The price of your greed - 4. csoport

„Lehangoló, hogy a brit arisztokrácia mennyire igyekszik megfelelni a társadalmi elvárásoknak” - sóhajtok a lassan kortyolgatott pohár borom felett, üzenetemet a vértestvéreim felé küldve. Valószínűleg meglepő lehet a számukra, sőt, még nekem is az, hogy ez eddig az első és egyetlen becsmérlő megszólalásom az esküvővel szemben, és még ezt sem mondom ki hangosan, csak velük osztom meg a gondolataimat. Az igazság az, hogy kivételesen egyet kell értenem Levvel. Én is utálom az esküvőket, vagy inkább egyenesen lehangolónak találom őket. A sajátom óta mindenképpen. Állítólag minden kislány nagy és szép esküvőről álmodozik. Én nem tartoztam közéjük. Nem úgy neveltek, hogy belefért volna efféle naiv ábrándozás a mindennapjaimba. Nem voltak nagy elvárásaim. De azért valahol mégis hittem, hogy lesz némi beleszólásom, hogy pozitív és izgalmas élmény lesz, egy új élet és új szövetség kezdete. Nos, az új szövetség két család között valóban megköttetett. Ám az, hogy a gyászidőszak közepén hozzáadtak az elhunyt vérnővérem frissen megözvegyült férjéhez, attól tartok, egy életre tönkretette számomra a boldog esküvők eszményképét. Feltételezem, ez is hozzátartozik a felnőtté válás kemény leckesorozatához. Az egyetlen, ami miatt mégis igyekszem jó képet vágni ehhez az egészhez – magamhoz mérten legalábbis – az a későbbre tervezett beavatásunk. Ez az összejövetel tökéletes alkalom arra, hogy esküt tegyünk, és ünnepélyes keretek között a Magic is Might teljes értékű tagjaivá váljunk végre. És pontosan tudom, hogy Niki is ugyanígy érez, illetve Sven is. Bár az utóbbi fejébe nem látok bele, de a tekintetében néha látom megcsillanni azt az izgatottságot, amit én is érzek. Aztán van itt még valaki, akinek viszont beleláthatok a fejébe, ha akarok, ha nem.

- ”Egek! Nem hiszem el, hogy még mindig nem képes kordában tartani a gondolatait!” - jegyzem meg egyszerre szóban és gondolatban is, miközben a szám elé helyezett kezemmel próbálnám elrejteni a feltörni kívánkozó nevetésemet. Igazából nem is érdekel, hogy ki hallja, és ki nem, a mondandómat. A családom régi és új tagjai amúgy is tisztában vannak vele, hogy a kelleténél több hang van általában a fejemben. Mindenesetre szánalmas és egyben hihetetlen, hogy még mindig minden fura és jelentéktelen részletet hallanunk kell, ami átsiklik Lev agyán. “Tudod, zsenikém, egy aprócska és nagyon egyszerű tágítóbűbájjal könnyen segíthetnél magadon. Csak mondom.” Teszem azért hozzá csak így egymás között egy visszafogott szemforgatással. Egyébként ez részemről már a törődés jele. Tetszik vagy sem, Lev Karkaroff már a testvérem.

Ám mielőtt kiderülhetne, hogy megfogadja-e a tanácsomat, a váratlan záporra befelé csődülő tömeg magára vonja a figyelmemet. A mi asztaltársaságunk nem menekül fejvesztve befelé. Még csak meg sem erőltetem magamat igazán, amikor pálca nélkül lepergető-bűbájt varázsolok magamra. Aztán lassan szedelőzködve, az egymást taposó többségtől lemaradva mi is megindulunk befelé a kúriába Svennel és a sógorommal. Útközben a fivérem is beér bennünket, így Nero és Klaus társaságában maradok, amikor a férjem elvonul a pult felé borért.

