The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
A vihar váratlanul, percek alatt csap le a Malfoy-birtokra. Sűrű vízfüggöny mossa el a táncparkettet, a kültéri asztalokat, az esküvői torta maradékát, a drága, elegáns ruhákat. Talán elég gyorsan szórsz vízlepergető bűbájt magadra ahhoz, hogy ne ázz el, talán elkésel vele, talán nincs is nálad a pálcád, talán nem is tudod, hogyan kellene megvédened magad a doboló esőcseppektől. Mindenki a kúria felé veszi az irányt, te is így teszel. Bár a meteorológia mágusok nem ígértek tavaszi záport az esküvő napjára, nincs ebben semmi meglepő. Az április mindig is szeszélyes volt. Talán arra gondolsz, hogy azért mégis kár a kültéri díszletért - még táncoltál volna egyet, még volt valami finom a tányérodon, még befejezted volna a beszélgetést a partnereddel, még élvezted volna az impozáns kertet. Talán üdítően hat rád az eső - már kezdtél unatkozni, végre történik valami, végre megszabadulsz a kéretlenül melléd telepedő embertől, már úgyis menni készültél és most van rá ürügyed. Talán bosszant az időjárás kiszámíthatatlansága - annyi időt töltöttél indulás előtt a tükör előtt, és nem azért, hogy elkenődjön a sminked vagy elázzon a ruhád.
Tömeg verődik össze a Malfoy kúria hatalmas előcsarnokában. Sokan a ruhájukat szárítják, páran esernyőt csuknak össze, mások beszélgetésbe kezdenek. A hangok kavalkádja duruzsolássá folyik össze, egybeolvadva az ablakon kopogó monoton esőcseppekkel. Kiáltást hallasz. Elsőre talán arra gondolsz, valaki elcsúszott a márványpadlón keletkező egyik tócsában, de a félelemmel vegyes hangot újabb követi. - Hol a kisfiam? Ragnar, hol vagy? - Hamarosan arcot is társíthatsz a hanghoz, Mrs. Rowle tör utat magának a tömegben, hétéves kisfiát keresve. - Ragnar, most azonnal gyere ide! Azonban a legkisebb Rowle fiúnak nyoma sincs. - Belvina sincs itt - kiált fel hirtelen még egy édesanya, Mrs. Burke. - Talán együtt kóboroltak el? - Én sem találom a lányomat. Valaki nem látta Asteriát? - próbál mindenkit túlharsogni Mr. Carrow. - Legutóbb Criusszal láttam, de ő sincs itt - válaszol fokozódó aggodalommal Mr. és Mrs. Travers. Egyre többen és többen veszik észre, hogy a gyermekeik nincsenek a házban. Talán te is egy vagy azok közül, aki hiába keresi a gyermekét, testvérét vagy barátját, sehol sem találod őt a csarnokban összeverődött tömegben. Lehet, hogy aggódsz, lehet, hogy sikerül megnyugtatnod magad, de érzed a körülötted fokozódó rémületet. Aztán újabb hang hasít a levegőbe: - Hogy került ez a sakkbábu a zsebembe?
És valóban, ha a zsebedhez érsz vagy belenyúlsz a táskádba, te is sakkbábut találsz ott. Az is lehetséges, hogy hirtelen kellemetlenül nyomni kezd a cipőd, mert egyik pillanatról a másikra egy kis figura bukkan fel az orrában. Ha alaposabban megnézed, láthatod, hogy a sötét király az. Mr. Marvolo Gaunt hangosan megfogalmazott ötlete tulajdonképpen logikusnak tűnik: - Ez talán valamiféle játék és a gyerekek is résztvevők. Micsoda kreatív ötlet! Esetleg keressék meg egymást azok, akiknek ugyanolyan bábu jutott. A tömeg mozgolódni kezd. Négy társad lesz, megeshet, hogy olyan emberek, akikkel soha még egy szót sem váltottál, csak a tenyeretekben pihenő sötét király közös bennetek.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A kezdőreagban nyugodtan írd le az előzményeket: mit csináltál eddig az esküvőn, kikkel töltötted az időt, mit gondolsz az eseményről stb. Mindenki a saját ízlése szerint írjon kezdőt. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. április 30. (éjfél)
Három óránként pár csepp Százfűlé-főzet a vörösboros pohár mélyén - a saját édesanyám sem ismert volna rám, Merlin nyugosztalja. Olyan régóta éltem egy hazugság közepén, hogy ez az újabb megjátszott szerep és hamis név kényelmesen simult rám az első másodperctől fogva. Falco Tremblay, aranyvérű francia varázsló, üzletember, kviddicsrajongó, Draco Malfoy újdonsült tárgyalópartnere a Dragonfly seprűk francia piacra dobásához. Tökéletes álca, hihető, egyszerű, kellően unalmas ahhoz, hogy senki se tegyen fel felesleges kérdéseket - különben is akadt más, amin csámcsoghatott a násznép. A Világkupán történtek, az azkabani szöktetés, a pletykák az esküvő hirtelenségét illetően... Tulajdonképpen jobban nem is időzíthettünk volna Napoleonnal. Hopp-hálózaton keresztül érkeztem, a Gamp-család egykori, mostanra elhagyatott és romos kúriájába. Napoleon hetekkel ezelőtt gondoskodott róla, hogy a Minisztérium megfelelő főosztályának adatbázisaiból törlődjön az ingatlan. Vélhetően az irodisták nem sokat foglalkoztak a több mint száz éve elhagyatott épülettel, de nem kockáztathattunk, még terveink voltak a Gamp-birtokkal. Többek között a mai estére is. Senki sem tudta rajtam és Napoleonon kívül, hogy pontosan mire készültünk, csak azt, hogy valami nagyszabásúra. Talán most a drága bor, a tökéletesen összeállított menü elfeledtette velük néhány órára, hogy nem csak szórakozni gyűltünk össze Írországban, de a felszín alatt tapintható volt a feszültség a Magic is Might tagjai között. A Roxmortsban történtek óta szinte mindig így volt.
Néhány perc alatt beborult az ég, majd zuhogni kezdett az eső. Vízlepergető-bűbájt szórtam magamra, mielőtt Napoleon és Ingrid társaságában elindultam a ház felé. Sokan nevetséges sietséggel lódultak meg az épület irányába, mintha kénsav hullott volna az égből vagy nem ismerték volna a legalapvetőbb bűbájokat sem - utóbbira, sajnos, nagy esélyt láttam. A megfelelő származás nem feltétlenül korrelált a privilegizált neveltetés után elvárható intelligenciaszinttel és mágikus képességekkel. A párás levegő parfüm és alkohol illatával keveredett az előcsarnokban, mielőtt azonban a megfogalmazódott gondolat, hogy inkább mégis kint maradok az esőben, tettekké formálódhatott volna, rémült kiáltás hatolt át az összeverődött embersereg duruzsolásán. A tekintetem összetalálkozott Leonéval és Ingridével, némán kommunikálva: maradjunk éberek. Nem voltak itt a gyerekeim, különösebb személyes indíttatású aggodalom nem járt át a kis Ragnar, Belvina, Crius és ki tudja még kik hiánya miatt. De valami történt, a körülöttünk elmormogott "biztos csak játszanak valahol" kezdetű önnyugtató és naiv mondatok ellenére is.
Marvolo Gaunt javaslatára ingerülten megdörzsöltem az orrnyergemet. Csapatjáték, hát hogyne... A műkincs gyűjteményem teljes értékét tettem volna rá, hogy Draco Malfoynak és csinos kis feleségének nem volt kedvük játékok szervezéséhez. Az öltönyzakóm zsebében fényes, fekete felületű király lapult - Cassidy milyen boldog lett volna a semmiből felbukkanó sakkbábuk láttán. A gondolataim egy pillanatra elkalandoztak a San Franciscóban hagyott, félig megírt levelek felé: egy Maeve-nek, egy Ronannek és egy Cassidynek, mindegyik egy-egy precízen becsomagolt ajándékdobozhoz mellékelve. Nem szerettem volna, ha bármiben is hiányt szenvednek, távol az otthonuktól. Diane árulása - elrablása, ahogy a gyerekek tudták - után megérdemeltek minden apró örömöt és stabilitást az életükben.
- Úgy tűnik, a szervezők összeillő csapatnak gondoltak minket - simultam bele a mit sem sejtő, gondtalan meghívott szerepébe, miközben Cressida Boot mellé léptem, aki szintén egy fekete sakkbábut szorongatott, akár csak a felénk közeledő csinos, szőke hölgy és a kísérője is. Utolsóként a Pride of Portree egyik terelője futott be - San Franciscóból is aktívan követtem a hazai kviddicshíreket, volt némi nosztalgikus öröm az ismerős csapatnevek és sikereik olvasásában, ennyi Amerikában töltött év után is a Kenmare Kestrelshez húzott a szívem. - Falco Tremblay, úgy hiszem, még nem találkoztunk - nyújtottam a kezem egyesével mindenki felé kézfogásra, miután hanyag, rutinszerű mozdulattal megigazítottam a kalapomat.
Cressida Boot, Diane S. Byrne and Jeason J. Edelhard varázslatosnak találta
“WE'LL NEVER GET FREE, LAMB TO THE SLAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER? THE PRICE OF YOUR GREED IS YOUR SON AND YOUR DAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER?”
the price of your greed
Azt hiszem, ez az esküvő egy kicsit hirtelen jött mindenkinek, nyilvánvalóan leginkább a menyasszonynak és a vőlegénynek, illetve a gyerekeiknek, ennek ellenére igazán szép és elegáns ünnepséget sikerült összehozniuk igen rövid idő alatt is. Miután Pansy felkért tanúnak, igyekeztem én is segíteni a szervezésben, mindennel, amivel csak hozzá tudtam járulni, és még hálás is voltam a feladatért, ami egyszerre szolgált figyelemelterelésként a saját problémáimról, illetve nosztalgiaként, és kicsit leporolhattam a szervezőképességeimet. Bár Pansynek igazából nem is volt túl nagy szüksége a segítségemre, neki is tökéletesen megvan az érzéke mindehhez, és elismerem, egész kicsit úgy érzem, csak szánalomból állhattam mellette az eskük felmondásakor. Mégis, ha őszinte akarok lenni, ez zavar most a legkevésbé. Van épp elég más dolog, ami miatt főhetett a fejem a mai napon. Mert igen, miközben jól esik kimozdulni a Roxfort ódon falai közül, újra a saját közegemben mozogni, egy kicsit szórakozni, tulajdonképpen minden pillanatban résen kell lennem, mert ennyi régi ismerős között bármikor előfordulhat, hogy valaki egyszer csak átlát az álcámon, és felismer. Nem értem teljes egészében a mágiát, amit a Minisztérium dolgozott ki az „elrejtésemre”, de szerintem normális, hogy tartok a lebukástól egy aranyvérűektől hemzsegő eseményen. Az utóbbi hónapokban egyébként is szokásommá vált reflexszerűen a nyakamhoz, egész pontosan az álcámat biztosító nyaklánchoz nyúlni, hogy ellenőrizzem, a helyén van-e még. Nos, a mai nap során ezt a mozdulatot a szokottnál is többször hajtottam végre. Részben emiatt is eszközöltem ki egy táncot Ethantől – a szomszédomtól, aki volt olyan kedves, és elkísért ma engem erre az ünnepségre -, hogy addig is lefoglaljam valamivel a kezeimet. Ám amikor váratlanul elkap bennünket a zápor, és a tömeg megindul befelé a kúria előcsarnokába, a férfiba karolva hamar követem én is a példájukat. Igazán kár a gyönyörű dekorációért és a finom ételekért, amelyek az időjárás áldozatául esnek, de nem kétlem, hogy a házigazdáink gyorsan gondoskodnak róla, hogy a fedezékbe vonult násznép továbbra is jól érezze magát.
- Esetleg mi is szerezhetnénk magunknak egy-egy italt... - pillantok Ethanre, látva, hogy a vendégek egy része már meg is indult a fal mellett felállított bárpult felé, amikor hirtelen pánik tör ki a jelenlevők között. Ebben a pillanatban őszintén örülök, hogy az én gyerekeim nincsenek itt. Helenára egy bébiszitter vigyáz, illetve Topsy, a házimanóm is gondoskodik róla, a többiek pedig, amennyire tudom, mind a Roxfortban maradtak a hétvégére. A sakkbábuk felbukkanása azonban az én érdeklődésemet is felkelti. Kíváncsian nyitom ki a retikülömet, amiben én is találok egy figurát. A sötét király. Épp olyan, mint ami Ethan zsebéből is előkerül. És ahogy körülnézek, hamarosan feltűnik, hogy akad még egy-két vendég, akiknek ugyanez van a kezében. Ismét Ethanbe karolva közelebb is sétálnék hozzájuk, és közben igyekszem mindenkit csak egy visszafogott mosollyal üdvözölni – holott legszívesebben szorosan megölelném a rég nem látott unokatestvéremet. Igen, a családtól való távollét kissé érzelgőssé tett, úgy tűnik. Az idegen férfi bemutatkozása után azonban, a kísértetiesen ismerős mozdulatot látva, hirtelen feszültség fut végig rajtam, és egy tized másodpercre megtorpanok a közelítő mozdulatomban, majd két fokkal erősebben szorítom Ethan karját. Nem, az nem lehet. Ő nem lehet itt, nem kockáztatna... Gyorsan elhessegetem az aggasztó gondolatot a fejemből. - Ann. Ann Blythe. Örvendek – vonok sokat gyakorolt, elbűvölő mosolyt az arcomra, és igyekszem elnyomni magamban a viszolygást, amikor kezet fogok a férfivel. - Tremblay-t mondott, ugye? Talán francia? - teszem fel a kérdést újabb árulkodó jeleket várva. Vagy pont, hogy nem várva.
