A karácsony az egyik kedvenc ünnepem, különöseN azóta, hogy gyerekeim vannak. Nem mondanám, hogy szentimentális alkat vagyok, de ilyenkor mindig kicsit ellágyul a szívem. Imádom, hogy mind a két sárkányfiókám itthon van ilyenkor és bár rendszerint a holnapi napot egyedül töltöm – a válás óta- a mai napot mindig kimaxolom. Már amennyire ebben partnerek a gyerekeim. Megigazítom sötétzöld ruhámat mielőtt leballagok a nappaliba, hogy ellenőrizzem a manók munkáit. A lakást átjárja a fehéj és almáspite mennyei illata. A karaácsonyi fények már a helyükön, az ebédlőasztal fölött lebegnek a gyerták, a sarokban áll a fa, a manók ide-oda rohangálnak a nappali és konyha között. Egyelőre elégedett vagyok a látvánnyal. Az asztal tökéletesen meg van terítve, az előétel már az asztalon várja, hogy a családdal körbeüljük. - Glaven!! szólítom magammhoz a manót, aki már évtizedek óta szolgálja a családunkat. - A pulyka sül már Glaven? A lángoló pudingról ugye nem feledkeztél meg? És a láva süti is idejében az asztalra kerül? néha kész pazarlás ez a karácsony. - Minden rendben asszonyom. hajlong előttem, mint egy fűzfa. Bízom benne, tudja, hogy mem tűröm el ha valami nem úgy sikerül ahogyan én azt szeretném. - Tedd azt vissza Adalbert! Úgy illik, hogy megvárj mindenkit! morrdulok rá a fivéremre, aki úgy döntött, hogy kihasználja a pillanatnyi figyelmességem és magához vesz egy szilvával töltött sonkaszeletet. - És látom a nyakkendődet sem találtad meg. a bátyámtól is elvárom, hogy ne úgy nézzen ki a karácsonyi asztal mellett, mint akit megtámadott egy kákalag. Magához képest egyébként meglepően kellemes ma a jelenléte. Morrogva foglal helyet az asztalfőn, ami gyerekkorunkban mindig az apánk helye volt. Az otthonom is sokat változott azokban az időkben, amíg Amerikában éltünk, már nincs meg benne az a tipikus Parkinson báj, ami jellemző volt rá. Adalbert rendben tartotta úgy ahogyan tudta, de egy gondos női kéz reformálása mindig is hiányzott róla. A kandallóban lobogó tűz biztosít a melegről, türelemtlenül fobolok ujjaimmal a tányér mellett, arra várva, hogy a gyerekeim végre elődugják a fejüket a szobájukból. Tudják, hogy utálom, ha késnek. Először másdoszülöttem Rosie arcát pillantom meg a nappali ajtajában. Felsóhjtok. - Nem a ruhát vetted fel amit vettem nekem. nem tudom miért olyan nagy kérés egy ifjú hölgytől, hogy néha legyen hajlandó ruhába bújni. - Miért? gondolom ez is valami kiskamaszos lázadás. - Mert nem tetszik. Ez sokkal kényelmesebb. egy pulcsi és egy nadrág. Nem akarok mst vitázni, úgyhogy csak sóhajtok és elkönyvelem magamban, hogy a lányom ma nem fog a csodaszép ruhájában villogni a vacsora mellett. Nehéz megszokni, hogy a gyerekeimnek már most ennyire erőteljes véleményei vannak a dolgokról. Ami nem rossz persze, legyen is meg a véleménye mindneről, csak olyan rossz látni, hogy mennyire gyorsan nőnek. Nemsokára nincs is már rám szükségük. - NAHÁT! Luke, megtisztelsz te is a jelenléteddel? érdeklődöm felvont szemöldökkel a betoppanó fiam láttán. - Azt hittem, hogy a szobádban szeretnéd elkölteni a vacsorádat egyedül, megtisztelő, hogy csatlakozol. Ülj le, kérlek! intek a szabadon maradt szék felé. Mindegy mit csinának, mindegy mennyire bosszantóak néha, ők az én gyerekeim és nem tudnak olyan csinálni, hogy haragudjak rájuk.
...
Draco Malfoy and Lucas Brown-Parkinson varázslatosnak találta
On Xmas, if you will try to stop me from doing anything, I will do that twice or more than that.
A Karácsony. A csodálatos karácsonyok. A szeretet ünnepe vagy mi a frász.. persze nem a mi családunkban. A Parkinson karácsony nem a mesekönyvekből szabadult akármennyire is próbálkozik ezzel anya. Nálunk arról szól, hogy a házimanók a megszokottnál is többet dolgoznak, hiszen jajj annak, aki lidércnyomást csinál a családi ünnepből. A húgom és én vagyunk a két ügyeletes grincs, bár a legifjabb Parkinson még frissen próbálgatja ezt a szerepet mégis lenyűgöző a kamaszkor természetes kegyetlensége. Már nem lesz anyám öltöztetős babája, hanem teljes mellszélességgel kezdi el szélesíteni az általam már kitaposott utat. Én az ágyamon fekszem a melegítőmben, a pulcsimban és az egyik kölcsönzött könyvemet olvasgatom, amit elhoztam az ünnepekre, hogy ne maradjak szórakozás nélkül. A hangokból ítélve lent már lassan minden készen áll, de ez nem állít meg attól, hogy nekikezdjek a következő fejezetnek. Alig 2 oldalt haladok, amikor Rosie nemes egyszerűséggel belerúg az ajtóba amikor elindul lefelé jelezve, hogy ideje a nagy bevonulónknak, hogy örvendezzen a nép. Felsóhajtok. Már békében olvasni sem lehet és ez még csak a megpróbáltatásaink első fejezete, hiszen holnap van még egy ilyen körünk apánknál. 2 család.. 2 karácsony.. hurrá... de talán utána elmenekülhetek egy kicsit meglátogatni a barátnőmet karácsonyozás néven. Összecsukom a könyvet és kimászok az ágyamból. Belenézek a tükörbe és beletúrok a hajamba, ami már így is össze-vissza áll a fejemen, így ez sem túl sokat javít a helyzeten. Mindegy. Az ünneplőmet se vettem fel, így kár ezzel bármennyire is erőlködnöm. Becsukom magam mögött az ajtót és elindulok lefelé a lépcsőn. Ahogy belépek az étkezőbe megcsap a karácsony teljes mézes mázas valójában. Természetesen anya, mint egy lesben álló tigris már vár rám, hogy lecsaphasson az első megjegyzésekkel. Ezek nélkül már nem is tudnám, hogy biztosan itthon vagyok. -Ez az én karácsonyi ajándékom..-grimaszolok egyet. -Szeretném.. de nem gondolom, hogy ez lehetséges...-morgok egy kicsit még az orrom alatt miközben elfoglalom a helyemet. Bárcsak apa is itt lenne. Bárcsak tudnánk mi is kicsit normálisak lenni. Leülök és veszek egy mély levegőt. A húgomon megakad egy pillanatra a tekintetem és egy köhögésbe elfojtok egy halk nevetést amikor meglátom, hogy milyen ruhában van.. tiszta én.. -Bocsánat.. azt hiszem megfáztam egy kicsit.-intek gyorsan anyámnak bocsánatkérően. Nem akarom a második percben túlfeszíteni a húrt. Rosie esküszöm rosszabb lesz, mint én. A húgom persze pofátlanul rámmosolyog válaszként. Biztosan volt egy időszak anya életében, amikor azt gondolta, hogy valami tökéleteset alkottak apámmal a gyerekeik képébe.... de mi vagyunk a legnagyobb átkok az életében, akikért ráadásul még ölne is. -Minden mesésen néz ki, édesanya.-pillantok anyára mosolyogva. Olyan mintha már most felállt volna mindenki a ringbe.