- Mintha nem is varázslók és boszorkák volnának, hanem muglik, akik teljesen védtelenek az időjárás szeszélyeivel szemben, ezért inkább itt bent nyomorognak – jegyzem meg félig inkább csak magamnak. Ekkor azonban kitör egy kisebb pánik a vendégek között, majd mindenhonnan sakkbábuk kerülnek elő. Többek között az én ruhám rejtett zsebéből is. Egy sötét futó, épp olyan, mint amilyen a testvéremnél és a sógoromnál is van. Ez eddig még rendben is volna, még csak nem is tűnik különös véletlennek. Ám aztán csatlakozik hozzánk két roxforti diáktársam is. Egyikük egy félvér, az ő létezéséről attól a pillanattól kezdve tudomást sem veszek, hogy a bábuját meglengeti felém. Csak elfintorodom, aztán elfordítom a fejem. Igazából a másiknak is épp csak biccentek, mielőtt a rokonaim felé fordítanám minden figyelmem. - Ugye ez az... akármi nem fogja hátráltatni a … fő programot? - kérdem őket halkan, hisz egyelőre mégis csak egy kicsivel több belelátásuk van a dolgok menetébe, mint nekem.

“Ha rájöttél a válaszra, majd tudasd velünk is, hadd gyújtsam fel az illetőt!” - válaszolok közben fejben Levnek is egy lemondó sóhajjal. Úgysem hagyhatom folyton figyelmen kívül minden elszabadult, kósza gondolatát, akkor már akár össze is foghatnánk, hogy megfejtsük ezt a rejtvényt.

Ez az esküvő eddig sem volt kifejezetten izgalmas vagy élvezetes, de miután az eső által tető alá üldözött násznép kisebb csoportokba verődik néhány rejtélyes sakkfigura okán, még kevésbé tetszik a helyzet. Bár én, Nikivel ellentétben legalább nem egy rakás ismeretlen boomerrel kerültem egy csoportba, hanem a bátyámmal és a sógorommal. A két iskolatársamról meg próbálok tudomást sem venni, ahogy ezt általában a Roxfortban is tenném. Mindenesetre most kicsit visszasírom az iménti pillanatokat, amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy azt kellett hallgatnom, mikre gondol épp Lev, vagy hogy hol szorít a ruhája.  

- Én ilyet sosem állítottam, kedves bátyám – fordulok Nero felé ugyanolyan hamis udvariaskodással, ahogyan ő igazított helyre engem, majd egy gyors, alig észrevehető, kizárólag neki szánt lesújtó pillantás után az arcomra mesterkélt mosolyt húzok. Tudok én nagyon kedves is lenni, ha akarok, jópofizni a fogyatékosokkal és egyéb aljanéppel, legalább olyan jól, mint ő. Jó, nekem talán egy kicsit több önuralom és elszántság kell ehhez, mert általában nem látom túl sok értelmét az alakoskodásnak. De a jövőbeli terveimet tekintve talán nem is árt a gyakorlás, hiszen ha eljutok odáig, beépülő ügynökként sem árt majd, ha meg tudom játszani magamat. Így hát Nero dorgálása után egy apró, de barátságosnak szánt mosollyal fordulok a diáktársaim felé. Bár el tudom képzelni, hogy ettől csak ijesztőbbé válok a szemükben, hisz ilyet aligha láthattak tőlem eddig.

Nero bizonytalan válaszára azonban ez a hamis mosoly is hamar lehervad az arcomról, és követem a tekintetét a MiM vezetői felé. Nem túl megnyugtató, hogy senki sem tudja, mi a fene történik itt, vagy mi várható. Klaus kérdését hallva a bátyámra pillantok ismét. - Te láttad Clemenst? - A többieket aligha kell féltenünk, de az öcsémről ezt nem merném ilyen magabiztosan kijelenteni. Pláne annak tudatában, hogy hány gyereknek veszett nyoma az elmúlt percekben. - És Vestát? - Az ő szőke fejét könnyebb kiszúrni még ilyen tömegben is, ám mielőtt esetleg szétnézhetnék jobban magam is, vagy elindulhatnék a testvéreim keresésére, a sakkbábu, amit még mindig a kezemben szorongatok, felizzik, majd egy ismerős rántást érzek. Zsupszkulcs. Elég gyakran utazom ezzel a módszerrel, hogy felismerjem a jeleket, de már nem tudok ellene tenni, nem is próbálok, inkább arra ügyelek, hogy talpon maradjak az érkezéskor.