- Sejti valaki, hogy miféle játék lesz ez? - fordulok végül a többiek felé is. - A sakk sosem volt az erősségem. - Hazugság. Talán nem vagyok olyan ügyes, mint Cassidy, de egész jó taktikus vagyok, ha arra van szükség.
Képtelenség megszökni előle – bármerre indulnék, utánam lép, mindig van még egy félgondolata, lemaradt csattanó, érdekes tény, csípősnek szánt, meglehetősen célt tévesztett megjegyzés, suttog a szelet torta és pohár pezsgő felett, mosolyog, behízelgően, féloldalasan. Tökéletes poszterfiú, annak minden előnyével és hátrányával együtt, mert hazudnék, ha azt mondanám, esztétikai szempontból nem felel meg bármilyen elvárásnak vagy évek alatt gondosan szerkesztett mércének, nyilván jóképű, aranyvérű körökben megfelelő pedigrével, nem konfekcióméretű, hanem egyenesen rá szabott, három részes, ízléses öltönyben, jól választott nyakkendővel és cipővel, ami nem hivalkodó, éppen ellenkezőleg, stílusosan visszafogott. Megfelelő anyagi háttér és tanulmányok járnak hozzá, elégedettnek kellene lennem, igazán, vagy legalább illedelmességből eljátszhatnám még néhány találkozó erejéig, hogy ebből a akár lehetne is valami, csakhogy minden egyes megnyilvánulása mozgásra késztet, egyszerűen szeretnék kettőnk közé több méternyi, lehetőleg emberekkel és akadályokkal teletűzdelt távolságot közénk erőszakolni, mert úgy érzem, még két perc a társaságában, és kiütöm a villát a szájából. Vagy a falatot. Esetleg a nyelvét. Amint megérzem az első esőcseppeket, megkönnyebbülten felsóhajtok, felfelé irányozza a pillantását, és félbehagyja kulináris kísérletezéseinek beszámolóját – nyilván minden túl fűszeres és savas, a brit konyha egyszerűségének szépségét persze divatból mellőzik a mai fiatalok –, és talán arra gondol, milyen felkészületlenek a házigazdák, legalább morgásából erre engedek következtetni, miközben nekem végig azon jár az eszem, mire hivatkozva tudnék végleg megszabadulni tőle. Körülöttünk mindenki futásnak ered, úgy teszek, mintha a retikülömért lépnék vissza, lovagiasan előre indul, hátrahagyva a szakadó esőben, és direkt várok legalább két-három percet, mielőtt a tömeg szélébe olvadnék esőtől csöpögő hajjal, átázott ruhában. Egy gyors bűbáj segítségével tetőtől talpig megszárítom magam, a fejrengetegben megkeresem, és szándékosan más útvonalra állok, vállak és beszélgetőpartnerek mögé húzódva, valahányszor úgy érzem, egy hézagban könnyedén kiszúrhat. Előző este még röviden egyeztettünk Odival – meglepetésemre életében először olyan kísérőt választott maga mellé, aki elmondás alapján egynél több agysejttel rendelkezik, és ilyen üdítő változatosságért majdnem odaléptem hozzájuk, hogy személyesen győződjek meg a szerencséjéről vagy túlzási képességeiről –, visszakoztam, húztam a számat, egy pohár bor társaságában toporogtam és nyűglődtem, nézd, egy éve akárhová megyek, valami biztosan történik, sóhajtottam drámaian, Diane is eltűnt, Ronan gyűlöl, Brendan felszívódott, Öreg műlábbal biceg, anti-nyúlfarok vagyok, vagy tudom is én, és azt vártam, elneveti majd magát, de nem nevetett, azóta egyikük sem nevet az ilyesmin, akkor együtt vittek be egy másik szállodai szoba fürdőjébe, és közösen segítettek lemosni rólam a vért, és láttam, milyen sokszor pillantanak össze a tükörben, kétségbeesetten, dühösen, szomorúan, aggódva, tanácstalanul. Azt hiszem, ráéreztem. Vagy tényleg helyek, események és atmoszférák éreznek rám, pillanatok alatt káoszba torkollik az esküvő utáni fogadás, ijedt szülők keresik az eltűnt gyerekeiket, valaki pálcát szegez az egyik szolgálóra, sakkbábuk jelennek meg a semmiből, az enyém speciel a dekoltázsomból kerül elő, ebből arra következtetek, hogy a szervező férfi és minimum szexista, mindenesetre ujjaim között forgatom röviden a sötét királyt, valamilyen árulkodó jel után kutatva. Raleigh imádott sakkozni, egyszer azt mondta, őrületbe kergeti egy megoldhatatlan lépés, egész éjjel ott virrasztott a tábla felett, rekonstruálta a teljes meccset, végül hajnal négykor kirángatott az ágyból, leseperte a táblát az asztalról, és engem ültetett a helyébe. Sosem éreztem annyira elkeseredettnek, nem ölelt, egyenesen kapaszkodott belém. A rajtakapottak ijedtségével fordulok a mellém lépő férfi felé, ismeretlen vonások, sem nevet, sem emléket nem tudnék társítani hozzá, pedig ezernyi családi portré járt a kezeim között, néhány családfát ügyesebben felrajzolnék, mint bármelyik oda tartozó személy, és mégis… – Vagy jobban ismernek minket saját magunknál is, vagy csúnyán mellényúltak – mosolyodom el őszintén, leheletnyi tartózkodással. Véletlenszerűen válogattak össze minket, senkit sem ismerek innen, sem a felénk induló párost, sem a pofátlanul fiatal srácot, aki valahonnan mégiscsak ismerős, de személyesen most találkozunk először, ebben biztos vagyok. Elfogadom Mr. Tremblay felém nyújtott kezét, tekintetemben pillanatnyi zavartság, egy túlságosan ismerős mozdulat, egy kézjegy, mondhatnánk így is, egyelőre kontúrtalan, furcsa érzések társulnak hozzá, koktélillat, csilingelő nevetés, szikrázó napsütés, annyira közelinek érzem, déjà vu szerűnek, mintha láttam volna már, nem egyszer, nem kétszer, mintha a gondolataim közé már régen és sokszor bevésődött volna, mozdulatlan és tudattalan, és…– Cressida Boot. Örvendek, Mr. Tremblay, Ms. Blythe – ilyen szögből is egyértelmű, hogy a kísérője nem a férje, egyelőre semmiképpen –, és…? – fordulok érdeklődve a két másik férfi felé, habár az egyiket jóindulattal lehet annak nevezni. Pár éve eshetett ki az iskolapadból. – Fogalmam sincs – felelek rögtön Anne kérdésére, furcsán pillant rám, különösen, tekintetében megmagyarázhatatlan érzelmek villannak fel, röviden, mintha szándékosan fojtaná le. Kissé kényelmetlenül keresztezem karjaimat a mellkasom előtt, két ujjam között szorongatva a bábut. – De akármilyen játék is legyen, nagyon rosszul időzítették. És annak sem örülök, hogy nekünk van a legnagyobb jelentőségünk és a legkisebb mozgásterünk – teszem hozzá megjátszott keserűséggel, majd hamiskásan elmosolyodom. Mr. Tremblay-hez kifejezetten passzol a bábu első ránézésre, hozzánk kevésbé.
Diane S. Byrne and Jeason J. Edelhard varázslatosnak találta
Lakhely :
➔Abony (Skócia)
Elõtörténet :
➔It’s heating me up, yeah
You’re above the clouds
I’m bringing you up to speed ➔Enlighten me
Oh for fuck sake! Please don't try to make me the killer again...
És én még azt hittem, hogy ez egy kurva jó nap lesz!
Bevallom Chrissy meghívása erre az esküvőre eléggé váratlanul ért, mondván, hogy közünk semmi egymáshoz a kviddicsen kívül. Persze azt se tudtuk tagadni, hogy a régi emlékek és közös életünk – nem mellékesen a gyilkossági nyomozás – akaratunk ellenére is közel tartott minket. Sőt, Mark halála talán csak még jobban összehozott minket! A lány hitt bennem, pontosan tudta, hogy nem én öltem meg a tagot, bár néha úgy éreztem, hogy rajta kívül nem sokan hittek nekem. Eli persze igen, de nála ez kérdés volt?! Szerintem akkor is tagadta volna, hogy a bátyja egy gyilkos, ha amúgy tényleg az lenne. Kis cukker öcsikém, utólag sajnáltam, hogy nem hoztam el sütizni. Viszont így, hogy otthon hagytam a kölyköt, kettesben tudtam maradni Chrissy-vel. Igazából mióta újra beszélgettünk egymással az edzésen kívül már meg akartam tőle kérdezni, hogy pontosan hányadán is állunk mi? Mert hát… Hiába szakítottam én vele, nagyjából rögtön meg is bántam. Mégis túl büszke voltam ezt elismerni és inkább szenvedtem attól, hogy látom a volt barátnőmet, de próbálok vele nem foglalkozni, meg azzal, hogy esetleg milyen új hódolója van. Minden férfi, aki megpróbált közel kerülni hozzá idegesített és egyből dührohamot kaptam. Ellenben engem hívott el, mint kísérőt. Sose mertek rákérdezni, hogy van-e valakije, de ez erősen azt mutatta, hogy nincs. A nyomozás során történtek bizony dolgok és sejtettem, hogy nem tudott egészen elfelejteni ő sem. Így jobb időpontot sem tudtam találni, mint pont az esküvő előtti utazást arra, hogy tisztázzam a helyzetet. – Hisztis vagy, vakmerő, sőt talán még bolond is! Egyszerre tudlak szeretni és utálni, bár utóbbit csak nagyon ritkán… De amit kérdezni akartam az az, hogy… Megtennéd, hogy ismét pokolivá… Illetve pokolian jóvá teszed az életem? – Nyilván meseszerűen igent mondott nekem a lány, bár rá öt percre ismét összevesztünk, de ez már mellékes. Az esküvő mondhatjuk egészen jó volt, bár kivételesen nem ittam le magamat. Tanultam a múltkori buliból, muszáj józan maradnom. Kicsit úgy érzem, hogy az ilyen rendezvényektől most már PTSD-m van, mert félek, hogy részeg leszek, aztán egy gyilkosságnál megint mindent megpróbálnak rám kenni, én meg nem emlékszem semmire. Ember, sok mindenre képes vagyok, de megölni senkit nem bírnék. Elverni azt igen, de senki nem sérült meg még annyira súlyosan, hogy ki is múljon tőle. A sors vagy mi a franc meg minta még direktbe ellenem is lett volna! Az eső elkezdett szakadni, én búbájjal védtem magamat és a barátnőmet – jaj de jó ismét kimondani – és már mentem is befelé vele együtt. Mire beértünk már lehetett hallani, ahogyan néhány nő a gyerekéért kiáltozik, mintha mindenki eltűnt volna közülük. Mégiscsak jó, hogy Eli nem jött. Már kétszer szívrohamot kaptam volna, hogy az öcsém felszívódott. Erősen szorítottam Chrissy kezét, őt nem akartam elhagyni, mégis… Valami papóka elkezdett magyarázni a sakkfigurákról, meg arról, hogy keressük meg azokat, akikkel egy csapatban voltunk. És bármennyire is tetszett, hogy a királyt kaptam – mert igenis illett hozzám – most legszívesebben összeroppantottam volna, mivel Chris kezében egy másik figura volt. Gyűlöltem a tudatot, hogy most nem lehetek mellette. Nem akarom megint átélni azt, amit a múltkori bulin. Mi van, ha akkor is a lány volt az eredeti célpont? Sose bocsájtanám meg magamnak, ha most bármi baja esne. Morogva és magam előtt összefont kezekkel sétálok oda egy társasághoz, ami tele van öregebbnél öregebb tagokkal, viszont náluk pillantottam meg ugyanazt a sötét figurát, mint ami nekem is jutott. A kézfogást én hanyagoltam most, jobbnak láttam, ha senkivel sem érintkezek. Fel is tartottam az egyik kezem és enyhén megráztam a fejem. – Jeason Jean Edelhard. Bocs az udvariatlan formámért, de nemrég volt egy kellemetlen élményem a kézfogásokkal. – vonok vállat egyszerűen, bár az is igaz, hogy ez nem így történt. Viszont az igazságot nem kötelességem megosztani velük. – Egyébként nem értem mi ez az ostoba játék, de azt gyanítom, hogy „haláli” lesz. – húzom gúnyos mosolyra a számat. Szinte biztos vagyok benne, hogy itt ma valaki holtan fog távozni.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Beszélgetni kezdesz az ismerősökkel és ismeretlenekkel, hallod, hogy a környezetedben mindenki hasonlóképpen tesz. Egyetlen magabiztos hang sem csendül körülötted, izgatottság és értetlenség telepedik meg az előcsarnokban. Vársz, türelmesen vagy türelmetlenül, de hosszú percekig nem történik semmi. Talán már azt fontolgatod, hogy ideje lenne eltűnni innen vagy számonkérni az esküvő szervezőit. Ekkor azonban megérzed, hogy a sakkbábu - bárhol is tartod éppen, a kezedben, a zsebedben, akárhol - felmelegszik. Mielőtt szóvá tehetnéd, hirtelen rántást érzel, a lábad alól kicsúszik a talaj, de nem zuhansz. Nem érsz földet, súlytalannak érzed a tested, majd forogni kezd a világ. Elmosódik a Malfoy kúria, a csapattársaid arca, az egész világ. Forogsz és forogsz, ha utaztál már zsupszkulccsal, kísértetiesen ismerős lehet az érzés. Aztán megérkezel, ha ügyes vagy, talpon maradsz, ha kevésbé, fájdalmasan landolsz. Egy tágas szobában találod magad. A fapadló otthonosan nyikorog alattad, a kellemes bézs színűre festett fal monotonitását csak három dolog szakítja meg: egy ajtó, egy ragyogó aranykeretbe foglalt festmény és egy óra. Az ajtón nincs kilincs, csupán egy bogárszárny alakú zár. Ha erővel vagy varázslattal próbálod felfeszíteni, fájdalmas, mágikus áramütéshez hasonló csípés ér. A festmény egy egészen unalmas csendélet, a barna szín dominál rajta. A festővásznon egy asztalt, gyümölcsöstálat és egy lámpát látsz, ha közelebb hajolsz, észreveheted, hogy a fény körül festett molylepke repked. Az óra éppen olyan, mint bármelyik hátköznapi falióra, csupán abban különbözik, hogy a jelenlegi időtől pontosan fél órára egy vörös csíkot festettek a számlapra. Nem nehéz kitalálni, hogy időre kell kijutnotok a szobából.