Lehet, hogy néha túlságosan sokat várok el a gyerekeimtől, lehet, hogy számukra az általam felállított elvárások túl magasak. Nem akarom belekényszeríteni őket semmibe, mindig is az ő érdekeit tartottam szem előtt attól a perctől fogva, hogy megszülettek. Vannak viszont olyan dolgok, amikhez ragaszkodom, amiket elvárok tőlük és szeretném, ha bizonyos dolgokat befogadnának. Nem vagyok én a hétfejű sárkány, de a szabályokra szükségünk van. Tudom, most kamasz korban vannak, előszeretettel lázadnak az anyjuk ellen, de muszáj ennyire csökönyösnek lenniük? Türelmesen várok rájuk a manók által előkészített asztal mellett ülve. Megtehetném, hogy felrobogok a lépcsőn, hogy kicibáljam őket a szobájukból, de nem akarom ezzel kezdeni a közös ünnepségünket. Én tényleg szeretem a karácsonyt, imádom amikor a gyerekeim körülöttem vannak, ilyenkor mindig visszakerül a szívem a mellkasomba, ami azóta kjvül dobog, hogy ők a Rocfortban töltik az iskolás éveiket. Büszke vagyok a gyerekeimre, mindegy mennyire makacsak, mennyire szándékoznak minden alkalommal borsot törni az orrom alá. Felsóhajtok a lányom megjegyzésén. Elfogadom, nem az a kislány már, akit úgy öltöztetek ahogyan kedvem van hozzá, van saját ízlése, de nem lehet egy kicsit a kedvemben járni, legalább most? - Miért kell ennyire hasonlítanod rám? sóhajtok Rose megjegyzését hallva, és megtöltöm a poharam egy kis borral. Meg akartam várni amíg mindenki helyet foglal, de jobb, ha bemelegítek egy kis alkohollal. Megérkezett a másik lázadó kisördög. Érzem, hogy kezd felforrni az agyam amint megpillantom, hogy hogyan néz ki. Hát ennyire nehéz tisztelni a kérésem? Egyetlen egy estét kértem, amikor normélisan öltöznek fel, hogy együtt vacsorázzunk. Mutatóujjammal megdörzsölöm a halántékomat. Nem akarok ezen a napon vitába szállni egyikükkel sem. - Köszönöm fiam. belekortyolok az italba - Ez sajnos rólatok nem mondható el. Úgy néztek ki, mint akit éppen megkergetett és jól elvert egy seprű. Olyan nagy kérés, hogy öltözzetek fel normálisan? Legalább megfésülködthettél volna Lucas, mintha megtépett volna egy pixie. lemondóan felsóhajtok. Ezek szerinte teljesen mindegy, hogy az édesanyjuk milyen kéréssel fordul hozzájuk. - Mindegy. Együnk kérlek. Jó étvágyat. pakolok a tányéromra egy kis sonkát. - Meséljetek, mi a helyzet a suliban? jobb hogyha eltereljük a figyelmem a botrányos megjelenésükről. - Na és Lucas, mi a helyzet azzal a lánnyal? Hm, hogy is hívják?
On Xmas, if you will try to stop me from doing anything, I will do that twice or more than that.
