The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
A vihar váratlanul, percek alatt csap le a Malfoy-birtokra. Sűrű vízfüggöny mossa el a táncparkettet, a kültéri asztalokat, az esküvői torta maradékát, a drága, elegáns ruhákat. Talán elég gyorsan szórsz vízlepergető bűbájt magadra ahhoz, hogy ne ázz el, talán elkésel vele, talán nincs is nálad a pálcád, talán nem is tudod, hogyan kellene megvédened magad a doboló esőcseppektől. Mindenki a kúria felé veszi az irányt, te is így teszel. Bár a meteorológia mágusok nem ígértek tavaszi záport az esküvő napjára, nincs ebben semmi meglepő. Az április mindig is szeszélyes volt. Talán arra gondolsz, hogy azért mégis kár a kültéri díszletért - még táncoltál volna egyet, még volt valami finom a tányérodon, még befejezted volna a beszélgetést a partnereddel, még élvezted volna az impozáns kertet. Talán üdítően hat rád az eső - már kezdtél unatkozni, végre történik valami, végre megszabadulsz a kéretlenül melléd telepedő embertől, már úgyis menni készültél és most van rá ürügyed. Talán bosszant az időjárás kiszámíthatatlansága - annyi időt töltöttél indulás előtt a tükör előtt, és nem azért, hogy elkenődjön a sminked vagy elázzon a ruhád.
A gyönyörű Malfoy kúria felé haladva hirtelen különös érzés kerít hatalmába. Enyhén szédülsz, a végtagjaid zsibbadni kezdenek, a szemeid előtt színes foltok táncolnak - ha nem lenne mindez ennyire megmagyarázhatatlan, talán még mesésnek is nevezhetnéd a szivárvány minden színében táncoló fénypacákat. Talán többet ittál a kelleténél? Esetleg rossz pohárhoz nyúltál az asztalnál a tökleved helyett? A front viselt volna meg ennyire? Te magad sem tudod a választ, de a különös érzés egyre intenzívebbé válik. Az arcod előtt néhány színfolt szilárd egésszé áll össze: egy dobókockává. Akár megérinted, akár távolodni próbálsz tőle, az ujjaidig futó bizsergés nem akar szűnni. Aztán váratlan rántást érzel, a mellkasod összeszorul, megtántorodsz és sötétség zárul köréd. Forogsz, forogsz, forogsz, szünet nélkül, a lent és fent, a jobb és bal értelmét veszti, minden összefolyó masszává lesz körülötted. A talaj eltűnik a lábad alól, a formára nyírt sövény elveszik a tornádószerű pörgésben, hiába kapálózol, nem érinthetsz semmit magad körül.
Lehet, hogy csak percek telnek el, mire talajt érzel magad alatt. Lehet, hogy órák. Az is lehet, hogy napok. Nem tudod hol vagy, de a kép tisztulni kezd. A tested alatt hűvös márvány feszül, éberebb leszel az arcodat érintő hideg kőtől. Ha kinyitod a szemed és körbenézel, mindenütt fekete és fehér fogad. Négyzetrács pihen alattad. Fekete és fehér. Fekete és fehér. Fekete és fehér. Semmilyen más szín. Sokan vannak itt rajtad kívül, mind egy-egy négyzetben. Egytől egyig gyerekek és tinédzserek. Mint egy sakktábla engedelmes figurái.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A kezdőreagban nyugodtan írd le az előzményeket: mit csináltál eddig az esküvőn, kikkel töltötted az időt, mit gondolsz az eseményről stb. Mindenki a saját ízlése szerint írjon kezdőt. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. április 30. (éjfél)
Lakhely :
London/Roxfort
Elõtörténet :
We are not friends I'm rotten to the core Ain't got your back
I'm a traitor, what's up with that?
Mondanám, hogy semmi hátsószándékom nem volt, mikor elhívtam Blaise-t – valójában amúgy tényleg nem volt – viszont azt sem gondoltam végig hova jön. Amíg nem kérik tőlem külön, hogy legyek vérmániás, vagy esetleg nem származik hasznom, hogy hirtelen mégis ezekhez a nácikhoz tartozzak, addig engem mérhetetlenül nem tud érdekelni a származás. S miután magamból indultam ki, úgy gondoltam kiváló ötlet lesz elhozni drága barátomat erre az esküvőre. Tekinthette ezt egyfajta hálának, amiért képes volt tartania a száját a képességemről. Vagy akár úgy is gondolhatta, hogy ez a hivatalos jele annak, miszerint barátságot kötöttem vele, amit egyébként nem szoktam. Most sem vagyok benne biztos, hogy vagyunk olyan kapcsolatban, de ha már valakiket a barátaimnak kell neveznem, akkor Giddy és Blaise valószínűleg idetartoztak. Arra viszont nem számítok, hogy megérkezésünk után, miután a kölykök szétszéledtek a szülőktől, ezáltal én is kettesben maradtam a fiúval, egyből elkezd féltékenykedni az unokatestvéremre. Az exével tisztában voltam, hogy kicsoda, hiszen láttam már, de azt nevetségesnek találtam, hogy az egyébként általam heterónak ítélt rokonomra féltékeny. Gyorsan tisztázom is vele a félreértést, valamint azt a tényt, miszerint Nestor egyébként az unokatestvérem, szóval vigyázzon mit mond. Viszont figyelmeztetésem felét tudtam csak elmondani, mert az a fránya eső elkezdett zuhogni. Plusz egy főmmel lassan indulok meg, mert az esélytelen, hogy én fussak akárcsak egy métert is, azonban egyre távolabb kerül tőlem. – Rain… Hova sietsz? – Viszont mintha hangom el sem érne hozzá, nem áll meg, én pedig egyre lassabb vagyok. A fejem hasogat, én magam szédülők, sőt szemeim előtt megjelennek a színes pöttyök is, amelyek általában azt jelzik, hogy már napok óta nem aludtam. A karjaim elnehezednek, a lábaim pedig nem engedelmeskednek nekem, megállnak, sőt össze is esek a földön. Megint nem aludtam volna eleget? Talán ez a végelgyengülés jele? A testem talán végre feladta és végre engedi, hogy meg is haljak, hogy többet ne kelljen a látomásaimmal szenvednem. Már szinte örültem ennek, mikor megláttam, hogy a színes foltok a kockává állnak össze. Kocka?! Mi a manó? Persze eszem ágában sincs megfogni, talán pont ez volt a gond, mert a következő pillanatban a mellkasomon érzem a nyomást és… És a következő dolog, amit látok az egy terem. A hátamon fekszem, a plafont bámulom, majd elfordítom a fejem. Az első dolog, ami feltűnik, hogy nem vagyok egyedül, ami hát csodálatos. Egyszerre örülök neki, meg nem is. Egyedül könnyebb megoldani a dolgokat, de azért lehet még hasznosak lesznek. Ha másnak nem, akkor csalinak. Ismerős arcokat is felfedezek, specifikusabban a saját házam egyik tagját is, majd ahogy felülök… Köpni-nyelni nem tudok, sőt talán egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. – Nessie! Jól vagy? Minden rendben?! – kiáltom oda koreaiul. Ahogyan meglátom az unokatestvéremet, egyből elfog a pánik. Francba Nestor! Most rád is figyelhetek, mert ha nem… Tulajdonképpen minden családtagunk megöl! Sóhajtva állok fel végül és kicsit jobban szétnézek a teremben. Fekete és fehér… Milyen átlagos. Valamiért egyébként elsőre az jut eszembe, hogy egy Go játéktáblán vagyunk. Le se tagadhatnám koreai származásomat, viszont amint leesik, hogy nem éppen ázsiában vagyunk, egyből beugrik. – Sakk…? – halkan beszélek, mert nem tervezem megosztani a gondolataimat most még másokkal. Viszont mielőtt még jobban belemennék ebbe, inkább a többi gyereket szólítom meg magam körül. – Mindenki rendben van? – Nem tudom, hogy ők mikor térhettek magukhoz, vagy ki mennyire vizsgálta meg már a szobát. – Ajánlom senki ne essen pánikba és eszetekbe se jusson elmozdulni. Nem tudhatjuk mit csinálunk, ha csak lépkedünk. – Lehet nem is sakk ez, hanem egy kódrendszer, amit fel kell törni. Tulajdonképpen semmit sem tudunk, bár az emberek elhelyezkedése… - Van valakinek hasznos infója arról hol vagyunk? Vagy esetleg arról hogyan kerültünk ide? – Hasznos alatt nyilván nem azt értem, hogy mindenki sikongat, hogy nem tudja. Nekem tények kellenek!