- Mi a franc?! Kezd egyre kevésbé tetszeni ez a játék – ingatom a fejemet elégedetlenül. - Csak nekem tűnik úgy, hogy ez már nem az ünnepség része? - fordulok a rokonaimhoz, miután meggyőződöm róla, hogy mindketten épségben befutottak. A két fiúra azonban épp csak egy pillantást vetek. Aztán alaposabban is körülnézek a szobában. Kétlem, hogy még mindig a Malfoy birtokon lennénk. - Ez valamiféle teszt... - Kérdés, hogy ki állította fel, és mi az illető célja? Sokféle teszten és próbatételen részt vettem már életemben, de azokat a vértestvéreimmel csináltam, és többnyire tudtam, hogy egy próbán vagyok, illetve hogy mi a cél, de most fogalmam sincs, hogy mi a fene történik. Csak annyi biztos, hogy nem jutunk ki innen, amíg nem tesszük meg, amit a felirat alapján várnak tőlünk.

„Lev, Niki! A sakkfigura egy zsupszkulcs!” - próbálom gondolatban figyelmeztetni a testvéreimet, de ahogy egy pillanatra belepillantok a fejükbe, már egyértelművé válik, hogy elkéstem vele. „Jól vagytok? Lev, Sven még veled van, ugye? Nem esett baja?” Nem szokásom így aggodalmaskodni, de ez a rejtélyes helyzet valamiért a közel egy évvel ezelőttieket juttatja eszembe, a Roxmortsban történteket, és Kira halálát. És ebben a pillanatban összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy miket kell majd végignéznem, nekem és a többieknek, ha a tükörbe pillantok.

Igyekszem visszafogni magamat, és nem a szemeimet forgatni, amikor a helyiség egyetlen griffendélese szinte kérdés és habozás nélkül ugrik be elsőként a tükörképe elé. Aztán alig leplezett undorral figyelem végig, amint a két srác egész szerelmi drámája meg fél élete lejátszódik előttünk, és megszerzik az első két kulcsot. Valami azt súgja, hogy hármunk bűntudata ennél sötétebb titkokat is rejt. - Essünk túl rajta – motyogom magam elé, bár még küldök egy bizonytalan pillantást a rokonaim felé, mielőtt beállnék a harmadik tükör elé.

Nem lep meg, amikor megjelenik az első jelenet a tükörben, és felismerem a nagyjából tizenkét-tizenhárom éves képmásomat, amint elmélyülten beszélget valamiről Sven Munterrel. A fiatalabb énem rajongó pillantásai annál inkább. Fogalmam sem volt, hogy ennyire az arcomra van írva minden. Aztán felbukkan Kira, és a vőlegényével együtt továbbállnak, én pedig féltékenyen pillantok utánuk.

Az arcom megfeszül, és mély levegőt veszek, amikor változik a kép, és már Kira halálos ágya mellett vagyok. A kezét szorongatom, és annyi fájdalmas, kimondatlan dolog van közöttünk a levegőben. Aztán vérnővérem az ágy másik oldalán helyet foglaló Svenre pillant, és a tekintete könyörgőre vált, amikor visszafordul felém. A beszélgetés csak a fejünkben történik, de tökéletesen emlékszem még minden egyes kimondatlan szóra, ami lejátszódott közöttünk. Azt kérte, vigyázzak helyette is a férjére. Rám bízta őt, nem is sejtve, milyen sokáig féltékeny voltam kettejükre. Tekintetemben bűntudat és fájdalom tükröződik, de határozottan bólintok, miközben könnyek gördülnek le az arcomon.