Tudnivalók:
Ha bármilyen formában erőszakkal nekiestek az ajtónak, minden esetben mágikus áramütést kaptok, ha sokszor próbálkoztok, egy idő után az ajtófelülettel érintkező testrészetek teljesen elzsibbad. Ha megpróbáljátok tönkretenni a festményt, annak ugyanez a következménye.
A szobában bármilyen varázslatot lehet használni, hoppanálni azonban nem tudtok.
Amennyiben nem tesztek kárt semmiben, a sikertelen próbálkozásokat nem bünteti a szoba.
A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Amennyiben rájöttök a fejtörő megoldására, a Mesélő azonnal jelezni fogja - ezért a reagok után várjátok meg, hogy a mesélő discordon reagáljon, hogy sikerült-e vagy sem kinyitnotok az ajtót. Határidő: 2023. június 4. (éjfél)
Diane S. Byrne varázslatosnak találta
Lakhely :
Wimbourne (Wimborne Minster)
Elõtörténet :
Eef
Playby :
Jensen Ackles
10
Ethan Bradbury
Vas. Május 28, 2023 2:07 pm
The price of your greed
is your son and your daughter
El sem tudom mondani, mennyire vicces volt ez az egész esküvő. Olyan emberként, aki nem élt soha hasonló közegben, elképesztően szórakoztató volt nézni ezeknek a véglényeknek a viselkedését. Ha nem látnám mindezt, egész biztosan nem élveztem volna ennyire, csak szidtam volna őket, hogy mennyire elviselhetetlenek, milyen szánalmas a viselkedésük, ahogy jobbnak tartják magukat másoknál, ahogy görcsösen figyelnek minden mozdulatukra és minden szavukra, mintha nem is emberek lennének. Látni viszont teljesen más volt, mint beszélni róla, mintha egy karikatúrát néztem volna vagy színházi komédiát, mugli vígjátékot. Nem egyszer kellett visszafognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan valami ostobaságon, pláne, hogy jól kellett mutatnom Diane Byrne oldalán, ha már elhívott magával. Persze nem ezért voltam itt, gyakorlatilag dolgoztam, de ki mondta, hogy a munka nem lehet élvezetes is? Az idő nagyrészét Diane… akarom mondani Ann oldalán töltöttem, nem is állt szándékomban túl messzire menni tőle, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Biztos voltam benne, hogy ha valami történne, akkor annak a központjában lenne ő is - elvégre mi történhetne egy esküvőn? És kellett nekem megszólalnom. Eleredt az eső, mindenki menekült előle a kúria felé, köztük velem és a karomon csüngő Annel. Mi legalább nem sikoltottunk fel, hogy “a hajaaam”, mint az a tizenéves kiscsaj, aki az elsők között ért be a kúriába, bár megjegyzem, legalább jót röhöghettem rajta magamban. Szeretném azt mondani, hogy ez volt minden probléma, minden rossz, ami ezen a napon történt, de az a baj, hogy hatalmas hazugság lenne. Ez csak a kezdet volt. Fura sakkfigurák, még furább emberek, akikkel egy csapatba lettünk osztva, feltéve, hogy hiszünk annak a Random Robinak, hogy valóban ez lenne a megoldás. Alaposan megnéztem őket magamnak, de semmi különöset nem véltem felfedezni rajtuk, kivéve az öregen. Az öregen, akitől Ann érezhetően rosszul érezte magát, kiindulva abból, ahogy elszorította a vérkeringést a karomban. Nem szóltam érte, úgy tettem, mintha nem is érezném, de az információt azért elraktároztam magamban. Bemutatkozott mindenki, elkezdődött a találgatás, hogy vajon mi lehet ez az egész és miért és ki volt és csupa olyan információt kerestek, ami mindenkit érdekelt, de nem valószínű, hogy segített volna rajtunk. Rossz előérzetem volt, aminek szerettem volna hangot adni, de abban a pillanatban kicsúszott a lábam alól a talaj. Szorosan tartottam magam mellett Diane-t, hogy ha ez a váratlan utazás el is akarná szakítani tőlem, ne legyen rá lehetősége. Valahogy sikerült talpra érkeznünk, nem teljesen stabilan, de némi botladozás után elkerültük azt, hogy felboruljunk. - Nyugtassanak meg, hogy ez valami esküvői szokás, amit én nem értek -grimaszoltam egyet, mielőtt elkezdtem volna körbenézni a szobában. Őszinte leszek, engem soha nem az eszemért szerettek, legalábbis nem azért, ami az ilyen feladványok megoldásáért felel. Így nem is szóltam semmit, a többiekre bíztam magam, reménykedve abban, hogy ha már értelmiséginek tartják magukat, az meg is mutatkozik valahogy, valamilyen formában. A türelem viszont legalább annyira nem az erényem, mint az ész, úgyhogy mire valaki benyögte, hogy talán ki lehetne szedni a lepkét a festményből, addigra már nem voltam a helyzet magaslatán. - Kiszedni? Minek? Jó, mindegy, nem érdekel. Kiszedem én. A festményre szegeztem a pálcámat, hogy egy Diffindoval megpróbáljam kivágni onnan azt a nyomorult rovart és esélyünk legyen eltakarodni innen végre. Meglepődik bárki, ha azt mondom, hogy nem volt jó ötlet? A pontból, ahol a varázslat a festményhez ért, kellemetlen elektromosság csapott vissza felém, fájdalmasan összerándítva a karomat, hogy még a pálcámat is leejtettem tőle. - Bassza meg… Azt hiszem, ezt az ajtóval sem kéne megpróbálni.
Brendan Byrne and Diane S. Byrne varázslatosnak találta
Lakhely :
➔Abony (Skócia)
Elõtörténet :
➔It’s heating me up, yeah
You’re above the clouds
I’m bringing you up to speed ➔Enlighten me
Oh for fuck sake! Please don't try to make me the killer again...
Merlin, ments meg! Mármint… Azért ne úgy, hogy megölsz, de igazán dobhatnál nekem valami nagyon kis szexuális mentőövet, amiben jól nézek ki, miközben próbálok menekülni a csapatnyi vénség mellől. Mit keresek én itt egyáltalán?! Nekem a csajom mellett kéne lennem, szorosan ölelnem magamhoz és vigyáznom rá. Nem hagyhatom, hogy ugyanaz történjen, mint múltkor! Nem eshet baja Chrissy-nek, főleg most, hogy végre újra együtt vagyunk. Valóban ő az egyedüli női életforma, aki el tud viselni, szóval nem akarom, hogy elhagyjon. Ezért sem vagyok éppenséggel elragadtatva, mikor szét kell válnunk. Mondjuk az még idegesítőbb, hogy olyanokkal kerülök össze, akikről fingom sincs, hogy kicsodák és éppenséggel nem is nagyon akarok velük együtt lógni. Inkább a magány. Vagyis, a két nő még egészen bizalomgerjesztő volt, de… Férfi vagyok, még jó, hogy az ellenkező nemhez fogok rohanni, vagyis inkább hozzájuk, mint a vén faszihoz. Egyáltalán ellát a pálcája végéig? Sajnos – nem egyébként nem – sokáig nem tudunk így csevegni mert elszabadul a pánik. Ez alatt pedig azt értem, hogy elkezd velem forogni a világ, mintha csak a pályán lennék, majd a falnak ütközve érkezem meg egy tök idegen szobába. – Kurva élet… - morgom az orrom alatt franciául mire elkezdek szétnézni. – Faszaaaa! Zsupszkucs volt az a szar. – mélyet sóhajtok. – A terelő ütőmet teszem rá hogy ez nem az esküvő része. – A múltkori buli óta kissé talán már paranoiás is lettem szerintem. Minden apróságnál úgy érzem, hogy direktbe nekem vagy a csajomnak akarnak ártani, így most ez… Hát én tuti biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban kiderül, hogy ezek itt mind felbérelt gyilkosok és nekem fognak esni. A gondolatot inkább elhessegete, és próbálok valami kijutat találni, így nyilván első dolgom volt odasétálni az ajtóhoz, hogy berúgjam azt a szutykot. Nem érdekelt a fickó figyelmeztetése, attól mert ő szerencsétlenkedik, nekem még éppenséggel össze is jöhet. Elvégre Couture vagyok… Mindegy, hogy jelenleg nem ezen a néven ismernek, de Jean Couture vére folyik bennem, aki egy nagyszerű auror volt. S láss csodát, mikor nekiesek az ajtónak… Rohadtul nem történt semmi! Illetve ez így nem igaz, éppenséggel éreztem, ahogyan a lábam megremeg, mintha éppen most dugtam volna bele a konnektorba. Gondolom ezzel azt akarták jelezni, hogy nem kéne próbálkoznom. Csakhogy nem ismertek engem… Nekem csak annyi jött le, hogy nem basztam rá elég erősen, így ismét megrúgtam, megcsaptam, beleboxoltam, a vállammal is nekiugrottam… Tulajdonképpen addig próbálkoztam, míg azt nem éreztem hogy… Igazából semmimet nem éreztem. Remegtem és örültem, hogy egyáltalán még meg tudtam állni a lábamon. Nekitámaszkodtam a falnak, hogy valamivel könnyebb legyen az álldogálás és ne essek itt helyben össze. Gáz volna… - Az ajtó… Nem akar betörni. – jelentem ki az egyébként nyilvánvalót. Ez legalább lenyugtatott. Ha mást nem, akkor azt elértük, hogy ne valamelyik férfi orrát használjam boxzsáknak, mert egyébként legszívesebben azt tettem volna. Kétségbe voltam esve, arról nem is beszélve, hogy most én is féltem. Komolyan elgondolkodtam, hogy esetleg itt én vagyok a célpont. Pillantásom egy idő után az órára vándorol, amin egy piros vonal van. – Hé amúgy… Mi van akkor, ha megállítjuk az órát? – Úgy értem, azt levágtam, hogy a piros az nagyon nagy bajt jelent. De arra gondolt bárki rajtam kívül, hogy esetleg csak… Teszem azt, kiszedjük a mutatókat, vagy széttörjük? Mert lehetséges, hogy akkor több időnk marad gondolkodni, hogy szedjük szét festményt, anélkül hogy amúgy szétszednénk a festményt.
