If you try to fail, and succeed, which have you done?
Hogy mivel tölti a napját egy szabadúszó átoktörő? Könyvet írhatnék számtalan izgalmasabbnál izgalmasabb kalandomról, amiben ha épp nem a világot, bizonyosan egy fiatal hölgy életét mentettem éppen meg! Vagyis, gondolom így lehetett, így kellett lennie! Most is éppen azon munkálkodtam, hogy egy kisasszony minél kellemesebben érezze magát, ő pedig tudomást se vett igyekezetemről, és egyszerűen a forgatagba rángatott magával. Sóhajtottam, Poppy valahogy egyetlen pillanatig sem éreztette velem, hogy gazdai mivoltom bárminemű tekintéllyel járna. Hisztizett, ha nem indultunk időben a délutáni sétájára, és bosszúból mindig megtalálta pont azt a papirost, amit szétcincálva a legnagyobb fájdalmat okozhatja nekem, vagy legtöbbször a pénztárcámnak. Most pedig büszkén lejtett a csodálkozó tömegben, és úgy vonult, mint a királyi család egy tagja, szinte láttam magam előtt, ahogy lobog mögötte a palástja. Nem zavartattam magam én sem, zsebredugott kézzel fogtam pórázát, és igyekeztem visszatartani, ha egy kutya jött szembe. Az ember azt gondolná, hogy egy maximum három kilós törpenyulat könnyű megfékezni, ők azonban még nem találkoztak Poppyval. Innen üzenem: szó sincs róla! Persze egyébként igen jól nevelt állat volt, példának okáért nem jelölte végig se a házat, sem pedig az irodát, és napjának nagy részét a nevével ellátott apró kutyaházban töltötte. Néhányan mondjuk meglepődtek, mikor nem egy tacskó mászott elő a kis ólból, de a döbbenetet csak fokozta a “farokcsóválás”, amit előszeretettel előadott némi ennivaló reményében. Közel jártunk az irodához, a mai napra vártam a roxforti diákokat, hogy a munkám megkönnyítése érdekében felvegyek egy gyakornokot. Sok papírmunka volt, és néha örültem volna, ha nem nekem kell egyeztetnem minden felkérést, no és ha elutaztam Poppyt se vihettem bárhová magammal… Vagyis ki se látszottam a tennivalók közül, amit jutányos fizetés mellett testálok majd át az ifjú munkaerőnek. Előtte azonban egy igen csinos nőt szúrtam ki, alig pár méterre, és úgy gondoltam itt az ideje, hogy Poppy meghálálja a napi betevőt. - Jól van kishaver, mi egy csapat vagyunk, igaz-e? - Hajoltam le hozzá, és megvakargattam a füle tövét. - Hét óránál van egy hölgy, ahogy tanultuk, csak vonulj oda hízelegni, este pedig megkapod érte a jutalom falatod! - És ha minden jól alakul, talán én is. Kikapcsoltam a hátán a hámot, amiből azonnal kiugrott, és persze teljesen más irányba indult, mint ahogy megbeszéltük. Érthetetlen, hiszen a nő zöld ruhában vonult el mellettünk, ennél jobban, ha akart volna se tudna egy zöldségre hasonlítani. Lemondóan pillantottam utána, majd Poppy után fordultam, hogy elmondjam neki, mennyire csalódott vagyok a gyér csapatmunkája miatt, de ő egyébként se vett volna rólam tudomást, mert valami teljesen más foglalta le. Egy fiatal lány lábánál cövekelt le, és sípoló kaffogással igyekezett tudtára adni, hogy a golymókja megsértette a területét. Nála ez az ugatás megfelelője volt, de mindig csak a szája járt, a zöldségeken és a papírjaimon kívül semmire se volt veszélyes. Még se hagyhattam azonban, hogy megfélemlítsen valakit, még a végén az Azkabanban végezné utcai verekedésért… - Ejnye Poppy, rossz kutya! Tessék szépen viselkedni! - Szóltam rá, miközben megálltam felette. - Elnézést kérek, hiába a sok évnyi nevelés, kissé heves természetű! - Mosolyogtam kedvesen a lányra, miközben lehajoltam a nyuszihoz, hogy visszakönyörögjem a hámba. - Nem lehet így viselkedni valakivel, akivel most először találkozol, még azt hiszi, hogy valami alvilági vérnyúl vagy, aki embert eszik! - Csóváltam a fejem, és felvettem a karomba, hátha attól megnyugszik kicsit.
