- Merlin rühes és tetves szakállára, maradj már nyugton! – Veszítem el teljesen a türelmemet, miközben az utcán – megismétlem az utcán! - kergetem ezt a szerencsétlen könyvet, ami úgy döntött, hogy meg fogja keseríteni az életemet. Miért kell neked folyamatosan elszöknöd, amikor csak el akarlak olvasni? – Teszem fel a költői kérdést, amint végre sikerül elkapnom és begyömöszölnöm a táskámba. Nem, nem vagyok őrült. Szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a nyavalyás könyvnek teljesen saját akarata van, és habár tudom, hogy a szidás az nem igazán fog segíteni abban, hogy előre vigyen az olvasási szándékaimban, de a könyörgés sem segített. Meg semmilyen egyéb olyan varázslat, amit én ismerek. Soha az életemben nem láttam még ilyen makacs és akaratos könyvet, ami ennyire nem akarja, hogy hozzáférjenek a benne rejlő tudáshoz. Márpedig én nem az a személy vagyok aki csak olyan egyszerűen feladja, hogy, rendben, akkor nem olvasom el… áh, ilyen opció nem létezik. Most már tudnom kell hogy mi van benne, amit ennyire el akar rejteni előlem, vagy a könyv, vagy pedig az a személy, aki egy ilyen szintű átkot rakott rá.
Az egész egy könyvtárban töltött nap után kezdődött még a téli szünetben. Hajlamos vagyok teljesen elveszni a könyvek között, ha lehetőségem adódik rá, főleg olyankor, ha a francia birtokunkon vagyok a nagymamámnál. A húgom ugyanez a kategória, állandóan a könyvtárban lóg, hiszen szegény be van zárva, a könyvek az egyedüli társasága a nagymamánkon kívül, plusz így lehetősége van arra, hogy tanulmányozza a varázsvilágot, ha már igazán sosem lehet majd a része azért, mert benne nincs még csak a szikrája sem annak az erőnek, ami nekünk megadatott, meg persze az sem egy utolsó szempont, hogy mindenki azt hiszi róla, hogy már elég régen egy koporsóban nyugszik a föld alatt. Az együtt töltött időnk ezért szintén nagyrészt a könyvtárra maradt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy olyan gyöngyszemeket kutassak fel, amit még a régi őseinktől maradtak ránk, és a legtöbb természetesen alkímiával foglalkozik. Akkor akadtam rá erre a makrancos kötetre, ami igen csak felkeltette az érdeklődésemet. A könyvön még csak cím sincs, mintha még ezzel is próbálnák az emberek figyelmét teljesen elterelni a kötetről, de engem pont ezért fogott meg. Koromfekete, cím nélküli és nem engedi hogy elolvassam. Ráadásul alkímiáról szól, mert azok között a könyvek között volt. Kellene nekem ennél több? Hát nem.
Ez volt az oka annak, hogy úgy döntöttem, a családom háta mögött, magam fogok utána nézni ennek az érdekesnek tűnő titoknak. Eltettem a könyvet és már csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy egyedül maradjak és megpróbáljam megfejteni a titkát. Csak arra nem számítottam, hogy a próbálkozásaim bizony súlyos kudarcba fognak torkollani. Átkoztam a könyvet, könyörögtem neki, hízelegtem, minden lehetséges és már-már lehetetlen dolgot kipróbáltam, viszont egyik sem működött. De Tyler Roquetaillade nem az a típus, aki bármit is feladna, így ez sem maradt annyiban. Úgy döntöttem, hogy szakemberhez fordulok. Tehát ezért kergettem éppen alig egy pillanattal ezelőttik azt az átkozott könyvet az Abszol úton. Még halványan emlékeztem arra, hogy apám sokat emlegette a De la Croix családot, és hogy közöttük van egy átoktörő is. Nem is kellett nagyon sokáig kutakodnom, mert egy kis nyomozás hamar eredményre vezetett és ráakadtam egy irodára, ráadásul itt, Londonban, ami csak még inkább megerősített abban, hogy még a szerencse is az én pártomra akar állni a könyvvel kapcsolatban.
Kis bolyongás és persze a könyvkergetés után végül rábukkanok az irodára, amibe magabiztosságot tettetve be is lépek. Vagyis hát eredetileg ez lett volna a terv, de az a rohadék a táskámban megint produkálja magát, mintha érezné a vesztét és próbál teljes erővel újra kiszabadulni a fogságából. Úgy kell belekapaszkodnom az ajtófélfába, hogy ne vágódjak hanyatt, miközben a másik kezemmel próbálom kordában tartani a táskámat. -Bonjour – Köszönök be, mert engem udvariasságra tanítottak a szüleim. Önkéntelenül is a francia köszöntés jön a számra, mégis csak francia ismeretségről van szó. - Lenne egy kis problémám… – Váltok vissza angolra, miközben még mindig azzal küzdök, hogy bent tudjak maradni félig az irodában. Nem szeretném még egyszer eljátszani a kergetős jelenetet az utcán.
