Hollyn & Theo III.

Mélyen beszívom a levegőt, majd sóhajtok, és a szemeimet forgatom, amikor elkezd utánozni. - Olyan vagy, mint egy öt éves. Egy kis genyó öt éves – ingatom a fejemet, aztán elkezdek nevetni. Egy óvodás, aki más lányok cicijéről magyaráz nekem. Erre a gondolatra pedig még jobban nevetek. - Komolyan mondom, mázlid, hogy ilyen helyes pofid van, és nem szívesen tennék kárt benne – bökök felé grimaszolva, megjátszott fenyegetően. Az agyamra megy néha. Nagyon. És nyilvánvaló, hogy abszolút nem vagyok normális, mert ennek ellenére is oda vagyok érte. Ha nagyon őszinte akarok lenni, olykor még azt is élvezem, amikor felidegesít. Az élet időnként túl unalmas, egyhangú, kiszámítható. Hát... mellette nem az.

Tetszik az a kíváncsiság, izgatottság, ami a szemében csillan, amikor elárulom neki a titkomat a metamorfmágiáról. Látom rajta, hogy ez beindította a fantáziáját, de ez igazából egyáltalán nem zavar. Azt hiszem, ha más nézne így rám, ha más is tudna a titkomról, az zavarna. De benne tényleg bízom. Annak ellenére, hogy most is játszadozik velem. Persze tudom, hogy akkor sem adná tovább, amit most megosztottam vele, ha nem „fizetném meg” a hallgatását. A csibészes mosolyával azonban könnyen belevisz ebbe a játékba, hiszen ezekre a figyelemelterelésekre valószínűleg nekem is éppen annyira szükségem van, mint neki. - Hmm... Ha szükséges, bevetem ellened minden piszkos kis módszeremet... - válaszolom sejtelmesen, de aztán halkan megint kicsit elnevetem magam. Nem tartom magamat valamiféle démoni csábítónak, sosem tartottam, de azt gondolom, Theot már kezdem elég jól kiismerni, és van róla némi sejtésem, hogy milyen módszerekkel tudnék a kedvében járni.

Nailah felbukkanása először megijeszt, de rögtön utána meg is nyugtat. Ő képes előre érezni és jelezni a veszélyt, szerintem amíg a közelben van, biztonságban vagyunk, és ez jó. A Theo felől érzett hangulatváltozás azonban hamar felülírja ezt a biztonságérzetet, és elkezdek aggódni, illetve törni a fejemet, hogy mi is volna most a legokosabb. Visszafordulhatnánk, még nem késő. Csakhogy Theo erről hallani sem akar. Menetel tovább, előre, az ujjaimat szorítva, és a kezeinken át lassan, fokozatosan szivárog át belém is a feszültség. Ettől pedig egyre biztosabb vagyok abban, hogy többről van szó, mint óvatosságról, vagy a bennünket körülvevő sötétségben megbúvó ismeretlentől való egészséges félelemről. Ez valami több, mélyebb, valami fojtogató, amibe az ember képes belesüllyedni, és valóban fuldokolni. Nem tudom, hogy máris pánikrohama van-e, vagy még csak annak a küszöbén áll, de érzem, hogy ha továbbra is ugyanilyen célirányosan nyomulunk előre a Rengetegben, annak nem lesz jó vége. Ugyanakkor tudom azt is, hogy Theo nem kér a segítségemből, és ahogy ezt már egyértelművé tette, visszafordulni sem hajlandó. Muszáj hát taktikát váltanom, olyan módszerhez folyamodnom, ami remélhetőleg elér hozzá.  

- Oké, rendben. Én.. én sem akarok, csak... gondoltam, talán téged is ugyanúgy elfogott a borzongás ettől a helytől... Azt hiszem, az erdő így éjjel kicsit... ijesztőbb, mint vártam... - Nem igazán kell megjátszanom magamat, hogy riadtnak tűnjek, bár jelenleg jobban félek attól, hogy neki baja lesz, mint hogy bármi elénk ugorhat a semmiből. Elengedem az ujjait – egyébként is elzsibbadtak már a szorításától – és inkább átölelem a derekát. Félősen, bújósan, mintha ő jelentené a menedéket számomra, és ez valahol igaz is, de most én szeretnék neki az lenni. Abban reménykedem, hogy a közelségem kizökkenti egy kicsit a pánikhoz közeli állapotból; illetve a tipikus griffendéles hőskomplexusa, lovagiassága és ösztönei, hogy ha a saját félelmei helyett elkezd foglalkozni velem, ez felülírhatja azt, amit most érez. De igazából fogalmam sincs, hogy ez beválik-e.

