Nem számítottam nyugodt, eseménymentes karácsonyra. A körülményektől függetlenül sem számítottam volna, mert ha a Lestrange család meglátogatott minket, abból mindig káosz lett. A probléma mindig ott kezdődött, hogy Rody és Benny az első negyed órában úgy berúgtak, mintha az életük múlt volna a véralkoholszintjük magasan tartásán. Amelie jellemzően rajtuk szórakozott és adta alájuk a lovat, én pedig a család egyetlen értelmes tagjaként - minden nagyképűség nélkül, de hát valljuk be, ez az igazság, itt csak belém szorult némi felelősség - próbáltam megakadályozni a készülőfélben lévő katasztrófát. Azonban idén sikerült minden eddiginél tragikusabb családi vacsorát szerveznünk. Ha azt gondoltam, Gina vendégül látása felforgatja az ünnepeket, akkor nem tudtam, ez milyen mértékben lesz igaz. Sejtettem, hogy nem lesz sem kedves, sem együttműködő, erre felkészültünk Rodyval és nem is igazán érdekeltek minket Gina csípős megjegyzései vagy folytonos morgása. Már hozzászoktunk az iskolában, mondhatni hozzátartozott a személyiségéhez. Arra viszont senki sem készített fel minket, ami végül történt. Röviden, tömören: kiderült, hogy Gina édesanyja Benny és Rody egyik oldalági rokona volt, Gina persze nem akarta elhinni nekik, hogy ők semmit sem tudtak erről és közük sem volt Gina állami gondozásba kerüléséhez, ezért Gina dühében kiviharzott a házból, elcsapatta magát egy mugli autóval (miért nem lakhattunk a világ végén, egy varázsló településen?), elrohantam Vivianaért, kirángatva őt egy családi karácsonyi vacsoráról a gyerekei mellől, hogy kezdjen valamit Gina sérüléseivel... és most úgy tűnt, hogy a bál utáni kaotikus állapot kezdett átcsapni valami felfoghatatlanba. Senki nem tudta, hogyan kezelje ezt a hirtelen jött információt, különösen annak fényében, hogy Gina látványosan gyűlölt érte mindenkit, aki a Lestrange nevet viselte. Nem könnyítette meg a helyzetet a nyomozás miatt ránk telepedő stressz, egyszerűen senki sem képes ennyi felé szakítani a gondolatait. Gina látni sem akarta Rodyt, és bár nem tudott volna elmenekülni előle, mégis jobbnak láttuk, ha először én próbálok meg némi józan észt csepegtetni Gina fejébe. Ezelőtt engem gyűlölt a jelenlévők közül a legjobban, de úgy ítéltem meg, hogy az este eseményei után egészen átértékelődtem a szemében pusztán azért, mert Avery volt a nevem és nem Lestrange. Felpakoltam egy tányérra egy kevés mézeskalácsot és egy bögre jó cukros gyümölcsteát, majd bevittem a vendégszobába, amit a szünetre Gina kuckójának neveztünk ki. - Kérlek, ne vágj hozzám semmit, forró tea van nálam - figyelmeztettem, mielőtt beléptem volna az ajtón. - Kint hagytam minden Lestrange-t, esküszöm.
Vendég
Csüt. Feb. 06, 2020 1:25 pm
Avery prof. & Gina
Nem tudom mit gondoltam, amikor belementem, hogy itt karácsonyozzak. Kívülálló voltam. Olyan, aki nem tartozik ide. És mégis jól esett a tudat, hogy nem egy intézetben kell dekkolnom. Ethan nélkül talán ki sem bírtam volna ott. Gyakran leléptem, és többnyire Eht fedezett. Most nem volt erre szükség. Kisgyerek korom óta nem volt saját szobám. Sőt még otthonom sem. Ezért nem is nagyon tudtam, hogy viselkedjek. Többnyire csak igyekeztem félrevonulni, és nem bajt csinálni. Aztán megjöttek a rokonok. Leo és én, na az egy külön történet. És az apja... nos őt merő véletlenségből sikerült kizsebelnem az Abszol úton. És aki nem mulasztotta el az alkalmat, az orrom alá dörgölni az esetet, egyenesen az öccse jelenlétében. Kellemetlen. De aztán jött a fordulat. A rokonság. Az enyém. Ők. A Lestrange-ek, akik lemondtak rólam, és még esélyt sem adtak. Pedig akkor még csak egy ártatlan kislány voltam. Nem olyan mint most. Talán sosem voltam volna olyanná, mint most, ha akkor legalább arra veszik a fáradságot, hogy rám nézzenek. De nem tették. Nem érdekeltem őket. Hát csoda, hogy ez felzaklatott? Csoda, hogy ideges lettem, és kiborultam? Csoda, hogy csak el akartam tűnni ez elől az egész értelmezhetetlen érzelmi katyvasztól? Csak futni, és futni.. és nem nézni, nem érezni... csak futni. A hajnali kelés és futás volt, ami megnyugtatott... most is csak futni akartam... aztán az a hang... fékcsikorgás... csattanás... aztán fekete köd. - Padre... mio padre... padre no... io non voglio... padre... - gyakran voltak rémálmaim. Talán csak egy újabb lidércnyomás ez az egész. Talán felébredhetek. Talán, ha olaszul hívom az apám eljön értem... talán vége lesz ennek... Szánalmas látványt nyújthattam, amikor Richard belépett a szobába. Hideg verejtékben, és könnyek között vergődő, magában olaszul motyogó lány. Összetört, és bekötözött csontokkal. Ott ahol nem fehér kötszer, régi sebhegek mutogatták magukat. Kivételesen, most először alkarvédők, és hosszú ujjú nélkül. Volt a bőrömön minden. Cigaretta égette lyukak, vágások, védekezésből származó hegek, a bal vállamon apró üvegszilánkok helyei és egy apró dudor, ahol rosszul forrt össze a helyre nem rakott lapockacsont. Soha nem akartam, hogy bárki ilyen szánalmas állapotban lásson. Mégsem tehettem ellene semmit. Akkor sem, amikor lassan sikerült magamhoz térni. Ahogy a rám törő fejfájás, és a törött csontjaimba való nyilalló fájdalom ki nem józanított. Percek kellettek, mire lassan újra összeraktam magamban a képet. A történtek, az áruló Lestrange-ek, az autó, Rennes, és most Avery... mi a fenét keres itt? Fel akartam ülni, hogy elküldjem a fenébe. De a fájdalomtól visszahanyatlottam a párnára. Nem volt ehhez sem elég erőm egyedül. - Mondja meg a cinkosainak, akikkel egy követ fúj, hogy felfogtam. Nem kellek. Amint lehet elmegyek. Nem lesz több gondjuk miattam. Most menjen el. - nem néztem Avery-re. Kétségbeesetten fordítottam másfelé a fejem. Nem akartam, hogy könnyezni lásson. Nem akartam, hogy itt legyen. Már én sem akartam itt lenni, ahol sosem kellettem.
„Ha túlnézünk a veszekedésen, fájdalmon és sértődésen, olykor jól esik emlékeztetni magunkat arra, hogy a családon kívül az égvilágon nincs fontosabb."