Mióta szüleim bejelentették, hogy jelenésünk van egy esküvőn, talán egyetlen pillanat sem akadt, amikor tagadhattam volna, mennyire izgatottan várom az eseményt. Végre tanszüneten kívül is találkozhatok velük, a fivéreimmel -kik böszme módon nem voltak hajlandóak kivárni, hogy egyszerre felvételizhessünk az akadémiára-, majd, mint kiderült, újdonsült barátom, Jay is a meghívottak listáján szerepelt… szóval igen, még az sem szeghette kedvem, hogy bekötött karral kellett öltönyt próbálnom. Izgatottságom a nagy napra pedig végképp túlcsordult, Anya alig tudott lenyugtatni, hogy ne ugráljam körül Neot, igyekezve belé tömni az összes felszolgált süteményből legalább egy harapásnyit, hogy eldönthesse, a nyári szünetben melyikből süssek neki. Az, hogy végül alárendeltem magam akaratának, csupán az alattomosan felbukkanó fájdalomnak volt köszönhető, ami miatt most már a tányért is nehezemre esik tartani. Ugyan már összeforrtak csontjaim, csupán emelni nehéz vele – igazából sosem tudtam súlyosabb dolgokat cipelni, szóval mondhatjuk, hogy tökéletesen meggyógyult-, viszont érzékeny lett az időjárásbeli változásokra. Sajnos, bármennyire is szerettem volna, eddig még nem volt alkalmam négyszemközt eldicsekedni Dannek, hogy mostantól nem ő az egyetlen, aki látóként meg tudja jövendölni az esőt, tovább erősítve ezzel a kettőnk közötti köteléket, de amint előtör bennem a szándék, hogy akár most is elhívhatnám a társaságtól, hogy megejtsem a dolgot, megpillantom a felém tartó Jayt, s egy gazdáját váró krup lelkesedésével dobok el minden gondolatot magamtól. Nehezen, de sikerül türtőztetnem magam, hogy ne zúdítsam rá minden, a mai nappal kapcsolatos élményemet, ugyanolyan izgatottsággal hallgatva végig az ő mondandóját is, mint amellyel a sajátomat akarom egy lélegzettel kiereszteni magamból. Ráfognám a mértéktelen figyelmességemre, hogy megérzem a bajt, de igazából nem kell zseninek lennem ehhez, a hirtelen elkeseredetté váló mimikából egyértelmű, hogy valami letörte; legnagyobb (természetesen együttérzésem leple mögötti) örömömre nem is kell nyaggatnom hangulatváltozásának okáért. Igyekszem kevésbé feltűnően az általa mutatott irányba fordulni, hogy lecsekkolhassam a szóban forgó exét, aki… Egy srác? Viszont rémlik, mintha ő járkálna szoknyában… Mégsem srác? Vagy… Most akkor mi van? Több időre volna szükségem, hogy feldolgozzam a kapott információt, visszakérdezni azonban még számomra is nyilvánvalóan pofátlanság lenne, így elengedem azt, hogy megértsem a dolgot. Elkerülve egy kínos beszélgetést rögtönzök: közelebb lépek hozzá – eddig fel sem tűnt, hogy magasabb vagyok nála -, majd karjaim széttárva vonom magamhoz egy ölelésre. - Ne bánkódj miatta, rendes és jóképű srác vagy, hamar találni fogsz valakit, aki ezt tudja értékelni és szeretni fog – próbálom vigasztalni és egy kis lelket önteni bele. Szinte irigylem, amiért olyan haverja van, mint én; nekem miért nem mond soha senki ilyeneket? Szívesen ölelgetném az idők végezetéig, ha erre igényt tart, azonban szó szerint hidegzuhanyként érkezik nyakunkba az eső. Akkora idióta vagyok! Tudtam, hogy ez fog történni, mégsem szóltam róla senkinek. A nagy erő nagy felelősséggel jár, én pedig bebizonyítottam, hogy nem érdemlem meg, elpazaroltam a hatalmam. Próbálom követni Jayt, de mintha a bűntudatom egyre erősebb tüneteket idézne elő: szemeim előtt összefolyik a kép, környezetem színes pontok rendszertelen kollázsává redukálódik. Szédülök, kénytelen vagyok megállni és kapaszkodó után nyúlni, de csupán a levegőre markolok rá zsibbadó ujjaimmal; hangom elcsuklik, mellkasom elszorul, torkomon csupán egy elhaló sóhaj szökik ki, ezzel oda is lesz az utolsó esélyem arra, hogy felhívjam magamra a srác figyelmét. Az utolsó momentum, melyet még képes összerakni az agyam, egy dobókocka képe, majd végképp megszakad minden kapcsolatom a külvilággal, elnyel a káosz.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire ismét materializálódik körülöttem a világ, a nagy semmit felváltja a magam alatt érzett kőkemény, hűvös padló, füleimet pedig koreai szavak ütik meg… Dan? - Épp most éltem túl egy heveny szívrohamot – válaszolom neki ugyancsak anyanyelvén, végre hangomra találva. Veszek egy mély levegőt, s ülő pozícióba tornázom magam, hogy tekintetemmel megkereshessem kuzinom – Te is jól vagy, ugye? - kérdezek vissza, csupán a udvariasságból, hisz a hangereje miatt az lepne meg, ha baja lenne. Ahogy körbenézek, egy ismeretlen, kiábrándító helyiség fogad, amely koránt sem farkasvaknak való vidék: a fekete és fehér kontrasztja hunyorgásra késztet, hogy a rácsok szélei ne folyjanak össze határaiknál. Legalább nem vagyunk egyedül; fogalmam sincs, mióta vagyunk itt, vagy egyáltalán mi okból, de ha ez a szülők tudta nélkül történt, ennyi gyerek hiánya már csak feltűnhet valakinek. Dan ismét felhívja magára a figyelmet - más helyzetben talán meg is mosolyogtatna, hogy azonnal igyekszik vezető pozíciót kiharcolni magának, szavaival viszont azonnal eléri, hogy aggódni kezdjek. - „Senki ne essen pánikba”? Miért, szerinted van, ami okot adhat erre? – faggatom a zaklatottság mezsgyéjén, még mindig koreaiul, hisz ilyen helyzetben képtelen vagyok csak úgy kedvemre váltogatni a két nyelv között. Talán nem is akarom hallani a választ… Talpra állok végre, kezeim ökölbe szorítva mellkasom előtt, próbálva leplezni reszketésük. Nehéz visszafognom magam, hogy odaiszkoljak unokatestvérem biztonságot nyújtó közelébe, de, főleg azután, hogy beijesztett, nincs merszem ellent mondani utasításának, rettegek, hogy annak tényleg következménye lenne. - Dobókocka… – csikarom ki bátortalanul az egyetlen dolgot, amit a kusza emlékképek közül meg tudok ragadni. Talán ő képes lesz meglelni a logikát a helyzetben.
Regulus P. Black and Aidan Brightmore varázslatosnak találta
FROM THIS BOTTOMLESS PIT YOU'RE THE ONLY SHINING GOLD NOW I CAN'T STOP THINKING 'BOUT YOU
em voltam idevaló. Borzasztóan kellemetlen érzés volt egy ilyen rendezvényen, ilyen emberek között lenni, amikor pontosan jól tudtam magamról, hogy mennyire nincs itt a helyem. Kényelmetlen volt, a ruha nem annyira, de a hangulat, a környezet, az emberek egész biztosan. Még apáéktól is eltávolodtam, próbáltam annyira kiszorulni a társaság szélére, amennyire csak tudtam, amennyire lehetett - mindezt annak ellenére, hogy Regunak egyáltalán nem tetszett, hogy megint kizárom magam mindenből és próbálok köpeny nélkül láthatatlanná válni. Merlin legyen a tanúm rá, hogy igyekeztem, érte, Reguért bármit, de mégis… nem voltam ideillő. Aztán eleredt az eső, hirtelen, a semmiből érkezve, csúnyán eláztatva mindenkit pillanatok alatt. Már hiába szaladtak a hölgyek a tűsarkú cipőjükben - már amennyire abban szaladni lehet -, hiába próbálták védeni a sminkjüket, esélytelennek bizonyult minden próbálkozás. Én pedig… én be sem értem az épületbe. Nem sok minden maradt meg abból a néhány hosszú másodpercből, csupán a megmagyarázhatatlan, borzasztó émelygés, az aggodalmas gondolat, hogy vajon mibe ihattam bele és hogy mennyire nem akarok ennyi ember előtt látványosan rosszul lenni és bemocskolni az esküvőt. Összehúztam magam egészen kicsire, amennyire csak tudtam és szorosan bezártam a szemem, hátha az majd segít a kellemetlen hányingeren, ami a hatalmába kerített. Pedig nem is ettem sokat, borzasztó volt az a torta. Aztán abbamaradt a kavargás, engem pedig a márvány kellemetlen hidege térített észhez. Úgy fest, nem egyedüliként és nem is elsőként, mert addigra már néhányan talpon voltak, páran pedig még mindig a szemet bántóan fehér és fekete négyzeteken hevertek. Az egyik, a Roxfort folyosóiról ismerős archoz tartozó hangra figyeltem fel. Minden kérdésére csak a fejemet tudtam ingatni. Nem, nem voltam jól, de, nagyon közel álltam a pánikhoz, nem, semmit nem tudtam arról, hogy hogyan és miért kerültem ide. Nem voltam nagy segítség. Ekkor hirtelen belém mart a felismerés, hogy minden fiatal és gyerek itt van, egészen kicsik is. Ez pedig azt jelenti, hogy… - Regu? -pattantam fel, hirtelen találva meg az erőt a végtagjaimban. Szinte pánikolva forogtam körbe, sietősen keresve az arcát, vagy inkább mégsem, azt remélve, hogy ő nincsen itt, közöttünk, ezen a… sakktáblán? Nem is tudom, de nem éreztem túl bizalomgerjesztőnek a helyzetet. -Regu, itt vagy?
