbeni – tevékenységünkről, nem lennének ilyen higgadtak. Egész jól tudok hazudozni, ha arról van szó, Hollyn sem vette észre, hogy minden második edzésre egy Theóval eltöltött becuccozás után érkezem, a lefelé ívelő ágban, a feloldódás pillanataiban. Egész jól tudok hazudni, apa és apu sem vették észre, a nővérem is vak, Darian sem sejti és Harper is csak néha méreget gyanúsan.
Christine Martin is csatlakozik hozzánk, túláradó rajongás helyett inkább szorongást érzek, elég egyetlen rossz mozdulat, elejtett félmondat, és magyarázkodhatok, miért terítek Theónak.
– Figura alapján sakk, de nem egészen értem, mit akarnak tőlünk – idegenül méregetem az ujjaim között forgatott bábut. – Van, aki zsebbe kapta? – csodálkozva pillantok Mr. Nottra. – Nekem a hajamból esett ki – elhúzom a számat. – Ha egy ideig egy csapatban leszünk, és a felnőttek nem vetnek véget ennek az egésznek, mielőtt elkezdődne – jelentőségteljesen, mégis játékosan pillantok rá, mert legyünk realisták, elég kellemetlen, ha száz képzett vagy fél-képzett boszorkány és varázsló csak nyűgösködik, amiért játszania kell, de nem tesz ellene semmit, pedig még Draco Malfoy, a vőlegény, most már férj is zavartan pillantgat körbe, tehát egyértelműen fogalma sincs, mi zajlik a saját esküvőjén –, legalább keresztnevet cseréljünk. A biztonság kedvéért. Hollyn a szobatársam, Ön elég híres politikus, Ms. Martin pedig híres kviddicsező. – És az idolunk, rajongunk érte, marad elharapva bennem. – De ha szükség lenne rá, a nevem Ada, Lestrange-Avery – teszem hozzá, mert amíg világ a világ, és amíg vannak Munter-féle kirekesztő vadbarmok, addig büszke leszek arra, hogy apu és apa annak idején bátrak voltak, elképzelhetetlenül, iszonyúan bátrak.

Ha az ember élete tragikomikus események folyamatos és kiszámíthatatlan váltakozása, hamar megszokja, hogy a legváratlanabb pillanatokban sodródhat szürreális jelenetek közepére. Draco és Pansy esküvőjével kapcsolatban sem voltak előzetes, optimista tévképzeteim - felkészültem rá, hogy Draco véralkoholszintjét állandó egészségtelen magasságban kell majd tartanom a mentális egészsége megőrzése érdekében, számítottam rá, hogy a fiam nagyjelenetet rendez, talán még arra is, hogy Non felgyújt valamit (valakit), a rend kedvéért pedig Tabby sem marad majd ki a jóból és megkapja a szokásos "mikor házasodsz meg, kisszívem?" kezdetű kérdésözönt. Azonban a zsebembe érkező ismeretlen eredetű sakkbábura, a két tinilányból és egy kviddicssztárból álló csapatra a legkevésbé sem számítottam.
- Dehogy vetnek véget. A felnőttek szeretnek panaszkodni, aljas dolog lenne, ha bárki elvenné tőlük a tökéletes alkalmat. - Bárki kisétálhatott volna az előcsarnokból, mégsem tette senki. Az emberek engedelmes birkaként rendeződtek csapatokba, a csoportnyomás már csak így működött, és még csak nem is kritizálhattam érte senkit, hiszen én magam is aktívan részt vettem a nyájjal mozgásban.
- Rodney és Richard lánya? - A kérdés költői volt, különösebb magyarázatot nem vártam rá, ahogy azt sem fűztem hozzá, hogy távolról tulajdonképpen egy családhoz tartoztunk. A teremben jelenlévők között ez különben is kellemetlenül gyakori volt és csak kényelmetlen hallgatást szült volna a tény, hogy ennek ellenére egyszer sem találkoztunk személyesen. Tudtam, hogy Ams és a férje tartották a kapcsolatot a kitagadott Rodney-val, de annál több eszük volt, mint hogy a rokonsággal közös eseményekre meginvitálják őt, a párját és a gyerekeiket. Jobb volt a békesség... én már csak tudtam.