Bár ezzel először csak gúnyolódom, de egy ideig Theo tényleg olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek, pimasz, kötekedős, de jókedvű és felszabadult, és nem esik nehezemre elnéznem neki az összes szemtelenkedését, mert jó újra ilyennek látni. Túl rég volt közöttünk ilyen könnyed a hangulat ahhoz, hogy ne akarjam kiélvezni, úgyhogy még azt is megbocsátom, hogy más csajok melléről magyaráz nekem, pedig szinte tuti hogy csak fel akart húzni ezzel a témával.

Ám a játékos jó kedvet így sem tudjuk elég sokáig élvezni, mert minél beljebb és beljebb kerülünk a Tiltott Rengeteg fái között a sötétben, Theo annál inkább megváltozik. Hamarosan nyoma sem marad benne a vidámságnak vagy pimaszságnak, merev és feszült lesz, és mintha egyre inkább csak előre fókuszálna - csak hogy nincs előttünk konkrétan semmi a sötétségen kívül. A pálcáink fénye csupán egy-két négyzetmétert képes megvilágítani körülöttünk, annál távolabbra nem ér el, ő mégis mintha a távolba révedne, miközben töretlen határozottsággal menetel előre. Épp csak a tekintete és az ujjai szorítása árulkodnak arról, hogy a magabiztossága csupán látszat, hogy valójában fél... És azt gondolom, már elég jól ismerem őt ahhoz, hogy tudjam, nem az erdő és annak hangjai ijesztik őt meg ennyire. Csakhogy hiába próbálom jobb belátásra bírni, megadni a lehetőséget, hogy visszaforduljunk, vagy épp elterelni a figyelmét, semmi sem segít igazán. Annyira makacs. Vajon kinek akar bizonyítani? És mit is pontosan? A Griffendéles természete néha meglehetősen bosszantó tud lenni.

Látom, hogy részben sikerül kizökkennie, amikor felém fordul, majd átkarol, de csupán részben érek célt ezzel nála. És most már tényleg igazán aggódom. Persze igen, az erdő ijesztő, tele különös hangokkal, nem árt felkészültnek lenni bármire, óvatosan nyomulni előre, de... Theo nem olyan, akit valóban ennyire meg tudna rémíteni néhány huhogó hang a sötétben. De félek rákérdezni. Tartok attól, hogy csak kiborulna, amiért faggatom, és újra bezárkózna előttem, az eddigieknél is jobban, vagy ami még rosszabb, még inkább felerősíteném, bármi is megy végbe éppen benne, ha arra koncentrálnánk.

- Mi nincs ott? - kérdezek vissza halkan. Próbálom értelmezni a szavait. Olyan mintha két időben vagy két világban létezne egyszerre, és félig nekem válaszolna, félig valami teljesen másról beszélne. Valamiről, amit csak ő lát, ő érzékel. - Teddy... Mi történik? Mit látsz? Történt valami itt az erdőben? - faggatom csendesen minden további ellenérzésem ellenére is, és közben próbálom kicsit lelassítani mindkettőnk lépéseit. Mintha ezzel visszahúzhatnám őt a jelenbe, kiszakítva abból a valamiből, ami felé ilyen sietősen igyekszik. - Kérlek, mondd el, mi a baj?

Szinte minden lépéssel érzem a növekvő feszültséget közöttünk, bennünk... benne, ahogy egyre beljebb jutunk a Rengetegben. Mintha a levegő fokozatosan válna egyre hűvösebbé. Hisz nem is olyan rég még könnyed hangulatban ugrattuk egymást, próbált felidegesíteni az exei emlegetésével, most meg... minden annyira más lett, és még csak nem is értem, miért. Persze a sötét, sűrű erdő tud nagyon ijesztő, sőt, nyomasztó is lenni, de ösztönösen érzem, hogy ennél többről van szó. Mintha Theo nem is itt lenne velem, mintha félig máshol járna, és olyan dolgokat látna, amiket én nem. Ettől pedig egyre tanácstalanabbá válok, és nem igazán tudom, mit kellene tennem. Több mindennel próbálkozom, esélyt adok arra, hogy visszaforduljunk, ha szeretne, aztán azon vagyok, hogy eltereljem a figyelmét, visszarántsam a jelenbe, ide hozzám... de valahogy nem jutok vele egyről a kettőre, csak követem őt, egyre növekvő aggodalommal, miközben ő egyre határozottabban és erősebben szorítja a kezemet, és egyre célirányosabban nyomul előre, vonszolva maga után.

