Juliet Denoir, Griffendél hatodév, véráruló szülőktől, akiknek a történetéről ráadásul jelentősen hosszabban is lehetne mesélni ennél. Az ok amiért most itt vagyok, összezárva az említett nőszeméllyel, amiért képtelen volt okos kislányként befogni a száját és tovább sétálni. Vagy legalább befogni a száját, ha tovább sétálni már annyira nem óhajtott, mert ha nem dönt úgy, hogy ránk tereli fél Roxfort figyelmét, nem kellene most egy igencsak kellemetlen büntetést eltöltenem vele. Kétlem, hogy nálam akár egy cseppnyivel jobban szeretné, hogy összezárva legyünk amíg az összes trófea fényesen nem ragyog…
Az egész az Evans fiúval kezdődött az egyik folyosón, amiért nem fért el a helyén, távol tőlünk - komolyan, mi van ma mindenkivel? Ha nem így lett volna, tovább sétálhatunk volna, hiszen a félév során kevesebbszer nyitottam magamtól konfliktusokat, amikor viszont arról van szó, hogy megőrizzem a rólam alkotott képet, nem hátrálhatok ki. Evans nem úszhatta meg, és ez a túlerő miatt nagyon gyorsan leesett neki is, csak már késő volt. Ha nem rohan belénk a folyosón, ha nem fajul szócsatává az egész… és már fogalmam sincs, melyikünk vette elő hamarabb a pálcáját, de mielőtt az első varázslat elhangzott volna, már ott is volt a Lenoir lány. Mint valami hős megmentő, kár neki, hogy a valóságban az ilyenek ritkán élik meg a boldog befejezést. Hiszen most is az lett a vége, hogy mégnagyobb felhajtás lett az egészből, pontosan akkora, amekkorára az egyik professzor is felfigyelt.
Csak beszélgettünk és egy egyszerű nézeteltérés volt, ennyire hivatkoztam a profnak amikor megjelent a felhajtásra. Persze, a szavak már kevesek voltak a büntetés elkerüléséhez, szintén a kedves Denoir lánynak köszönhetően, amiért ő sem fért el a saját kis világában. Részemről pedig már rég presztízs kérdés volt a többiek előtt. Cirkuszt a népnek, a Denoir lány pont ezt tette. De nem kellett volna magával rántania… Evans viszont legalább túl rémült volt ahhoz, hogy a teljes igazságot elmesélje hiszen pontosan tudhatta mi lesz ha megtenné. Újra fogunk találkozni, és akkor nem lesz ott a Denoir lány, hogy megvédje a szánalmas hátsóját. Nem tud elkerülni, a fiú legalább okos volt, ugyanezt sajnos nem tudom elmondani a Denoirról. Hőskomplexusos Griffendéles, gyakori betegség náluk, mintha valami járvány lenne a vöröseknél. Egyszer meg kellene tanulniuk, hogy nem kötelező mindenbe beleütniük az orrukat, legfőképpen akkor ha az nem tartozik rájuk. De a hőskomplexus velejárója az ítélőképesség csökkenése, vagy teljes hibernálása az incidens idejére. Kérdéses, hogy mindebből sikerült-e már némiképp kirázódnia a félvérűnek, vagy szükséges neki még egy kis idő. Amennyiben az utóbbi, akkor részemről igencsak nagylelkűen meg is adnám neki az időt erre, ugyanis amint az újabb fejmosás és a teendők ismertetése után a professzor magunkra hogy minket a trófeateremben - nagy valószínűséggel azt feltételezve, hogy par régi trófea megtisztítása még menni fog nekünk… varázslat nélkül, természetesen, mert különben mi lenne benne a büntetés…
Szóval nagylelkűen teret adok a Denoir lánynak a bűnbocsánatra, a professzor távozása után a legkisebb szándékot sem mutatva az együttműködésre foglalok helyet. Ő kevert minket az egész büntetésbe, úgyhogy legyen oly kedves és oldja is meg azzal a hatalmas nagy igazságérzetével, mert én meg nem akarok helyette is dolgozni. Különben is, Evans magának kereste a bajt, ahogyan a Denoir lány is - az nem az én hibám, hogy meg is találták. Úgyhogy elkezdhet szorgosan dolgozni, a trófeák nem fogják kifényesíteni magukat.