A harmadik jelenet az eskünk pillanata Svennel, ami minden volt, csak boldog nem. Egy árulónak éreztem magamat aznap, aki elárulta nem csak Kira bizalmát, vagy Svenét, de a saját bűntudatom, a helytelennek vélt gondolataim és érzéseim miatt Nikit is teljesen kizártam a fejemből. Ő újra és újra próbálkozott, hogy visszatérhessen, hogy közösen élhessük meg a bennünket ért veszteséget és gyászt, hogy mellettem lehessen, és támogasson, miközben kimondjuk az igeneket, de túlságosan szégyelltem magamat, és nem bíztam benne eléggé ahhoz, hogy beengedjem őt. A tükör azonban csak az arckifejezéseinket mutatja meg, ahogy a vérnővérem kétségbeesetten próbálkozott az esküvőnk napján is, és az én könyörtelen elutasításomat felé.

A kezeim ökölbe szorulnak a testem mellett, és a tükör abban a pillanatban egy hangos robajjal darabjaira hullik. Egészen kimerültnek érzem magamat, ahogy közelebb lépek, hogy magamhoz vegyem a kulcsot.

Végignézni az iskolatársaim szerelmi drámáját, majdnem olyan gyötrelmes, mint követni a példájukat, és megmutatni, mi az, ami az én lelkemet nyomja. Alapvetően nem vagyok ellene némi elmejátéknak, vagy fizikai próbatételnek, úgy nőttem fel, hogy számomra ezek szinte mindennaposak, de ami itt megy, azt tényleg valami nagyon megborult elme találhatta ki. Azt hiszem, még örülhetek, hogy Sven nincs itt, hogy neki nem kell látnia azt, amit a tükör megmutat rólam, és megnyugtat a tudat, hogy Levvel van, egyelőre épségben. Bár az ő helyzetük sem tűnik sokkal jobbnak a miénknél, legalábbis az a néhány pillanatkép alapján, amit elcsíptem róluk, de nem tudok most túl sok időt tölteni a testvéreim fejében – akik egyébként remélhetőleg tudnak vigyázni magukra, sokkal inkább, mint az összegyűlt és elrabolt vendégek nagy része -, hisz sajnos jobban leköt, hogy a saját szabadulásunkkal foglalkozzam.

Valójában miután a saját tükröm összetörik, és megkapom a kulcsomat, úgy vagyok vele, sokkal rosszabb már úgysem történhet. Aztán sorra kerülnek a rokonaim is... Láthatóan egyik sem igazán akar mozdulni, végül Klaus az, aki előbb bátorságot gyűjt a feladathoz, de ő is úgy lép előre, mint akit egy láthatatlan kötél erővel vonszol közelebb. Nem tart sokáig, amíg a tükörben felismerem a feleségét, majd értelmet nyer a kibontakozó jelenet. Egy szülés pillanatai – amit valójában már csak azért is különös látni, mert tudtommal nincs gyerekük. Ettől a felismeréstől pedig már előre is összeszorul a szívem. Pedig az igazi hideg zuhany csak ezután jön. A következő pillanatokat teljes sokkban nézem végig. Az apró torz élet... akin senki sem próbál segíteni... Az undor az apósom arcán, és a kegyetlen, megmásíthatatlan ítélet... amit Klaus aztán végre is hajt. Mire összetörik a tükör már kapkodva veszem a levegőt, és el kell tántorognom a legközelebbi falig, hogy megtámasszam magam, miközben egyszerre nézek szánakozással és rettenettel a tekintetemben, visszapislogott könnyektől égő szemmel a sógoromra. Egyrészről értem... Azt hiszem. Ez a döntés épp annyira volt kegyes, mint kegyetlen. Másrészről nem értem... mi történt? Mi baja volt annak a babának? Miért nem próbáltak legalább... nem is tudom... bármit, mielőtt meghozzák a végső döntést? A saját vérük... Hogy tudták ezt megtenni? És mi van, ha ez velem, velünk is megtörténhet? Ha ezt egyszer nekem és Svennek is át kell majd élnünk? Ő tud erről egyáltalán?