Akármilyen is a családunk, akárhányszor is feszülünk egymásnak örülök, hogy azok a szüleink akik. Nem mellesleg, ha anya nem lenne olyan kemény velünk valószínűleg már régen összeomlott volna tőlünk.. és ugyan nem hangoztatjuk túl gyakran de tényleg szeretjük őt. Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy különösebben megeröltetnénk magunkat, hogy boldoggá tegyük a szünetek alatt, amikor hazaeresztenek minket az iskolából. Ha nem érdekelne, hogy megbántom-e az sem biztos, hogy hazajönnék. Szeretek a Roxfortban lenni. Sokat köszönhetek annak a helynek. Helyet foglalok az asztalnál. Mindketten erős kezdést produkálunk a testvéremmel. Na jó.. ideje kicsit összekapnunk magunkat, hogy ne menjen kárba anyánk minden igyekezete. Gyorsan ellövök neki egy bókot. Valahol egyébként lenyűgöz, hogy minden alkalmat képes megragadni, hogy elegánsan felöltözhessen és megdöbbentő, hogy ezt a gént egyikünk sem örökölte... bár a húgomban még van potenciál, ő csak mostanság kezdett kamaszodni, úgyhogy egyelőre csak lázad de még nem feltétlen csajosodik. Az majd később jön tudtommal.. vagy nem.. majd eldől. -Itthon vagyok.. engedd meg, hogy kényelmesen öltözzek..-egész iskolaidőben a kötelező iskolai egyenruhát hordjuk, aminek kötelező része a fehér ing és mivel prefektus vagyok, így sajnos nem tekinthetek el tőle. -Megfésülködtem.-nézek rá meglepetten és, hogy ezt bizonyítsam még egyszer végigszántok kócos tincseimen az ujjaimmal. Van egy olyan érzésem, hogy nem erre gondolt. -Jó étvágyat!-bólintok és szedek magamnak mindenből amit csak szeretek. Annyit el kell ismernek, hogy anya valami mesteri érzékkel állítja össze a menüt minden alkalommal. Éppen csak elkezdek enni, amikor jön az első kérdés az iskoláról. A húgomra pillantok, aki rezzenéstelenül túrja tovább az ételt a tányérján. Szóval akkor most úgy vesszük, hogy nekem szól a kérdés. -Sokat fejlődtem átváltozatástanból sokat fejlődtem, sötét varázslatok kivédéséből még mindig példás a teljesítményem és hamarosan jön majd a Hugrabug elleni meccsünk is úgyhogy több lesz az edzés is.-magyarázom figyelve arra, hogy ne legyen tele a szám miközben beszélek. Egy pillanatra kikerekedik a szemem amikor a barátnőmről érdeklődik na ezt tényleg nem tudom már Rosie-ra hárítani bár van egy tippem, hogy tőle kapta a fülest anya, mert még nem kifejezetten dicsekedtem a dologgal, hogy új barátnő van a frontvonalon ennek ellenére nem titok a kisasszony jelenléte az életemben. Bár lehet valamelyik levelemben említettem valamit róla. Mindegy is.. ő egy olyan lány, akivel már lehet dicsekedni a családnak. -Lucretia.-mondom ki a nevét bár én inkább Lucynak szoktam hívni a többi becenevét most nem is firtatnám különösebben. -Mardekáros.-teszem hozzá, hogy még véletlenül se okozzak csalódást a családnak. Bár egy griffendéles lánnyal biztos nagy port kavarhatnék itthon. A mardekár büszkeség nálunk családi örökség. -A baleset óta vagyunk együtt... és minden szuper.-magyarázom aránylag röviden. -Fujj..-grimaszol egyet Rosie, amire válaszként csak szúrósan rápillantok. Hála Merlinnek, hogy még így gondolkozik. Mire randizni kezd remélem már nem fogok a Roxfortba járni, mert akkor lenne pár csúnya nézeteltérésem a lelkes jelentkezőkkel. -Folyton nyalják falják egymást a folyosón.-persze, hogy még önt olajat a tűzre a húgom. -Majd figyelek mostantól, hogyha szembe jössz velünk mindenképp a szájában legyek.-lövöm rá csípőből a választ. -Hogy megy a bolt, anya?-érdeklődök inkább, hogy tereljem a témát.
Volt időszak, amikor el sem tudtam képzelni, hogy valaha anya válljon belőlem. Hogy gondját viseljem egy folyton síró csecsemőnek, aki ki tudja milyen tulajdonságokat örököl, milyen szörnyűségek belőlem. Mert nem vagyok tökéletes, habár szeretem ennek a látszatát kelteni, van a személyiségmnek egy olyan sötét oldala, amire nem vagyok büszke. A gondolat, hogy esetleg továbbadhatom ezt a jövő nemzédékének félelemmel töltött el. Még most rettegek ettől az érzéstől. Azért vagyok ennyire keménykezű, azért próbálok szabályokat és határokat felállítani számukra, mert nem akarom, hogy olyan mélyre süllyedjenek, mint én magam. Féltem, de aztán megszületett Lucas és amikor először a karomban fogtam őt tudam, hogy az életem örökre megváltozott. Bármi is lesz, ő már mindig az első helyen lesz a szívemben. Vele együtt megszületett az anyai énem is amiről nem is tudtam, hogy létezik. Néhány év múlva, pedig megérkezett az én trónbirtoló kishercegnőm, aki minden mozdulatában és tettében mini Pansy. Valami azt súgja, hogy sok fejtörést fog még okozni nekem. Ez a két bosszantó kölyök tökéletesen értenek ahhoz, hogy hogyan feszítsék túl a húrt, hogyan bosszantsanak, hogyan tudnak a lehető legjobban az idegeiemen sétálni. De azt is tudják, hogy nem tudnának olyan dolgot tenni amit nem bocsátanék meg nekik. - Nem kértem, hogy egész héten ingben és nyakkendőben lézengj itthon, egy estét, jobban mondani egy vacsorát kértem. értem én, hogy szabad akarat, meg sajét ízlés meg minden, de azért ne tegyünk már úgy, mintha kiképző táborban élne. Felsóhajtok. - Ha ezt te fésülködésnek nevezed ám legyen. ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy nem foglalkozom az este hátralévő részében azzal, hogy a gyermekeim nemes egyszerűséggel semmibe veszik a kérésemet és úgy néznek ki, mint akiket tarkón simogatott a *fúriafűz lágy érintéssel. Adalbert láthaóan jól szórakozik a köztem és a gyermekeim között lezajló párbeszéden. Ő sosem nősült meg és gyerekei sincsenek, nem is igazán az a típusú varázsló, aki valaha vágyott volna erre. Örömmel hallom, hogy Lucas mint mindig, most is tökéletesen teljesít az iskolában, szerencsére számára is legalább annyira fontosak a tanulmányai, mint a sport, aminek nagyon örülök. - Nagyon jó. Büszke vagyok rád Lucas! mosolygok rá a gyerekemre. Fontosnak tartom, hogy tudja, mennyire büszke vagyok a teljesítményére. - Kérlek ne engedd, hogy a sok edzés a tanulás rovására menjen. Főleg ne a vizsgáid előtt! sport ide vagy oda, a tanulás mindennél fontosabb. - Lucretia. ízlelgetem a nevét. Nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve arra, hogy az én fiamnak barátnője van. És komolyak a szándékai. - Ismerhetem a családját? nem kizárt, hogy egy évfolymba jártam a szüleivel. Mindig is tudtam, hogy ha egyszer eljön ennek az ideje, megfontoltan fog választani. - Mikor ismerhetem meg a hölgyet? természetesen szeretném megismerni, remélem nem gondolta ennek az ellenkezőjét. Rosie megjegyzésére felnevetek. Most még így gondolja, de egy-két év és ő fog az első udvarlójáról mesélni nekem. Iszonyatosan gyorsan telik az idő. - Lucas! emelem rá a tekintetem. - Értem én, hogy amikor szerelmes vagy úgy érzed, hogy egy *vággyal teli üst a szív, de azért kérlek csak ésszel. Nem kell az egész Roxfort előtt felfalni egynást. nem mintha bárki másképp viselkedne ebben a korban, vagy mintha én másképp vislkedtem volna, de azért nem árt, ha egy kicsit elővigyáztosabb. - Egész jól megy szerencsére. Most gondolkodunk azon, hogy kellene néhány *babarózsaszín dísztalár is a kínálatba, de semmiképp sem az *Umbridge- rózsaszín árnyalat. Az már túl sok. falatozok tovább a töltött sonkából. - Oh, te nem is tudod, hogy ki az az Umbridge. realizálom a helyzetet. Nem baj, hogy nem ismeri, igazából attól csak jobb lehet az élete, hogy a békaképű boszorkánynő már nincs az iskolában. - Arra gondoltam, hogy a vacsora után és az ajándékbontás előtt társasjátékozhatnánk. Mit szóltok? - Én inkább csak pipáznék egy pohár vajsörrel a kertben. morog Adalbert a bajsza alatt. Nem szociális alkat.