A tömeg nálam alacsonyabb tagjainak válla felett átnézve vetettem egy pillantást az imént magára hagyott Non felé. Theo dacosan ácsorgott mellette, de legalább biztonságban volt. Tabbyt mostanra szem elől tévesztettem, azonban mielőtt kimenthettem volna magam a csapatjátékból, hogy a biztonság kedvéért megkeressem, a kezemben tartott bábu hirtelen felmelegedett. Valaki meglökött, legalábbis először ezt gondoltam, már ott volt a nyelvem hegyén az ingerült "nézzen már az orra elé", de sosem volt alkalmam hangosan kimondani. A világ forogni kezdett, rosszabb volt egy másnapos ébredésnél, kapaszkodó nélkül repültem egy ismeretlen helyre.

Aztán a forgás megszűnt, az utolsó pillanatban visszanyertem az egyensúlyomat, mielőtt még elestem volna földet éréskor, bár egy ernyedt test erővel a vállamnak zuhant. Christine Martin volt az, tartás nélkül hullott a földre, talán beverte a fejét, mikor a zsupszkulcs elrántotta, talán a mágia mellékhatása volt. Rutinszerűen tapintottam ki a pulzusát, medimágusi megszokásból megpróbáltam két-három bűbájt, de egyik sem használt - ez pedig nem az a pillanat volt, mikor ennél több időt szántam volna bárkire is, amikor voltak égetőbb problémáink is.
- Mindenki más jól van? - pillantottam végig a két lányon, talán szintén csak rutinból, talán valami jól eltemetett, selejtes apai ösztönből, noha látszólag mindketten egy darabban megúszták az utat és eszméletüknél maradtak.
A szoba cseppet sem hasonlított az írországi Malfoy kúria stílusára. Nem létezhetett olyan Malfoy-birtok, ahol a griffendélesek vöröse dominált volna, Draco és Lucius valamiért felnőtt fejjel is kínosan fontosnak tartották a roxforti hovatartozásuk hirdetését, ha színválasztásról volt szó. Egyetlen ablak sem segített a helyszín azonosításában, ahogyan ajtó sem nyílt a szobából. A falnak tolva csak egy ódon, sötét szekrény állt, és egy gyors Revelio bűbáj sem fedett fel ennél többet.
- Senki ne nyúljon semmihez. Ez biztosan nem az esküvői program része és már nem Malfoyék birtokán vagyunk. Ne próbáljatok meg hoppanálni, ha levédték a szobát, annak csúnya vége lehet - figyelmeztettem Hollynt és Adát. Láttam már balul elsült hoppanálási kísérleteket a Szent Mungóban...
A szekrény vonzotta a tekintetet az üres szobában, nehéz volt másra gondolni ekkora kitöltetlen tér közepén, mint hogy hozzá kéne érni a fafelülethez és bele kéne nézni a gardróbba. Persze a józan ész és életösztön ennek az ellenkezőjét diktálta... A percek azonban teltek, és nem jelent meg a mélyvörös falon semmiféle kijárat.
- Azt hiszem, nincs más lehetőségünk, hacsak nem akarunk tétlenül ülni órákig... - Nem voltam benne biztos, hogy a legbölcsebb döntést készültem meghozni. Azonban a döntés hiánya sem tűnt sokkal jobb választásnak, különösen nem két tinilánnyal, akik a saját gyerekeim példájából kiindulva bármelyik pillanatban csinálhattak valamilyen meggondolatlan őrültséget. - Legyen kéznél a pálcátok és lehetőleg maradjatok mögöttem, ne most játsszatok lázadó tiniset...
A biztonság kedvéért nem mentem közelebb a szekrényhez, jó két méter távolságból, varázslattal nyitottam ki az ajtót.

Másodpercekig semmi sem történt, majd hirtelen kinyúlt egy kar a szekrényből. Pálcát szegeztem rá, utoljára Roxmortsban éreztem ilyen adrenalinlöketet, mint most. Aztán a szekrényből előlépett Ő...
A lelkem mélyén, azt hiszem, már az első pillanatban tudtam, hogy nem apám mászott elő egy idegen szoba ruhásszekrényéből. Ő volt az, de mégsem. Fiatalabb volt, mint most, komor vonásait pont ugyanannyi ránc barázdálta, mint most, de még ruganyosabban mozgott, nem viselte meg a kor és az Azkaban. A hangja erősebb volt, mint most - mert beszélt is, pontosabban ordított, teli torokból: selejt, véráruló, a család szégyene, kis buzeráns és még hülyébbre verlek, addig ütlek, amíg a nevedet sem tudod. Újból rettegő, tehetetlen gyereknek éreztem magam, noha apám ökle egyszer sem csattant rajtam. Hátráltam, egyre messzebb és messzebb, őszinte félelem és szégyenérzet keveredett bennem.