Juliet Denoir varázslatosnak találta
the path to greatness is paved with sacrifices are you willing to pay?
El sem tudom mondani, hogy mennyire mérges vagyok. A történtek ellenére még mindig vannak olyanok, akik úgy beszélnek a származásukról, mintha ez részükről bármilyen teljesítmény lenne. Ezzel van talán a legkisebb problémám, mindenki azzal püföli a saját mellét amivel csak akarja, ha attól jobban érzi magát, de ha emiatt mások életét meg kívánja keseríteni azt nem hagyhatom szó nélkül... és nem is fogom. Nem mondom, hogy Evans jön nekem eggyel, mert nem kérte a segítségemet, de rohadtul megmentettem a megszégyenítéstől és még a büntetés sem vonatkozik rá. Szóval ja.. mégiscsak jön nekem eggyel. Így lett egy tök normális délelőttből először egy szóváltás, majd egy pálcarántásig fokozódó nézeteltérés és végül egy estig tartó büntetőmunka. Az egészből csak annyit bánok, hogy nem varázsoltam le Antonio Zabini nagy arcáról azt a pöffeszkedő száját, amikor még megtehettem, így még gondolom estig hallgathatom a mardekáros önsimogató ömlengését. Aranyvérű vagy. Gratulálok. Ülj előre és tapsold meg magadat, mert más biztosan nem fog maximum a többi zöldbe öltözött kertitörpe, aki mást nem tud felmutatni az életéből, csak azt, hogy mennyire örül annak, hogy két füle van és mégsem szatyor. Az órák hátralévő részében csak ráncolom az orromat és jobban fortyogok, mint egy üst bájitaltan órán. Az öcsém se túl nagy segítség, mert ebéd közben hallgathatom, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy lebuktam és miért nem tudtam csendben elintézni a dolgot, ahogyan azt kellett volna. Döbbenetes, hogy egy férfi milyen szintű önérzetet tud produkálni miközben szarból építi fel a várát. A kis jelenetünk ellenére a professzorok úgy gondolták, hogy csodálatos húzás lenne együtt küldeni minket büntetőmunkára.. mintha az ezüstsikálás eltüntetné az ellentéteinket is. Legalább azt a bárgyú vigyort letörölhetném annak az átok szelencének a képéről, de nem akarok tovább rontani a helyzeten. Úgyhogy csak ott állok és kifejezéstelen arccal hallgatom ahogyan ismertetik a feladatot, mintha ehhez valami külön kiképzés kellene. Amint bezáródik az ajtó a professzor mögött kiengedek egy sóhajt magamból. Leveszem a taláromat és félredobom, hogy könnyebben tudjak mozogni ezzel is remélve, hogy minél előbb elszabadulhatok innen. Antonio ezzel ellentétben leteszi a seggét, mintha jól végezte volna a dolgát és vár. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy majd egyedül fogom csinálni az egészet. Ha tudna úgy viselkedni, mintha nem ő pisálná ki magából a Felix Felicist, akkor nem is lennénk itt. Komolyan mi van az emberekkel? Összefonom magam előtt a kezeimet miután felé fordultam. -Emeld fel a seggedet, Zabini! Miattad vagyunk itt úgyhogy vedd ki a részed, különben még reggel is itt lehetsz velem.-szólok rá és magamhoz veszem az első serleget. Remélem tényleg felfogja, hogy ha hajlandó felemelni az aranyvérű seggét, akkor előbb sétálhatunk el két irányba. Egyébként sem vagyok hajlandó megcsinálni az ő részét, úgyhogy ha én elkészülök boldogan kivárom, hogy ő is befejezze. Türelmes ember vagyok, egyébként nem, de inkább megpenészedek itt a trófea terembe minthogy akár egy másodpercig is segítsek neki.