On Xmas, if you will try to stop me from doing anything, I will do that twice or more than that.
Néha úgy érzem, hogy mi csak veszekedni járunk össze a családi rendezvényeken és sokszor szívesebben mennék vakrandira egy gringottsi kobolddal, de mégis a kötelező köröket meg kell tennünk. Egyébként ezekkel a rövidebb szünetekkel még nincs is bajom különösebben. Legalább rá tudok nézni anyára, hogy rendben van-e. Talpraesett nő és nagy figyelmet fordít a karrierjére és egy percig sem aggódnék, hogy unatkozik-e, de sokszor félek, hogy esetleg magányos. Nem mintha vágynék rá, hogy szerelmes legyen, mert tartok tőle, hogy akkor kő kövön nem marad. Hiszen ő mindent 100%-on csinál és nem feltétlen szeretném úgy látni, hogy szerelmes, mint Gilderoy Lockhart az önarcképébe. Valahogy az olyan természetellenes lenne. -Szeress úgy ahogy vagyok.-rántok egyet a vállaimon. Melegítőben vagyok az otthonunkban. Annak legalább örülhetne, hogy a kviddicsöltözők semmihez sem fogható szaga lekopott már rólam amióta hazajöttem. Egyébként nem is értem miért én kapom ezért a legtöbb piszkálást. Rosie se éppen egy szökevény véla. Mindegy. Ezzel remélem le is zártuk ezt az öltözködés és hajviselet témát. Elújságolom neki, hogy az iskolában még mindig tökéletesen teljesítek. Prefektus lettem ebben az évben, de erről még az egyik első levelemben tájékoztattam is anyát, hogy büszkélkedhessen, meg persze nem árt gyűjteni a jó pontokat nála az ilyen helyzetekre. Ha egyébként tökéletesek vagyunk akkor sokkal jobban tolerálja, hogy a magatartásunk nem a legkiválóbb. -Ne izgulj mindenre jut idő.-nyugtatom meg. Bár az is igaz, hogy nem ritka, hogy éjfélkor még görnyedek az egyik könyvem fölött, hogy tényleg hibátlan legyen a felkészültségem. Az iskoláról persze a lányokra terelődik a szó, de talán ez az első alkalom, hogy felmutathatok valami ténylegesen említésre méltót. -Ne is reménykedj. Nem mondok el róla többet. Nem akarom, hogy kutakodj.. De ha minden jól alakul a tavaszi szünetben bemutatom neked és akkor majd kivallathatod.-ha addig tényleg együtt maradunk, akkor addigra talán tényleg készen áll majd Lucy a bemutatásra. -Viszont ha nincs ellenedre holnap után elutaznék hozzájuk. Meghívtak utókarácsonyozni.-Lucy úgy gondolta, hogy szívesen bemutatna a szüleinek és ugyan próbált rá utalni, hogy ő is szívesen találkozna a szüleimmel én még ezt szeretném halogatni egy kicsit és nem azért mert nem gondolom komolyan a kapcsolatunkat. Lehet nyugodtabb leszek ezzel kapcsolatban, ha már az ő szülei legalább jól fogadnak, mint a lányuk udvarlóját. -Ne izgulj anya.. még nem forgatjuk a a Szükség Szobájának ötven árnyalatát.-nevetem el magam. A húgom egyébként is csak részben túloz, de hát fiatalok vagyunk. Lefogadnám, hogy anya se volt egy szent a Roxfort falai között. A hideg is kiráz egy pillanatra. Most mégis ez miért kellett eszembe jusson? Az üzlet téma viszont hamar kiment a szorult helyzetből. Legalább eltereli a gondolataimat. Kissé furcsálva húzom fel az orromat. -Tényleg van ilyesmire igény?-kérdezek vissza döbbenten. -Tudom ki az az Umbridge.. tudod én az a gyereked vagyok amelyik tud olvasni.-Rosie bokán rúg az asztal alatt miközben az arcán még mindig egy angyali mosoly pihen. Egy pillanatra csúnyán rámeredek majd inkább újra anyára figyelek. -Rám ne számíts.-rázom meg a fejemet. Már úgy érzem kicsit kinőttem ebből a társasjáték dologból. Igazából sosem voltam nagy rajongója. Adalbert bácsi persze hamar meg is menekül a kötelező köröktől. -De szívesen odaülök hozzátok, ha ti játszotok egyet.-pillantok Rosiera majd anyára. -Én játszok!-csap le egyből a dologra Rosie. Helyes. Legalább még ebből nem nőtt ki teljesen. Bár szerintem nem is a játékra ilyen lelkes, csak imád nyerni. Lassan ki is ürül a tányérom és úgy érzem kipukkadok annyit ettem. Keresztbe rakom az evőeszközöket a tányéron és elégedetten dőlök hátra.