“WE'LL NEVER GET FREE, LAMB TO THE SLAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER? THE PRICE OF YOUR GREED IS YOUR SON AND YOUR DAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER?”
the price of your greed
Lopva végigpillantok Cressidán, majd érdeklődve fürkészem az arcát, miközben beszél. Van a tekintetében valami... nem is tudom, szomorúság talán, ami nem ismerős. Vagy mondjuk úgy, emlékeim szerint még nem volt ott egy éve – akkor találkoztam vele utoljára. Szeretném megölelni, megkérdezni, hogy van, mi történt vele az utóbbi hónapokban, de nem tehetem. Pontosan emiatt kerültem őt messziről a mai ünnepség során is. Nem kockáztathatom, hogy elszólom magam, hogy bármi olyat mondok, vagy olyan számára ismerős mozdulatot teszek, amivel lebuktathatom magam, vagy ami miatt gyanakodni kezdene. Nem engedhetem most sem, hogy az érzések kiüljenek az arcomra, de tagadhatatlanul érdekesnek találom, hogy éppen vele kerültem egy csapatba. Vajon a véletlen műve lenne? Vagy aki ez az egész mögött áll, sejthet valamit? És itt van Ethan is... Mintha a régi és az új életem keveredne a különös feladatban. Aggasztó. Ez az egész helyzet aggasztó.
Szemügyre veszem egyenként a kis társaságunk további tagjait is, aztán a tekintetem vissza vándorol Mr. Tremblay-re, akinek jelenlététől ismét elfog a nyugtalanság... De mielőtt ennek okán komolyabban eltűnődhetnék, a sakkfigurám felforrósodik, majd váratlanul egy rántást érzek. Néhány pillanatig sebesen forog velem a világ, és ebben a pörgésben az egyetlen biztos pont Ethan, aki még mindig az oldalamon van, ujjai szorosan fonódnak a karomra. Szédülve, imbolyogva fogok talajt, de neki hála sikerül talpon maradnom. Ám ez az egyetlen megnyugtató a közben kialakult szituációban, hiszen egy olyan ablaktalan szobába érkezünk, mind az öten, ami a legkevésbé sem bizalomgerjesztő. Az egyetlen kijáraton nincs kilincs, a falon a festmény egyenesen lehangoló látványt nyújt, a faliórán vörössel megjelölt időpont pedig komolyabban is aggodalomra ad okot.
- Sajnálom, de... a menyasszony tanújaként őszintén kétlem, hogy ez az esküvői program része volna – ingatom a fejemet a szomszédom szavaira. Meggyőződésem, hogy Pansy szólt volna, ha ilyen bizarr játékot tervezett volna mára. Bár ez egyébként sem vall rá. Dracot kevésbé ismerem, de róla sem tudnám elképzelni, hogy a sebtében megszervezett lagzit ilyen meglepetéssel akarta volna feldobni.
Bizalmatlanul fordulok körbe, nem érve semmihez alaposabban is szemügyre véve a helyiséget, a megoldást keresve a kijutáshoz, miközben ketten már akcióba is lendülnek. - Ethan, én nem hiszem, hogy... - A helyében óvatosabb lennék, de igazából a mondatot sem tudom befejezni, ő már végre is hajtja a sikertelen kísérletét. Aggodalmas grimaszba húzom a szám, ahogy hátra tántorodik, ám a legifjabb, forrófejű társunk az iménti jelenet ellenére is a legelvetemültebb módszerekkel próbál kijutni innen. A fejemet ingatva sétálok közelebb a festményhez, hogy közelebbről is megvizsgáljam. A képen található rovarnak valamiképpen biztosan köze van a megoldáshoz, de én legfeljebb csak találgatni tudok, hogy mit tudnánk kezdeni vele.
- Nem tartom túl valószínűnek, hogy az óra elpusztításával nagyobb sikerünk lenne, mint az ajtó vagy a festmény megkárosításával – felelem a Jeason ötletére. Aztán némi töprengés után Cressidához fordulok.
- Miss Boot, ugye jól tudom, hogy ön festőművész? Van ötlete, milyen módon tudnánk kiszedni a lepkét a festményből? Talán a festéket kellene kivonnunk belőle? Vagy túlgondoljuk, és egy egyszerű invito is működne? Esetleg arra a mágiára volna szükség, ami a kész művek életre keltéséhez kell? - Valójában semmi egyéb ötletem nincs, de nem is akarok felesleges köröket futni, tényleg abban bízom, hogy a kuzinomnak lesz valami használható ötlete, ami kiszabadíthat bennünket innen. Ez mégis csak inkább az ő szakterülete.
Jeason megjegyzésére – rosszul kivitelezett magyarázatára, amely tulajdonképpen kizárólag lényeges információkat nem tartalmaz – finom félmosolyra húzódnak ajkaim, Mr. Tremblay tekintetét nem keresem ösztönösen, sem szándékosan, ennek ellenére találkoznak a közénk szerkesztett térben, pillantásában visszafogott vidámság bujkál, és hirtelen ismét furcsán kellemesnek és zavarba ejtően ismerősnek érződik, távoli beszélgetések foszlányai sejlenek fel, testes bor illata, villanás a pohár szája felett, cinkosság, valami végtelenül bensőséges és megmagyarázhatatlanul komfortos. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, hiába társulnak megfoghatatlan és gondolatokkal követhetetlen impulzusok hozzá, apró mozzanatok, mint amikor álmomból ébredek, és néhány másodpercig még megpróbálok ráfogni az utolsó képekre, visszafejteni az előzményeit, kirajzolni a történetét, de minél tisztábban pislogok, minél éberebb vagyok, annál nehezebb. Ezen kívül képtelenség nem észrevenni Ms. Blythe lopott pillantásait, tekintetének rövid röppályáit, mintha tapintatosan szeretne minél többet látni belőle, bokáig súrol, majd fel, egész hajtőig, sietve bejárja tincseimet, végigszalad arccsontom vonalán, érdeklődve, mégis bizalmasan. Mielőtt kihívóan viszonozhatnám rám korlátozott figyelmét jól irányzottan, a két ujjam közé csippentett bábu hirtelen melegedni kezd, egyre élesebb kontrasztot képezve nyugtalanságtól és indokolatlan nosztalgiától kissé hűvös bőrömmel, de eldobni sincs időm, sem a többiekre pillantani, amikor kipördül lábam alól a talaj. Zsupszkulcs, állapítom meg liftező gyomorral, gyakran használtam korábban, találkozókról így lehetett a leggyorsabban és lekövethetetlenül távozni, kétes ügyletek lebonyolítása után biztonságvédelmi követelmény, Brendan mindig ragaszkodott hozzá, a lehető legprimitívebb, mégis leghatékonyabb eszközökhöz kellett nyúlnunk, nem örülnék, ha bajod esne, felelte minden közbevetésemre, majd a táskám rejtett zsebébe csúsztatta a kompakttükröt, és tenyerét az államra simította – barátian, szeretettel. Tudom, mit pletykálnak róla, és tudom, hogy van alapja, kell, hogy legyen alapja, tudom, mit mond Öreg és Briggs is, mindent tudok, ők viszont nem tudják, Brendan, azaz Corban hányszor követett el mindent, hogy biztonságban érezzem magam, hogy az éjszaka közepén elküldte hozzám az embereit, miután egy kóbor macska miatt bejelzett valamelyik riasztóbűbáj. Rutinból érkezem lábra, csupán hullámokba formázott tincseim mutatják, hogy nemrég még mágikus turbulenciába kerültem, így mindenki előtt sikerül felmérnem a terepet, amíg visszanyerik az egyensúlyukat. Nyikorgó padló, bézs falak, egy ajtó speciális kulcslyukkal, egy festmény és egy óra. Jeason káromkodása ránt ki a koncentrációból, széles mosollyal fordulok felé. – Szofisztikált leírása a helyzetnek – félrebiccentem a fejem, pillatásom játékos, most már tudom, honnan tűnt annyira ismerősnek, a bátyáim játszottak ellene, de egyetlen ütés vagy csel sok, annyit sem tudnék felidézni, általában laikusságból adódó, elkalandozó figyelemmel ülöm végig a meccseket. Cserébe ugyanilyen udvarias érdektelenséggel nézik végig a palettáimat, vagy követik kiüresedett tekintettel, ahogyan tökéletesítek egy árnyékot beszélgetés közben. Mielőtt komolyabban átgondolhatnánk, hogyan tovább – fejtörőnek elsőre kissé nyugtalanító, főleg Ms. Blythe megjegyzése miatt, aki esküvői tanúként nyilván pontosan tudja, mi része, és mi nem része a programnak –, kétféle ösztönös, átgondolatlan, sőt, barbár megoldása bontakozik ki. Jeason az ajtóra támad, nem egyszerűen támad, inkább nekiront, időnk sincs jelezni, hogy talán megfontoltabban kellene közelítenünk a szobában található tárgyakhoz, Ethan pedig pálcát szegez a festményre, amitől első pillanatban elsápadok, a következőben végtelenül dühös leszek. Férfiak férfias módszerekkel, nyilván mindkettőt azonnal lefegyverezi a szobát is belengő bűbáj, és erről beszélgethettünk volna, ha adnak pár percet, hogy átgondoljuk, milyen lehetőségeink vannak. Ms. Blythe – vagy hamarosan Mrs. Bradbury, talán a vadember már rég megkérte a kezét, Ann-nek pedig esélye sem volt felmérni a helyzetet, mielőtt igent mondott, legalábbis erre enged következtetni az, hogy hiába szeretné figyelmeztetni, a férfi csőlátással halad előre –, előttem lép a festményhez, én még távolról, kissé bizalmatlanul méregetem – mindkettejüket, ha teljesen őszinte szeretnék lenni –, majd felém fordul, és a korábbi nyugtalanságom fokozódni kezd. Kevesen tudják, mivel foglalkozom, kizárólag aranyvérű körökben, nem írtam bele magam a művészettörténeti könyvekbe, vagyonos családok bérelnek portrérestaurálásra, családi kincsek megmentésére, korai munkáimat pedig egyedül a tanszéken ismerik. Kissé összevonom a szemöldököm, hunyorogva nézek végig rajta, de a szobában tartózkodó férfiak kétharmadával ellentétben képes vagyok kezelni a helyzeti prioritásokat, és egy idegen nőnek feltett keresztkérdések ráérnek. Pedig túl pontosan fogalmaz, túlságosan… mintha hallott volna már ezekről az eljárásokról. – Jól tudja, Ms. Blythe, bár közel sem annyira ismert, mint amennyire a kérdéseiből következtetni lehetne. Mellé lépek, egészen közel hajolok, ecsetkezelést elemzek, technikákat azonosítok, pontosan látom a textúrát, és az eltéréseket is, hogy alig észrevehetően élénkebb a molylepke, a kép többi részén azonban évtizedes kihasználatlanság érződik, mintha nemrég vették volna elő egy gondosan prezervált gyűjteményből. Mutatóujjammal óvatosan megérintem a felületét, nem ráz, tehát ha nem erőszakkal érünk hozzá, nem tesz bennünk kárt. Tenyeremet rásimítom, és valóban, a molylepke útvonala strukturáltabb, a többi sima, fény sem érhette. – A színkinyeréssel attól tartok, elveszítenénk a formát, a bűbáj esetleg újból védelmi válaszreakciót váltana ki belőle, és a lepke már életre kelt, de mindegyik nagyon jó gondolat – mormogom félig magamnak, félig neki. Újra és újra bejárom tekintetemmel a röppályát, amely egyetlen pont köré rajzolódik. – Mr. Tremblay, lenne egy elméletem, és ha rosszul sül el, úriemberként nyilván vállalja a mágikus áramütés lehetőségét – mosolyogva fordulok felé, és megint ott van bennem az az elhelyezhetetlen, értelmezhetetlen bizalmasság, ami miatt tudom, egészen mélyen, sejtszinten, hogy nem mondana nemet nekem. – Ha jól gondolom, a fényt követi majd. Megpróbálná egy Lumos-szal magához csalogatni?
Brendan Byrne and Diane S. Byrne varázslatosnak találta
Az Angliába utazásomhoz használt interkontinentális zsupszkulcs rántásához és fullasztó szorításához képest ez a rövid, örvénnyé mosódó utazás fizikailag tulajdonképpen alig esett kívül az emberi komfortzónán - a váratlansága miatt azonban felért egy tarkón csattanó terelőütő kéretlenségéhez. Szinte már ösztönösen nyúltam volna Cressida után, azonban most a természetes, racionális gondolatoktól mentes viselkedésnek nem volt helye, Falco Tremblay nem ismerte Cressida Bootot, számára épp olyan jelentéktelen ismeretlen volt, mint az összeverődött csapatunk bármely másik tagja, így még éppen időben álcáztam a magyarázatra szoruló mozdulatot egyszerű egyensúlykeresésnek érkezéskor. Csak futólag pillantottam Cressidára - látszólag rendben volt, és jelenleg be kellett érnem ennyi információval. Különben is keveredett már sokkal rosszabb helyzetbe...