És ezt látják... Nem szabadna látniuk - futott át az agyamon a zaklatott gondolat, és bár valahol mélyen tudtam mit kéne tennem, csak óráknak tűnő másodpercek múlva voltam képes felemelni a varázspálcámat és rászegezni apám rémalakjára. Alig sikerült, a varázslat bizonytalan volt, csak akkor késztette hátrálásra apámat, amikor már szinte közé és a fal közé szorultam. Hirtelen rácsok mögé került, a régi kedvenc fekete öltönye női ruhákra cserélődött, a Zsebpiszok köz és Abszol út találkozásánál olykor látható drag queenek is megirigyelték volna. Nem volt kedvem nevetni.

Zsibbadtak a végtagjaim, a tudatomig csak tompán jutott el, hogy a szekrényből eközben újabb alakok léptek elő. Ha olyan bátor és önfeláldozó lettem volna, amilyen sosem voltam, talán a két lány és a mumusaik közé álltam volna. De nem voltam elég bátor és a túlzott altruizmus sem szerepelt a legfőbb erényeim között. Nem akartam újból apámat látni, képtelen voltam...

Mr. Nott politikusokra legkevésbé sem jellemző szabadosággal, ugyanakkor sejtszinten elsajátított diplomácia érzékkel válaszol, amitől szám széle egy mosoly halovány árnyékába rándul, innen akár gúnyosnak is tűnhet, ha azonban Theo tőle örökölte a nemtörődömséget és konstans érzelmi elszigetelődést, egyáltalán nem tulajdonít neki jelentőséget, sőt, lehetséges, hogy észre sem veszi. Márpedig valahol felcsipegette, még gyerekként, kamaszként, valahol magára kapta tavaly tavaszig tartó, állandósult, védjegyévé vált depresszióját és befelé fordulását, hogy soha senkihez nem kötődött, nem is igényelte, szinte közönyösen szemlélte a körülötte lévő világot, és most is, most is ugyanez érződik benne, rajta, csupán csatornát váltott, kifelé sugározza, a benne tomboló haragnak és gyűlöletnek nincs valódi gyökere, éppen ezért változékony. De ami mögötte van, kiüresedő, szinte üveges tekintet, alatta tombolás foszlányai, belső nyugtalanság, annyiszor láttam már, annyiféleképpen, egymásba akadó pillantásunk szívdobbanásnyi idejében, Theo nem tűz, hanem felperzselt föld, füst és fuldoklás.
Mr. Nottnak természetesen igaza van, egyetlen felnőtt sem vágja földhöz a semmiből előkerülő sakkbábut, szorongatják és csoportokba rendeződnek, keresik egymást, struktúrát a káoszban, pedig minden ülésemen elhangzott, mennyire fontos bizonyos határok meghúzása, de a csoportpszichózis azonnal felülír minden önrendelkezési gondolatot, és persze soha senki nem akar kimaradni semmiből, még akkor sem, ha ez a semmi potenciális fizikai vagy mentális sérüléssel jár. Elpillantok a közeli tömörülések felett, Dariant keresem, beletelik fél percre, amíg megtalálom, ott áll egy koszorúban az újdonsült férjjel, Theóval, Theo anyjával – megfeszül az állkapcsom egy pillanat erejéig az anyaság gondolatától – és Anjával, látszólag versenyezhetnének, közülük ki érzi magát a legkellemetlenebbül. Nézelődésemből – rendben, Darian rövid, cserébe intenzív szuggerálásából –, Mr. Nott ránt ki, tűpontosan nevezi meg aput és apát, szinte rögtön rá irányzom meglepődött pillantásomat. – Igen, ap… Rodney és Richard lánya – önkéntelenül is büszkeség tölt el, mert annak idején mindent feláldoztak azért, hogy szerethessék egymást, feláldoztak rangot, apanázst, örökölendő és folyamatosan felhalmozódó vagyont, státuszt, szociális kapcsolatokat, megbecsülést, egymást választották és a kirekesztést, a vérségi elmagányosodást. Apuék nem egyszerűen bátrak, ez annál sokkal több, sokkal sűrűbb és sokkal könnyedebb, apuék szabadok és érzelmi integritásukban megkérdőjelezhetetlenek.