Nem is kellett hosszú időnek eltelnie, hogy a Parkinson vér előbbukanjon Lucasból. Az érzelmi zsarolás. A felmenőim akik a Parkinson nevet viselik, elég nagy számban rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Bevallom, én magam is folyamodtam már hozzá, de a fiam szájából hallani egyszerűen felér egy gyomrossal. Lehet, hogy ő most még nem relalizálja a szavainak jelentőségét, de még néhány év és olyan tökéletesen tudja majd fegyverként használni őket, mint a mágiát. Ettől a felismeréstől elnémulok. Egész anyaságom alatt azzal küzdök, hogy valahogy elkerüljék a gyerekeim azt, amiben nekem volt részem. Ne legyenek arrogánsak, számítóak, hogy előbb gondolkozzanak, mint cselekedjenek. Ne rúgjanak bele a földön fekvőbe. Bizonyos értelemben értem el sikereket a nevelésüket ileltően, mert mindketten sokkal érzékenyebbek a világra, mint amilyen én voltam, másképp érzékelik a körülöttük zajló eseményeket. Ez pedig jó. De a vér nem válik vízzé, ijesztően hasonlítanak hozzám mindketten, el sem tudják képzelni, hogy mennyi fegyelmet igényel az, hogy ne önmagam mini másait neveljem. Ezért hoztam szbályokat a házba, ezért ragaszkodom foggal-körömmel azokhoz. Mint minden anya, én is alegjobbat akarom nekik, de a mi életünkben, az én múltammal, az apám tetteinek árntékában ez nem annyira egyszerű. Talán felnőttként egyszer majd megértik, hogy mindent értük csinálok. Úgy nevelni Parkinsonokat, hogy közben ne válljanak Parkinsonná boszorkányt próbáló feladat. Talán ha Amerikában maradtunk volna könnyebb lenne. - Tudod, hogy szeretlek... nézek jelentőségteljesen Lucasra, majd Rosie-ra is - Mindkettőtöket. senki nem mondta, hogy könnyű lesz anyának lenni, de néha nehezebb, mint amire számítottam. - Ti is megtisztelhetnétek annyira, hogy egy estén a kedvemben jártok. De mindegy, fátylat rá. Jól vagytok így is. én megpróbálok nem kiakadni azon, hogy kócosak, nem az alkalomhoz illően öltözöttek és még szemtelenek is. Ez az este rólunk szól, a családunkról, nem akarom, hogy vitába torkolljon. - Kutakodni? Én? Ne viccelj. való igaz, mindent megmozgatnék, hogy több infót megtudjak a lányról, annak családjáról, jól ismer Lucas. De megbízom benne, nem akarom tapasztalja meg az életet, a szerelmet úgy ahogyan akarja. Én majd elfogadom a döntését. Legalábbis megpróbálom. - Alig várom, hogy megismerjem. érdekes, nem sok kis barátját ismerem a gyermekeimnek, akaratlanul is felmerül bennem a kétely, hogy direkt titkolják előlem őket. - Nem bánom, elmehetsz. De örülnék, ha éjszakára itthon lennél. nem szeretném, hogy egyedül bóklásszon azt sem tudom, hogy hol pontosan, hogy kikkel. Majd ha megismerem a lányt és a családját nem fogok ellenkezni, addig is az én szabályaim vannak érvényben. - Lucas! Megtennéd kérlek, hogy mellőzöd az ehhez hasonló megjegyzéseket a vacsora asztalnál? Főleg a húgod jelenlétében. Adalbert jóízűen nevetgél a pohár vajsörrel a kezében. - Én sem vagyok már kisbaba anya. méltatlankodik Rosie miközben egy falat tökös pitét tömköd a szájába. Felsóhajtok. Hosszú lesz ez az este. - Miért ne lenne rá igény? A divat nagyon sokrétű és főleg sokszínű. Tudnád, hogyha nem mindig ugyanabban a három melegítőben járnál. Mintha az apádat látnám, komolyan. Jamie sem a divatérzékéről híres. Töltök magamnak egy kis bort a megürült poharamba, hogy leöblítsem a mennyei vacsorát vele. - Máris úgy érzed, hogy kinőttél a játékból? olyan gyorsan változnak, hogy alig lehet velük lépést tartani. - Rosie? Sakk vagy kártya? nézek rá a lelkesebbik gyerekemre. - Megyek pipázni. Majd jövök. emelkedik fel Adalbert ültéből és már kint is van az előtérben. - Menjünk át a kisasztalhoz amíg a manók elvégzik a dolgukat. Luke, felkapcsolod a karácsonyi fényeket?
On Xmas, if you will try to stop me from doing anything, I will do that twice or more than that.