Jellemző, hogy éppen akkor nincs segítségem, egy bizonyos iskolai elfoglaltság miatt, amikor az akták rendezgetése volna a feladat. Legalább Poppy itt volt nekem, bár az általa okozott felfordulást igazán nagy nehézségek árán tudtam volna csak segítségnek titulálni. Jó, mondjuk ki, egyáltalán nem volt segítség, hogy egy hatalmas kupac papírt jelölt ki alvásra, majd mikor véletlenül megzavartam a pihengetését azzal, hogy egy alatta lévő iratot visszatettem a helyére, bosszúból elragadott egy mappát. Úgy éreztem magam, mint egy túsztárgyaló, miközben térdelő pózban könyörögtem a nagyjából harminc centis állatnak, hogy a szájában tartott fogakkal csak óvatosan fogjon rá a papírokra. Természetesen ennyi erővel a mögötte magasodó falnak is rimánkodhattam volna, hogy ne pattogzon már le róla ilyen ütemben a festék. Igen, most hogy jobban szemügyre vettem, bizonyosan jót tett volna neki egy újra mázolás. - Ugyan már, Poppy! Mi egy csapat vagyunk, én adom a sármot és az ennivalót, te cuki vagy és vigyázol a boltra! Ez egy tökéletesen működő felállás, semmi szükség a megsemmisítő rágásra! - Magyaráztam neki kedves hangon, hátha ezzel célt érek. Hittem benne, hogyha megérti, akkor egyet fog érteni velem, miszerint a rendszeres étkezések mellett a papír-rágás mint olyan, teljességgel felesleges. És ugyan minek csinálna bárki is felesleges dolgokat? Én sose tennék olyasmit, amit nem kell, vagy éppen nem akarok, hát Poppynak sem kell, és ugyan mi élvezetes volna néhány kósza eset papírjainak szétrágásában? Természetesen okos szemeivel csak nézett rám, mintha valami furcsaságot mondtam volna, így megpróbáltam franciául is elismételni neki, hátha az használ. Talán ez volt eddig a gond, meglehet egy teljesen kiképzett kutya volt ő, csupán nem a megfelelő nyelven beszéltem hozzá! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Bár őszintén szólva, mi jutott ugyan az eszembe az utóbbi időben? Szívesen nyilatkoznék úgy, hogy ezt a próbálkozást végül siker koronázta, azonban ekkorát nemigen hazudnék tiszta lelkiismerettel. Ha lehetséges egyáltalán, még jobban ráharapott a mappára, szinte hallottam a papírok sikoltozó recsegését. - Jól van, ha így állunk, kénytelen leszek bevetni a nehéztüzérséget! - Húztam össze szemeimet, majd elővettem egy szép szál répát. - Ez sokkal finomabb falat, mint az az undi mappa, nézd csak! Ki állna ellent ennek a csábításnak? Még én is elgondolkoznék rajta, hogy a hülye akták helyett inkább eszem egy kis répát… bár nem, mintha mappát ennék egyébként. Mondjuk a megtöltésük helyett is ennék, annál elég sok dolog sokkalta szórakoztatóbb, vagy csak egyszerűen jobb. Szinte láttam magam előtt, ahogy elgondolkozik alkupozícióján, hiszen meglehet számomra ér annál a répánál kicsit többet is a nála lévő kupac. Érhetett volna, viszont terroristákkal nem tárgyalok! Ez elvi kérdés, plusz jelen pillanatban ez volt az utolsó répa, amit még magamnál tartottam, éppen az ilyen esetekre. Poppy persze nem mozdult, csak szaglászott a levegőben, egyre bizonytalanabbul tartva a dossziét, amire én a másodperc tört része alatt lecsaptam. Természetesen ez volt az a pillanat, amikor valaki hangosan köszönve megérkezett az irodához, így szeme elé az a jelenet tárult, ahogy felnőtt férfi létemre egy mappáért küzdök egy apró állattal. Az ajtó felé fordultam, kezemben az irattartó egy része, amiről bőszen lógott le egy makacs tappancsos. Szerintem ez kifejezetten a profizmust tükrözte, valljuk be! Persze az érkező sem panaszkodhatott, úgy kapaszkodott az ajtófélfába, mintha kívülről egy kviddich csapat próbálná kiráncigálni. - Bonjour! - Viszonoztam köszönését, majd felvontam szemöldököm. - Azt meghiszem… bár innen sem egyszerűbb a helyzet. - Húztam el a számat, majd letettem Poppyt a mappával együtt a földre, hogy segítsek a fiatalembernek végre bejönni az ajtón. - Gondolom nem az a gondja, hogy csak félembernek született! - Igyekeztem mosolyogni, miközben felé nyújtottam a kezem, hogy behúzzam az ajtón. Nem mondhatom, hogy egyszerű menet volt, mert volt erő a… táskájában? Ha nem Angliáról, meg a varázslóiról lett volna szó, talán meg is lepődnék, de itt bármi megtörtént, és minden is megtörténhetett. Vagy fordítva. Nem számít. - Aiden De la Croix vagyok, a sarokban csócsáló, egyébként vérengző házőrző Poppy, de most épp csak az irataimra veszélyes. - Ráztam vele végül kezet, amint sikerült a küszöbön belülre tessékelni. - Miben lehetek a szolgálatodra? Remélem nem zavar a tegeződés, de diák vagy, igaz? - Voltak, akik jobb szerettek magázódni, ezt még a minisztériumban, vagy tehetősebb ügyfeleknél értettem, azonban ha már fiatalabb, lehetünk kevésbé merevek, mint a politikusok, nemde?