Csukódik az ajtó, én pedig azonnal egy kényelmes helyet keresek, ezzel is kifejezve a lánynak, hogy egészen pontosan mennyi kedvem van segíteni neki abban az estébe nyúló büntetésben, amit ő maga vívott ki nekünk azzal a hű de nagy, elképesztő és abszolút meggondolatlan bátorságával és önzetlenségével. Tudja már, hogy ezt amúgy az életben nem szokták jutalmazni, vagy még abban a tündérmesében él, amiben ez megtörténhet? Megkeresem a legkényelmesebbnek tűnő szekrényt - mert más erre nem akad - leterítem a taláromat és helyet is foglalok, teljes magabiztossággal várva, hogy ő majd elkezdi, hiszen ő volt az aki ide juttatott minket. Ha nem hívja fel a figyelmet ránk, nem kellett volna büntetést kapjunk, ennyire egyszerű, függetlenül attól, hogy most ki melyikünk oldalát tartja jobbnak vagy úgy általánosan, szociálisan elfogadottabbnak. Ha már ennyire az igazság bajnoka akar lenni, legalább azt a csinos kis kupát használhatná a nyaka tetején, tudom is én, mondjuk gondolkodásra néha. Tudom, tudom, eléggé meredek feltételezés, de néha még én is szoktam álmodozni… - Á-á-á, Denoir, az egyetlen, aki miatt most kupákat kell fényesítenünk, az te vagy. - Ezt gyorsan tisztázzuk, mielőtt még további téveszmékkel simogatná magát esténként. - Ha nem egy magyar mennydörgő természet adta kecsességgével robbansz be, talán, de csak talán, nem terelted volna magunkra a fél iskola figyelmét. Persze, a képességeid meg azok hiányát figyelembe véve, elhiszem, hogy anélkül is sikerült volna elég nagy jelenetet rendezned ahhoz, hogy felfigyeljen ránk legalább az egyik professzor. De az, hogy nem tudod diszkrétebben kiélni a hőskomplexusodat, nem az én hibám. - Így most már hallhatta is, mert úgy tűnik, nagyon nem sejti, hogy ő volt az aki iderángatott minket. Amikor ő volt az, aki úgy érkezett, mint aki képes akár pocakon pöckölni Voldemortot, és megtenné újra, mert akkora nagy arc. - Veled ellentétben én nem szoktam eljutni a büntetés részig, mert nem vagyok annyira ostoba, hogy a fél iskola felfigyeljen rám közben. - Bár nem értem miért próbálok egyáltalán érvelni vele, amikor nem vagyok meggyőződve arról, hogy képes lenne egyáltalán megpróbálni felfogni amit mondok. A megértés meg már egy egészen más szint. - Különben is, az ott csak Evansra és rám tartozott. - Meg a bandám többi tagjára, hiszen nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy muszáj legyen lépnem. Bár igaz, akár ő is lehetett volna Evans helyében, és amilyen meggondolatlan ez könnyen megeshetett volna, mégsem így volt. Ez pedig egy jelentős különbség. Ha az Evans fiúval lennék most összezárva, akkor ő legalább befogná a száját és fényesítené azokat a kupákat. Bár a fiú eleve be tudta fogni a száját, ellentétben vele.
Juliet Denoir varázslatosnak találta
the path to greatness is paved with sacrifices are you willing to pay?