Mielőtt Hollyn felé fordulhatnék, hogy megkérdezzem, utoljára mikor látta Letát, mert eredetileg őt kerestük Dariannel, az ujjaim között szorongatott bábu felforrósodik, de nincs időm eldobni, ijedten lépnék egyet hátra, kifelé rögtönzött körünkből, amikor a semmibe taposok, köldöktájéki rántás, elmosódó kontúrok, a zuhanás összetéveszthetetlen, riasztó zúgása, sikoltok, amit már senki sem hallhat. Zsupszkulcs, realizálom félúton, mégsem bírok megnyugodni, kapaszkodók nélkül pörgök, nincs fogásom, nincs kontrollom, mint lecsúszni a spirálon, nézni magamat kívülről, ahogyan tökreteszem az életem, a tehetetlenség, irányíthatatlanság, átfolyni mindenen, nincs súlyom, nincs akaratom, nincs formám. Kapálózó lábbal érkeznék, cipőm sarka megcsúszik a félmozdulatban, és nem túl elegánsan érek földet, egy nyögés kíséretében. Napokig minden székre üléstől összerezzenek majd, ebben biztos vagyok.
Christine Martin nálam szerencsétlenebb, pedig éles reflexeinek és edzéseinek köszönhetően minimum csípőre tett kezes, felszegett állas landolásra számítottam tőle, helyette eszméletlen testét pillantom meg, közvetlenül mellettem, ijedten ellököm magam tőle. Mr. Nott máris felé hajol, medimágusi precizitással, mintha Hollyn mesélte volna, hogy tavaly segített neki megmenteni a nyeszlett Runcorn életét, nagy koponya, ilyesmit mondott, és nagyon rendes is. Egyelőre mindkettő beigazolódni látszik, még fel sem tápászkodom, mire megvizsgálja Christine-t, kipróbál egy felfedőbűbájt a szekrényen, és gyors helyzetfelmérést végez. – Szóval a felnőtteknek mégis csinálniuk kellett volna valamit – vonom le az építő jellegűnek erőlködve sem nevezhető konzekvenciát. Lehet, Leta hamarabb megtalálta a bábut, hiba csúszott a rendszerbe, és egy ilyen szobában várja a csapattársait.
Félig Mr. Nott háta mögé húzódom, jó ötven centiméter távolságot tartva, nehogy véletlenül arcon könyököljön meglepettségében, vagy olyan átkot válasszon, amihez széles kézmozdulat szükséges, és nem mellékesen nyakon vág az alkarjával. Már hónapok óta nem szedek szorongáscsökkentőt, emiatt aprót ugrok a takarásában, amikor egy a szekrényajtó feltárul és egy kéz nyúl ki belőle, tekintetem Mr. Nott hátára szegeződik, szeretném kisgyerek módjára a két lapockája közé szorítani az arcomat, öltönye anyagába nyomulva, csupán Hollyn jelenléte gátol meg benne, ha ketten lennénk, egyáltalán nem érdekelne, mit gondolna rólam Mr. Nott, az viszont igen, mit gondolna rólam és rólunk Mr. Nott fiának a barátnője. A barátom, a csapattársam, az évfolyamtársam, akivel ez szobában alszom, akivel egy asztalnál eszem, akinek minden cselét és trükkjét ismerem, de valójában őt… a küzdelmeit, félelmeit, aggodalmait egyáltalán nem, mert egyikünknek sem szokása megnyílni és beengedni másokat. Hollynt, aki azt sem sejti, hogy amikor nem talál sem engem, sem Theót, olyankor mi a kastély egy elhagyatott pontján fekszünk egymás mellett, beállva, fura sorsközösségben. De ezekről hogyan lehetne egyáltalán beszélni?
Mumus, döbbenek rá riadtan, tekintetem Mr. Nott tarkójának szegezem, sosem szerettem mások előtt gyakorolni rajtuk, nem szerettem a vizsgákat, feladatok, közönséget, hogy nem csupán erőszakkal teregették ki a legbensőbb, legintimebb félelmünket, hanem hanem fegyverként kevésbé empatikus iskolatársaink kezébe adták, és néhány mumus… néhány mumus… néhány mumus megmagyarázhatatlan és feldolgozatlan traumaként mászott elő. Órán sem szerettem nézni mások szenvedését, itt sem akarom, ennek ellenére minden szava lerakódik bennem, a tónusa, fenyegetése, sértése, kissé összevonom a szemöldökömet, mégsem pillantok oldalra, és úgy érzem, Hollyn sem lenne képes összenézni most velem, amit hallunk, amit tapasztalunk, az annyira bizalmas és szörnyű, semmi jogunk hozzá, sem tudni róla, sem gondolkodni rajta.