Furcsa rezdülést látok a mimikáján, mintha egy tőheggyel beszúrtam volna a páncélja részén miközben egyébként nem is az volt a célom csak egyszerűen kijöttek a szavak a számon. Csak egy illékony pillanat amíg sebzettség tükröződik róla, abban sem vagyok biztos, hogy konkrétan az én érdemem nem vetném el a gondolatot, hogy a múlt kísértetei jelentek meg lelki szemei előtt egy kósza látogatás erejéig. Meggondolatlan szavaimat rövid cseng követi. Nem tudom mi üthetett pontosan belé. Sokkal keményebb dolgokat is nevetve szokott lerázni magáról.. és ha valaki, akkor ő biztosan tudja, hogy milyen kis vadállatokat nevelget a Parkinson birtokon. Máris kibontakozóban lenne a karácsony első hevesebb szóváltása? Kihúzom magamat miközben a szemeit figyelem, de várakozásaimmal ellentétben nem próbálja meg letörni a szarvaimat, hanem enged és nem feszül bele egy kötélhúzásba velem. -Na ezt örömmel hallom.-mosolyodok el. Ezt nem könyvelem el győzelemnek egyszerűen nem ment bele egy olyan helyzetbe aminek egy förtelmes ajtócsapkodás lett volna a vége teljesen értelmetlenül. Kifejezéstelen arccal pillantok rá majd hitetlenkedve megrázom egy kicsit a fejemet. Na persze.. az lenne az első dolga, hogy kikérdezi az összes házimanót és információt szereztet velük, amint eltűnök a színről. -Tényleg ne csináld légy szíves. Hagyd, hogy ő mutatkozzon majd be.-nem tartom kizártnak, hogy a Roxforton keresztül megpróbálja kideríteni, hogy ki is a partnerem. Egyébként ez az egyik oka annak, hogy kifejezetten szeretem az iskolát. Kellően távol vagyok ahhoz, hogy ne tudja mindig rajtam tartani a szemét. Ennek ellenére szerintem sosem éltem vissza a bizalmával... legalábbis azt hiszem. -Anya....-már kezdenék is bele, hogy 16 éves vagyok és igazán megengedhetné, hogy ott aludjak, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, így most én hátrálok meg a vita elől. -Rendben, köszi.-jobb ez így. Legalább elengedett még így is, hogy nem voltam hajlandó megmondani neki, hogy kivel is vagyok együtt. Következő megjegyzésem különböző reakciókat váltott ki a családi asztalnál. Adalbert bácsi cinkos mosollyal az arcán nevetgél, Anya felháborodok, Rosie pedig fintorog. Na.. már volt értelme kinyitni a számat. -Nem..-rázom meg a fejemet nevetve. Nem áll szándékomban ennél érettebben viselkedni akár itt van Rosie akár nem. A húgom megszólalására azonban az én nevetésem is elhal. -De kisbaba vagy szóval örülnék, ha nem értenéd, hogy milyen hülyeségeket beszélek ilyenkor.-a lányok tényleg hamarabb felnőnek, mint a fiúk, de ez nem azt jelenti, hogy jól viselem, hogy máris ennyire érti azt amit beszélek. Vagy csak blöfföl. Nem tudom. -Nem tudom, nem értek hozzá..-emelem fel a kezeimet mintha megadnám magamat. Én sosem értettem a divathoz és valószínűleg soha nem is fogok. Főleg így, hogy elég anyának üzennem és egyből megüzeni, hogy mi a megfelelő viselet. -50%-ban őt látod...-kacsintok anyára. A külsőm szerintem az abszolút vegyes keveréke kettejüknek. Az arcformám inkább anyáé, a a hajszínemet apától örököltem. A személyiségem viszont abszolút az anyai vonalat hozza. -Igen, elmúltak a boldog gyermek évek.-rázom meg a fejemet tettetett szomorúsággal. Átvonulunk a nappaliba és intézem a fényeket amíg ők nekikészülnek a játéknak. Kényelmesen elhelyezkedek az egyik fotelban. -Anya!...-kezdek bele egy kicsit elgondolkozva és hezitálva. -Nem vagy magányos a tanév alatt?-kérdezem végül.
Nincs fontosabb dolog az életemben mint az, hogy a gyerekeimnek mindent megadjak amire szükségük van, anyagilag és érzelmileg is. Stabil hátteret nyújtani nekik, de őszintén, ez életem legnehezebb munkája. Úgy érzem, hogy bármilyen keményen is próbálkozom újra meg újra elbukom. Nem akarom, hogy a gyerekeim ugyanazt a hibát kövessék el, mint én, hogy ugyanabban a cipőben járjanak amit én már széttapostam. Vannak pillanatok – mint ez a mostani – is, amikor azt érzem, hogy teljesen fölösleges annyira erőlködnöm, hiszen a Parkinson vér nem válik vízzé és bármennyire is erőlködöm a kisördög kibújik belőlük. Máskor viszont, ahogy végignézek rajtuk elönt a büszkeség, mégiscsak klassz gyerekeket nevelek, sokkal empatikusabbak és nyitottabbak a világra, mint amilyen én voltam az ő korukban, ez pedig elág visszaigazolás ahhoz, hogy minden jól csinálok. Vagy legalább nem rosszul. Ez pedig reményt ad a nehezebb hétköznapok elviselésére. Mindig is tudtam, hogy elérkezik majd az az időszak, amikor a gyerekeim elkezdik felfedezni a szerelmet és mindent ami kézenfogva jár vele, ez nem újdonság, az élet velejárója, mégis kicsit mellbevágnak a szavai. Annak örülök, hogy van egy lány az életében, akivel felfedezheti a szerelmet, de nem akarom még távolabb érezni őt magamtól. olyan gyorsan elrepült ez a tizenhat év, mindjárt kész felnőtt, akinek nem lesz szüksége az anyjára. Jobb kezem a szívemre teszem, a balt pedig a magasba emelem. - Ígérem, hogy nem nyomozok, nem ütöm bele az orrom a dolgaidba, megvárom, amíg bemutatod nekem. nem könnyű, egyáltalán nem könnyű ilyen ígéretet tenni neki, de nem szeretném őt még távolabb taszítani magamtól, úgyhogy megteszem, és remélhetőleg nem csábulok el arra, hogy ne tartsam be. Néma bólintással fogadom a beleegyezését, végre valami amiért nem kell harcolnunk. Elengedem a kislány családjához, de ennyi, ennél többre ne is számítson amíg meg nem ismerem őt és a családját. - Te vagy a kisbaba vág vissza Rosie duzzogva. Ezen a jeleneten már én is elmosolyodom, habár a téma valóban nem az ő fülének való, de bármennyire is nehéz beismerni tudom, hogy nemsokára őt is érdekelni fogj az első fiú. Merlin szakállára, lehetne kicsit könnyebb a dolgom. Újra elmosolyodom. Ilyenkor, amikor ennyire pimaszul vigyorog Jamiet látom teljes mértékben visszkösszönni az arcvonásaiban. Sokkal jobban hasonlít az apjára, mint azt hinné, legalábbis én nagyon sok hasonlóságot látok kettejük között. Bár Jamievel nem ért véget túlságosan szépen a házasságunk, azért tény, hogy szerettem őt és ennek a szerelmnek köszönhetem a gyerekeimet is, bármilyen nehéz most a kapcsolatunk értük örökké hálás leszek neki. Vacsora befejezése után átvonolunk a nappaliba, hogy a manók kényelmesen végezhessék a munkájukat, mi pedig beszélgethessünk még egy kicsit az ajándékozás előtt. Szeretem az ünenpeket, mert ilyenkor mindketten itt vannak velem és számomra ez az igazán nagy ajándék. Rosie lelkesen kavarja a varázslókártya lapjait, majd egyenként kiosztja a lapokat. Kezembe veszem a saját pakliman, minden kártyadarabon más és más varázsló illetve boszorkány mocorg, a lap szélén pedig különböző színek jelölik a számokat és mintákat. A mozdulatom azonban megakad Lucas szavait hallva. Kikerekedett szemekkel nézek rá. Pontosan tudom, hogy mire irányul a kérdése, de úgy teszek, mintha teljesen összezavarna. - Magányos? kérdezek vissza felvont szemöldökkel. - Miért lennék magányos? Hiszen itt van nekem Adalbert, és tudod, hogy milyen sok a munkám a minisztériumban és a szalonban is, nincs időm magányoskodni. bíztató mosolyt küldök felé. Nem tudom, hogy honnan jött ez hirtelen neki, de összeszorul a szívem a gondolatra. Neki nem kellene aggódnia miattam, felnőtt vagyok, megoldom a saját életem. - Nem kell aggódnod miatta, jól vagyok. leplezem újra egy mosollyal a zavart amit okozott. Magányos vagyok, de ezt így még önmagamnak sem ismertem be eddig. - Miért jutott ez most eszedbe?