De ez nem az a hely és pillanat, amikor feltehetem a kérdéseimet. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bátyám és az ő emlékei kerülnek sorra, amik képesek kiszakítani ebből az értelmetlen tépelődésből. Bár az, amit az ő tükre megmutat, közel sem lélekemelő.

- Brutus... - suttogom, mikor leperegnek előttünk az első képek, és nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy mit is látunk éppen, vagy mit fogunk. Nem ismerem a részleteket, Nero érthető módon nem igazán mesélt róluk. Az ikertestvérét pedig sajnos sosem ismerhettem, hisz azelőtt elveszítettük, hogy én megszülettem volna. Igazából még képeken sem nagyon maradt meg az emléke a New York-i otthonunkban, de azért vannak dolgok, amikre magamtól is rájöhettem, kikövetkeztethettem. Ám tudni, sejteni, hogy mi történt, illetve a saját szemeimmel látni, hogyan hunyt el a sosem ismert bátyám, két egészen különböző dolog. Összeszorul a szívem, és ezúttal már valóban könnyek gördülnek végig az arcomon. Ez az őrült játék kezd valóban megviselni. Ám mire a tükör összetörik, sűrű, fullasztó sötétség vesz bennünket körül. A közös gyakorlatoknak hála már van némi tapasztalatom abban, hogy a sötétségében tájékozódjak, ezért egy izzó tűzgömbbel a tenyeremben, ami csak minimális fényt biztosít, de most be kell érnem ennyivel, lépek egyet előre. - Nero! - figyelmeztetem halkan de határozottan. Abból semmi jó nem sül ki, ha mindezek után még ránk szabadítja az elemi mágiáját is. Bár sejtem, hogy – annak ellenére, általában tökéletesen ura a képességeinek – nem szándékosan teszi ezt. Már csak emiatt is próbálom, megszólítva őt, kizökkenteni a jelenlegi állapotából. De persze mire újra fényárban úszik a szoba, már úgy tesz, mintha az imént semmi sem történt volna. - Nem kell megkérdeznem őket, anélkül is látom, hogy ők is egy-egy hasonló szobában vannak, a testvéreink azonban nincsenek velük. Csak Svent látom, aki Levvel van. Épségben, egyelőre, de attól tartok, ők is épp valamilyen feladatot próbálnak megoldani – jelentem ki lehunyt szemmel, félig a sógorom irányába fordulva a megnyugtatónak szánt szavakkal, miközben teszek egy kiruccanást a vértestvéreim fejébe. Frusztrál, hogy elválasztottak bennünket egymástól, de legalább a kapcsolatunk még él.