Mr. Nott hamar felülkerekedik a mumuson, kissé hátrább lép, így pillantásom elkapja sápadt profilját, meg-megremegő arcélét. A szubsztanciát tudom kezelni, határozom el magam, amint teret ad kettőnknek, megtanultam, csöpögő tintamaszat lesz, ami elcsúszik önmagán, valami hülye, absztrakt képre kell gondolnom, mielőtt azonban felém indulna, bár sötét árnyékát már látom, tekintetem megtalálja Hollyn mumusát. Szeretném elkapni róla a pillantásom, nem illik, egyáltalán nem illik, Hollyn keze remeg, arca hamuszürkévé válik, mindjárt hányni fog, és én is, a nagyapja, Merlinre, a nagyapja… Ennek a megrökönyödésnek köszönhetően veszem észre túl későn a felém hömpölygő fekete szubsztanciát, a testetlen, mindent elnyelő valamit, ami a lábamhoz ér, és húsz percen belül másodszor vágódom hanyatt, pálcámat nyirkos tenyeremben szorongatom, tintapaca, gondolj a tintapacára, ahogyan nyálkásan, mégis puhán körbeöleli a bokámat, aztán hirtelen átalakul, mintha igazodna, keresné a jobb megoldást, amivel életben maradhat, és a fekete nyúlvány kézzé alakul, visszabomlik, felszívódik, helyette egy üveges tekintetű nő bontakozik ki belőle, gyönyörű, de hideg, elérhetetlen, és tovább szorongat.
– Sosem akartalak – suttogja fojtottan –, sosem kellettél. Csodálkozol? Miért kellettél volna? Kinek kellenél? – másik kezével is megkapaszkodik bennem, mosolya széles, riasztó, horrorfilmekbe illően túlzó. – Sosem kellettél, gyűlöltelek, eldobtalak, sosem szerettelek – torkomban akad a lélegzetvétel, néma sikolyra nyílik a szám. – Ugyan, ki szeretne téged? Ki akarna téged? Már bennem is törött voltál, torz, abnormális. – Két tenyerembe temetem az arcom, a zokogás mélyről tör fel, elképzelhetetlenül mélyről, benne egy év elfojtása, félelme, görcsössége és tizenhét év rosszul huzalozottsága.

A Lestrange-Avery lány kimondta a nap legnagyobb igazságát: szóval a felnőtteknek mégis csinálniuk kellett volna valamit. Kritikaként is értelmezhettem volna, de lepergett rólam, mint az évek alatt oly sok minden más. Igen, talán lehettem volna én is, aki intézkedik, megvétózza a tömegnyomásra elkezdett buta gyerekjátékot, de kényelmesebb volt úszni az árral - túl sok minden igényelte mostanság az aktív figyelmemet ahhoz, hogy ezt a terhet is magamra vállaljam.
- Persze, semmi komoly. A zsupszkulcsok néha elég kellemetlen mellékhatásokkal járnak, néhány órán belül magához tér. Szédülni fog, migrénje lesz, de semmi maradandó. De egyelőre jobb, ha így hagyjuk, fogalmam sincs hova jutottunk és könnyebb lesz így magunkkal vinni, mintha két lépésenként lefejelné a falat a szédüléstől. - Jelenleg Christine Martin eszméletvesztése volt a tényező, ami miatt a legkevésbé aggódtam. Kviddicsjátékos volt, minden bizonnyal elszenvedett már több komoly fejsérülést és különben is rokonságban állt Malfoyékkal, akik valamiféle szerencsés genetika miatt mindenből többé-kevésbé sértetlenül kimásztak. Az ismeretlen, bizarr szoba és a két tinilány épségben tartása jobban aggasztott, akárcsak a bizonytalan gondolat, hogy Non és a gyerekek talán egy hasonló helyiségben kötöttek ki.