ély levegőket véve tettem az egyik lábam a másik után az Abszol út koptatott macskakövein. Nem volt ez olyan különleges alkalom, hiszen életem legnagyobb részét itt töltöttem - már ha a Roxfortot leszámítottuk -, hiszen itt volt nagyapám színháza is és Newt nagypapa régi, londoni lakása sem volt messze, ahol anya és én laktunk. A különleges mindössze az volt a szituációban, hogy éppen a Mételyőrlő iroda felé tartottam. Gyakornoknak kívántam oda jelentkezni, ugyanis a minap a faliújságra kiakasztott hirdetés szerint azt kerestek. Mind ezt pedig úgy kívántam volna kivitelezni, hogy alig három nappal ezelőttig azt se tudtam, hogy mit is csinál pontosan egy átoktörő. Aiden De la Corix, a tulajdonos az volt. Nem hangzik túl logikusan igaz? Nem is volt az, mégis némi kutatás után rá kellett jönnöm, hogy szükségem van erre a munkára. Már-már annyira, mint Puffancsnak az óránkénti nasi adagjára. Nem azért, mert annyira vonzott ez a munkakör vagy a főnök - akiről annyit sikerült kiderítenem a Reggeli Próféta régebbi számainak közreműködésével, hogy egy félresikerült expedíció alatt elvesztette az emlékeit, szegény, szerencséje volt, hogy megúszta élve -, hanem mert olyan időket éltünk, ahol egy átoktörő tudását a mindennapokban is alkalmazni tudtam volna. Például akkor, ha úgy alakul, hogy be kell törnöm a Azkabanba és kihoznom onnan valakit, bárkit, aki fontos nekem. Jelen pillanatban pedig túl sok ilyen ember szénája állt meglehetősen rosszul. Azon pedig már inkább nem agonizáltam, hogy ezek az emberek miért is voltak potenciális jelöltek. Lényegtelen, nem számított. Carol a legjobb barátnőm, Gilbert pedig az apám. Bármi történjék is segítek nekik, ahogy tudok, akár ártatlanok, akár nem. Nem tudtam, mit várhatok Mr. De la Corix-tól. Még csak a kinézetével sem voltam tisztában, ugyanis a Próféta nem hozott le róla képet. Minden bizonnyal ez még Rita Vitrol elveivel is szembement, már ha rendelkezett egyáltalán olyanokkal. Sokszor meglehetősen kételkedtem ebben. Most viszont örültem volna, ha nincsenek elvei és mégis látok képet. Egyszerűbb lett volna felkészülnöm a meggyőzésre. Ugyanis kész monológom volt, amit másfél napja gyakoroltam és adtam elő a golymókomnak, napjában többször is. Nem bízhattam a véletlenre. Ha nem párbajozásról volt szó, az általános reakcióidőm meglehetősen borzalmasnak számított. És kínosnak. Ahogy egyre közelebb értem a megadott címhez, éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem és a gyomrom is mintha csomóba csavarodott volna. Izgultam, mintha bármi tétje lenne is ennek. Mi a legrosszabb, ami történhet? Nem kapom meg a gyakornoki pozíciót és az interjún hülyét csinálok magamból és a családomból. Drága Merlin, add, hogy Franciaországban ne legyen ismeretes Newt Scamander neve! Eresztettem meg egy gyér fohászt, hátha az égiek kegyesek lesznek és meghallgatnak. Megérkeztem. Kissé tanácstalanul topogtam az iroda előtt, mikor Puffancs fura morgására lettem figyelmes. Nem igazán értettem, hogy kit, vagy éppenséggel mit morog meg, egészen addig, míg a föld felé nem pillantottam. Egy törpenyúl állt velünk szemben és éppen ránk köhögött, vagy valami egészen hasonlót csinált. A pillanat tört részéig azt hittem, hogy kóbor állattal van dolgom, ám a hirtelen felbukkanó, enyhe akcentussal beszélő férfi egyből eloszlatta ezt a gyanút. Talán, ha nem Newt Scamander unokája vagyok, akkor meglepődök, hogy kutyának szólítja a nyulat, de láttam én már ennél különösebb dolgokat is. Inkább picit megnyugodtam, hogy nem az enyém a legfurcsább háziállat a varázsvilágban. - Ugyan, ne szabadkozzon - legyintettem a szabad kezemmel viszonozva a mosolyát. - Még a legjobban nevelt állatokkal is előfordul, hogy néha a saját fejük után mennek. Igaz Poppy? - kacsintottam a nyúlra, mintha éppen szövetségesek lennénk. Szeretném azt mondani, hogy erre az én állatom megsértődött, ám ez eszében sem volt. Tudtam, hogy addig, míg nem akarom hazavinni a másik háziállatot, addig pont nem érdekelte, hogy mit csinálok vele, feltéve, ha ő időben megkapja a harapnivalóját. A késés veszélye pedig nem fenyegette. - Nagyon aranyos, meg lehet simogatni, vagy félnem kell attól, hogy valóban én leszek a délutáni nasija?