Komolyan lenyűgöző, hogy még nem fulladt meg a saját önteltségétől.. vagy várjunk? Lehet ezért ömlik ki az a sok marhaság a száján.. így nem fullad meg. Na hát legalább ezt már megfejtettem. Félredobom a taláromat és részemről készen állnék, hogy elkezdjük a dolgunkat, hogy minél előbb megszabaduljak tőle, de a pöffeszkedés koronázatlan királya már próbál is elkényelmesedni. NA hát ezt biztosan nem fogjuk játszani. -Ahha.. szóval a te logikád alapján az kezdi a verekedést, aki először visszaüt?-szaladnak fel a szemöldökeim. Legalább lenne benne annyi, hogy azt elismeri, hogy ő kezdte ezt az egészet.. de még ennyire sem képes.. rohadt kígyók. Lerakom a serleget, amit az előbb magamhoz vettem, de a rongyot még szorongatom, hogy ne a nyakát tekerjem ki. -Hőskomplexus? Te normális vagy? Miket is beszélek persze, hogy nem.. hiszen a mardekárba nem azok kerülnek akiknek van gerincük. De ha talán .. CSAK TALÁN ha egyszer magadba néznél a sok ürességen és sötétségen kívül azt is megláthatnád, hogy mekkora barom vagy.-rendesen szikrákat szór a szemem. A jelenlegi állás szerint vagy megöljük egymást vagy amikor jön ellenőrizni egy prefektus vagy egy professzor, akkor még egy hét bűntetést nyerhetünk magunknak amihez kicsit sincs kedvem. Már ez is elég nagy kínzás. -VÁÓ... majd kapsz ezért a fantasztikus teljesítményért egy kitűzőt, hogy mindenki tudja milyen kis ügyes vagy.-grimaszolok rá. Még mindig nem mozdul meg csak a száját jártatja. Nem baj ráérek. Következő mormogására már tényleg megdöbbentem pillantok rá. Ja meg a kis falkájára amivel nekiestek volna egy embernek. -Na látod itt tévedsz. Miből gondolod, hogy van BÁRMI közöd Evanshoz, vagy igazából bárkihez és a származásukhoz?-kérdezem még mindig teljesen felakadt képpel. -Tudod az izmok az állkapcsodnál olyan rohadt erősek, hogy még a te nagy szádat is képesek lennének befogni, úgyhogy légyszíves használd arra őket önsimogatás helyett.-A pálcáinkat le kellett adni a professzornak, hogy még véletlenül se próbálkozzunk semmivel, így olyan erősen vágom hozzá a rongyot ahogy csak bírom. Más fegyverem nem maradt. Nem volt feladatom megvédeni a fiút a folyosón, de ha én nem teszem akkor senki ez pedig jobban felforralta a véremet, mint bármi. Lehajolok és felveszek még egy rongyot. Fenyegetően emelem fel, nem mintha komolyan azt gondolnám, hogy elérem a kívánt hatást, de ha kell ezt már a szájába tömöm. -Kezd el a feladatot.-morgok még egyet mielőtt hátat fordítok neki. Ez talán hiba. A gurkóról sem veszem sosem le a szemem.