Regulus P. Black and Aidan Brightmore varázslatosnak találta
The price of your greed is your son and your daughter
Úgy vettem észre, hogy a felnőttek általában nem rajongtak az esküvőkért. Anya és Apa kelletlenül készülődtek, Nagyapa igencsak szúrós megjegyzéseket tett, mikor senki más nem volt hallótávolságon belül, Cassie állítólag dolgozott - szerintem tökre nem mondott igazat -, és még Leta is gyűlölte ezt az egészet, pedig ő felnőtt sem volt. Én azonban örültem a meghívónak, még akkor is, ha már nem töltött el gyerekes izgalommal minden aranyvérű esemény, mint kiskoromban. Talán csak boldoggá tett, hogy a hétvégémet nem Roxmorts kevéske épségben maradt utcáján bóklászva és nem a Roxfort feszültséggel teli falai között kellett töltenem. Tavaly május óta semmi sem volt a régi, a Világkupa alatt történtek pedig mindent tovább fokoztak. Néha úgy tűnt, hogy tapintani lehet a diákok között a félelmet és a professzoraink sem játszották meg túl jól, hogy tulajdonképpen minden rendben volt - és amúgy is jó nagy idiótának kellett lenni ahhoz, hogy ezt valaki elhiggye. Hogyan is lett volna bármi rendben azok után, ami Roxmortsban történt és most, hogy rabokat szöktettek az Azkabanból?
Ezen a hétvégén viszont jól akartam érezni magam. Sőt, azt akartam, hogy Leta is jól érezze magát, bár látszólag mindent megtett annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Elcseréltem pár névvel ellátott kártyát az asztalon, hogy egymás mellett ülhessünk - az ültetési rend szerint a legidősebb Mrs. Dolohov, egy rendkívül rosszindulatú vénasszony ült volna közöttünk, de még időben önkényesen áthelyeztem Mr. Gaunt és az exfelesége mellé, ahol megüresedett egy hely, vesződjenek vele ők -, gondoltam, így Letának is kellemesebb lesz az esküvői ebéd. Még táncolni is felkértem, azt hittem, örülni fog neki, de ettől sem tűnt boldogabbnak. Miért kell minden lánynak ennyire bonyolultnak lennie? Nehéz lett volna rangsorolni, hogy Letát vagy Lily Pottert volt nehezebb megfejteni...
Az albínó pávákat akartam megmutatni Letának, amikor pillanatok alatt sötét felhők gyűltek össze felettünk és eleredt az eső. A násznép szinte egy emberként mozdult a kúria felé, én viszont szívesebben maradtam volna a pávák között - Leta úgy szerette az állatokat - , elég jól ment a vízlepergető-bűbáj, azonban mielőtt Letát is kisegíthettem volna vele, valami megmagyarázhatatlan történt. Zsibbadni kezdett a karom, a pálca kis híján kicsúszott az elernyedő ujjaim közül, a fejem fájt és mintha forgott volna velem a világ. Pedig csak egy fél pohár bort ittam, amíg Anyáék nem figyeltek, tényleg csak annyit... Talán nem is bor volt? Az orrom előtt apró dobókocka lebegett, színesen, elmosódó élekkel. Ösztönösen felé nyúltam, kviddicses reflexek talán, de ahogy megérintettem a kockát, már beláttam, hogy ez ostoba döntés volt. A világ a feje tetejére állt, a lábam alól kicsúszott a talaj, de perceknek és óráknak tűnő pillanatokig mégsem estem el, csak pörögtem céltalanul, anélkül, hogy talajt értem volna.
A hűvös márvány érintése az arcomon arra emlékeztetett, amikor először gáncsolt ki valaki a Roxfort folyosóján és vagy fél métert csúsztam a padlón, mielőtt észbe kaptam volna. Felültem, azonnal a pálcám után nyúltam, még azelőtt, hogy egyáltalán körülnéztem volna. - Leta! - hívtam rögtön, a szememet dörzsölve, a kép még csak éppen kezdett tisztulni. - Leta, ugye jól vagy? A szívemről mázsás kő esett le, mikor meghallottam a nevemet azon az ismerős, rémült hangon. A háttérben azonban idegen szavak ütötték meg a fülemet, valamilyen keleti nyelv talán, beazonosítani nem tudtam, csak annyit tudtam, hogy egyetlen betűt sem értettem belőle. A pulzusom minden lefordíthatatlan hang után megemelkedett - hova kerültünk? Felálltam, mielőtt azonban elindulhattam volna Leta felé, Aidan Brightmore végre számomra is érthető nyelven szólalt meg. Megtorpantam, még azelőtt, hogy átléptem volna az alattam elterülő fekete négyzet határvonalát. - Ne essünk pánikba? Hát kösz, nem tudom, észrevetted-e, de egy nyomorult sakktáblára kerültünk, ki tudja hova, de az egészen biztos, hogy ez itt nem a Malfoy-birtok - csattantam fel ingerülten. - Mindenkinek van dobókockája? Mert akkor elég nyilvánvaló, hogy az hozott ide minket. Zsupszkulcs, egyértelműen. A dobókockát a zakóm zsebébe csúsztattam, biztos, ami biztos alapon. Talán vissza is juttathatott minket... - Valaki tud hoppanálni? Ha igen, akkor az visszamehetne az esküvőre és hozhatna segítséget. - Újból Leta felé fordultam. - Leta, ugye nem sérültél meg? Odamennék, de egyelőre jobb, ha nem mozdulunk. Ha ez tényleg egy sakktábla, az talán jelent valamit, nem kéne összevissza lépkednünk...
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Ahogy kezd tisztulni a látásod és egyre több információt gyűjtesz a környezetedről, észreveszed, hogy a sakktábla másik felén hatalmas, felnőtt embernél is magasabb márványbábuk állnak: egy sakkjátszma összes világos figurája. Rideg kőarcukat elnagyoltan faragták ki, nem élnek, de mégis úgy tűnhet, mintha a tekintetüket egyenesen rád szegeznék, a vesédbe látnának és minden rejtett kis titkodat tudnák. Talán, ha elég hosszan tanulmányozod őket, egy-egy lassú, nehéz pislogást, a márványon végigfutó szigorú mimikát is észreveszel. Egyikőtök sem lépett le a saját négyzetéről, nagyon helyesen tettétek. Talán most már benned és a társaidban is realizálódik, hogy egy élő varázslósakk játszma közepébe keveredtetek. Ti vagytok a sötét bábuk. @Aidan Brightmore a sötét király, @Leta Lestrange futó, @Nestor Brightmore és @Regulus P. Black huszárok, @Cassidy Byrne a sötét királynő, míg a többi eltűnt gyerek a megmaradt fekete sakkbábuk helyét foglalják el. A sakktábla mellett hatalmas homokóra foglal helyet, amely hirtelen éles fénnyel felvillan, majd peregni kezd lefelé a homok. Az egyik világos gyalog megteszi az első lépést. Kezdődhet a játék.
Opciók:
Szabályos sakkmeccset játszotok. Ebben az esetben csak azzal a bábuval kell megküzdenetek, amelyiket éppen kiütni kívánjátok vagy amelyik éppen a ti egyik bábutokat (embereteket) akarja leütni. Mindenki harcolhat egyszerre, de fontos, hogy mindenkinek a saját négyzetén belül kell maradnia. Ha leléptek vagy bármilyen más módon a négyzetrácson kívülre kerültök, akkor a második lehetőség lép életbe.
Nem játszotok szabályosan, egyszerre többen is léptek. Ebben az esetben az összes világos márványbábu egyszerre fog rátok támadni.
Nem léptek semmit. Egy ideig a világos bábuk sem mozdulnak (két reag idejéig!), azonban ezt követően a homokóra újból felvillan és hirtelen egyszerre támadnak rátok az ellenséges sakkfigurák.
Létezik egy kiskapu is, amellyel teljes mértékben elkerülhetitek a küzdelmet. Erre azonban nektek kell rájönnötök. De ne feledjétek, a homokóra nem vár rátok az örökkévalóságig...
A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Amennyiben nem a felkínált első három opciót választjátok, jelezzétek és kaptok mesélői reakciót a cselekedet következményeiről. Határidő: 2023. június 4. (éjfél)
Aidan Brightmore varázslatosnak találta
Lakhely :
San Francisco ♕ Roxfort
Elõtörténet :
World of just 64 squares. I feel safe in it. I can control it; I can dominate it. And it's predictable. So, if I get hurt, I only have myself to blame.
Tök sok mindent szeretnék mondani a többieknek – mint hogy sosem jó ötlet ideges embereket nyugalomra inteni; vagy hogy láthatóan mindenki diák még, így annak az esélye, hogy bárki biztonságosan, végtag elhagyás nélkül tud hoppanálni elég csekély, tíz százalék alatti, ha egészen pontos akarnék lenni –, de inkább hallgatok. Apuci és Billy mindig azt tanította, hogy vannak helyzetek, amikor bölcsebb megtartani a véleményünk, szerintem ez is ilyen.