On Xmas, if you will try to stop me from doing anything, I will do that twice or more than that.
Hiába tűnhetne úgy egy külső szemlélőnek, hogy a családunk igencsak nehezen boldogul, amikor a négy fal közé szorulva túlságosan hasonló személyiségeink egymásnak feszülnek szerintem mindenki belátná, hogy ezek ellenére képesek lennénk tűzbe menni egymásért. Ha nincs más dolog amivel foglalkozhatnánk, akkor hajlamosak vagyunk egymással kekeckedve feszegetni a másik tűrőképességét. Bele sem akarok gondolni, hogy milyen lehetett anya az én koromban. Ha találkozhatnék a 16-17 éves énjével, akkor vagy egyből megtalálnánk az összhangot, vagy, amit én személyesen esélyesebbnek tartok, pálcát rántva próbálnánk meggyilkolni egymást, miközben meg sem hallanánk a másik hangját a sajátunktól. Az évek sokat lágyítottak a természetén azt még én is észrevettem, főleg, amikor már nem csupán egy hanem két személyes lenyomatával kellett megbirkóznia a mindennapokban. Rosie sem egyszerű. Ő mégis egészen máshogyan pimasz, hiszen ő még éppen csak bontogatja a szárnyait, de ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy még rajtam is túl fog tenni, amint teljes vállszélességgel belép majd a kamaszkor sűrű erdejébe. Na akkor én biztos nem jövök többet haza még ilyen alkalmakra sem, mint a Karácsony. Elég nekem az, hogy még egy darabig el kell majd viselnem az iskolában, hogy végignézhetem növekvő igazságérzetét. Igyekeztem halogatni a nagy bejelentést, miszerint már igenis van egy olyan lány az életemben, akihez már nem csak egyszerű baráti szálak fűznek, hiszen tisztában voltam azzal, hogy anya hiába igyekezett követni a legtöbb esetben a szívét ez nekünk Parkinsonoknak presztízs kérdés is, hogy kivel állunk össze. Sokat változott a világ, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy az aranyvérű családok hírnevének alakulásából ezt a tényezőt ki lehessen zárni. Mérhetetlenül bízok abban, hogy majd elnyeri anyám tetszését, habár ha ez nem így alakul az még nem jelenti egyből azt, hogy lemondanék a kapcsolatomról emiatt. -Köszönöm.-bólintok végül egy kicsit megkönnyebbülve az ígéretére. Ha már hangosan kimondta, akkor az úgy is lesz, bár tudom, hogy ez mekkora kihívás lesz a számára. A tudás hatalom. Ő pedig ilyen szempontból nem szeret lemondani az erejéről, de talán megnyugtatja majd a tudat, hogy csak időt kértem a bemutatáshoz, nem pedig kizárni akarom őt teljesen. -Na ezzel aztán jól megmutattad..-nevetek egyet az orrom alatt a húgomra megforgatva a szemeimet majd alig láthatóan, de meg is csóválom a fejemet. Akármilyen őrületes tempóban kezdett el felnőni ahhoz, hogy már gond nélkül megértse azt a sok sületlenséget, amit képes vagyok beszélni, attól még képtelen vagyok nem a kislányt látni még mindig benne. A bátya vagyok. Ez pedig sosem fog megváltozni és attól függetlenül, hogy sokszor képes lennék belefojtani a megbűvölt csokiszökőkútba a Mézesfalásban igyekszem rá vigyázni. Még olyankor is amikor mérhetetlenül megnehezíti még azt is, hogy minimálisan kedvelni tudjam. Miután átvonulunk a nappali meleg, otthonos légkörébe én elkényelmesedve hagyom, hogy a gyomrom elkezdjen megbirkózni mindennel, amit csak beletuszkoltam. Lustán pihentetem rajtuk a tekintetem miközben ők nekikészülnek a játéknak. Nem tudnám megmondani pontosan, hogy honnan is ered a kérdésemet kiváltó gondolat, de sosem voltam az a fajta, aki sokáig tépelődik. Inkább kinyitom a számat és válaszokat kutatok. Látom az arcán egy pillanatra átsuhanó zavart, amit korábban még talán sosem láttam. -Na ja... látom mennyire itt van neked Adalbert bácsi..-nevetek egy rövidet kicsit megcsóválva a fejemet. Annak ellenére, hogy imádom a nagybátyám, mert ő is kedveli az én természetemet, tudom, hogy sokszor anya számára korántsem kielégítő társaság. Sőt. -A munka meg.. olyan mintha azt mondanám, hogy nem vagyok magányos, hiszen mások is ülnek a tanteremben. Tudom, hogy vannak körülötted emberek, de egy zsúfolt koncerten is érezheted egyedül magadat.-ohh Merlinre. Micsoda mélyen szántó gondolatok. Volt valami a sonkában? -Há' nem tom'..-vonom meg vállamat egy pillanatra. -Csak tényleg keveset vagyunk együtt. Én pedig közelebb vagyok a 20-hoz, mint a 10-hez... Rose meg.. őt hagyjuk.-intek egyet elengedve ezt a részét a gondolatomnak. -Mi van velem?-emeli rám a tekintetét a lapjairól. -Hát hozzád meg sok sikert...-nevetek egyet szórakozottan. Kétségem sincs afelől, hogy még nálam is idegörlőbb tini lesz, és ezt csak megerősíti a grimasz, amit nekem címez. -Nem ebben az időszakban szokott megfordulni a felnőttek fejében, hogy mi lesz velük, amikor a gyerekeik szépen lassan kirepülnek?-kérdezem kicsit felvonva a szemöldökeimet.