Kitapintottam a zsebembe csúsztatott varázspálcát, a tudat, hogy nálam volt, nem tűnt el az ide vezető úton, éppen elegendő volt ahhoz, hogy minden nyugalmamat visszanyerjem. A cipőm alatt öreg fapadló nyikorgott minden lépésnél, ahogy körbejártam a bézs színűre festett szobát, centiméterről centiméterre megvizsgálva a festmény részleteit. A legnagyobb jóindulattal is legfeljebb középszerű alkotásnak lehetett nevezni, a rosszul megválasztott színeket, az esetlen ecsetvonások olajfesték vonalait, a fények és árnyékok unalmas játékát, a csendélet kompozícióproblémáit nem ellensúlyozhatta a túlzó és giccses aranykeret sem. Galériatulajdonosként túl sok csapnivaló festményt láttam már - azonban Falco Tremblaynek nem volt köze a művészetekhez, így nem tettem megjegyzést, még akkor is csak ingerülten összeszorítottam az állkapcsomat, magamba fojtva a szavakat, amikor az az intellektuálisan korlátolt férfi rossz érzés és habozás nélkül fizikai erővel nekiesett a vászonnak. Ostoba játékba keveredtünk, amelynek a szabályait látszólag kérdés nélkül el kellett fogadnunk - megkeresni a megoldást és tűrni a mágikus áramütéseket a helytelen próbálkozásért. Nem szerettem azokat a játékokat, ahol nem tarthattam a kezemben az irányítást. Mégis mi garantálta, hogy az ajtó kinyitása kedvezett nekünk? Honnan tudhattuk volna, hogy számunkra tényleg előnyös elfogadni a szabályokat és engedelmes sakkbábukként keresni a fejtörő megoldását? Nem bíztam semmilyen feladatban, aminek a kiötlőjét nem ismertem. Amíg Ms. Blythe és Cressida a molylepke megszerzésének módját próbálták kitalálni, én a szoba gyenge pontjait kerestem. Védőbűbájok nyomai után kutattam - a jelenlétük nem volt kérdéses, azt azonban egyelőre nem tudtam, hogy pontosan miket használtak a helyiség levédésére -, apró hibákat a falszegélyek, az ajtókeret és a festmény mentén, de nem jártam sikerrel. Természetesen megpróbálhattam volna előzetes ismeretek nélkül nekiesni a szoba védelmének, azonban a következményeket is homály fedte. Újabb áramütés? Robbanás? Ránk omló falak? Nem érte meg a kockázatot, egyelőre nem.
Cressida szavai rántottak ki a cikázó gondolataim közül. - Lumos? - ráncoltam a homlokom, azonban amint a tekintetem a szárnyait lustán rebegtető festett molylepkére tévedt, majd az ajtóra, világossá vált. - Hát persze! A lepkék követik a fényt... A pillanat töredékéig elégedett és még inkább büszke mosoly húzódott az arcomra: tipikus Cressida. - Természetesen örömmel vállalom a feladatot. Azonban kérem, előtte távolodjanak el az ajtótól, amennyire csak lehetséges. Úgy vélem, a megoldása tökéletes lesz, Miss Boot, az ajtó kinyílásának következményeit azonban nem tudhatjuk. Nincs rá garancia, hogy kiutat és biztonságot jelent. A festmény elé léptem, a Lumos bűbájjal idézett apró fénygömb - ahogyan sejthettük - magához vonzotta a lepkét, lassú, kissé darabos mozgással szállt bele, a festmény készítőjének mágiája nélkülözött minden kecsességet és eleganciát, bár kétségkívül hatékony mágus lehetett. Az ajtóhoz vittem a molylepkét, amely apró szárnyverdeséssel a zárral ült. Kattanás. Az ajtó kinyílt.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Az első feladatot sikeresen megoldjátok, további büntetés nélkül kitárul előttetek az ajtó - látszólag nem rejlik mögötte semmiféle veszély, a küszöböt átlépve csak egy újabb szobában találjátok magatokat. A helyiség két falát fehérre, kettőt pedig feketére festették. Szinte üres az egész, csupán öt, egymástól messze felállított asztalt találhattok, mindegyiken egy-egy pergamenlappal, a terem közepén pedig egy díszes fadobozt, a tetején egy keskeny nyílással, amelyen éppen csak egy papírt lehet becsúsztatni - kísértetiesen hasonlít egy szavazóurnára. Az asztalokhoz közelebb lépve elolvashatjátok a játékszabályokat: Három morális kérdést kell megválaszolnotok. Nem léteznek jó és rossz válaszok, csupán egyéni dilemmák. Egyedül kell döntenetek, anélkül, hogy bármilyen módon egyeztetnétek a többi játékossal. Amint helyet foglaltok az asztalnál, egy bűbáj elnémít körülöttetek mindent és csak homályosan fogjátok látni az asztalon túli külvilágot, amíg nem végeztek a kérdések megválaszolásával. A cél, hogy a csoport többsége azonos módon feleljen a kérdésekre, tehát legalább hárman ugyanazt a választ adják. Fél órátok van meghozni a döntéseket és a lapokat az urnába dobni. A játékszabályok ismertetése alatt üres helyet hagytak ki a papíron, a kérdések csak azután jelennek meg, hogy mind elfoglaltok egy-egy asztalt. A megválaszolandó morális dilemmák a következők: 1. Egy dementor közelít két személy felé. Az első személy egy mugli kisgyermek, a második egy ünnepelt auror, akinél nincs varázspálca, hogy megvédje magát. Csak egyiküket mentheted meg, kit választasz? 2. A legjobb barátod önvédelemből főbenjáró átkot használ. Az aurorok kihallgatnak, ha tagadod a barátodat ért vádakat, téged is elítélhetnek, ha a barátod ellen vallasz, téged elengednek. Mit választasz? 3. Egy elfogott neo-halálfalótól tudomást szerzel róla, hogy bombát rejtettek el Roxmortsban, éppen azon a hétvégén, amikor a roxfortos diákok látogatást tesznek a faluban. A neo-halálfaló azonban nem hajlandó elmondani, hol található a mágikus bomba. Hajlandó vagy Cruciatust alkalmazni rajta az információ megszerzése érdekében vagy sem?
Szabályok:
A karakterek semmilyen formában nem kommunikálhatnak egymással, egyedül kell döntést hozniuk.
Nincsenek jó és rossz válaszok, ezek tényleg morális dilemmák, ahol minden döntés helyes és helytelen is egyszerre.
Az ajtó csak akkor nyílik ki, ha a karakterek többsége egyforma választ ad az egyes kérdésekre. Ha ez nem sikerül, annak következményei lesznek.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. július 9. (éjfél)
Diane S. Byrne varázslatosnak találta
Lakhely :
Wimbourne (Wimborne Minster)
Elõtörténet :
Eef
Playby :
Jensen Ackles
10
Ethan Bradbury
Pént. Jún. 23, 2023 10:25 pm
The price of your greed
is your son and your daughter
A büdös életben nem jöttem volna rá a megoldásra ebben az elbaszott játékban, az egyszer biztos. Ezt a tényt nem is tagadtam volna, ha valaki konkrétan rákérdez, mert nem tartottam rossz dolognak, hogy nem gondolkodom úgy, mint valami pszichopata. Azért magamtól inkább nem vallottam be... De az ajtó legalább kinyílt, mi pedig tudtunk tovább haladni, hazug reményektől vezérelve, hogy talán kint találjuk magunkat innen, lehetőleg otthon vagy abban az ocsmány kúriában. De még az sem zavart volna, ha rongyosra ázunk a kert másik végében, ha legalább innen kijutunk... De mint mondtam, a remények hamisak voltak, így csak egy újabb szoba várt ránk, ami hasonlóan kreténnek tűnt már előre. - Hát ez valami csodálatos. Remélem, lesz egy harmadik szoba is, ahol ravatalra tesznek minket, ha már kiszórakozták magukat. -Inkább magamnak morogtam, bele a világba, mint a többieknek, akikkel összezártak ebbe az őrültek házába. Kellett nekem épp egy arisztokrata gardedámjának állnom, amikor visszatértem dolgozni. Ennél még egy drogkartell is normálisabb helynek tűnne. Amikor megláttam az asztalokat, hirtelen azt éreztem, hogy visszakerültem a Roxfortba, ötödikes kölyöknek, aki éppen az RBF vizsgáit készül letenni. Nem bírtam magamban tartani egy horkantást, ami a sikertelenül elfojtott nevetésem helyett tört fel belőlem. De inkább nem szóltam semmit, nem tettem megjegyzéseket, csak leültem az egyik asztalhoz, még magamat is meglepve vele, hogy az eddigi lázongásaim ellenére milyen könnyedén foglalok helyet engedelmes kisfiúként. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy a válaszaim teljesen őszinték lesznek. Nem tudhatjuk, mennyire bünteti ez a beteg játék a hazugságot. Az első kérdésre reflexből választottam volna az aurort, minden meggondolás nélkül, de még mielőtt a pennám a pergamenhez ért volna, megálltam a mozdulatban és felnéztem, egyenesen Annre. Neki is volt egy kisgyereke, ott voltam a születésekor is, habár annak a körülményei nem lényegesek most. Segítettem neki azzal a babával, amikor tudtam, felelősséget vállaltam, akárcsak Sammie-ért. És emiatt rohadtul megingott a hitem, hogy én tudom, mit akarok. Végül a kisgyerekre esett a választásom. A második kérdés egyértelmű volt. Sosem adtam volna fel egy barátot, valakit, aki fontos volt nekem és hűséges voltam hozzá. Egyébként én is használtam már főbenjáró átkot, aminek meglett a következménye, de mégsem bántam meg. Soha nem is fogom. Ha megérdemelték, amit kaptak, akkor nem tudok ítélkezni. Harmadik kérdés szintén egyértelműen igen volt. Nem fog az én lelkemen száradni ki tudja hány gyerek halála csak azért, mert egy náci köcsög nem hajlandó beszélni. Ha rajtam múlik, nagyon is beszélni fog. Felálltam, magabiztosan vittem oda a dobozhoz a papíromat és bele is dobtam. Van egy olyan érzésem, hogy rohadt nagy pofára esés lesz ebből.
Brendan Byrne and Diane S. Byrne varázslatosnak találta
Lakhely :
➔Abony (Skócia)
Elõtörténet :
➔It’s heating me up, yeah
You’re above the clouds
I’m bringing you up to speed ➔Enlighten me
Oh for fuck sake! Please don't try to make me the killer again...
Oda meg vissza vagyok, hogy míg én az ajtót akarom feltépni, addig ezek komolyan a képpel szenvednek. Utólag belátom, valóban nekik volt igazuk, mivel az ajtót sikeresen ki tudták nyitni, nekem pedig még mindig kissé zsibbadtak a testrészeim. Nem esett jól, sőt kifejezetten zavaró érzés volt, ugyanakkor volt ennél már rosszabb is. Illetve szerintem a törött csontok azok voltak. De olyan lényegtelen, hogy mennyit kell még szenvednem, csak élve jussak ki, s saját érdekemben remélem, hogy mindenki más is épségben marad körülöttem, mert… Én ugyan nem leszek megint gyanúsított. Nem bírnám ki se én, se anya, se Eli, de állítom, hogy még Chrissy se. Egy újabb szobába érünk, mely nagyon nem úgy néz ki még mindig, mint az esküvő helyszíne. Mélyet sóhajtok, kezdek ismét begurulni, pedig alig perce vezettem le a feszültséget, mely bennem tombolt. – Engem inkább az érdekel, hogy miért ilyen szar helyeket kapunk? Ha már meg kell halnom akkor nem lehetne egy sztriptíz bárban? Csak hogy valami szépet is lássak, mielőtt kimúlok. – És most tekintsünk el attól, pont az az esküvő előtt jöttem újra össze a volt barátnőmmel. Nagyon szerettem a lányt, tényleg leéltem volna vele az életemet, de jelenleg nem volt itt boldogítani, így… Nyilván kívánhattam azt, hogy mások tegyék meg helyette. Persze azért közelebb megyek az asztalokhoz, hogy megvizsgáljam őket, nehogy a végén itt vizsgáznom kelljen, mert előre szólok, hogy meg fogok bukni. Nem hiába mentem sport suliba! Nekem nincs agyam ehhez. Eli bezzeg kis okostojás volt, a mai napig rejtély a számomra, hogyan került a Hollóhátba. Biztosan nem anyámra ütött. Nem azt mondom, hogy anya nem okos, csak azt, hogy volt nála eszesebb ember is a világon. Biztos vagyok benne, hogy a nőre ütöttem ilyen szempontból… Szerencsére elolvasva az utasítást rájövök, hogy nem kell tényleges tudásomnak lennem, hogy tudja válaszolni. Egy kisebb kő esik le a szívemről, mert valóban számkérés lett volna, és nem csalhatok, akkor valóban itt haltam volna meg. Mint egy jó Griffendéles – kár, hogy Mardekáros voltam - bátran kezdek bele a feladatba, s ülök is le a székre, meg se beszélem a taktikát a többiekkel, mert minek? Nem fogunk tudni kommunikálni úgyse, plusz ezek csak morális kérdések. Nem mintha az lenne nekem… Kísérteties volt az a csend, ami körülvett, még a fülem is sípolni kezdett. Szerintem évek óta nem tapasztaltam ilyet. Mikor már a többiek is leültek, azért rájuk néztem, hogy ők elkezdték-e már, s ha igen, akkor én is elkezdtem olvasni a kérdéseket. Az első igazából nem okozott túl nagy fejtörést. Egyértelműen a gyereket mentem meg, előtte még ott az élet, s kegyetlenség lenne, ha egy kölyköt hagynék meghalni. Eli is még csak gyerek, nem bírnám végignézni, ha ő szenvedne, hát még egy nála kisebbet. Végig is fut a hátamon a hideg, hacsak elképzelem, hogy Elinek baja esik. A másodikon sem gondolkozom sokat, egyértelműen a haveromat választanám. Azokért megéri szenvedni, akiket szeretek. Ritkaság, hogy én valakit igazán kedveljek, viszont ha sikeresen belopja magát valaki a szívembe, akkor biztos lehet benne, hogy nem fogom hagyni, hogy bántódása essen. Egyébként kezdem azt hinni, hogy ezek nem is olyan durva kérdések. Ki az, aki másképp válaszolna ezekre? Lehet, csak én vagyok ennyire elfuserált, hogy kvázi gondolkodás nélkül adom meg a válaszaimat, de a harmadik kérdésem sem okozott akkora dilemmát nekem. Persze, hogy használnám a Cruciatust, ha ezért cserébe megmenthetem a gyerekeket, köztünk igen, az öcsémet, akkor persze, hogy megteszem. Elég gyorsan kész is vagyok a feladattal, így most már csak arra várok, hogy a többiek is befejezzék, aztán mehessünk tovább.