Négy évtizedem volt rá, hogy elsajátítsam az arisztokratikus magabiztosság méltóságteljes látszatát - ez olyasmi volt, amit az ember nem a számtalan kötelező magánórán sajátít el, egyszerűen csak magába szívja az elitista közegben, a kúriák antik falai között, a báltermekben, a kerti koktélpartikon, a minisztériumi fogadásokon, a tökéletes esküvőkön és temetéseken. Olyan magától értetődő volt, mint lélegezni. Azonban apám szekrényből előmászó rémalakja másodpercek leforgása alatt tépett le rólam minden megjátszott réteget, maradt az őszinte, vegytiszta rettegés, a tehetetlen megalázottság érzése.
Talán jobb is, hogy a két lány a hátam mögött maradt - egyikük olyan közel, hogy máskor, más helyzetben, közönség előtt talán kínosan arrébb léptem volna, mielőtt bárki fejében kéretlen kérdéseket generálna a jelenet -, nem kellett látnom a tekintetüket. Nem akartam tudni, mit gondoltak, látni, ahogy összenéznek, összerakják a nyilvánvaló képet. Mentegetőzni akartam, rögtönzött hazugságokkal magyarázni a jelenetet, de végül hallgattam. Dermedtnek éreztem magam, fizikailag és érzelmileg is, képtelen lettem volna megszólalni. Jobb is volt így.

A szekrényből előbotorkáló második öregember visszataszító volt, már azelőtt, hogy megszólalt volna. A lazán megkötött köntös, az idős szempár félreérthetetlenül éhes pillantása, a ráncos, remegő kezek matatása - hányinger kerülgetett, az egyetlen megfogalmazódó épkézláb gondolatom az volt, hogy bárcsak itt lenne Non. Ő tudta volna mit tegyen, mit mondjon szegény lánynak, ő csupa érzelem és tűz volt, én pedig csak falfehér arccal bámultam a jelenetet. Theo vajon tudja? Nem, biztos voltam benne, hogy nem. Erről senki sem beszél, a szégyen és az undor a felszín alatt tartja az abúzust, öltsön az bármilyen formát. Tudtam, nagyon magabiztosan tudtam, hogy soha, senkinek nem beszélt erről. Nem szabadott volna látnom, sem nekem, sem Adele-nek. Vagy legalábbis Hollyn bizonyára ezt gondolta, nem kért senki sajnálatából és segítségéből - feltételeztem, mert én biztosan nem kértem volna. Végül az öreg elvágódott a földön, csodálkoztam rajta, hogy Hollyn nem csuklott össze vele együtt. Valószínűleg közel állt hozzá.

Csak ekkor voltam képes elszakítani a tekintetemet a második mumusról, ekkor láttam csak meg a harmadikat, valami ismeretlen eredetű masszát, amely fenyegetően kúszott Rodney Lestrange-ék lánya felé, körbefonta a bokáját és kézszerű végtaggá rendeződött, hogy aztán összeálljon egy teljes testté: egy nő volt az.
A rideg szavak nem nekem szóltak, az ismeretlen nőalak fagyos tekintete csakis a lányra szegeződött, és mégis... Minden kimondott, súlyos gondolat fájdalmasan ismerős volt. Kinek kellenél? - kérdeztem magamtól magányos percekben. Ugyan, ki szeretne téged? - képzeltem el milliószor a mondatot, legtöbbször Non arcát társítva hozzá. Sosem akartalak - gondoltam gyerekként számtalanszor, anyám öngyilkosságának okain elmélkedve. Torz, abnormális - visszhangzott a fejemben szinte minden reggel a tükör előtt állva, mérlegelve, hogy bevegyem-e a gyógyszereket, hogy megéri-e még egy rohadt napot végigcsinálni.
Talán nem bírtam tovább hallgatni, talán a hétköznapokban kellőképpen elnyomott, satnya empátiám tört utat, én magam sem tudtam, szinte kívülről érzékeltem a saját határozatlan mozdulatomat, amivel elléptem a faltól, egyenesen a földön kuporgó lány és a mumus közé.

A nő arca és teste olvadni és mozogni kezdett, ahogy átalakult, a szőke haj rövidebb lett és megőszült, hirtelen egy fejjel magasabb lett, a ruhái fekete, drága öltönyre váltottak, a hangja elmélyült. Megint ott álltam apám előtt - miért csináltam ezt? normális vagyok én? -, azt gondoltam, másodszor már nem érhet sokként, már nem mondhat semmit, amivel jobban a lelkembe taposhat és megalázhat.