Aztán azt veszem észre, hogy már nem is a szokott, kitaposott ösvényen haladunk, és bár sötét van, és nem ismerem olyan jól ezeket az utakat, de kezdem úgy érezni, hogy már nem oda tartunk, ahová eredetileg indultunk. Szeretném megkérdezni, hogy biztos erre akar-e menni, de akkor kijelenti, hogy mindjárt ott vagyunk, és inkább csendben maradok. Úgy vagyok vele, ha nem szólok közbe, ha türelmes vagyok, talán végre kiderül, hogy mi ez az egész. Szóval csak elmotyogok egy „okét”, és egy kicsit megszaporázom a lépteimet, hogy könnyebben tudjam tartani vele a lépést.

- Hogy mi van ott? - kérdezek vissza értetlenül a magyarázatára, mert ahogy követem a pillantását, én az ég világon semmit nem látok. De már egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem ugyanazt látjuk, hogy ő csak félig van itt velem, és talán félig egy emlékben. Erre utal az is, amilyen magabiztosan járja ezt a kevésbé ismert ösvényt, és az is, hogy annak végén egy tisztásra érünk ki, amelyről én eddig nem is sejtettem, hogy itt van. Ő azonban egyértelműen jól ismeri már ezt a terepet.

Megállunk az erdő szélén, mondhatni megtorpanunk, aztán csak meredünk előre a semmibe, amit a hold és a csillagok csak alig-alig világítanak meg. A Theoból jövő feszültség, félelem és más számomra behatárolhatatlan érzések pedig körbevesznek, szinte fojtogatnak. Vagy lehet, hogy önkéntelenül felejtek el levegőt venni, amint azt várom, hogy kiderüljön, miért vagyunk itt. És amikor Theo végre elkezd beszélni... őszintén szólva először nem is tudom, hogyan kellene reagálnom. Nem is értem azonnal, időbe telik, mire értelmet nyernek a szavai a fejemben. Akkor azonban a szívem kicsit meghasad érte. Csak figyelem, hallgatom őt, és bennem is felelevenednek a Roxmortsban történtek emlékei – mert már nem kétlem, hogy arra a napra emlékezik vissza. Az a nap sokunkban örökre nyomot hagyott. A sok veszteség, a pusztítás és halál, ami körülvett akkor bennünket... Ijesztő, nyomasztó, fájdalmas... Néha nem is tudom, hogyan voltam képes ép ésszel kikerülni belőle. De azt hiszem, én valóban a szerencsésebbek közé tartoztam. Annyira arra fókuszáltam akkor végig, hogy a hozzám legközelebb állókat védjem, és épségben kijuttassam onnan, hogy többnyire képes voltam kizárni minden mást, elvonatkoztatni valamennyire a valóságtól, és bátornak maradni. Hiszen ott volt az akkor még csak két éves kisöcsém, ott volt a bátyám, és ott volt Theo is, és elsősorban őket kellett szem előtt tartanom. Az pedig, hogy ők végül mind túlélték, épségben átvészelték azt az őrületet, segített abban, hogy talpra álljak utána. De ez nem azt jelenti, hogy nem érdekelt volna mások sorsa, vagy hogy ne kísértettek volna az emlékeimben. Többeken is próbáltam segíteni, ott voltak azok a harmadéves lányok is, akiket én magam láttam el és rejtettem el egy omladozó házban, mielőtt Munterék az életünkre törtek volna, és elszakadtunk egymástól Theoval. És jól tudom, hogy sokan fontos közeli hozzátartozókat veszítettek el, és az a májusi nap örökre gyásznappá vált az életükben. Ám mindezidáig nem is sejtettem, hogy Theoban is ennyire még nyomokat és sebeket hagyott az a nap. Persze gondoltam, hogy rá is hatással volt, mint sajnos mindenkire, aki lement akkor a faluba, és tudom, hogy sokat változott azóta, csak... sejtelmem sem volt, hogy ez belül ennyire felemésztette és megtörte őt. Könnyek szöknek a szemeimbe már csupán a gondolattól is, hogy mindezt ilyen sokáig magában cipelte elzárva. Bárcsak tudnám, hogy tehetném számára könnyebbé ezt a terhet!