“WE'LL NEVER GET FREE, LAMB TO THE SLAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER? THE PRICE OF YOUR GREED IS YOUR SON AND YOUR DAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER?”
the price of your greed
Okoz némi fejtörést a csapatunknak a rejtvény megfejtése, de nem csalódom Cressidában, viszonylag hamar sikerül megtalálnia a megoldást a szabadulásunkhoz. Mindeközben pedig igyekszem rezzenéstelen arccal állni az átható pillantását, amikor úgy tűnik, gyanút fogott velem kapcsolatban. Legalábbis remélem, hogy ezt teszem, és nem tud rólam olvasni. Valójában segít, hogy nem csak kettesben vagyunk, és emiatt eléggé tartok is a lelepleződéstől. Ha azonban csak a kuzinom és én volnánk itt... nem tudom, mennyire lennék képes megállni, hogy ne áruljam el magam. Az együttműködését Mr. Tremblay-vel viszont kétségtelenül érdekesnek találom. Nem tudok róla, hogy ismerné a férfit, ami persze nem zárja ki, hogy ismerik egymást; a testbeszédük, ahogyan egymáshoz viszonyulnak, azonban elég vegyes. Látszólag teljesen idegenek, és közben valahogy mégsem. Talán Cressi is úgy érez a francia varázslóval kapcsolatban, ahogyan én... és ez a lehetőség cseppet sem enyhíti a borzongással kevert aggodalmamat.
Ad némi reményt, hogy emiatt már nem sokáig kell aggódnom, amikor nyílik az ajtó, és erősen bízom benne, hogy hamarosan újra a Malfoy birtokon leszünk, ahonnan valószínűleg nagyon gyorsan vissza is térnék Londonba. Ez a remény azonban sajnos egy-kettőre szertefoszlik, amikor ráébredek, hogy a következő helyiségben egy újabb feladat vár bennünket. Ez nem jó, egyáltalán nem. Vajon hány próbát kell kiállnunk ahhoz, hogy kijussunk innen? Mi van, ha ezek a szobák végtelenek? Igyekszem nem elveszni ebben a spirálban, és egyszerre csak egy dologra koncentrálni, úgyhogy mély levegőt veszek, aztán elfoglalom az egyik asztalt magam is.
Végigolvasok minden kérdést, mielőtt egyre is válaszolnék, ezzel is próbálok időt nyerni magamnak arra, hogy alaposabban végiggondolhassam, milyen feleleteket is szeretnék adni. Hisz nem csak az számít, hogyan döntök az adott morális dilemmákról, hanem az is, hogy minél több pontban ugyanazt írjam, mint a többiek. Ezt azonban nem egyszerű megtenni úgy, hogy a többségében nem ismerjük egymást. Végül némi habozás után valóban elkezdem a papírra vetni a válaszaimat.
Az elsőn igazából nem kell sokat gondolkodnom. Régebben talán megtettem volna, talán eltűnődtem volna rajta, hogy egy auror élete vajon többet ér-e egy varázstalan gyermekénél - bár az auroroknak sem okvetlenül voltam kimondottan nagy rajongója. De már máshogy gondolkodom, ráadásul négyszeresen anya vagyok, és határozott véleményem, hogy egy fiatal élet többet ér bármilyen ünnepelt varázslónál vagy boszorkánynál, akkor is, ha csak egy mugliról van szó.
A második kérdést először inkább átugrom, mert ez valóban okoz némi fejtörést...
A harmadik esetében azonban ismét könnyű dolgom van. A gyerekeim is könnyen áldozatául eshetnének egy ilyen szituációnak, én pedig gondolkodás nélkül képes volnék bárkit megkínozni, hogy ezt megakadályozzam.
Visszatérek a második ponthoz, amint az utolsóval végzek, ez felett azonban további perceket pazarolva ülök és tépelődöm. Nem érezném fairnek, hogy ha elítélnének, csak azért, mert egy barátot védenék. Az elsődleges ösztöneim nyilván azonnal azt súgnák, hogy magamat védjem, hogy először is magamra gondoljak. Ám aztán eszembe jutnak a legközelebbi barátaim, akikért valószínűleg hajlandó lennék kockáztatni; illetve az a tény, hogy feltehetően a jelenlevők többsége kevésbé önző nálam, és az egyező válaszok növelhetik a szabadulásunk esélyeit. Tehát végül a vádak tagadása mellett döntök.
Csak miután mindenki választ ad minden kérdésre, tudunk egymással újra kommunikálni. És amint ez megtörténik, visszasétálok a szomszédom oldalára. - Sajnálom, hogy belerángattalak téged is ebbe az egészbe, Ethan – mondom neki halkan, hogy csak ő hallja. Hisz neki itt sem kellene lennie. Ha én nem kérem, hogy kísérjen el, ezt az egészet megúszhatta volna.
Eleget láttam már ahhoz a világból - és elég születésnapot megünnepeltem, bármennyire is szerettem volna olykor letagadni a gyorsan pergő évek számát -, hogy a kontrollom alól kicsúszott helyzetekben egészséges pesszimizmussal tekintsek a lehetséges kimenetelekre. Továbbra sem tudtam meghatározni, hova kerültünk, ami pedig még inkább aggasztott: nem tudtam, miért jutottunk ide. Bár gondolatban vészhelyzetelhárító forgatókönyvek egész sorát állítottam össze, könnyen megoldhatótól a legdrasztikusabb szituációkig mindenre felkészülve, egyikben sem bízhattam igazán. Nem akartam belesimulni a játékszabályokba, engedelmes sakkbábuként feladatokat végrehajtani, a tehetetlenség és a korlátozott lépéslehetőségek dühítettek. Bárki, aki ismert, elmondhatta, hogy nem voltam hirtelen haragú ember, és minden előrelátó óvatosságom ellenére különösebb szorongásokkal sem küzdöttem - most azonban nehéz volt elnyomni az elveszített irányítás miatti ingerültséget. Különösen annak fényében, hogy a rögtönzött csapatunkba került két férfit legszívesebben Napoleon kedvenc filézőátkával sújtottam volna, akárhányszor kinyitották a szájukat vagy levegőt vettek.
Az elénk táruló helyiség látszólag semmilyen veszélyt nem rejtett, unalmas, fekete-fehérre mázolt irodára emlékeztetett, talán máskor, más helyzetben nosztalgiával öntött volna el a minisztériumi közös terekre emlékeztető légkör. Az egyik asztalhoz léptem, anélkül, hogy a szobában bármit megérintettem volna - jobbnak láttam kerülni a fizikai kontaktust mindennel, a "játékszabályok" megismerése előtt. Morális dilemmák. Az arcom megrándult a nehezen elfojtott, elkínzott nevetéstől. Nyomorult morális dilemmák, mintha személyre szabták volna a feladatot csak most, csak nekem. Fél órát adtak a kérdések megválaszolására, noha az időből való kicszúszás retorzióját nem nevezték meg konkrétan, gyors mérlegelést követően arra a nehéz döntésre jutottam, hogy a szoba gyenge pontjainak felfedezése helyett akár le is ülhetnék az íróasztalhoz. Mindent összevetve, a játék megoldására jelenleg nagyobb esélyt láttam, mint a védővarázslatok feltörésére ilyen rövid idő alatt.
Helyet foglaltam a széken és magamhoz húztam a pergamenlapot, amelyen fekete tintával újabb bekezdések rajzolódtak ki. A szobára csend telepedett, a környezet kontúrjai elmosódtak, mintha párás üveg vett volna körbe minden oldalról, egy mágikus bura, amely kizárt hangot és képet egyaránt. Csupán átfutottam a kérdéseket - nem terveztem töprengeni rajtuk, a feladat nem a filozófia mélységeiről szólt, bár gyanítottam, hogy erre nem jött rá minden résztvevő. Nem a morálisan számunkra legelfogadhatóbb választ kellett adni, hanem rájönni, hogy mi lehet a konszenzus, mi lehet a csoport által elfogadott igazság. Cressidát ismertem, különösebb fejtörés nélkül is magabiztosan tudtam, hogyan válaszolna a kérdésekre. A probléma csupán az volt, hogy nem tudhattam, milyen logika szerint játszik. Őszinte válaszokat ad, bízva abban, hogy a saját morális iránytűje egyformán mozdul másokéval? Taktikázik ő is, az eddig szerzett felszínes benyomásokat felhasználva? A tekintetem végigsiklott a homályos alakokon, végül megállapodott a fiatalabbik férfin. Olyan embernek tűnt, akinek könnyedén, ellenállás nélkül be lehet siklani az elméje egyszerű rétegei közé. Azonban a legilimencia kudarcot vallott, áthatolhatatlan, ledönthetetlen téglafalakba ütköztem, éreztem, hogy nem okklumenciával, hanem erős védőbűbájokkal állok szemben, nem Edelhard ellenállása volt ez, hanem a szoba megalkotójáé. Mindenre gondolt, Merlinre... A könnyű utat kénytelen voltam elvetni tehát, így maradt a bizonytalanabb út. Hogyan gondolkodhatnak ezek az ismeretlen emberek, milyen motivációk vezérelhetik őket az alapján a kevés információ alapján, amit eddig felcsipegettem róluk? Egy dementor közelít két személy felé. Az első személy egy mugli kisgyermek, a második egy ünnepelt auror, akinél nincs varázspálca, hogy megvédje magát. Csak egyiküket mentheted meg, kit választasz? Cressida minden bizonnyal a gyermeket választaná, ezen nem kellett sokat töprengenem. A másik nő, Ms Blythe magánéletéről keveset tudtam, de a kora alapján statisztikai szempontból nagyobb esélyt láttam arra, hogy már volt gyereke, mint arra, hogy nem. Egy édesanya mindig szentimentális, ha védtelen gyerekekről van szó - Diane legalábbis minden muglik iránt érzett megvetése ellenére is előbb rángatott volna ki egy tipegőt az égő házból, mint egy aurort -, tehát erre alapozva talán Ann Blythe is. A két férfi keményebb dió volt. Az idősebbik talán apa lehetett... A kérdés mellé végül a mugli gyermeket írtam. A legjobb barátod önvédelemből főbenjáró átkot használ. Az aurorok kihallgatnak, ha tagadod a barátodat ért vádakat, téged is elítélhetnek, ha a barátod ellen vallasz, téged elengednek. Mit választasz? Cressida tagadna, ez nyilvánvaló, hosszú évek óta hét lakat alatt tartotta a családunk minden titkát. Ann gondolatmenetét ezúttal nehezen határoztam meg, a két férfiéről viszont voltak benyomásaim. Forrófejű embereknek tűntek, olyannak, akik nem tétlenül várják a megoldást, olyannak, akik vásárra viszik a bőrüket másokért, hiszen az előző szobában elsőként léptek, különösebb önféltés vagy habozás nélkül. Tagadnának egy barát kedvéért - jutottam végül a konklúzióra, így ezt jelöltem meg válaszként. Egy elfogott neo-halálfalótól tudomást szerzel róla, hogy bombát rejtettek el Roxmortsban, éppen azon a hétvégén, amikor a roxfortos diákok látogatást tesznek a faluban. A neo-halálfaló azonban nem hajlandó elmondani, hol található a mágikus bomba. Hajlandó vagy Cruciatust alkalmazni rajta az információ megszerzése érdekében vagy sem? A legnehezebb kérdés volt mind közül. Elsőként ezúttal is Cressida szemszögébe helyezkedtem: nyilvánvalóan hűséges volt hozzám, ezáltal a szervezethez is, ebben a teoretikus helyzetben azonban el kellett vonatkoztatnom a valós hovatartozásunktól. Mit tenne Cressida fordított helyzetben, ha Maeve-t, Ronant és Cassidyt sodorná veszélybe valaki egy mágikus bombával? Információt csikarna ki belőle, a saját lelki üdvével nem törődve. És ha továbbra is feltételeztem, hogy Ann Blythe vélhetően édesanya volt, neki is ezt a választ kellett adnia. A két férfi pedig... igen, valószínűleg ők is a diákok életét választanák egy neo-halálfaló megkínzásának etikai problémáival szemben.