- Még ahhoz is gyáva vagy, hogy véget vess mindennek. Azt hiszed, pár milligramm lítiumtól majd normális leszel? Attól majd nem leszel egy kolonc Non nyakán? Még a gyerekeid is gyűlölnek, és megérdemled, mindenért, amit tettél. Hiába takarózol velem... - Józanítóan hatott az ismerős mozdulattal felém lendülő ökle, valahol a szemem alatt súrolta az arccsontomat, a hirtelen éles fájdalom visszarángatott a valóságba. Pálcát szegeztem rá, a mumus feje léggömbként dagadt meg, a hangja vékonnyá és érthetetlenné változott, mintha héliumot lélegzett volna be, majd apám egész teste lufiként eresztett le és nyúlt ki a földön.
Másodpercekig csak álltam felette, felváltva kattogott a fejemben a gondolat, hogy bárcsak megtehetném ezt az igazival is és hogy mi lesz ezután. Mindent hallottak, mindkét lány hallott minden egyes szót. Nem tartottam tőle, hogy a Prófétához rohannak kiteregetni minden kompromittáló információt... de ismerték Theót, ismerték Tabbyt, elég akár egy rosszindulattól mentes, véletlenül elejtett félmondat, hogy kérdések szülessenek, olyan kérdések, amelyeket nem akartam megválaszolni.

Végül összekapartam magam, túl sokszor kellett már mélypontról szalonképes állapotba visszahoznom magam ahhoz, hogy most is képes legyek átmenetileg szőnyeg alá söpörni a szégyent és minden más érzést, amelyektől legszívesebben magzatpózban kuporogtam volna a sarokban, öngyilkosságról szőtt gondolatok között úszkálva.
- Menjünk innen - nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem Adele-t a földről. - Ms. Martint is visszük, természetesen.
Segített felszínen maradni, hogy feladatot adtam magamnak, rögtönzött hordágyat varázsoltam Christine alá, rutinművelet volt, hiába hagytam ott már két éve a Szent Mungót.
- Ha lehetséges, erről a... kellemetlen közjátékról Theónak és Tabbynek inkább ne beszéljetek. Nem hiszem, hogy bárkinek is a javát szolgálná. - Nem néztem a szemükbe, akkor képtelen lettem volna ennyire higgadt, semlegesnek tűnő hangon kimondani a burkolt kérést.

Valószínűleg akkor sem aludtam volna nyugodtabban a történtek után, ha Hollyn leteszi a Megszeghetetlen Esküt, hogy soha nem beszél a szobában látottakról. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, lecsupaszítva, mintha rajtakaptak volna valami megfogalmazhatatlanul szégyenteljes tett közben - csak történetesen ez a szégyenteljes dolog egész életem minden szorongásának kivetülése volt. Félinformációk, de ahhoz éppen elegendők, hogy mások elkezdjenek gondolkodni. Egyedül abban bíztam, hogy a két lányt túlságosan elfoglalta a saját szégyenük - pedig velem ellentétben nem volt miért undorodniuk maguktól -, az enyémre nem maradt lelki kapacitásuk. Vagy ha maradt is, a saját szennyesük kiteregetésétől való félelem miatt hallgatni fognak örökké. Nem mintha a rövid-és hosszútávú terveim között szerepelt volna tinilányok legbensőbb félelmeinek kitárgyalása. (Eltekintve persze Nontól, neki nyilván tudnia kellett róla, hogy a fiunk barátnője vélhetően szexuális abúzus áldozata volt.)

Bizonytalanul, de határozottságot színlelve - ebben volt már negyven évnyi rutinom - léptem át a szekrénybe ágyazott ajtón. Azt gondoltam, mindenre felkészültem: dementorokra, inferusokra, sötét varázslók seregére, a feltámadt Sötét Nagyúrra... azonban a túloldalon semmi ehhez hasonló nem fogadott. A halmokban álló régi bútorok láttán pillanatnyi félelem futott végig a gerincemen, újabb mumusokra készültem, azonban az egyik szekrény résnyire nyitott ajtaján legfeljebb molylepkék szálltak ki, vénembernek álcázott szörny egy sem.
Lassan tettem meg az első lépéseket, feltérképezve a teremben felhalmozott megszámlálhatatlan tárgyat. Annyi mindent zsúfoltak össze, hogy az embernek hosszú percek kellettek, amíg akár csak felszínesen is befogadhatott mindent. Asztalok, fotelek, könyvek, sporteszközök, mennyezetről lógó fotók, felgöngyölt szőnyegek, apró kacatok, dobozokba halmozott poros ereklyék...