Nagyon hosszú órák állnak előttünk, ezt már akkor sejtettem amikor kiszabták a közös büntetést. Minden lehetőség közül pont azt választották, hogy összezárva töltsünk el órákat - mi rossz történhet? Minden. Mert önmagában az, hogy elvették a pálcáinkat nagyon kevés; bár legalább a termet kisebb eséllyel gyújtanánk a másikra. - Nem, az én logikám szerint amiatt vagyunk itt aki miatt lebuktunk. - Különben is, Evans rohant belém a folyosón, de nem látom értelmét ezt kifejteni most neki. - Nahát Denoir, igazad van, máris elkezdtem a mély lélekbe tekintést. - Addig viszont sajnos ő kénytelen lenne kupákat fényesíteni, de ugyan, nem olyan nagy ár ahhoz, hogy elérhessek valami felsőbb öntudati szintet? Nevetséges.- Nem, a mardekárba azok kerülnek akik nem rontanak őrült módjára olyan helyzetek közepébe amikről semmit sem tudnak. - Azt hiszi elér bármit is a sértegetéseivel? Ráadásul annak is gyengék, mintha a homokozóban veszekednénk éppen azon, hogy ki legyen a piros kislapát… Vele ellentétben viszont én higgadt maradok, egyelőre nem érnek túl mélyre egy véráruló gyerekének a szavai. Csak a tekintetem ítéli el a kitűzés megjegyzését, pont azt sugallja felé mélyről amit érzek: nem érdemel meg egy visszavágást sem tőlem, sőt, talán már így is túl sok lélegzetvételt pazaroltam a kemény fejecskéjére; lehet már nagyon régen elveszett helyzet. - Ez most nem is a származásával kezdődött. - Széttárom a karjaimat egy pillanatra, ez az első, hogy megmozdultam, ahogy arra is, hogy némi feszültség rezeg vissza a hangomból. Ha így folytatja, tényleg fel fog húzni, mert közel sem vagyok annyira higgadt természetű, mint sokszor azt szeretném. Hiába tudom, hogy ez a vádja most alaptalan, lehet pont ezért húz fel vele. Hiszen a félév során sokkal kevesebb konfliktust kezdtem - de ezt nem magyarázhatom el neki. Különben is, semmi köze ahhoz, hogy mit miért teszek vagy tennék. - Különbség van önsimogatás és érvelés közt, de ne aggódj, nem fárasztalak az elmagyarázásával - attól tartok amúgy sem értenéd meg. - És megkapja mellé a lenéző pillantásomat is, hiszen igazán megharcolt érte. A hozzám vágott rongyot pedig reflexből kapom el, több évnyi kviddics után azért nem egy rongydarabbal fog képen törölni. - Ezzel a dobással vettek fel a csapatba? - Bár tény, hogy inkább a tárgy súlya miatt volt ügyetlen, de ezt nem szükséges beismernem neki. A fenyegető mozzanatát figyelem, és nem tudok nem röviden felnevetni rajta, mert innen nézve mindennek hat, csak nem fenyegetőnek. Mint egy felbőszült kiscica, aki a bundáját borzolja éppen. - Vagy ha nem…? - Ha fenyeget, akkor tehetné rendesen, vágjon hozzá valami frappánsat; megvárom amíg kitalálja. Vissza dobhatnám neki a rongyot, de az kicsinyes lenne, így csak összefogom szabályosan egy négyzet alakba, amíg ő kitalál valami… okosat?
Juliet Denoir varázslatosnak találta
the path to greatness is paved with sacrifices are you willing to pay?
Igazából megtalálták számunkra a lehető legtökéletesebb büntetést, hiszen így hosszas fejfájásra ítéltek minkettőnket, abban azonban már korántsem vagyok ilyen biztos, hogy a lehetséges... sőt a legvalószínűbb következményekkel vajon számoltak-e. Márpedig igen komoly rá az esély, hogy ma csak az egyikünk hagyja el ezt a termet. -Ha te ettől alszol nyugodtan..-vonom meg a vállamat egy lemondó sóhajjal. Igazából nem is tudom, hogy miért próbálom megértetni vele a dolgokat. Úgysem fogja felfogni. A fallal is veszekedhetnék ennyi erővel... bah... még lehet annak is több értelme lenne. -Ahhoz lélek is kellene, Zabini. De talán kölcsönkérhetsz majd valakitől egyet.