If you try to fail, and succeed, which have you done?
Szerettem volna árulónak titulálni Poppyt, de talán csak a jó szándék vezérelte, hinnem kellett benne. Az állatoknak van egy különleges hatodik érzéke, mint valami természetfeletti detektor, minden bizonnyal kiszagolta, hogy a kiszemeltem nem méltó hozzám. Vagy bajba sodort volna! Vagy nemes egyszerűséggel valóban úgy vélte, hogy egy golymókkal való hadakozás fontosabb, minthogy én kiszemeltem a jövendőbéli feleségem! Felháborodhatnék, azonban jól tudtam, házikedvencem esetében vajmi keveset nyom a latba, hogy én magam milyen érzelmi állapotban vagyok. Ha szomorúbb lennék, talán még vigaszt nyújtana, egészen addig a pillanatig, míg meg nem kapja az eledelét, utána le is út, fel is út. Vérbeli nő volt, mit lehetne erre mondani? Szerencsére ezúttali kiszemeltje sokkalta kedvesebben fogadta, mint a néhány nappal ezelőtti vénasszony, akinek némiképp megcsócsálta a cipőjét. Nem hibáztattam érte, az ocsmány lábbeli furcsa masnija éppen úgy gyűrődött a cipő orrán, akárcsak egy salátalevél, magam is összetévesztettem volna a növénnyel. Aztán persze az ember hiába csitította, és ajánlottam fel, hogy megtérítem a kárt, hallgathattam napestig a kisállat nevelési tippeket. Meg persze azt, milyen drága, egyedi, tervezői darab simult a lábára. Ha kevésbé lettem volna jól nevelt, meglehet, hogy kibuggyant volna belőle az őszinte véleményem arról, milyen borzasztó ízlésre vallott az a cipő, és Poppy közbenjárása igazából csak javított a kinézetén. - Boldog lennék, ha csupán néha menne a saját feje után, de sajnos úgy tűnik, hogy ez amolyan állandósult szabadidős tevékenység! - Hadakoztam közben az állattal. Poppy tulajdonképpen nem szerette a hámot, a pórázt, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy engem is csupán megtűr csodás életében. Amint szerettem volna összekapcsolni rajta, egyből legalább nyolc lába lett, amivel a szélrózsa minden irányába kalimpált, ezzel lehetetlenné téve a műveletet. Nem, mintha nekem lett volna szükségem erre, egyszer megpróbáltam vele sétálni mindenféle fékentartó nélkül, majdnem szétszedett egy másik kutyát. Már-már kirajzolódott a szemem előtt a horrorfilmbe illő jelenet, így muszáj volt némiképpen megzaboláznom. Mégiscsak egy három kilós tömör szőrgombolyag volt, veszedelmes bármire, ami csak szembe jön. - Természetesen! De utánam feltétlenül Poppyt is simogassa meg, nehogy féltékeny legyen, mert akkor jaj nekem! - Kuncogtam, úgy tűnt, nem kefét reggelizett, így megengedtem némi humort magamnak. - Egyébként csak a hangja nagy, csupán akkor veszélyes kegyedre, ha épp oly’ sok zöldséget beszél, mint én… - Suttogtam, mintha valami titkot árulnék el. Talán valóban így volt, ki tudja, mikor él majd vissza ezekkel a hasznos információkkal, amiket rólam, és kedvencemről gyűjtött. Legközelebb lehet nem egyedül, hanem répával érkezik! Bár ez bizonyosan nem lenne Poppy számára túl nagy tragédia. El se gondolkozna, hogy árulóként elpártoljon tőlem, ha megfelelő mennyiségű ennivalót biztosítanának számára. - Elnézést, milyen modortalan vagyok, még Poppyt is túlszárnyalom, hiszen ő már legalább bemutatkozott! Aiden De la Croix, szíves szolgálatára! - Nyúltam előre, hogy a füle mögül előhúzzam a névjegyem, hiszen máshol nem is volna érdemes tartanom. Hogy a kezemben tartott vérnyúl ezt a pillanatot gondolta a legalkalmasabbnak, hogy megmutassa rágási képességeit? Nos, igen. Úgy lendült előre, akárha éheztetném, és ez volna az első ehetőnek tűnő falat hetek óta. Mesterien cincálta a másodperc tört része alatt darabokra a kis papír kártyát, amit hitetlenkedve néztem végig. - Te is fiam, Poppy? - Leheltem elhaló hangon, úgy éreztem teljes vereséget szenvedtem vele szemben, ismételten.