A döbbent bámészkodásból Hollyn szavai rántottak vissza. A kezében tartott fénykép valóban hozzám tartozott, de szeretetteljes nosztalgia helyett döbbenet és félelem fogott el: a fotó a hálószobánkból származott, soha nem került ki a Nott kúriából.
- Most már elmondhatod magadról, hogy láttad Theót kantáros nadrágban. Feltétlenül említsd meg neki, örülni fog - rejtettem harmatgyenge vicc mögé a képpel kapcsolatos aggodalmamat. - Fogalmam sincs, hogyan került ide ez a kép. Nem lehet eredeti, mikor reggel elindultunk, még ott volt a hálószobában.
Ha nem is volt valódi, másolatot ki és hogyan szerezhetett volna?
Körbejártam néhány kopott bútort, végigfuttattam a tekintetem pár könyv gerincére írt szövegeken, nyomok után kutatva, hogy mégis mi lehetett a kijutásunk záloga. Ekkor láttam meg a sarokba tolt csillogó felületű zongorát. A kottatartón a "Weasley is Our King" kézzel írt változata pihent, talán még a ráborult Lángnyelv után maradt folt is ugyanott mosta el a hangjegyeket, mint az eredetin - mert ez nyilván csak másolat lehetett... ugye? Nem juthatott be senki csak úgy az otthonomba, védőbűbájok serege óvta a birtokot, a Roxmortsban történtek után külön gondoskodtunk róla Nonnal, hogy egy szakember ellenőrizze is az állapotukat és megerősítse azokat, amelyek megkoptak az évek alatt.
Felnyitottam a zongorát, reménykedve, hogy talán kulcsot találok benne, azonban csalódnom kellett.
- Gondolom, a személyes tárgyaknak köze lehet a kijutáshoz. A kellemetlen viszont az, hogy többnyire fogalmunk sincs, Christine-hez mi tartozik. - Futólag ismertem csak Draco révén, nem állíthattam, hogy túl mélyen beleláttam volna a magánéletébe.
Egy meddő Invito próbálkozás után beláttam, hogy bármennyire lehetetlen vállalkozásnak is tűnik, muszáj lesz belefognom a keresésbe.
- Ha ezt tudom, magammal hozom a házimanókat is - morogtam inkább csak magamnak, mint a környezetemnek, mielőtt nekiláttam volna feltúrni a szekrényeket, fiókokat, félretologatni az útban lévő bútorokat...
Először egy ismerős piros pulóverre bukkantam az egyik ruhásszekrény mélyén. Eredetileg a fiamé volt - bár ő biztosan azt mondta volna, hogy csak a véletlennek köszönhetően ismertem fel -, de gyanítottam, hogy azóta már Hollynhoz tartozott.
- Nézd át a zsebeit - dobtam oda a lánynak, hogy aztán tovább keresgéljek egy lomokkal teli asztalon.
Két antikváriumból szökött könyv között ezüsttálcára kiterítve egy csík hófehér kokain és néhány színes tabletta fogadott.
- Hát... legalább nem fogunk unatkozni, ha itt ragadunk. - És Merlinre mondom, a történtek után minden önuralmamra szükségem volt, hogy otthagyjam a tálcát és ne szívjam fel egyetlen gyakorlott szippantással annak tartalmát.
Ismerős fotókra bukkantam, két húsz évvel ezelőtti Próféta közé csúsztatva megtaláltam a régi mungós beléptetőkártyámat - az igazolványkép valamikor több ősz hajszállal és friss, ropogós traumával ezelőtt készült -, az egyik könyvespolcon ott pihent a Patrick Melrose egy megviselt gerincű példánya, de a kulcsot egyik sem rejtette.
Végül egy ruhafogashoz érve megtorpantam: koromfekete anyag lógott róla, a csuklyájánál fogva, a földön alatta ezüst színű, díszes koponyára emlékeztető maszk. Másodpercekig csak meredtem rá, a gondolataimat halálfalógyűlések jeges rettegése és ártatlanul szenvedő muglik könyörgése töltötte ki. Tizenhét évesen mennyire büszkén mutogattam mindenkinek a karomra billogozott Sötét Jegyet, pedig valójában mennyire féltem...
A köpeny zsebébe nyúltam, az ujjaim hűvös fémfelületet érintettek. Egy kulcs volt az.