-összeszűkítem egy kicsit a szemeimet, hogy még szúrósabb lenne a tekintetem. Csak nem bírom abbahagyni a dolgot. De persze ő sem. Ez így egy borzasztóan hosszú este lesz és még csak nem is haladunk, hogy minél előbb kijussunk innen. -Ja! Meg azok akik egy semmiségből is képesek egy ekkora ügyet csinálni, mert ilyen könnyen sérül a kis önérzetük.-én sem vagyok egy türelmes ember, de ez még közel sem jelenti azt, hogy kapva kapok bármilyen lehetőségen, hogy valaki torkának eshessek. Zabini szerencsétlenségére azonban nem Evanssal kellett igazán megbirkóznia, hanem velem, aki nem félt elereszteni a hangját vele szemben. Tényleg nem hagyhattam, hogy az a kis szerencsétlen már megint áldozat legyen. -Igen?! Akkor az hogyan is került a képbe?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet. Nem értem, hogy egyesek miért csinálnak ebből ekkora ügyet. Mintha bármit teljesítettek volna azért, hogy aranykanállal a seggükben szülessenek. Érzem, hogy kezdem elvetni a sulykot, de ez nem jelenti azt, hogy vissza is veszek az arcomból. Talán éppen ellenkezőleg. Végre kibírtam zökkenteni abból a végtelen nagyképű nyugalmából. -Erősen kétlem, hogy lenne olyan szókincsed, hogy ilyesmit megmagyarázz.-forgatom meg a szemeimet. A rongyot pofátlan egyszerűséggel halássza le a levegőből és szinte kedvet kapok hozzá, hogy valami keményebbet vágjak hozzá, de semmi nem akad a kezembe és egyébként is lehet, hogy felelőtlenség lenne átvinni ezt a vitát fizikai szintre. De csak lehet. -Adj egy kvaffot és megmutatom milyen nyomot tud hagyni az arcodon.-néha elgondolkozom, hogy az én vehemenciámmal miért nem terelő lettem, de azt hiszem kézzel ügyesebb vagyok, mint egy ütővel, még akkor is ha ez most sajnos nem mutatkozott meg. Nevetése és szemtelen hangja visszacsilingel a fülemben, így újra felé fordulok és közelebb sétálva állok meg előtte összefonva a karjaimat magam előtt. -Ha nem, akkor itt töltheted velem az egész rohadt estédet és holnap majd magyarázkodhatsz, hogy miért nem próbáltad a lehető legrövidebbre zárni ezt a mai büntetést.-nem tudom, hogy mihez kellene nyúlnom, hogy végre mozgásra bírjam. Szerintem ha minden erőmmel megpróbálnám még akkor sem tudnám felrángatni onnan, hiszen nem is kevéssel nagyobb nálam. -Vagy talán így élvezed egy félvér társaságát?-talán ha jobban felbosszantom akkor azzal elérek valamit. Hogy mit, azt még nem tudom.
Büntetésnek hatásos összezárni minket, de amúgy nagyon is felelőtlen, mert ki gondolná, hogy a nap végére csak úgy varázslatosan lenyugszunk majd és félretéve mindent nézeteltérésünket együtt dolgozunk? A pálcáinkat elvették persze, de ez közel sem elég a békéhez, de még annak látszatához is. Csak a kísértés marad kielégítettlenül, hogy egy pár órára egy ártalmatlan átokkal elnémíttassam a lányt, hogy ha más nem, legalább kevésbé legyen irritáló. - Nyugodtan alszom, igen. - Csak egy kicsivel morgósabb a beszólás, mint indokolná a helyzet, azon kívül a hazugságom emgállná a helyét hihetőség terén. Azt meg, hogy az elmúlt fél évben milyen gyakran forgolódtam álmomban nagyon kevesen tudják. Azt pedig, hogy mi miatt, egyenesen senki. - Kösz, de megvagyok nélküle. - Forgatom a szemeimet. Amúgy valóban meglennék, határozottan könnyebben, mint mostanában lennem kell vele, ahogyan valami böntudat-szerű árny kezd a tudatom köré tekeregni, egyes napokon jobban megszorongatva mint másokon, de minden kegyetlen