Főleg, mert ha Apuci rájön, hogy itt vagyok, mármint itt vagyunk, Billyvel – aki tud biztonságosan hoppanálni! – biztosan nem lesz boldog, mert azt mondta ne jöjjünk, hiába kaptunk mind a meghívót. Furcsa kérés volt, de azt hiszem senki sem kérdőjelezte meg, én sem akartam, csak olyan unalmas volt minden a Roxfortban, még úgy is, hogy a délután Billyvel töltöttük a renoválás alatt lévő faluban
Mióta Apuci emberei lerombolták, azt mondják már nem olyan fun lejárni oda – jó, hivatalosan elvileg nem mehetnék, de Apuci valahogy, gondolom egy kis pénzzel, elintézte, hogy eljárhassak a többiekkel –, még a bátyámmal is unalmas volt, kevés ember, kevés bolt, szóval végül valahogy csak kikötöttünk az esküvőn, ami hát mint utóbb kiderült: elég rossz ötlet volt. DE Apuci rontotta el a sulis szórakozást, szóval az ő hibája volt az, hogy most itt voltam… voltunk, ezzel ő sem vitatkozhat majd! Meg hát komolyan, ki sejthette, hogy megint valami balul sül el? (Jó… az elmúlt idő történéseit figyelembe véve talán volt rá némi esély, de azért nem olyan sok, oké?)
– Öm… srácok, tud rajtam kívül bárki is komolyabban sakkozni? – érdeklődöm, ahogy túllépve a történteken alaposabban is szemügyre veszem a környezetet, a táblát és az elhelyezkedésüket. Kezdem úgy érezni, lehet mégsem volt olyan nagyon rossz ötlet idejönni. Bármi is legyen ez, tuti nekem találták ki.
Korai születésnapi ajándék! A kérdésem persze csak költői, az itt lévők közül mindenkit le tudnék győzni öt, nagyon maximum tíz lépésben egy sakkjátszmában, ebben szinte biztos vagyok, de ítélkezni nem szép dolog, főleg nem a külső alapján, főleg úgy, hogy vannak olyanok, akiket nem is ismerek – maximum csak látásból. De mindegy, én nem Apuci vagyok a folytonos tervezgetéseivel, csak tudni akarom nyugodtan átvehetem-e az irányítást a sakk terén, a többi nem érdekel igazán.
Ahogy hangos moraj kíséretében a világos gyalog előrelép ismerős izgatottságot érzek. Azt, ami egy új játék kezdetét jelzi. Nem tudom, milyen varázslattal állok szemben, sosem találkoztam még vele, de már hallottam róla Apuci és Billy meséiből; ha pedig Ron Weasley le tudott győzni egy ilyet, akkor Cassidy Byrne-nek is menni fog. Sokkal, sokkal jobban!
– Nem tudom, mit akarunk csinálni – valahogy nem egészen világos mire is futott most ki ez a beszélgetés, az is kérdéses igazából ki futott-e egyáltalán valahova – de ha játszani fogunk, akkor az c7-es gyalog lépjen előre az c5-re még mielőtt lejár az időnk – adom ki az instrukciót és naaaaagyon, naaaaagyon remélem, hogy a tábla számozását nem kell elmagyarázni, miközben eszembe jut valami. Vajon lehet befolyásolni egy varázslatot? Őrültség, de…: – És reménykedjünk benne, hogy a világos c2-es gyalogja a helyén marad – vagyis hát… pont abban reménykedünk, hogy nem marad, így kettő, maximum négy lépésből pontot tehetünk a játszma végére.
Nyilván első dolgom volt az unokatestvérem hogylétéről érdeklődni, mert… Pontosan tudtam, hogy kettőnk közül ő a gyengébbik, s míg engem mérhetetlen mód nem tudott érdekelni, ha esetleg megsérülök, addig érte aggódtam. Éppen azért, mert nem tudta volna kezelni a helyzetet. Nem mondom, hogy én igen, de tartom valószínűnek, hogy nem estem volna akkora pánikba, mint ő. Kérdésére csak sóhajtok egyet és bólintok. – Leszámítva a szokásos kialvatlanságot és unalmat… Jól. – Igazából kutya bajom. Ez az egész nem viselt meg annyira, mint amennyire a kitalálója szerette volna. Bár szívesen lett volna látomásom erről – most bezzeg nem volt –, mert úgy talán képben is lettem volna és nem csak találgatok mi történik itt. Közben pedig mindenkinek szólok, hogy ne lépjenek el semerre, mert ki tudja milyen csapdát indítunk be azzal, meg persze nyomatékosan kérem őket, hogy ne essenek pánikba. Nestor első dolga pedig pánikolni… Ragyogó. Ennél már csak Regulus Black megjegyzése volt jobb. – Nem vagyok pszichológus, hogy túl sokat foglalkozzak azzal, hogyan hat a kis lelki világotokra, mikor arra kérlek ne legyetek ostobák és ne mozogjatok. – forgatok szemet. – S ha már ilyen nagyon okos vagy… Sakkozd már ki annak a lehetőségét, hogy itt valaki tudjon hopponálni! – Nyilván minden kölyök képes volt rá nem? Még én se tudtam, pedig én azért április végén betöltöm a 18-at. Többet viszont nem kívánok velük foglalkozni és inkább ismét az unokatestvérem felé fordulok. – Nessie, hé! Emlékszel hány könyvespolc van a szobámban? Vagy arra, hogy a nagynénéd kedvenc vázája milyen színű? – Koreaiul szólalok hozzá, arcomon pedig megjelenik egy halvány mosoly is. Igyekszem minél több hasonló kérdést feltenni neki, szinte mindegy, hogy tudja-e a választ vagy sem, csak terelje el a gondolatait. Pánikroham ellen csak ezt az egy módszert ismerem, most pedig kulcsfontosságú, hogy nyugodt maradjon. Nem sok idő kell hozzá viszont, hogy a látómezőmben kiélesedjen néhány szobor alakja. Az egyiket el is kezdem bámulni és meg mernék esküdni, hogy pislog. A nagyobb képet megnézve pedig… Mélyet sóhajtok, ahogyan a mellettem álló kislány kérdése felhangzik, így pedig én is biztos lehetek most már abban, hogy mi is ez. – Csak hobbi szinten… Azt is ritkán. – Nem vagyok rossz a sakkban, de azért egy versenyre nem neveznék be. Elkezdem vizsgálni a táblát, azon belül pedig alaposan megnézem, hogy hol is állok. Király… Nos igazából ez hízelgő is lehetne, ha nem én lennék a tábla leghasznavehetetlenebb figurája. Úgy érzem, hogy egy hosszú és unalmas meccs elé fogok nézni. Szemem sarkából ismét a rokonom felé fordulok, mikor is… - Nestor! Miért pont huszárnak kellett lenned?! – Annyi ember közül pont őt raktuk be huszárnak? Esküszöm, neki kellene az én helyemen állnia. Akkor aztán nem lenne semmi dolga. Kínomban az orrnyergemet kezdem el masszírozni, míg mellettem a kiskirálynő már javában osztogatja a parancsokat. Csinálja csak, engem nem érdekel. Bármi balul üt ki, az első dolgom lesz megragadni az unokatestvéremet és legalább magam mögé húzni, ha már elmenekülni nem tudunk ebből a szobából. – Királylány… Egy szóra. – hajolok picit közelebb a mellettem álló szőkeséghez, hogy ne kelljen kitörnöm a nyakamat. – Felőlem úgy játszol, ahogyan akarsz… De ne merészeld az ázsiai huszárunkat beáldozni vagy életveszélybe sodorni. Ha más választásod nincs… Akkor inkább adjuk fel! – Jelen esetben ezt nem tudom hogy lehetet kivitelezni. Talán az is elég, hacsak elterülök a földön és azt szimulálom, hogy meghaltam… De lehet a végén tényleg egy átokkal kell leütni, hogy megértsék a kőszobrok, hogy feladjuk. Igazából lényegtelen… Magamat féltem a legkevésbé a jelenlegi helyzetben.
i certainly hate that ticking thing in my chest. it makes me want to save people.
The price of your greed is your son and your daughter
A megmagyarázhatatlan helyzet és Leta miatti aggodalmam Aidan Brightmore-nak köszönhetően egyetlen másodperc alatt átcsapott ingerültségbe. - Bocs, Brightmore, nem tudtam, hogy végzősként még egy hoppanálás vizsgát sem tudtál letenni, ne haragudj, hogy túl sokat feltételeztem rólad - forgattam a szemem. Hátat fordítottam Aidannek, a lehető legegyértelműbben jelezve, hogy a továbbiakban nem kívántam együttműködni és elviselni a passzív-agresszív viselkedését. Hasznos ötlettel nyilvánvalóan nem tudott hozzájárulni a helyzet megoldásához, ellenben Ronan kishúgával - amikor Cassidy először megszólalt, majdnem kiszaladt a számon a jogos kérdés: te egyáltalán mit keresel itt? Ronan nem jött el az esküvőre, a kistestvére mégis hogyan keveredhetett ide? Ennél azonban voltak égetőbb megoldandó rejtélyek is előttem, így végül ideiglenesen szőnyeg alá söpörtem a témát, noha a gondolataim közé újra és újra alattomosan bekúszott a kép, ahogy Roxmortsban az égő Mézesfalásból próbálunk menekülni Ronannel, majd elszakítanak minket egymástól. Cassidy mellett kell maradnom. Ronan is vigyázna a húgomra fordított helyzetben - határoztam el, elszántan lerázva magamról a feltörő emlékképeket.