Visszatérek a saját testembe, majd követem Nerot a következő helyiségbe, nyomomban a többiekkel. Elsőként érkezem az instrukciókat tartalmazó pergamenhez. A továbbjutásunknak ismét ára van, természetesen.
- Ez abszurd – ingatom a fejemet dühösen, miközben tovább adom a papírt. - Ti tudtok egyáltalán Cruciatus átkot használni? - pillanatok a két srácra, de az arcomra van írva, hogy pontosan tudom a választ. - Kétlem. Nyilvánvaló, hogy ez a feladat most ránk vár. - A szavaim ezúttal Neronak szólnak, miközben csupán egy oldalpillantással üzenem meg neki, szerintem jelenleg elég egyértelmű, hogy Klausnak sem menne. Ránézésre katasztrofális állapotban van a tükör óta, de ezt inkább nem fogalmazom meg hangosan is. Egyelőre semmilyen formában nem akarom felhozni azt, ami az előző szobában történt. - Én megteszem, amit kell, de azt most megmondom, hogy a rokonaimat nem leszek hajlandó megkínozni. - Ezt elsősorban a roxfortosokkal közlöm, csak hogy tisztában legyenek vele, nincs más választásuk, mint beáldozni magukat a feladathoz. Minimum egyiküknek. - De mi van, ha ezt felhasználhatják ellenünk? - kérdezem aztán Nerotól halkabban, bizonytalanul. Mert ami engem illet, az előbbiek után épp elég dühös vagyok ahhoz, hogy gond nélkül képes legyek használni egy főbenjáró átkot, azonban ennek is meglehet még az ára. Bár ha nem tesszük, akkor viszont örökre itt ragadhatunk. Ez sem tűnik sokkal jobb opciónak, mint annak eshetősége, hogy letartóztathatnak. - Na jó, csak... essünk túl rajta! Ki akar az első lenni? Jay? - Természetesen megvárom, míg önként beleegyezik, hisz másképpen az egésznek semmi értelme, és igyekszem magabiztosnak, határozottnak, érzéketlennek tűnni, amikor rá emelem a pálcám, de az az igazság, hogy eddig egyelőre csak patkányokon és hasonló nyomorult állatokon gyakoroltam az átkot. És az hogy dühös vagyok, és mielőbb szabadulni szeretnék innen, nem nyomja el teljesen bennem a maró bűntudatot, amiért mérhetetlen kínokkal kell sújtanom valakit, aki ezt jelenleg nyilvánvalóan ki sem érdemelte. A vergődését épp annyira nehéz látni, mint Rainberry aggodalmas hisztijét, bár az legalább nem tart sokáig, hisz hamarosan ő is sorra kerül.

Fogalmam sincs, mennyi az elég, mikortól számít teljesítettnek a feladat, de végül úgy alakul, hogy ezt nem is nekem kell eldöntenem. Ugyanis nagyjából fél perc után engem is utolér az átok, és először nem is értem, mi történik, csak azt tudom, hogy fáj, mindenhol fáj, ég, szúr... A pálca is kiesik az előre tartott kezemből, majd nyöszörögve rogyok le a földre. Lev úgy ránt magába, mint valami örvény, tehetetlenül kínlódom, akárcsak ő. Nem tud kizárni, ahhoz neki ez a terep még mindig túl új, de én sem vagyok képes rá azonnal, hogy kilökjem a fejemből. Főleg mert a szemein át hamarosan megpillantom a közelében Svent is, aki szintén hasonló kínokat él át. - Ne! Sven! Lev! - Nem vagyok benne biztos, hogy hangosan is kiejtem-e a neveiket, vagy csak gondolatban. Talán csak suttogok. Merlinre, mi a fene folyik itt?!

Szánalmas az a hiszti, amit az iskolatársaim leművelnek. Nem mi kértük, hogy belecsöppenjünk ebbe a fura játékba velük, nem mi írjuk a szabályokat, és nem mi találtuk ki, hogy két személynek kínlódnia kell. Persze a Cruciatus-átok elég kegyetlen, és igen, tapasztalatból tudom, mert a kiképzésünk része volt az is, hogy megtapasztaljuk, milyen, még akkor is, ha csak rövid ideig. Akkor sem dramatizáltam túl a dolgot, és most sem tenném, ha nekem kellene elszenvednem. Ám evidens, hogy ez ma nem fog megtörténni, mert képtelenek elvégezni a varázslatot, rajtam és a bátyámon kívül jelenleg nincs más a szobában, aki megtenné. Hát akkor már nem lenne egyszerűbb gyorsan, mindenféle akadékoskodás nélkül túlesni rajta, hogy mehessünk?