“It is easy to be a good person when times are good...”
Vendég
Szer. Feb. 19, 2020 2:44 am
To: Aiden
Az elém táruló látványt komikusnak is lehetne nevezni, ha nem egyesen nevetségesnek. A családom szerint elismert átoktörő éppen egy kis állattak küzd, nem túl előnyös helyzetben, de ki vagyok én, hogy elítéljem őt, mikor én magam éppen egy makacs könyvvel csatázom, mint valami közveszélyes őrült? Talán pont emiatt is fordultam a legjobb emberhez, így mind a ketten figyelmen kívül hagyhatjuk a nem túlságosan méltóságos jelenetet. Épp ezért együtt érző pillantást küldök felé a köszönés után, ahelyett hogy élből kiröhögném és elsétálnék, hogy biztosan rossz helyen járok. Sőt, ezzel az egésszel mintha egy kicsit sorstársak is lennénk hirtelen. - Nem, az nem. – Mondom egy kis vigyorral, és elfogadom a segítséget, így végre bekerülök az irodába. Még így is teljes erőmmel igyekeznem kell azért, hogy állva tudjak maradni, mert az az átkozott könyv továbbra sem nyugszik, de most már nem igazán van lehetősége elmenekülni, hacsak ki nem töri az ablakot a nagy igyekezetében.
- Tyler Roquetaillade. – Mutatkozok be én is, miközben talán a koromhoz képest meglepően határozottan megrázom a kezét. - Nem, nem zavar a tegeződés, de akkor én sem magázlak, ha megengeded. – Egyezek bele egyből, hogy ne kelljen a formaságokkal foglalkozni, amúgy is eleget kell gyakorolnom mindenhol máshol. - Eléggé… érdekes háziállatod van, ha ugyan mondhatom ezt anélkül, hogy az említett megsértődne. – Pillantok Poppy felé egy újabb mosollyal. - Igen, diák vagyok. – Bólintok a kérdésére, majd egy kis fintor ül ki az arcomra, amikor végre az idejövetelemre terelődik a téma. - Nem szeretném sokáig húzni az idődet, úgyhogy a lényegre térek. – Vágok bele a közepébe. Még szorosabban megmarkolom a táskámat, mert nem akarom, hogy a könyv bármiben is kárt okozzon, mert szerintem simán képes rá, amennyire most feldühítettem.
- Van egy őrjöngő könyv a táskámban, ami nagyon nem akarja, hogy elolvassam, hogy mi van benne. Ebben kellene a segítséged. – Avatom be Aident a problémámba. - Az elején még nem volt ennyire erőszakos, de nem igazán tetszett neki, mikor különböző varázslatokkal próbáltam rá hatni, úgyhogy szerintem attól gőzölt be ennyire. Nem tudok semmit a könyvről, a nagymamám magánkönyvtárának egyik eldugott kis részében találtam rá. Feltételezhetően alkímiával foglalkozó témát boncolgathatnak benne, és elég régi lehet. – Mondom el kicsit részletesebben is, hogy mivel találtam magam szembe. - A nagymamám egyszer említette a családodat és hogy te átoktörő vagy, ezért gondoltam rád, hogy esetleg te tudsz segíteni. Természetesen a szüleim és a nagymamám nem tudják, hogy itt vagyok… nem nagyon kellett volna abban a részlegben kutakodnom, ahol a könyvet találtam. – Vallom be töredelmesen. - Mit gondolsz, tudsz segíteni? – Kérdezem tőle reménykedve, továbbra is küzdve azzal, hogy meg tudjak állni a lábaimon, mert a könyv határozottan nem ért velem egyet.