Anyának lenni egyszerre átok és áldás. Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem, hogy ezeket a gyerekeket nevelni, életem egyik legnehezebb feladata. Minden egyes nap kihívások elé állítanak, és folyamatosan tesznek arról, hogy ne unatkozzak. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen gyorsan felnőnek, de repes a lelkem, mert végig nézek rajtuk és büszkeség tölt el. Nem vagyunk tökéletesek, a kívülállók szemében talán ridegnek tűnhetünk, de kétségtelen, hogy tűzbe mennék a gyermekeimért, ha arra kerülne sor. Minden, amit azóta cselekszem, hogy Lucas meglátta a napvilágot értük van, és bár sokszor megbotlom, a célom előttem lebeg és ezért mindent megteszek. A legfontosabb az ő jólétük, az, hogy jobb mágusokat neveljek belőlük, mint amilyen én lettem. Értkesebbek legyenek a társadalomnak. A Parkinson gőgöt nem könnyű levetkőzni, de azt hiszem, hogy eddig egészen jól csinálják. Nem könnyű elengedni a fiam kezét, hagyni, hogy a saját útját járja, hogy felfedezze mindazt ami ennek a kornak a szépsége, de mégis megteszem, mert most erre van szüksége. Néha elengedni jobb megoldás, mint magadhoz láncolni. Minden másképp akarok csinálni, mint ahogyan az én szüleim csinálták. A maguk módján talán ők is jót akartak, csak könnyen felmerül a kérdés, hogy kinek. Maguknak vagy nekem? Amikor átvonulunk a nappaliba, Rosie azonnal le is csap a kártyára és lelkesen pakolja a paklit, osztja a lapokat. Az én figyelmem azonban most Lucas foglalja el. Szinte megrögönyödve hallgatom őt. Ez a gondolat hogyan jutott egyáltalán eszébe? Neki nem kellene az én folgaimmal, a lelki békémmel foglalkoznia. Ő a gyerekem, neki az a dolga, hogy önfeledten élje a saját életét, hibázzon, szerelmes legyen, élje az életét, nem az anyját istápolja. De azért jól esik, hogy gondol rám. Elmosolyodom. - Ki vagy te és hova tetted Lucast? a fiam kezd felnőni? Mik ezek a mély gondolatok? Ez a figyelmesség? - Azért még van pár év a húszig. tulajdonképpen mindegy hány éves, örökké az én kicsi fiam marad, akkor is, ha ez nem tetszik neki. - Egyébként meg, mindegy hány éves vagy, anyádra szánnod kell az idődből, külnben húsz évesen is elgáncsollak a seprűvel közelebb hajolok hozzá, hogy beletúrjak a kócos tincsekbe. Nem, a testi fenyítés nem eszközöm és nem, természetesen nem áll szándékomban bántani, ez csak egy vicc, biztosan nem érti félre. - Veled sem könnyű nehogy azt higgye, hogy csak Rosi okoz fejtörést nekem, ő sem könnyíti meg a dolgom, ha éppenséggel olyan napja van. - Még van jópár évem addig amíg ténylegesen kirepültök a fészekből, emiatt ne aggódj most még. Hidd el, nem vagyok magányos, minden rendben van. Ne aggód oké? nem mondom, hogy soha nem érzem magam egyedül, hiszen mindnekinek szüksége lenne egy társra, de nem fogom feláldozni a szabadságom senki kedvéért. Ez az állapot sem tart örökké, majd lesz máshogy is, de most...elvagyok. Azt hiszem ez a jó szó rá. Magunkhoz lebegtetek két pohár bort, egyiket Lucasnak, a másikat magamnak. - Most kivételesen megihatsz velem egy pohárral, ha szeretnéd. Malfoy bor, tökéletes az alkalomhoz. én magamhoz veszem a saját poharamat és miután belekortyolok az édes nedűbe le is teszem az asztalkára. Rosie felé fordulok, egy kicsit a játékra tudjak koncentrálni. Miközben leteszem az egyik halkan nyávogó fekete macskás kártyát a halomba, újra megszólalok. - Szerenétek kibontani az ajándékaitokat?
A karácsony az egyik kedvenc ünnepem, különöseN azóta, hogy gyerekeim vannak. Nem mondanám, hogy szentimentális alkat vagyok, de ilyenkor mindig kicsit ellágyul a szívem. Imádom, hogy mind a két sárkányfiókám itthon van ilyenkor és bár rendszerint a holnapi napot egyedül töltöm – a válás óta- a mai napot mindig kimaxolom. Már amennyire ebben partnerek a gyerekeim. Megigazítom sötétzöld ruhámat mielőtt leballagok a nappaliba, hogy ellenőrizzem a manók munkáit. A lakást átjárja a fehéj és almáspite mennyei illata. A karaácsonyi fények már a helyükön, az ebédlőasztal fölött lebegnek a gyerták, a sarokban áll a fa, a manók ide-oda rohangálnak a nappali és konyha között. Egyelőre elégedett vagyok a látvánnyal. Az asztal tökéletesen meg van terítve, az előétel már az asztalon várja, hogy a családdal körbeüljük. 