Vagyis először úgy tűnt, ez majd így működhet is, különösebb gond nélkül. Csak aztán én magam is összeesek a fájdalomtól, és elsőre nem is értem, miért? Végigfut az agyamon, hogy talán valahogy visszaszállt rám az átok, amit Jae-re szórtam, vagy a szoba csinálja, és ez a feladatunk része. Aztán váratlanul magába ránt Lev elméje, és azonnal világossá válik, mi történik. Próbálok visszatérni, elvágni magamat tőle, de amint a szemein át megpillantom Svent is, aki hasonló kínokat él át, a földön vergődve, túlságosan eltereli a figyelmemet az ő szobájukban játszódó jelenet ahhoz, hogy képes legyek koncentrálni.

Végül a mindent átjáró, minden sejtembe beszivárgó, kíméletlen fájdalom, amilyen hirtelen jött, abba is marad, és csupán ekkor eszmélek rá, hogy a bátyám mellettem van, és próbál segíteni nekem. Tudom, hogy mennünk kell tovább, de még nem vagyok képes igazán összeszedni magamat, ezért Neroba kapaszkodva, az ő támogatásával indulok a következő terembe. Reménykedem ugyan, hogy ez egyben már a kijárat lesz, de azért mégsem lep meg, amikor ráeszmélek, hogy egy újabb lehetetlen küldetés vár ránk. Tulajdonképpen nem is volna túl vészes végigcsinálni, ha igazán elememben lennék. Ami azt illeti, nem kérdés, hogy képes leszek rá, akár félálomban, talán csukott szemmel is menne, eleget tanultam a kiképzéseken ehhez, csak még egy kicsit össze kell szednem magamat, erőt gyűjtenem. Az már más kérdés, hogy a két iskolatársamnak is menni fog-e? A pergamen szerint muszáj lesz.

- Hihetetlen, hogy még nekünk kell életben tartani a két szerencsétlent is – motyogom halkan németül a családom tagjainak. Mennyivel könnyebb volna egyszerűen hátrahagyni őket, és eltűnni innen végre!
- Nyugodtabb lennék, ha Rainberry előttem haladna, hogy szemmel tartsam, és biztos túlélje, de ezek ketten gondolom úgysem tudnának leszakadni egymásról, úgyhogy... oké, menjünk – legyintek előre sóhajtva, és azzal a lendülettel az elemi mágiámmal meg is támadom az indákat. Fél perc sem kell, és már csak hamu marad valamennyiből. Legalább ez még megy, ha már mágiát nem használhatunk. A pálya első harmadán szerintem így viszonylag könnyen keresztül tudunk haladni. A továbbiakban a sógorom és a bátyám képességeire kell elsősorban hagyatkoznunk, de én maradéktalanul bízom mindkettőben. A kötélhídhoz érve azért kicsit behúzom a nyakam, csak hogy biztos ne szedje le a fejemet se egy nyomorult tündérmanó, se egy paintball lövedék. A lebegőfalnál viszont már őszintén kételkedem, hogy Blaise tényleg képes lesz problémamentesen végigcsinálni a mászást.

- Itt lehet, hogy nem ártana valóban használatba venni a kötelet is, esetleg egymás után magunkra köthetnénk – fordulok Nero és Blaise felé, hogy egy hármas láncot alkossunk. Nem ragaszkodom hozzá, de lehet, hogy jól fog jönni. Ha meg szerencsénk lesz, úgysem fog számítani.

Az utolsó akadálynál már kicsit vonakodom, és nem nyugodt szívvel, de ellenkezés nélkül engedem magam elég a családom jelenlevő tagjait, ha menni akarnak. Nem tudhatjuk, mi vár ránk odabent, én pedig bár összeszedtem már magam, amennyire tudtam, nem érzem magam száz százalékosnak, főleg így, mágia nélkül.
- Esetleg keresztül hajíthatok rajta egy tűzgolyót vagy tűzcsóvát, hogy megvilágítsuk, mi van odabent – ajánlom fel, bár igazából nem tudom, mennyire jó ötlet. Már semmiben sem vagyok biztos.