alahonnan olyan ismerősek, már-már túl ismerősek voltak a velem szemben álló férfi szavai. No nem azért, mert ismertük egymást, hanem azért, mert pontosan meg tudtam érteni, hogy milyen is egy olyan állat gazdájának lenni, aki minden után megy, csak az után nem, amit a Én mondok neki. Puffancs is pontosan ilyen volt, ha nem rosszabb. Ahogy az első találkozásunk alapján Bertie macskáit sem kellett félteni, kis terroristák voltak ők is. Ezt persze sose mondtam volna ki hangosan egyik fent említett bundás előtt sem. Egyelőre nem untam meg az életem. Noha, nem hiszem, hogy Puffancs ilyen bosszút állt volna az elhangzott szavakért. Kezek híján nem, vagy csak igen nehezen tudta volna magát megetetni. Egyszerűbb volt, hogy néha napján szó szerint ágyba vittem neki az ételt. A nyelvem hegyén volt, hogy megjegyezzem: a nyúlra gondoltam. Mert hát nem kívántam megsimogatni egy felnőtt férfi fejét nos… egészen eddig a pillanatig. Nem mintha bármi furcsa, ebben a percben felébredő fétisem lett volna, egyszerűen csak túl magas kvaff volt ez. Noha, nem minden esetben cselekedtem volna így, de az előttem álló férfi nem nézett ki úgy, mint egy vérszomjas pedofil, aki elrabol fényes nappal, Abszol út közepéről. Bár… megjegyzem nem tudom hogy néztek ki az ilyen emberek, de csak nem így. - Mindenképpen - húztam féloldalas, ravasz mosolyra a szám, majd lábujjhegyre álltam - miért volt ez a pasas ilyen magas? - és meglapogattam az előttem álló szőke, göndör fürtökkel borított fejét, majd pedig a nyúl füle tövét vakarhattam meg. - Hm… - vágtam olyan arcot, mint aki mélyen és valóban elgondolkozott valamin -, tudja, Poppy bundája selymesebb, azt hiszem, hogy ezt a menetet ő nyerte és nem ön - vontam meg a vállam, mintha ez valami verseny lett volna. Az pedig, hogy igazat mondtam-e? Nos, úgy hiszem nem fontos, maradjon meg titoknak az utókor számára, hogy mi az igazság. - Akkor nem fenyeget, ez a veszély, nem gyakran jönnek ki zöldségek a számon - kacsintottam rá hasonlóan bizalmasan, mint ahogy ő suttogta el nekem ezt a kis “titkot”. Hozzátéve, hogy nem is gyakran beszéltem. Na jó, ez így nem teljesen fedte le a valóságot. Ha bármely ismerősömnek mondom ezt, menten azt hitte volna, hogy rászakad a plafon - vagy az ég. Igen is tudtam beszélni, nem is keveset, de nem olyan társaságában, akit alig pár perce ismertem meg. Még úgy sem, hogy kiosztottam neki egy buksisimit. Az nem volt szándékos, egyszerűen csak túl magas labdát hagyott. Nem lehetett kihagyni, na! Talán, hangsúlyozom, talán tettem volna megjegyzést arra, hogy egy ilyen trükkel veszi elő a névjegykártyáját, de nem volt rá időm. Elsősorban azért, mert Poppy úgy döntött, hogy neki kell ez a névjegykártya is, no nem azért, hogy megnézze helyesek e rajta az adatok, hanem azért, hogy úgy széttépje, mintha valami veszélyes ragadozó lenne. Komolyan nem szívesen lettem volna a papírdarab helyében. Másodsorban azért nem mondtam semmit, mert pont azzal hozott össze Merlin, akit kerestem. A történteket figyelembe véve pedig nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most szerencsés-e, avagy sem. - Ugyan - próbáltam bátorítóan rámosolyogni -, vegye bóknak. Annyira tetszett neki, hogy mindenképpen szertett volna ő is egyet. Levadászni mondjuk, de ez részletkérdés - legyintettem. - Egyéb iránt, Alina Scamander, igazán örvendek - nyújtottam felé a kezem, hogy ha már az előző trükk nem sikerült, akkor legalább így mutatkozzunk be egymásnak. - És jó hogy összefutottunk Mr. De la Croix, mert pont Önt kerestem e miatt - túrtam bele a táskámba - bár fél kézzel ez igen nehéz mutatvány volt, lévén az időközben elszenderedett Puffancsot nem tehettem le a földre, azt hiszem kicsit unt minket -, hogy elővegyem neki a szórólapot, amit a Roxfortban találtam a mi nap. - Persze, csak ha még aktuális - tettem hozzá gyorsan, még véletlenül sem szerettem volna, hogy azt higgye nyomulok. Bár az előbb simogattam meg a fejét… azt hiszem, kezdhetek búcsút mondani ennek a lehetőségnek.