Térdre ereszkedem előtte én is, és először csak a kezét fogom meg. - Annyira sajnálom, Theo. Sajnálom, ami történt, és sajnálom, hogy ezt egyedül kellett magadban hordoznod ilyen sokáig – mondom egy kicsit megszorítva az ujjait, majd egyik kezemet felemelve megsimítom az arcát, miközben a sajátomon könnyek gördülnek végig. - De nem a te hibád volt... Semmi sem a te hibád ebből, hisz... Biztos vagyok benne, hogy megtettél minden tőled telhetőt, hogy segíts, de... Az a nap... annyira sokan vesztek oda értelmetlenül... Olyan sokan voltak, akiken nem tudtunk segíteni, de... Legalább itt voltál vele. Itt voltál az utolsó pillanataiban, és nem kellett egyedül lennie. Hála neked, nem kellett egyedül meghalnia. És ez számít, hidd el, nagyon is sokat számít. - Nem tudom, kiről beszél, ki az, akinek itt kellett kilehelnie a lelkét ezen a mezőn, menekülés közben. A hallottak alapján talán egy diák, aki nem tudtam megvédeni magát... valaki, akit ismert. Lehet, hogy csak látásból, lehet, hogy közelebbről is. Talán egy barát volt... Akárhogy is, meg kell értenie, hogy nem az ő hibája, és hogy a legfontosabb, hogy vele volt, nem hagyta magára.  

Ahogy hallgatom Theot, összeszorul a torkom, úgy érzem, nyelni sem tudnék, a szívem fájdalmasan verdes a mellkasomban, könnyek mossák az arcomat, és csak szorongatom a kezét, mert fogalmam sincs, mi mást mondhatnék neki, mit tehetnék érte. Egyrészt hálás vagyok, hogy végre megnyílik előttem, megbízik bennem ennyire, beenged az égig érő falai mögé, és végre megérthetem, mi történt vele... Másrészt viszont végtelenül tanácstalannak és tehetetlennek érzem magam, mert szeretnék neki segíteni... Olyan nagyon szeretnék. Bármit megtennék, hogy enyhíthessem a fájdalmát... Ám sajnos én sem tudom, hogyan kell lelki traumákat feldolgozni. Pocsék vagyok ebben, talán még pocsékabb, mint ő. Mert ő legalább a maga módján megéli, kitombolja magát, dühöng, verekszik, elszív vagy felszív valamit. De én csak elzárom egy dobozba, és ha egy mód van rá, rá sem nézek többet. Egyszerűen csak próbálok nem gondolni azokra a rossz dolgokra, amik történtek velem, akár otthon, akár Roxmortsban, nem foglalkozni azzal, ami fáj, úgy tenni, mintha képes lennék kitörölni a saját emlékeimet. Ám ez itt most a legkevésbé sem segítene.

- Egyáltalán nem biztos, hogy én, vagy bárki más tudta volna, hogy mi a teendő. Aznap annyi halálos erejű átok és átkokkal meg veszélyes bűbájokkal átitatott golyó repkedett a levegőben, és... Még a legképzettebb, legtapasztaltabb medimágusok és gyógyítók sem tudtak mindenkin segíteni, minden sebet összeforrasztani. Értem, hogy felelősnek érzed magad, de... Egyikünk sem mindenható. A sérülést nem te okoztad. Nem a te hibád, Theo, nem te tehetsz arról, ami történt... - ismétlem újra és újra, hogy biztosan meghallja, hogy megértse. Közben pedig egyre inkább megszakad érte a szívem. Még sírni sem láttam őt soha, most pedig teljesen darabjaira hullik előttem, és annyira tehetetlennek érzem magam. - Sajnálom. Annyira sajnálom, Theo – suttogom. Bárcsak tudnám, hogyan segíthetnék! De csak annyit tehetek, hogy átölelem őt, szorosan, mintha ezzel egyben tarthatnám, és ölelem, ameddig csak úgy érzem, szüksége van rá. Ha kell, akár órákig, és még utána sem húzódom el teljesen, épp csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. És akkor pedig úgy döntök, egy másik titkolt képességemmel megpróbálom őt kihúzni őt abból a fájdalmas, véres emlékből, illetve a rideg, hűvös jelenből, a januári kopárságból és a holdfényes, borús félhomályból. Mert azt hiszem, segítene, ha most kicsit máshol lennénk, ha legalább csak néhány pillanatra nem szomorúság, hideg, és rossz emlékek vennék körül.