- Tudok sakkozni, de nem komolyan. - Nagyapával gyakran varázslósakkoztam, de ezen kívül nem foglalkoztam komolyabban a játékkal, és bár szívesen kerültem vezetőszerepbe, most nem vágytam erre a felelősségre. - De tudom, hogy te korosztályos varázssakk-bajnok vagy, szóval úgy lépünk, ahogy te mondod. Ha ez tényleg egy sakkjátszma, így nyerhetünk a legnagyobb eséllyel. Nem tudtam mi vár ránk, ha megtesszük az első lépést, de az utolsó porcikámban is borzongatóan éreztem, hogy ennek a játéknak több tétje volt pontszerzésnél és a durva sérülések valószínűsége nagyobb volt, mint a durmstrangosok ellen játszott kviddicsmeccseken (vagy azok után). A játék súlya kellemetlenül hamar zuhant ránk, két különböző oldalon álló bábu (ember?) első találkozásakor. Cassidy utasításai alapján a gyalogunknak - valamelyik Travers gyerek volt, azt hiszem - le kellett volna ütnie a vele szemben álló másik parasztot, ehelyett azonban a kőbábu életre kelt. - Meg kell küzdeni ellenük - szökött fel a hangom legalább egy teljes oktávot, a pálca majdnem kicsúszott az izzadt tenyeremből. - Nem elég sakkban legyőzni őket, a bábukat is szét kell szedni... Mozdulatlanná dermedve néztem végig, ahogy a világos gyalog egyszerűen fejbe csapta Traverst, aki azonnal összeesett és eszméletét vesztette, ebből a távolságból is láttam a halántékán végigcsordogáló vörös vércsíkot. Mintha minden csont és izom a lábamban zselévé változott volna, képtelen voltam elemelni a tekintetemet az intenzíven vérző sebről. Mintha megint Roxmortsban lennék... Ez pontosan ugyanolyan, mint Roxmorts... - Ez így nem lesz jó, nem játszhatunk így, egy csapat gyerek nem győzheti le ezeket a kőszörnyeket! - A hangom meg-megremegett a pániktól. - Szerintem... szóval lehet... igazából lehetséges, hogy Travers már nem él? Valakinek ellenőriznie kéne, de ha lépünk, akkor a világos bábuk is lépnek... Cassie most mit csinálna? Vagy Denny Lestrange?
Annyira szürreálisnak tűnik a szituáció, hogy az agyam kevés hajlandóságot mutat egyáltalán megpróbálkozni azzal, hogy befogadja környezetét, csupán Dan jelenléte és szavai erősítenek meg afelől, nem egy rémálomba csöppentünk. Sajnos elég hamar rá kell jönnöm, hogy igazából jobban jártam volna, ha valóban csupán az alvó képzeletem által kerültem ebbe a helyzetbe; rokonom igyekezete, hogy felkészítsen minket az esetleges veszélyre, majd az árnyak mögül felbukkanó, szigorú arckifejezésű szobrok egyre inkább győznek meg arról, hogy nem valóban okom van rettegni. Ahogy rokonom ismét koreaiul szólal fel, téveszthetetlenül nekem címezve kérdéseit, értetlenül bámulok vissza rá. Ezek most hogy jönnek egyáltalán ide? - Nem… - vágom rá tömören, majd rögvest rám is tör a bűntudat. Vajon megbántottam azzal, hogy még csak betippelni sem próbáltam a válaszokat? Vagy azzal sértettem volna meg, hogy rosszul felelek? Egyáltalán mi a helyes válasz? Mi számít könyvespolcnak, csak az, amin valójában könyveket tart, vagy mindegyik, amelynek hasonló a szerkezete? Egyálalán melyik nagynénémre gondol? Annyira fontosak számára ezek a dolgok, hogy elvárná, fejben tartsam ezeket? Ha igen, ennyire pocsék rokona volnék? Leguggolok kínomban, tenyereimet rászorítva szemeimre, ujjaim hegyét hajamba túrva. Nem akarok itt lenni, nem érdekel, ahogy a többiek kitalálják maguknak, sakkozni szeretnének, nem is válaszolok a kislány kérdésére; sosem szeretem a sakkot, indokolatlanul bonyolultnak és unalmasnak tartom, ebben a helyzetben még csak eljátszani sem tudnám, hogy akár egy fikarcnyit is érdekel. Bármennyire is reménykedtem abban, hogy megfeledkeznek rólam és kihagynak ebből az egészből, úgy tűnik, nem csupán bevettek a játékba, de mikor nevem ismét felcsendül, fülemet szinte tévedhetetlenül megüti a rágalmazó hangnem. Még a feltételezés is fájó, hogy ha netalán még kedvem is lett volna sakkozni, pont a huszárt választottam volna, miközben félek a lovaktól. - Azt sem tudtam, hogy az vagyok! – fakadok ki, egy pillanatra Dan felé fordítva arcom, rápillantva vörösre dörzsölt szemeimmel. Miért bánt, ennyire megharagudott volna rám? Egész eddig szívesen cseréltem volna helyet a közöttünk álló lánnyal – persze úgy, ha nem lenne veszélyes lelépni a mezőnkről -, de már nem vagyok benne biztos, hogy megtűrne maga mellett. Ki tudja, ezek után, ha tehetné, talán sorsomra is hagyna… Sértve, duzzogva huppanok le a hűvös padlóra, ahogy lábaim elgémberednek a guggolásban, kezeim a mellkasom előtt összekulcsolva, morzsolva szegezem tüntetőleg a fényesre sikált cipőm orrára. Bár képtelen vagyok kiszűrni a hangokat, hallom, ahogy a kislány osztogatja az utasításokat, ki mikor hová lépjen, annak ellenére sem szentelek neki különösebb figyelmet, hogy elérkezhet a pillanat, amikor engem szólít fel. Mégis mit tud csinálni, ha nem akarok játszani, elhagyja a saját helyét? A tábla másik széléről származó szavak végül minden ellenállásom ellenére magára vonja a figyelmem, értetlenül pillantok Black felé, majd a tompa puffanást követően az irányba, melyet ő is figyelt. Az ott ugye nem vér…? Rémülten pattanok fel, pár másodpercre meg is szédülök a hirtelen mozdulattól, kezem reszketve indul el megkeresni a zakóm belső zsebében ücsörgő pálcát, ujjbegyeim zsibbadnak, alig találnak rajta fogást. - De hát… nem hoztak volna ide minket, ha tudnák, hogy belehalhatunk, nem? Senki nem tenné ezt gyerekekkel… – fűzöm hozzá Regulus újabb eszmefuttatásához, igazából inkább magamat próbálva megnyugtatni meggyőzni, mintsem őt. Sosem láttam még halottat, de még csak törésnél sem súlyosabb sérülést, nehéz elhinni, elfogadni, hogy ez lehet az első alkalom, s ezzel azt is elfogadni, hogy akár én lehetek a következő. Én lehetek a következő. A gondolattal megállíthatatlanul elmémbe furakodik a rettegés és gyanakvás. Minden tagom remeg a félelemtől, ajkaim összeszorítom, hogy legalább a fogaim ne koccanjanak össze. Lopva rokonom felé pillantok; ha jól tippelem, talán ő lehet a király, és bár nem értek a sakkhoz, annyit még én is tudok, hogy ő az a bábú, jelen esetben pedig személy, akiért akár az összes többit eldobják. Talán már annyira utál, hogy ő is feláldozna, és még csak fel sem lehetne róni neki; a kannibalizmus is elfogadott, ha a túlélésed múlik rajta, nem? Ezen elv alapján kiindulva azonban nekünk minket sem szólhat meg senki, ha megtámadnánk őt, abban bízva, hogy a király bukása megment mindenki mást… Szinte elfehérednek ujjbegyeim, erősen szorongatva a som markolatot; kit is álltatok azzal, hogy valaha is képes volnék pálcát emelni rá? Nagyot nyelve, reményveszetten fordulok el tőle, szívem vadul zakatol, úgy érzem, mintha eleredne az orrom vére, de hiába emelem kezem, hogy letöröljem, nincs nyoma ujjamon; tekintetem megállapodik a hatalmas homokórán, hiába próbálva megnyugvást lelni a homokszemek egyenletes pergésével, csak olaj a tűzre, egyszerre ejt kétségbe és dühbe a tudat, hogy a következő fordulatával talán nekem kell majd lépnem. Azt sem tudom, egyáltalán ez a mi körünk, vagy az élettelen bábúké, képtelen vagyok odafigyelni a „játékra”. Rendszertelenül kapkodom a levegőt, kiszárad a szám, tarkómon legördül egy izzadtságcsepp; a fülemben tomboló véremtől meg sem hallom, egyáltalán elhagyja e hang ajkaim, ahogy pálcámat az órának szegezve elsütök egy bűbájt, mielőtt leperegne az utolsó homokszem. Nem akarok meghalni…
FROM THIS BOTTOMLESS PIT YOU'RE THE ONLY SHINING GOLD NOW I CAN'T STOP THINKING 'BOUT YOU
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
Az élő, emberi játékosok nyerésre állnak, azonban nem áldozatok nélkül. Két gyermeket sikerül leütnie a hatalmas márványszobroknak, mielőtt a játék véget érne - de nem a megszokott módon. Mielőtt Cassidy Byrne megpróbálhatna valamilyen módon mattot adni a világos királynak és a többiek párbajban megkísérelhetnék legyőzni az ellenséges bábukat, Nestor Brightmore varázslata eltalálja a homokórát. Egy pillanatra mintha az idő is megállna, éles, csikorgó hang szeli át a levegőt, majd egy hatalmas reccsenés következik. Az üvegtest megreped és darabjaira hasad, átlátszó szilánkok repülnek mindenfelé, aki nem húz időben pajzsbűbájt maga elé, azon kisebb vágásokat ejtenek az üvegdarabok. A fehér bábuk az utolsó homokszem földre pergését követően mozdulatlanná válnak, majd dobhártyaszaggató robajjal a világos király a táblára borul, a koronája métereket csúszik a fekete-fehér kövön, míg végül megáll. A sötét bábuk győznek. Ha a két ájult társatokhoz léptek, kitapinthatjátok a pulzusukat. Élnek még, de eszméletüket vesztették. Rajtatok áll, hogy magatokkal cipelitek-e őket vagy hátrahagyjátok.