Felálltam az asztaltól és bedobtam az urnába a pergament. - Elgondolkodtató dilemmák, nem? - pillantottam körbe a többieken könnyednek szánt mosollyal. - Más helyzetben egészen felvillanyozna a megválaszolásuk. Olvasta már valaki... A kedvenc filozófiaesszémre vonatkozó feszültségoldó (vagy inkább a feszültséget leplező) kérdést azonban nem fejeztem be, félúton belém fojtotta a szót a zár kattanása.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
A papírok az urnába kerülnek, hosszú másodperceken át semmi sem történik. Mr. Tremblay beszélgetést próbál kezdeményezni, azonban mielőtt bárki belemerülhetne a feszültségoldó társalgásba, kattan a zár és kinyílik az ajtó. Amint áthaladtok rajta, az ajtó bezárul mögöttetek. Egy hatalmas, boltíves teremben találjátok magatokat, a hűvös, nyirkos teret oszlopok és szobrok díszítik. Ha alaposabban megnézitek őket, láthatjátok, hogy a szobrok szépen megmunkált kőruhái a roxforti egyenruhát mintázzák - az alakok egytől egyig gyermekeket formáznak, síró, szájukat sikolyra nyitó gyermekeket. A terem túlsó felén egy rácsos kaput láthattok, más járat látszólag nem vezet ki. A falak mentén több helyen ládákat helyeztek el. Jelenleg zárva vannak, így a tartalmukról fogalmatok sincs. Ha egy pillanatra is csend telepedik rátok, dühös, vészjósló sziszegést hallhattok, majd egy súlyos test súrlódását a rácsokon túl. A kapu visszhangzó csikorgással nyílik ki...
Tudnivalók:
Az ajtó mögött egy baziliszkusz rejtőzik, ami másodperceken belül támadásba lendül. Ha túl akarjátok élni a feladatot, nem nézhettek közvetlenül a szemébe.
A baziliszkusz lényegesen kisebb, mint a filmben látható példány, de így is nagyobb egy felnőtt embernél, a pillantása és a mérge halálos, a pikkelyeiről pedig lepereg minden átok. Varázslatokkal feltartóztathatjátok, de megölni nem tudjátok.
A szobában természetesen bármilyen varázslatot lehet használni. Robbanthattok, átváltoztathattok dolgokat, működnek a veletek született képességeitek is.
A ládákból az alábbiakat szerezhetitek meg kockadobással: 1-5: kézitükör 6-10: egy tojás 11-15: egy kendő 16-20: egy fiola, benne átlátszó folyadék (főnixkönny, de reálisan döntsétek el, hogy a karakteretek felismeri-e)
Nem mindegyik elem önmagában hasznos, némelyik csak gondolatébresztőként került a ládába, rávezethet a baziliszkusz legyőzésének egyszerű módjára.
Hűvös levegő csapott meg, egy öreg pince nyirkos, dohos légkörét idézve meg. A félhomályban oszlopok rajzolódtak ki, köztük sötét kőből faragott emberalakok - a részletek ebből a távolságból elvesztek, de az arányok, a roxforti egyenruhára emlékeztető kőtalárok gyermekekre engedtek következtetni. Sikoltanak, állapítottam meg, közelebb lépve az egyikhez, megérintve az egyik gondosan megmunkált formát a talapzaton. Az már nem egy gyereket mintázott, vékony volt, csontvázszerű, a földön kúszott-mászott - volna, ha képes a mozgásra -, egy inferus undorító halott kezével nyúlt a gyerek bokája után. A maga borzalmas témájával különben egészen jól sikerült műtárgy volt. A galériában nem állítottam volna ki, de egy amatőrtől ígéretes kezdetnek lehetett nevezni. Azonban végignézve a szenvedő gyermekszobrokon nem volt nehéz kitalálni, hogy egyikük sem a művészet oltárán áldozva készült, a céljuk más volt. Talán meg akartak leckéztetni minket? Engem? Valaki elárult volna?
Másodpercekig csak a visszhangzó lépteim zaja hallatszott, ahogy a kapu felé indultam. Megálltam az egyik láda mellett, újabb instrukciót rejtő pergamenben reménykedve... Ekkor hallottam meg. Halk volt, csak a nedves kőfalak erősítették fel a mélyről jövő, félreismerhetetlen hüllőhangot. Szinte hallani véltem a súlyos, pikkelyes test súrlódását a padlón. Fémes csikorgás hasított bele a terem feszült csendjébe, a vaskapu lassan emelkedni kezdett. Fájdalmas átokként csapódott belém a kétkedéssel vegyes felismerés. Az nem lehetett, hogy...
- Baziliszkusz! Mindenki csukja be a szemét! - osztottam ki a parancsot, mikor megláttam a szemem a sarkából a kapu felé mozduló zöld testet borító pikkelyeken megcsillanó halvány fényt. - Mindegy mi történik, senki ne nézzen rá! Összeszorított szemmel nyúltam le a ládához és rántottam fel a fedelét, abban az egyszerre lehangoló és optimista reményben, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet. A kezem vakon puha anyagot tapintott, egy ruhadarabot vagy sálat talán, egyetlen pillantást sem mertem rá vetni addig, amíg nem győződtem meg róla, hogy a kígyó nem engem bámult. Mihez kezdhettem volna egy nyomorult kendővel? Kössem be a baziliszkusz szemét vagy a sajátomat? Előbbi szép gondolat volt, a kivitelezés már hordozott önmagában némi nehézséget - például azt, hogy nem ártott volna tudni, hol van a hüllő a szeme. - Két lehetőségünk van: vagy megvakítjuk vagy szerzünk valahonnan egy kakast. - Csak a hangokra hagyatkozva kezdtem el hátrálni, bízva benne, hogy távolodtam a szörnyetegtől. Nem támadhattam találomra, szükségünk volt minden pálcára, nem kockáztathattuk meg, hogy valaki megsérüljön. Még akkor sem, ha Cressida kivételével bármelyiküket örömmel feláldoztam volna a saját menekülésem érdekében.
Sebesen pergő roxforti és aurorképzőben szerzett emlékek töltötték ki minden gondolatomat, próbálva felidézni, hogyan szerezhettünk egy ismeretlen koordinátájú pincehelyiségben egy kakast, amely egyetlen kukorékolással megoldhatta volna minden problémánkat. A mágiának voltak korlátai, a semmiből nem szerezhettünk madarat, ahogy egy porszemet sem varázsolhattunk kakassá - vagy ha létezett is az átváltoztatástannak ilyen mestere, az most nem tartózkodott ebben a teremben, hiszen, bár a mágia átlagon felüli ismerőjének és művelőjének tartottam magam, ez még az én képességeimet is meghaladta. Ha lett volna bárhol egy másik állat, lehetőleg a kakashoz minél inkább hasonlító...
Jobb ötlet hiányában a fal felé indultam, amikor pedig elég közel értem hozzá, kinyitottam a szemem. A téglákra vetülő árnyékok kevés, de a semminél legalább több információval szolgálhattak. A kígyó (árnyéka) éppen támadásba lendült... nem haboztam, újból összezártam a szemem, megfordultam és bízva az emlékezetemben, illetve reflexeimben berobbantottam a hozzá legközelebbi szobrot. A bestia dühös hangja arra engedett következtetni, hogy a törmelék eltalálta, mielőtt még belevájhatta volna a méregfogait valamelyik szerencsétlenbe, akivel egy csoportba osztott a sors vagy nevezzük bárminek azt a beteg elmét, amely ma ide juttatott minket. - Ms Boot, Ms Blythe, kutassák át az összes ládát, addig mi az urakkal lefoglaljuk a kígyót - vettem a kezembe az irányítást, a bizonytalanság és félelem legapróbb csíráját is mélyen elfojtva. Sok mindennel vádolhattak és vádoltak már életem során, de gyávasággal jogosan nem lehetett.
Diane S. Byrne varázslatosnak találta
Lakhely :
➔Abony (Skócia)
Elõtörténet :
➔It’s heating me up, yeah
You’re above the clouds
I’m bringing you up to speed ➔Enlighten me
Oh for fuck sake! Please don't try to make me the killer again...
Kurvára elgondolkodtató dilemmák mondhatom… Majdnem beleszakadtam abba, hogy őszintén válaszoljak. Az ember, ha tényleg van lelke, akkor nem nagyon tesz bele sok erőfeszítést ezekbe. Talán ha olyan ember, akit nem érdekelnek a gyerekek, vagy egy agymosott zombi, akkor megeshet, hogy valóban nehéz ezekre felelnie, vagy totálisan mást választana, mint én, de szerintem itt a többség azért velem értene egyet. Ami azért is vicces, mert nem ez a szokványos. A férfi szavaira így csak a szememet forgattam, s inkább bele se mentem a beszélgetésbe. Haladtam befelé a következő szobába, melynél ismét meg kellett állapítanom, még mindig nem a kijárat. – Édes faszom… Olyan nehéz lenne most már hazaengedni? – Amúgy is várt rám kint az asszony, hogy lebasszon, amiért nem kerültünk egy csoportba, s amiért úgy nézek ki, mint akibe belecsapott a villám – olyan messze nem volt a valóságtól – meg akkor még ott az öcsém is, akinek majd ha hazamentem, akkor ismét csak annyit fogok, hogy utálom az embereket. Szerintem már megszokta tőlem ezt a mondatot. Elsőre fel sem tűnik a sziszegés, inkább csak a fém kapu nyikorgása miatt fordulok a hang irányába, majd összerezzenek, ahogy nagypapi beközli, hogy baziliszkusz. Ugyan nem csukta be a szemem, de egyből elfordultam, s szememmel a kijáratot kerestem. Persze az nincs, s mivel mögülem egyre hangosabban hallom a nagy kukacot, így már én is inkább behunyom szemeimet, az egyik irányba futni kezdek… Minek köszönhetően majdnem átesek valamin. Leguggolok, kezemmel kitapintom, hogy hála az égnek nem a kígyó, így egyik szemem kinyitom, s egy lába van előttem, melyet felnyitva egy tükröt találok. Mélyet sóhajtok, de legalább ezzel maga mögé tudok nézni, bár nem merem túl magasra emelni, mert így sincs kedvem a baziliszkus szemébe nézni. – Embik, találtam tükröt! Szóval ha akad valami csodás ötlet mire használja, ne habozzatok szólni! – Megtehetném, hogy a baziliszkusznak megmutatom a tükörképét, hátha tényleg képes kinyírni, de… Én ugyan nem megyek a közelébe! Cserébe viszont, ha megtalálom a tükörrel, akkor igyekszem átkokat küldeni rá, melyek ha nem is bántják, hát legalább lelassítják. Én magam pedig tovább körözök a teremben, igyekszem nem egy helyben állni, mert az a biztos halál lenne. A kőszobrok egészen jó rejtekhelynek bizonyultak, legalább addig, amíg próbáltam kiszúrni, hol nincs a bestia, viszont nem tudta elkerülni a figyelmemet az ismerős egyenruha sem. Kissé megremegtem, ahogyan felismertem a Mardekár címerét az egyik szerencsétlenen. Bele se merek gondolni, hogy ezek élő emberek lehettek… És még jó, hogy nem tettem, mert az öreg utasítását hallva… Nem igazán támadt jobb ötletem. – Désolé… - kérek halkan bocsánatot a sráctól, majd kicsit odébb lépve felrobbantottam, s egy nagyobb darabot gyorsan felkaptam a földről. Csukott szemmel próbáltam rohanni a következő szoborhoz, s hacsak a bestia nem kezdett el előbb üldözni, hát akkor a tükörrel megnéztem merre van a kis farkincája, majd nagyjából becéloztam és megdobtam. Ezek után már csak rám figyelt, nem?!