Szóval az illuzionista képességeimhez nyúlok, amelyben közel sincs akkora tapasztalatom, mint a metamorf mágiával, és nagy koncentrációt igényel, de lassan elhomályosul, majd eltűnik körülöttünk a táj, és helyette egy napfényes, meleg tengerpart homokján találhatjuk magunkat, a fülünkben a hullámok morajával, orrunkban a tenger sós illatával.

- Remélem, nem bánod... Úgy éreztem, jót tenne, ha kicsit „megszöknénk” a valóságtól és az emlékektől... - suttogom halkan, az ölelésből elhúzódva, de újra megfogva Theo kezét. - Szeretném, ha tudnád, hogy én tényleg nem hibáztatlak. És hogy nagyon fontos vagy nekem...

Csak rázza és rázza a fejét, amitől az az érzésem, hogy minden egyes szavam egyszerűen lepattan róla, mintha meg sem hallaná. Nem is akarja hallani, nem akarja tudomásul venni, hogy ami történt, nem az ő hibája, hogy én tényleg komolyan úgy gondolom, ő megtett mindent, amit abban a helyzetben lehetett. De megértem. Több, mint fél éve, nyolc súlyos hónapja hordozza magában annak a napnak a fájdalmas, véres, gyászos terhét... egyedül, magába zárva. Hosszú idő ez egyedül szenvedve, önmagát hibáztatva; valószínűleg beleivódott minden egyes sejtjébe az önvád, amit nem lehet két szóval kitörölni. Bárcsak megtehetném! Bárcsak meg nem történtté tehetném azt az egész napot! Bár úgy sejtem, sokan kívánjuk még ugyanezt, és ettől sajnos nem lesz kevésbé valóságos mindaz, ami történt, vagy a sok fájdalom, amit okozott.

Nem is erőltetem tovább a beszédet, a győzködést. Talán később, idővel... lassanként sikerülni fog, képes lehetek majd hatni rá, meggyőzni arról, hogy nem volt vétkes, de most egyedül annyit tehetek, hogy itt vagyok. Hogy meghallgatom, magamhoz ölelem, a támasza vagyok, miközben teljesen összeomlik, és kapaszkodó leszek, amikor készen állna rá, hogy újra felálljon. Végül, amikor úgy tűnik, már nem remeg és rázkódik már annyira az ölelésemben, hirtelen ötletem támad, és úgy gondolom, hogy talán többet is tehetek ennél. Ha csak rövid időre is, de teremthetek neki egy másik valóságot, ami nem ennyire keserű, gyászos, fojtogató. Egy képzeletbeli napfényes világot, ami egy kicsit elhomályosíthatja a rémes, sötét emlékeket.

- Igen, az én művem – bólintok lassan, az arcát nézve, amelyre kiül a csodálkozás. - A másik titkos képességem – ismerem be egy aprócska, kissé szégyenlős mosollyal, hisz ez már nem az első, amit prezentáltam ma előtte. Aztán... aztán azt mondja, szeret, és a mosolyom hirtelen meglepettségbe vált, a szám kissé elnyílik a csodálkozástól, és azt hiszem, levegőt venni is elfelejtek egy pillanatra. Csak pislogok nagy, könnyes szemekkel, amelyek már sokkal inkább a meghatódottságtól csillognak, és próbálom felfogni. Majd egyszerűen csak előre hajolok, és megcsókolom. Nem hirtelen, inkább lassan, óvatosan, mégis megannyi érzést közvetítve.

Ez a mai este igazi érzelmi hullámvasút. Nem rég még azért veszekedtünk, mert ismét verekedett miattam, és elkeserítettek a rólam keringő pletykák, aztán én verekedtem, de közben abban sem voltam biztos, hogy pontosan mi is van közöttünk. Most meg itt vagyunk ebben az álomban, ő levedlette előttem a páncélja minden gondosan felhúzott darabját, és azt mondja, szeret. Szinte beleszédülök a sok érzésbe, ami hirtelen átjár, és fogalmam sincs, mit kezdhetnék mindezzel, azon kívül, hogy beletöltöm a csókunkba, illetve abba, ahogyan az ujjaimat a hajába fúrom a tarkóján, ahogy belélegzem az illatát, ahogy szorosabban ölelem, miközben még a könnyeim sem apadtak el igazán.