A sakktáblától távolodva észrevehetitek, hogy egy több méter magas, masszív sövényfal felé tartotok. A sűrű levéltömeg, törzsek és indák átláthatatlanok, csupán egy keskeny rés vezet át közöttük. Más irányba nem mehettek, kénytelenek vagytok belépni a növényfal mögé. Ahogy mind megérkeztek, félhomály fogad titeket és baljós csend. Egy labirintusba érkeztetek...
Szabályok:
A labirintus térképét ITT találjátok. A színes pöttyök a labirintusban rejlő veszélyeket jelölik, a számok pedig azokat a helyeket, ahol kockadobással kell eldöntenetek, hogy merre fordultok. Ha páratlan számot dobtok, akkor a veszély felé indultok el, ha párosat, akkor a biztonságos úton. Végigdobhatjátok előre a hét döntési lehetőséget, de haladhattok egyesével is. A kockadobást végezheti egy játékos is, de fel is oszthatjátok egymás között. ITT dobhattok majd.
A színes pontok a következőket jelölik: citromsárga - ördöghurok a talajon és a sövényfalakon türkizkék - egy szfinx, amely csak akkor támad, ha nem tudjátok megválaszolni a következő találóskérdést: "Aki nevemet kimondja, azonnal megsemmisít engem. Ki vagyok én?" sötétszürke - egy dementor piros - akromantula sötétkék - egy nagy csapat ádáz tündérmanó zöld - egy felbőszült fúriafűz rózsaszín - hegyi troll
Ezúttal nem muszáj egy kör alatt a labirintus végére érni, a következő kör végéig haladhattok vele.
A labirintus közepén egy lezárt dobozt találtok majd.
A kaland kisebb csoportokban játszódik. Természetesen utalhatsz a csapatodon kívüli karakterekre is, viszont párbeszédbe és más interakcióba ne lépj velük - az aktív játék csak a saját csoportodban folyik. A játékosok közötti sorrendet ti döntitek el, a kör végéig mindenki annyi reagot ír, amennyit csak szeretne. Határidő: 2023. július 9. (éjfél)
Lakhely :
London/Roxfort
Elõtörténet :
We are not friends I'm rotten to the core Ain't got your back
I'm a traitor, what's up with that?
Gúnyosan mosolyodom el, ahogyan az ifjú Black egyre idegesebb szavait hallom. – Megbocsájtom a tudatlanságod. – kezemmel intek felé, mintha egy királyi sarj lennék, aki épp most mentette meg őt a lefejezéstől. Pedig inkább neki essen baja, mint Nessienek. Nem… Az unokatestvérem csak és kizárólag sértetlenül távozhat. Viszont annak ellenére, hogy nekem kéne segíteni neki lenyugodnia, nem sikerül. Próbálnék megelőzni egy pánikrohamot nála, hogy biztosan ne legyen ebből baj később, viszont csak egy értetlen pillantást kapok tőle. Elsőre úgy gondolom, hogy ez igazából nem rossz, hiszen legalább a helyzetről elterelődik a figyelme, viszont mikor leguggol… Már tudom, hogy valami nem stimmel. Aggódok érte, ismét meg akarom szólítani őt, azonban az egyedüli dolog, amit hozzá tudok vágni az az, hogy pont huszárnak kellett lennie. Reakciója meglep, ki is pattannak aprócska szemeim, s most egy pillanatra kellemetlen érzés fog el, melyet nem sűrűn érzek. Vagy inkább semmikor. Inkább nem is szólalok meg újra, elfordítom fejemet, s hagyom, hogy megnyugodjon. A játék most amúgy is több figyelmet igényelt, hiszen hiába vagyok én a király, akinek semmi, de tényleg semmi dolga, ügyelnem kellett, nehogy véletlenül azt a huszárt küldjék ki, aki a rokonom volt. Figyelmeztetem is a kiskirálylányt, hogy inkább akkor engem áldozzunk be, mert őszintén? Magasról teszek rá. Ha én meghalok, akkor ki hiányolna? Tristan? Nevetséges… Sorin és Nessie…? Talán kapnék pár könnycseppet, de túlélik. Blaise? Átlendül. Giddy? Talán leveszi a sapiját egy percre, majd kiélvezi, hogy van egy szabad ágy, ahova pakolhat, ha akar. Egyszóval értem mindegy lenne. Bár nem fogok hazudni, mikor az első gyereket lecsapják, akkor azért még én is elkezdek izgulni, s már nem tudok annyira könnyen beszélni a halálomról. Úgy fest valamennyi életösztön még van bennem. – Ha halott, akkor mindegy, ha meg él, akkor a játék után megvizsgáljuk hogy van. – Először magunkat mentsük! – Nestor ne aggódj, neked nem lesz bajod! – kiabálok ismét felé, bár nem tudom, hogy az előbbiek után mennyire ideges rám vagy sem. Viszont úgy érzem muszáj tudnia, hogy… hogy én sose hagynám, hogy ő ilyen sorsra jusson. Szemeimmel közben a homokórát kezdem figyelni, mely nagyon is ellenük dolgozik. Nem tetszik, nagyon nem, főleg úgy, hogy most mindenki hezitál, hiszen akár bele is halhatunk ebbe a veszélyes játszmába. Erősen töröm a fejem, mit csinálhatnék mikor… Nessie széttöri az órát. Az üveg robbanásszerűen törik szét, én pedig csak éppen időben tudok magam köré védőbűbájt vonni, hogy ne találjon el. Ezek után minden felgyorsul… A fülemet be kell fognom, mert valami csikorogni kezd, nekem pedig olyan ez, mintha a koponyámat kezdenék el karcolgatni. Közben pedig a fehér király eldől, a bábuk pedig mintha megfagynának. Vége…? Nyertünk? Hiszen a király eleste azt jelenti, hogy mi győztünk. Nem is foglalkozva a két földön fekvő kölyökkel rohanok oda unokatestvéremhez. – Nestor! – finoman átölelem őt, miközben reménykedek abban, hogy nem akar ellökni magától. – Mostantól ne menj el mellőlem! Ígérem cserébe vigyázok rád, de maradj a közelembe. Válasza után engem igazából hidegen hagy mindneki más, s ennek megfelelően megyek is odébb, ha Nessie velem tart, akkor természetesen vele együtt, hiszen a franc se fogja hurcolászni a sérült, vagy halott gyerekeket. Előbb inkább a kijáratot akarom megtalálni, utána, ha nagyon akarják, akkor küldhetünk felmentő sereget. Már ha persze élnek még. Ahogyan próbálok kiutat találni, egy sövényfalba ütközök – nem szó szerint – s mivel más irányt nem látok, amerre lehetne haladni… Hát inkább ezt az utat választom. – Ehm… Asszem újabb szutyok játék vár ránk. – forgatom meg a szemeimet, ahogyan visszakiabálok a többieknek, akik esetleg lemaradtak volna. Annyira paraszt nem vagyok, hogy egyébként hátrahagyjam a még élőket, bár… Nem mondom, hogy nincs bennem olyan mögöttes szándék, miszerint fel tudom őket használni majd később csalinak, ha úgy alakul… Azt viszont bevállalom, hogy mivel én vagyok a rangidős, így én választok először irányt és hát… Mondanom sem kell, hogy hasra ütés szerűen csak elfordulok jobbra, mert miért is ne? – Igazából mindegy merre megyünk, ha gyanúsan rossz az irány, akkor max visszafordulunk… Esetleg ha tudtok valamit leszedni, egy nyakkendő vagy bármi, akkor azt használhatjuk jelzésnek, hogy merre jártunk eddig. – Hacsak nem elvarázsolt a sövény és véletlenül nem fogja elnyelni… Már nem tudom mióta mehettünk, mikor… Mikor a talaj a lábam alatt megmozdul, sőt… Egyenesen lefog, majd az oldalső sövény már a kezemet is megtámadta. – Oh a francba… - oldalra nézve pedig már látom is az ördöghurkot. – Senki ne jöjjön közelebb! – Talán még sikerül időben figyelmeztetnem őket, hogy legalább ők ne lépjenek ebbe bele. Én pedig igyekszem megnyugodni, hogy hátha akkor el is enged ez a gaz.
i certainly hate that ticking thing in my chest. it makes me want to save people.