melékeztetőül minden tettemnek. Pedig még mindig nem gondolom őket indokolatlannak, pedig még mindig nem nézek rájuk teljesen más szemmel… csak néha egy apró hang, egy alig észlelhető gondolat mintha azt suttogná, hogy túl zás volt. Talán csak az szörnyített el, hogy a Roxmortsban történt eseményekben magamat láttam? A teljes képét annak a szeletnek amivé formáltam magam lépésről lépésre? Mintha tökröt állított volna elém, én pedig azt kérdezem, hogy valóban az akarok lenni? És erre a kérdésre nem tudom a választ. Az agyam mást mond, mint amit érzek, és… ha voltam is ilyen helyzetben, sosem ekkora léptékben, ekkora tétekkel. Mert bárhogyan is válaszolnám meg a kérdést, azt kihatna az egész életemre. Bármilyeiket választom, valami rossz követi majd, azért is halasztgattam a döntést, mintha úgy majd elmúlhatna. Nem múlt el. A félvér Denoir viszont ezen az estén nem hagy sokáig a kétségeimbe kapaszkodni, az újabb és újabb beszólásai legalább amennyire irritálóak, a pillanatban tartanak. - Az önérzetem köszöni, a helyén van, de nem fogja elnézni bárki beszólogatásait. - Főleg mások figyelő tekintetének súlya alatt nehéz mégis hátatfordítani. Ha nyilvánosan hátat fordítanék az ilyen helyzetekben, azzal meghoznám a döntést amit halogatok. Egy újabb lépést tennék abba a korábban biztos irányba, aminek a képe mostanra sötétebbnek tűnik, mintha hétről hétre kiveszne belőle a dicsőség fénye. - Fogalmazzunk úgy, hogy az volt a cseresznye a tortán. - A tortát pedig évek alatt készítették gonddal, nem ronthat bele egy romlott gyümölcs. Legalábbis sokáig így is éreztem, de most egy részem tudja, hogy igaza van, az önérzetem védtem, még ha nem is teljesen úgy, ahogyan ő gondolná. - Így is kibújhatsz a tény elől, hogy nem értenéd meg. - De igazából a magyarázgatással magamat is mélyebbre rántanám, minél többet beszélek, annál több kétely kerülhet a felszínre. A dobása enyhén szólva szánalmas volt, de a tárgy súlyát tekintve megtette a tőle telhetőt. Persze, ezt a részét nem fogja hallani tőlem. - Ahhoz előbb el kellene találnia. - Nem kételkedek abban, hogy egyikünket sem véletlen választották be a saját csapatába - bár abban már igen, hogy egyeseknek mennyire volt ez valóban indokolt… - Kétségkívül minden veled töltött perc önmagában is elég büntetés, de tévedsz, ha azt hiszed, hogy hajlandó vagyok egy kicsivel is többet dolgozni annál, mint amennyire megérdemeltem ezt a helyzetet. - Ahogy beszélni kezdek, elkomolyodik az arcom, szinte nyomát sem hagyva a korábbi nevetésemnek. - Ha már itt tartunk, a korábbi kis mutatványod már majdnem annyira szórakoztató volt, mint egy cirkuszi majomé. - Próbálok nyugodtnak tűnni, de még így is kiérezheti, hogy irritálnak a szavai. Mit képzel? Nyilván nagyon sokat képzel magáról, ő is egyike azon félvéreknek akik képtelenek elfogadni az igazságot.
the path to greatness is paved with sacrifices are you willing to pay?
El sem tudom mondani, hogy mennyire mérges vagyok. A történtek ellenére még mindig vannak olyanok, akik úgy beszélnek a származásukról, mintha ez részükről bármilyen teljesítmény lenne. Ezzel van talán a legkisebb problémám, mindenki azzal püföli a saját mellét amivel csak akarja, ha attól jobban érzi magát, de ha emiatt mások életét meg kívánja keseríteni azt nem hagyhatom szó nélkül... és nem is fogom. Nem mondom, hogy Evans jön nekem eggyel, mert nem kérte a segítségemet, de rohadtul megmentettem a megszégyenítéstől és még a büntetés sem vonatkozik rá. Szóval ja.. mégiscsak jön nekem eggyel.