“WE'LL NEVER GET FREE, LAMB TO THE SLAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER? THE PRICE OF YOUR GREED IS YOUR SON AND YOUR DAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER?”
the price of your greed
Nem habozom, amikor feltárul előttünk a következő ajtó. Nem gondolkodom el azon, hogy mi várhat a túloldalon, egyrészt valószínűleg mert annyira arra fókuszálok, hogy ki akarok jutni végre ebből a rémálomból, másrészt mert Mr. Tremblay félbe hagyott mondata magára vonja a figyelmem. Csak néhány szó egy idegen férfi szájából, de mégis valahogy annyira ismerősen cseng, hogy úgy érzem, szinte tudom, mit akart mondani, és ettől az érzéstől a hideg futkos a hátamon. - Edgar Milton filozófiaesszéje... - folytatom is a mondatot anélkül, hogy igazán végiggondolnám, mit teszek. Bár igazából egy részem tényleg tudnia akarja, hogy ugyanaz jár-e a fejünkben, de időközben kapcsolok, és igyekszem gyorsan más irányba vinni a befejezetlen kijelentésemet. - Engem rá emlékeztettek ezek a kérdések. Öhm... Milton édesapám nagy kedvence volt – teszem hozzá a férfira pillantva egy vérszegény mosollyal. Aztán ez a mosoly villámgyorsan el is tűnik, amikor felfedezem, hová is érkeztünk.
A váratlan elrablásunk a zsubszkulcsok által, az első két szoba feladatai és a fenyegető hangvételű üzeneteket tartalmazó pergamenek természetesen már egyértelművé tették, hogy ennek az egésznek fele sem tréfa. De feladványokat időre megoldani egy szobában, ami akár örökre ránk záródhat, ha nem vagyunk elég gyorsak, vagy válaszolni néhány erkölcsi dilemmával kapcsolatos kérdésre közel sem volt annyira ijesztő, és nem tűnt annyira életveszélyesnek, mint megérkezni ebbe a terembe. Ám amint ide belépünk, és épp csak körbe hordozzuk a pillantásunkat a helyiségen, egy pillanat alatt egyértelművé válik, szinte a csontjaimban érzem, hogy ez most mást, ez most valami valóban komoly és veszélyes lesz. Talán a szobrok teszik. Tavaly még nem biztos, hogy azonnal felismertem volna, de néhány hónap után a Roxfortban rögtön feltűnik, hogy a kőből faragott diákok az iskola talárját viselik. Az arcukra kiülő borzalom és fájdalom, a néma sikolyok pedig annyira élethűnek tűnnek, hogy szinte hallom is őket. A gyomrom kisebb gombóccá zsugorodik a látványtól, majd szinte azonnal diónyivá, amikor a különös, hüllőkre emlékeztető hangot elnyomja Tremblay figyelmeztetése. Az istenekre!
Azonnal összezárom a szemeimet, majd lehajtom a fejemet. A cipőm orránál talán nem fog hirtelen felbukkanni a halálos pillantású kígyó, amíg óvatosan közelebb megyek a ládához, amit az imént kiszúrtam nem messze tőlem, és megnézem, hátha találok benne valami hasznosat. Így is félve nyúlok bele, majd csodálkozva húzok ki belőle egy kendőt. Fogalmam sincs, mit kéne kezdenem vele. Talán kössem be vele a szemeimet? Az megóvhatna attól, hogy a pillantásom találkozzon a kígyóéval, de közben meg is nehezíthetné a dolgomat. Esetleg ha úgy hajtogatom, és teszem fel, hogy valamennyire átláthassak a vékony anyagon – ha a körvonalakat és a mozgást képes volnék érzékelni, segítene előre haladni, illetve időben észrevenni a veszélyt, de a baziliszkusz nem tudna direkt a szemeimbe nézni. Ez is egy lehetőség, és átmeneti megoldásként meg is valósítom, de közben támad egy másik ötletem is.
- Az segítene, ha képes volnék felvonni a csapatunk köré, és fenntartani egy vízfátyolt? A kígyó nem tudna direkt a szemünkbe nézni, de észrevennénk, ha közeledik. Az sincs teljesen kizárva, hogy meg tudnám mutatni neki a saját képét a víztükörben... - Tulajdonképpen félig csak hangosan gondolkodom, miközben tapogatózva megközelítem a következő ládákat az idősebb férfi utasítására. Igazából nem vagyok túl erős vízmágus, de a szél elemi erejét is segítségül hívva talán tudnám olyan szinten irányítani egyszerre mindkettőt, hogy megvalósíthatóak legyenek az elképzeléseim. Az biztos, hogy épp elég nedvesség van ebben a pincehelyiségben.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Diane ötlete részben beválik. A csoport férfi tagjainak sikerül éppen annyi időre elvonniuk a baziliszkusz figyelmét, hogy Diane reszketeg víztükröt alkosson. A hatalmas hüllő meglátja magát, dühösen sziszeg a saját képére, majd támadásba lendül. Ráharap a vízfátyolra, mire az azonnal szertefoszlik. Csupán néhány vérfagyasztó másodperc az egész, de ez éppen elegendő arra, hogy mindenki méterekkel a háta mögé kerüljön. Futni kezdetek a járat felé, ahonnan a bestia érkezett, lépteitek visszhangot vernek a nyirkos teremben, de nem nyomhatjátok el az óriási, pikkelyes test hangját, ahogy végigsiklik a földön. Keskeny, kör alakú járatban találjátok magatokat, csak libasorban tudtok haladni, de nincs időtök vitatkozni a sorrendről. Visszafordulni nincs lehetőségek, csak előre haladhattok, a bizonytalan úton - de még ez is biztatóbb, mint a biztos halál, ami akkor várna, ha visszafordulva farkasszemet néznétek a baziliszkusszal. Az alagút végén rozsdás vasajtót találtok, több ember erejét bevetve sikerül csak felfeszítenetek, éppen az utolsó pillanatban. Átrohantok rajta, majd becsapjátok magatok után - azonban az utolsó embert így is megsebzi a baziliszkusz méregfoga, a bal karján.
Ismerős helyiségben találjátok magatokat - pontosabban bárki számára ismerős lehet, aki járt már valaha a Három Seprűben. De ha alaposabban körbenéztek, hamar észrevehetitek, hogy valami nem stimmel. Bár a berendezés, az illatok, minden fal és sarok szinte tökéletes másolat, az ablakok és ajtók mégsem úgy helyezkednek el, mint a valódi fogadóban. Csupán két ajtó vezet kifelé, egy fehér és egy fekete. A fehér ajtón a következő pergamenre írt szöveg vár titeket: "Ez az ajtó a biztonságba vezet. Ha átlépitek a küszöböt, ismét a Malfoy kúriában találjátok magatokat. Azonban tudnotok kell, hogy az épületben vannak mások is. Lehetséges, hogy nincs minden szobában menekülőút és ők csak akkor juthatnak ki, ha kívülről valaki kinyitja nekik az ajtót. A döntés a tiétek." Ebben a pillanatban füst szúrós szaga csapja meg az orrotokat, majd mintha a hőmérséklet is emelkedni kezdene. A fekete ajtó alatt füst szivárog be... az épület lángol. Pukkanó hangot hallotok, egy zsupszkulcs jellegzetes zaját. Cassidy Byrne a semmiből bukkan fel a szoba közepén.
Szabályok, tudnivalók:
Mindenki dobjon mázlikockát, aki a legkisebb értékű kockát dobja, őt sebzi meg a baziliszkusz. Ne feledjétek: Ethan talált az egyik ládában egy fiolát:)...
Aki kilép a fehér ajtón, valóban a Malfoy kúriában találja magát, további sérülések nélkül. Számukra véget ér a kaland.
Ha a fekete ajtón lép ki egy karakter, akkor egy lángoló folyosón találja magát. A tüzet egyszerű bűbájokkal eloltani nem lehet, de magatoktól rövid ideig távol tudjátok tartani a lángokat (értelemszerűen az elementalisták sikeresebben, mint mások). A folyosón tovább haladva egy másik ajtóra bukkantok: emögött a 9. csoport játékosai vannak.
“WE'LL NEVER GET FREE, LAMB TO THE SLAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER? THE PRICE OF YOUR GREED IS YOUR SON AND YOUR DAUGHTER. WHAT YOU GON' DO WHEN THERE'S BLOOD IN THE WATER?”
the price of your greed
A félelem szinte csontig hatol, annyira ijesztőnek találom a tényt, hogy valahol a közelben egy baziliszkusz tekereg. Ez egyenesen egy valóra vált rémálom, hisz egy átlag varázslónak szinte esélye sincs egy ilyen szörny ellen, ami képes akár egyetlen pillantásával ölni. Még csak a méregfogaira sincs igazán szüksége. Reszkető kézzel kutatom át a dobozokat, félig lehunyt szemmel, de nem találok mást, csak kendőket, egyiket a másik után. Nem értem, ki és miért tette ezeket ide? Talán tényleg mindenki szemét be kellene kötözni? Azonban úgy aligha találunk ki innen. Egy sóhajjal állok fel a második doboz mellől is, és ahogy óvatosan előre pillantok, azt látom, hogy Ethan épp egy fiolát húz elő a következőből.
- Az csak nem főnixkönny? - Annyira ritka dolog, hogy nem lehetek biztos benne, de ha valóban az, annak legalább még hasznát vehetjük, ha valaki megsérülne. Amire sajnos meg is van minden esély. De legjobb lenne csak futni, és menekülni innen, amilyen gyorsan csak tudunk. Nem tudok jobbat, az egyetlen épkézláb ötletem, amit fel tudok ajánlani, hogy egy vízfüggönnyel elterelem a kígyó figyelmét. Ha szerencsénk van, leköti őt addig, amíg mindenki épségben kijut innen. Mivel úgy tűnik, senkinek nincs ellenvetése, illetve ők sem tudnak jobbat kitalálni, végül be is vetem ezt a megoldást. Sajnos a vízmágiám még nem túl erős, közel sem állok vele olyan szinten, mint a levegővel, ezért tényleg nem tudom sokáig tartani a varázslatot. A függöny folyamatosan vékonyodik, gyengül, és amint megpillantom azon keresztül a kígyót, ami éppen készül keresztül suhanni rajta, még mielőtt a szemébe kellene néznem, hátat fordítok, és futásnak eredetek. Azt hittem, időközben sikerült elég időt biztosítanom a többieknek, hogy meneküljenek, de hamarosan azon kapom magam, hogy én vezetem a sort előttük, egyenesen át egy szűk folyosón. Végül pedig a Három Seprűben találjuk magunkat. Vagy legalábbis egy helyen, ami első pillantásra kísértetiesen hasonlít arra, de be kell ismernem, nem vagyok elég jártas errefelé ahhoz, hogy ezt határozottan meg tudjam állapítani. Ráadásul nem is sokszor jártam Roxmortsban azóta, hogy tavaly lerombolták, majd újjáépítették. De számomra egyébként is lényegesebb, hogy végre megtaláljuk a kifelé vezető utat. A fehér ajtó azonnal magához csalogat, de mielőtt elérném, egy hangos pukkanással a kislányom landol mellettünk.
- Cassidy? Merlinre, fogalmam sem volt, hogy te is itt vagy – pislogok rá teljesen lesokkolva. - Jól vagy, nem esett bajod? - sietek hozzá, hogy jobban megvizsgáljam, majd magamhoz is ölelem. És egy pillanatra elfog az aggodalom, hogy talán átlépek egy határt, és elárulhatom magamat, de aztán úgy vagyok vele, nem érdekel, hisz a tanáraként is aggódhatok érte. - Gyere, kincsem, itt a kijárat, hamarosan biztonságban leszünk... - fognám kézen, de akkor megakad a tekintetem a kísérőmön, aki utolsóként érkezik a mögöttünk álló folyosóról. - Ethan, a karod... Megsérültél. - Muszáj elengednem Cassidyt, hogy közelebb mehessek. Egyértelmű kígyómarás, elég súlyosnak néz ki. - A fiola, amit találtál... ugye megvan még? - Remélhetőleg nem tört össze menekülés közben, mert az lehet jelenleg az egyetlen segítség, ami megmentheti.
Három óránként pár csepp Százfűlé-főzet a vörösboros pohár mélyén - a saját édesanyám sem ismert volna rám, Merlin nyugosztalja. Olyan régóta éltem egy hazugság közepén, hogy ez az újabb megjátszott szerep és hamis név kényelmesen simult rám az első másodperctől fogva. Falco Tremblay, aranyvérű francia varázsló, üzletember, kviddicsrajongó, Draco Malfoy újdonsült tárgyalópartnere a Dragonfly seprűk francia piacra dobásához. Tökéletes álca, hihető, egyszerű, kellően unalmas ahhoz, hogy senki se tegyen fel felesleges kérdéseket - különben is akadt más, amin csámcsoghatott a násznép. A Világkupán történtek, az azkabani szöktetés, a pletykák az esküvő hirtelenségét illetően... Tulajdonképpen jobban nem is időzíthettünk volna Napoleonnal.
És én még azt hittem, hogy ez egy kurva jó nap lesz!