The price of your greed is your son and your daughter
Gondolatban átkokat, védőbűbájokat, a legcsúnyább rontásokat pörgettem végig. Latin varázsigék, tankönyvbe rajzolt pálcamozdulatokat jelölő csigavonalak, hatások és gyenge pontok cikáztak rendszertelenül a fejemben, de elsősorban Cassie tanácsai. Ne így tartsd a pálcát, hanem... vagy hatásosabb lesz, ha közben... és precízebben tudsz célozni, hogyha..., de persze ezeket könnyebb volt megvalósítani a Black birtok vagy egy gyakorlóterem nyugalmában, ahol a legkomolyabb veszélyt egy megbűvölt bábu jelentette, aki beprogramozott időközönként lőtt egy lefegyverző bűbájt. És persze akkor ott volt Cassie, hogy felhívja a figyelmemet az esetleges kisiklási pontokra, hogy megigazítsa a vállamat, hogy megmutassa, mi lenne a legjobb stratégia adott helyzetben. Most azonban nem volt itt sem ő, sem másik felnőtt, magunkra maradtunk, egy csapat kisgyerek és tizenéves, nálunk kétszer-háromszor nagyobb márványbábukkal szemben. Nagyapa sokszor mondta, hogy a pánik semmit nem old meg, a rettegés még senkit nem húzott ki a pácból - ezúttal úgy tűnt, Nagyapának nem volt igaza, vagy legalábbis nem lehetett minden szituációra alkalmazni az életbölcsességét. Nestor teljesen átgondolatlan, rettegéstől vezérelt átka darabokra törte a homokórát - igazából abban sem voltam biztos, hogy szándékosan csinálta, lehet, egyszerűen csak bénán célzott, elvégre hugrabugos volt -, egy pillanatra mintha megállt volna az idő, az utolsó pillanatban húztam csak magam elé pajzsbűbájt, az üvegszilánkok első hadrendje így is vágást ejtett a zakómon, a felkaromba csípős fájdalom szúrt bele. Óráknak tűnő másodpercekig nem vettem levegőt, egyetlen kapaszkodómként szorongattam a pálcámat, egyszerre fáztam és folyt rólam a víz, de... végül nem történt retorzió. A világos király hangos csattanással zuhant a földre, a koronája tőlem alig egy-két méterre állt meg a négyzetrácsos talajon. Először nem mozdultam, elővigyázatosan kivártam, de végül nem bírtam tovább a feszültséget. Tettem egy lépést, majd még egyet és még egyet, az ellenséges bábuk nem mozdultak, így végül futásra váltottam, egyenesen Leta felé haladva. - Ugye jól vagy? - fogtam meg két oldalról a vállát, és csak ekkor vettem észre, hogy a szilánkok őt is megvágták. - Tudok egy sebkötöző bűbájt, hadd segítsek, jó? Magamat is megleptem vele, hogy a reszkető kezeim ellenére elsőre sikerült bekötöznöm egyetlen pálcaintéssel a Leta karján és vállán keletkezett vágást, szorosan és szabályosan - a fájdalmat azonban nem tudtam enyhíteni, komolyabb gyógyító bűbájokat senkitől sem tanultam. Ha ezt túlélem, kiveszem az összes medimágia tankönyvet a könyvtárból...
Habozva indultam el az előttünk magasodó sövényfalak irányába, többször hátra-hátrapillantva a sakktáblán heverő két gyerekre. Nem akartam otthagyni őket, de Cassie szavai jártak a fejemben: magadat mentsd. Végül azt hiszem, nem az ő Roxmorts utáni fejmosása győzött meg, csak a jéghideg logika. Nem tudtuk hova megyünk, itt azonban látszólag nem leselkedett több veszély két ájult kisgyerekre. Nagyobb esélyt adtunk nekik a túlélésre azzal, ha minél gyorsabban segítséget szereztünk az esküvőről. Oda azonban vissza kellett érnünk, egy nem túl bizalomgerjesztő labirintuson keresztül... - Nem vagyunk muglik, te ritka okos - forgattam a szemem Brightmore útjelölő javaslatára. - Ezt nézd... Egy levegőbe rajzolt, parázsló X-el jelöltem az első útelágazást, amelynél jobbra indultunk. A nyelvem hegyén ott volt az ideges ellenkezés, pusztán azért, mert Aidan választott útvonalat, de végül nem szólaltam meg, csak Leta kezét szorongatva, feszülten lépdeltem előre a félhomályban, minden apró súrlódásra, a legapróbb zajokra is ingerülten kapkodva a fejem. - Cassidy, maradj velünk - fordultam hátra Ronan húgához. - Bármi történik, ne szakadjunk el egymástól.
A gyökerekkel benőtt, gallyakkal teli füves talajon lépdelve először észre sem vettem a változást, csak az első bokámra fonódó inda kapcsolta be azonnal a vészjelzőt. A növény aljas gyorsasággal kúszott fel a lábszáramon, először rászorulva a térdemre, a combomra, majd körbetekeredve a derekamon is. - Ez ördöghurok! - löktem félre az arcomtól egy tüskés indát, amely aztán a bal kezemre csavarodott. - Fényt, gyorsan, akinek szabad a keze, idézzen fényt vagy tűzt! Sosem a gyógynövénytan volt a legerősebb tantárgyam, de ahhoz a generációhoz tartoztam, akinek az ördöghurok említésére azonnal Harry Potter vérfagyasztó kalandjai jutottak eszébe. - Lumos! - A varázspálcám hegyén idézett gyengén pislákoló fénygömb elég volt ahhoz, hogy a legközelebbi ördöghurok csápokat meghátrálásra kényszerítse, de a többieket nem szabadította ki. Hátrálni kezdtem, a növény gyökereitől egyre távolabb, míg végül kiértem az undorítóan tekergő indák hatósugarából. Ha valaki egyedül nem birkózott meg velük, innen könnyedén segíthettem neki egy újabb Lumos bűbájjal vagy egy kisebb lángcsóvával. - Jó, Brightmore, te arra mész, amerre akarsz, de mi biztos nem követünk téged. - A királyi többes tulajdonképpen Letára és Cassidyre vonatkozott, hogy valóban egyetértettek-e velem Brightmore vezetői képességeinek hiányosságaival kapcsolatban, arról nem terveztem megkérdezni őket. A következő útelágazásnál magabiztosan - vagy legalábbis magabiztosságnak álcázva a növekvő félelemérzetemet - fordultam balra, noha mostanra elképzelésem sem volt róla, merre jártunk a kiindulási ponthoz képest. Elővigyázatosan fenntartottam a Lumos ezüstös fényét magam körül, felkészülve egy újabb ördöghurok támadásra. Azonban amikor újabb zsákutcába értünk, nem növények vártak ránk...
Soha nem láttam még valódi, élő szfinxet. Egyszerre volt gyönyörű és groteszk, tiszteletet parancsoló és nevetséges, ahogy a kecses nőstényoroszlán testen ülő emberi, női fej felénk fordult, borostyánszínű szemeit lustán ránk emelve. A mancsai elég nagyok voltak ahhoz, hogy összeroppantsa bármelyikünk koponyáját, azonban a lény nem mozdult, még a szőrét sem borzolta, a rémisztően emberi, de közben mégis állatias tekintete inkább vidám izgalmat sugárzott, nem agressziót. - Ha helyesen megválaszoljátok a fejtörőmet, szabadon elengedlek titeket. Azonban, ha kudarcot vallotok, meg kell küzdenetek velem. Kezdhetjük? - Dallamos, női hangja volt, a hanghordozása inkább emlékeztetett egy katedrán álló roxforti professzoréra, mint egy intelligens állatéra. - Aki nevemet kimondja, azonnal megsemmisít engem. Ki vagyok én? Talán utoljára ötévesen lelkesedtem a találós kérdésekért, az agytornáztatás bármilyen másik módja jobban vonzott ennél, azonban ez nem kívánságműsor volt. Ki kellett találnunk a megoldást, ha élve ki akartunk jutni innen. Én biztosan nem bírtam volna el egy felbőszült szfinx támadásával... - A szfinxek nagyon elvontan gondolkodó lények - fordultam a többiekhez. - Tehát nekünk is az ő fejével kell gondolkodnunk, szerintem így kizárhatjuk a kézzelfogható dolgokat, mint például egy mágikus lény vagy egy konkrét személy. Ott van a mágikus tabu, de ha az ilyen átokkal sújtott szót kimondod, azzal önmagadnak ártasz, nem a tabukifejezés tárgyának. Ilyen volt Tudjukki neve a háború alatt, ha kimondtad, akkor jöttek érted a fejvadászok, szóval gyakorlatilag magadat semmisítetted meg, nem mást. A tabuvarázslat tehát nem lesz jó. Mi lehetett még, aminek a neve veszélyes volt? Mi az a szó, amit ha kimondasz, azonnal elpusztítja a szó tárgyát? Nyilván nem a gyilkos átok, hiszen az is másokat ölt meg. De akkor micsoda? Mennyire örültem volna most egy csendes saroknak, ahol egyedül gondolkodhattam volna... Csendes sarok... Csendes... Csend... - Megvan! Szerintem a csendre gondol. Ha kimondod, hogy csend, akkor elpusztítod, hiszen csend csak hang nélkül lehet, nem igaz?
intha lebénultam volna, olyan szorosan záródtak össze az ajkaim. Teljesen ledermedtem az eseményektől, a félelem ejtett foglyul, így pedig még ha akartam, akkor sem tudtam volna segíteni. Értettem pedig a sakkhoz, nem mondom, hogy kiemelkedő voltam benne, de ismertem a lépéseket, néhány jó stratégiát és bizonyos cseleket is. Talán a többiek segítségére lehettem volna, de teljesen képtelen és alkalmatlan voltam rá, de legalább a végén kiderült, hogy a nem létező igyekezetem is hiábavaló, mert a játszma végül nem oldódott meg, ellenben a homokóra szilánkosra robbant Nestornak hála. Az utolsó pillanatban kaptam az arcom elé a kezeimet, hogy legalább ott ne sérüljek meg, cserébe a karomat elcsúfította néhány kellemetlen, vékony, de csípős vágás. Az üvegszilánkok csörömpölése hamar elhallgatott, de mégsem mertem megmozdulni addig, amíg meg nem hallottam Regulus hangját és meg nem éreztem a vállamon a kezét. Szorosan fogott, talán még nálam is jobban tartott tőle, hogy összeesek és elájulok a félelemtől. - Jó -bólintottam kis fáziskéséssel, nagyot nyelve, pedig a szám szárazabb volt mint egy sivatag kánikulában. -Minden rendben van. -Kijelentés volt, nem kérdés, de a szemembe gyűlt könnyek, amik vagy a szorongás vagy a fájdalom eredményei voltak, nem éppen a teljes nyugalmamról és biztonságomról árulkodtak. Mielőtt még Regu nekilódult volna, megragadtam a kezét. Nem akartam egyedül maradni, sőt rettegtem tőle, hogy talán hátrahagynak vagy elveszítjük egymást, hát még akkor, amikor egy labirintusban találtuk magunkat. Eddig nem jutott eszembe, hogy maradtak ott mások a sakktáblánál, de abban biztos voltam, hogy ha egyszer kiszabadulunk innen, ha sikerül hazajutnunk, mardosni fog a bűntudat, amiért sorsukra hagytam őket én is. Egy lumos. Ennyi volt minden, amire képes voltam, miután az ördöghurok által kiváltott sikoly ellenére előkotortam valahonnan a varázspálcámat. Biztos voltam benne, hogy ennél komolyabb bűbájra nem fogja futni tőlem, amiért már most utáltam magamat, de van, amin puszta akarattal nem lehet segíteni. Például a félelmen. Ha így lett volna, talán Reguval is tudom közölni, hogy mennyire nagyon imádom az agyát, amiért rájött a szfinx feladványának megfejtésére, mielőtt bárkinek egy épkézláb gondolat is az eszébe juthatott volna. Vagy a következő útelágazásnál jobban döntöttem volna, jobban hallgattam volna a megérzéseimre, nem pedig balra húzom Regut és navigálom ezzel a többieket is, hacsak ők nem választanak másik útvonalat. Először csak mentünk, sötét, kísértetiesen néma utakon, ahol egyre és egyre hidegebb lett a levegő... Már dideregtem a végére, a kezem szorosan fogta Reguét, amikor a szemem sarkából észrevettem a magas, sötét, csuklyás alakot. Ez az a pillanat, amikor érdemes lenne futni, de a lábam ismét csak földbe gyökerezett, a dementor által kiváltott azonnali félelem pedig jobban megbénított, mint eddig bármi valaha. - Én... én nem tudok patrónust idézni -nyöszörögtem, sikertelenül küzdve a szemembe toluló könnyek ellen. Magam elé emeltem a pálcámat, a végén a szerencsétlenül pislákoló fényponttal, de ennél többre nem voltam képes. Vagy mégis? Összeszorítottam a szemem, remegve vártam, hogy vége legyen, hogy majd megtámad és itt halok meg, vagy talán hogy valaki mégis tudjon patrónust idézni közülünk. Aztán Regura gondoltam és arra, hogy akár őt is kiszemelheti a dementor, én pedig nem bírtam volna tovább élni a tudattal, hogy miattam... hogy ez miattam történik meg. Erőt kellett vennem magamon és most az egyszer végre kiállnom magamért - és másokért. Nem feltétlenül hittem benne, hogy sikerülni fog, de felidéztem magamban mindent, amit a patrónusbűbájról tudtam, előkerestem az emlékeim közül egy szépet, a legszebbet, amit csak tudtam. Még az is lehet, hogy igazi sem volt, de kellett valami erős, valami, ami segít. És úgy tűnik, működött. Amint kimondtam a varázslatot, kékesen derengő fény tört elő a pálcámból, homályosan, nem teljesen szolid körvonalakkal egy kistestű kutya, egy törpeschnauzer szaladt elő belőle, hogy elűzze a dementort. Talán mégis tudok patrónust idézni.
The price of your greed is your son and your daughter What you gon' do when there's blood in the water?
A dementort követően futólépésben haladtok tovább, Leta patrónusa reményt és melegséget ébreszt a szívetekben. Kanyarogtok a labirintusban, a félhomály körülölel titeket, nem tudjátok, melyik sarokban leselkedik újabb veszély - és azzal is tisztában vagytok, hogy az előbbi dementor bármikor visszatérhet, a fajtája egyik egyede sem hagyna ki olyan remek lakomát, mint egy csapat tinédzser zamatos, megsebzett lelke. Sok útelágazásban döntenetek kell, de a szerencse mellétek áll... egy ideig. Egyre beljebb kerültök a labirintus közepe felé amikor rossz irányba fordultok. Először észre sem veszitek a trollt, a rossz látási viszonyok mellett farönknek nézitek hatalmas lábait. Talán először a szaga csap meg benneteket, talán a hangosan lendülő, óriási fabunkó hangja üti meg hamarabb a fületeket. A kezdetleges fegyver ledönti a lábáról Nestort, mikor a vállát éri a találat - szerencsére nem teljes erővel, de a csonttörést így sem ússza meg. Futásnak eredtek, a sebesült fiút magatok után kell támogatnotok, ha azt akarjátok, hogy túlélje a váratlan találkozást egy hegyi trollal. Nem nézitek, merre szaladtok tovább, csak minél messzebb akartok kerülni a szörnyetegtől. Végül eléritek a labirintus közepét, ahol egy kőasztalon kis ládát találtok. Fejvesztve rohantok és tépitek fel a doboz tetejét... abban azonban csak egy súlyos kulcscsomót találtok, rajta egy színes, világító kulcstartóval. Aki járt már közületek Roxmortsban, azonnal felismeri a kulcstartón Zonko Csodabazárjának logóját. Nem tűnik hasznosnak, a troll pedig egyre közeledik. Egy döngő lépés... Kettő... Három... A labirintus megremeg a léptei alatt, bunkóját újabb halálos csapásra emeli...
És ebben a pillanatban rántást éreztek, a talaj újból kicsúszik a lábatok alól, pörögtök, forogtok, a világ elmosódik. A trollnak azonban sosem kellett volna veletek érkeznie a zsupszkulcshoz, hiba csúszik a gépezetbe. Az utolsó támadása következtében elszakadtok egymástól, éles fájdalmat éreztek, ahol a trollfegyver súrol titeket.
hosszú másodpercből, csupán a megmagyarázhatatlan, borzasztó émelygés, az aggodalmas gondolat, hogy vajon mibe ihattam bele és hogy mennyire nem akarok ennyi ember előtt látványosan rosszul lenni és bemocskolni az esküvőt. Összehúztam magam egészen kicsire, amennyire csak tudtam és szorosan bezártam a szemem, hátha az majd segít a kellemetlen hányingeren, ami a hatalmába kerített. Pedig nem is ettem sokat, borzasztó volt az a torta.
Főleg, mert ha Apuci rájön, hogy itt vagyok, mármint itt vagyunk, Billyvel – aki tud biztonságosan hoppanálni! – biztosan nem lesz boldog, mert azt mondta ne jöjjünk, hiába kaptunk mind a meghívót. Furcsa kérés volt, de azt hiszem senki sem kérdőjelezte meg, én sem akartam, csak olyan unalmas volt minden a Roxfortban, még úgy is, hogy a délután Billyvel töltöttük a renoválás alatt lévő faluban
