Hollyn & Theo III.

A kupé, amit választok, egész vonatút alatt furán üresen marad. Amit igazából nem bánok, mert legalább tudok nyugodtan olvasni, és amúgy meg a legkevésbé sincs kedvem meghallgatni senki édes kis anekdotáját arról, milyen kellemesen teltek az ünnepek a családdal. Nálunk a karácsony csak a szokásos volt, semmilyen, de nem is azért utaztam haza, mert arra számítottam, hogy idén majd kivételesen minden csodás lesz, emberszámba vesznek, és hasonlók, hanem azért, hogy a saját szemeimmel lássam, a kisöcsém jól van-e.

Néha a szemem sarkából látom, ahogy a kupé üvegajtaja előtt egyesek összesúgnak, kuncognak, de nem veszem magamra. Nem izgatnak. Ám amikor a fiáker, amit befoglalok, szintén üresen marad mellettem, majd megérkezve újra és újra találkozom az összesúgás jelenségével, már kezdem sejteni, hogy talán valami nincs rendben. És mégis... mikor a hátam mögött először meghallom egyesektől mormolni az ócska ribanc kifejezést, még próbálom elhitetni magammal, hogy nem rám értették, vagy csak félreértettem valamit. Bár jelenleg nem jut eszembe semmi egyéb olyan szó, ami hasonlóan csengene.  

Az asztalunknál helyet foglalva néhány ismerős arc rám mosolyog, és ezt már jóval megnyugtatóbbnak találom. A kis másodikos Tommy foglal helyet mellettem, aki ősszel csatlakozott a suliújsághoz, és mint lektortól, szeretne tanácsot kérni tőlem a legújabb cikkéhez. Nem az első eset, a helyesírás egyelőre nem az erőssége. Ám mielőtt választ adhatnék a kérdésére, Theo terem mögötte, és majdnem szó szerint felrántja mellőlem, majd elzavarja. Szegény kölyök fejvesztve menekül az asztal túlsó felére. Én pedig kikerekedett szemmel, elképedve meredek a Griffendélesre. - Merlin nevére! Te meg hogy nézel ki? - Könyörgöm, még csak alig egy órája érkeztünk vissza a Roxfortba. Mikor volt ideje máris összeverekedni valakivel? Ez hihetetlen.

De a szeme körüli egyre sötétedő karikánál és a verés kezénél jóval megdöbbentőbb, amit a fülemhez hajolva közöl velem. Úgy érzem magam, mint akit hirtelen leöntöttek egy nagy vödör jeges vízzel. Körbe nézek a teremben. Rengeteg szempár szegeződik ránk jelenleg. És egyszerűen lebénít a felismerés. Hát emiatt van? Ezért súgnak össze lépten-nyomon a hátam mögött? Bár valószínűleg Theo most nagyobb látványosságot jelent, ahogy véresen, fújtatva áll felettem.

- Ez... komoly? - pillantok fel rá végül. Érzem, ahogy minden vér kifut az arcomból, és falfehérré válok. - Ezért nézel így ki? Megint összeverekedtél Andréval? - Ebben a pillanatban nem igazán jut el a tudatomig, hogy ez mit jelenthet, hogy esetleg ő is elhiheti a pletykákat, és hogy ez mennyire bántó, mert túlságosan letaglóz a tény, hogy valóban ilyeneket pletykálnak rólam. És hogy azok a ribancozások tényleg nekem, illetve rólam szóltak.

Zavartan pillantok Theora, a homlokom ráncolva, és kicsit megrázom a fejem. Még mindig alig tudom felfogni, hogy itt vagyunk nem egész egy órája, és máris összeverekedett valakivel. De ezzel most nem igazán tudok foglalkozni, mert őszintén, ez most a legkisebb gondom. Tekintetemet visszavezetem a jelenlevőkre. Nem értem. Nem értem, ki vagy miért találna rólam ki ilyet. Nem értem, miért terjesztenék. Mármint tudom, hogy a diákok néha nagyon gonoszok tudnak lenni, főleg a mi korosztályunk. De akkor is.

Mi van, ha André találta ki a dolgot? Lehetséges volna? Azt hittem, a barátom, hogy kedveljük egymást, de ennek volna a legtöbb értelme, hisz máskülönben miért hinnék csak úgy el ezt mások? Komolyan ennyire bánthatta az önérzetét, hogy Theo után mentem akkor este, hogy képes volna ilyenre? Ó, faszom!

- Ha megtaláltad, szólj! Nekem is volna vele elbeszélgetni valóm  – jegyzem meg anélkül, hogy újra Theo felé néznék, bár érzem, hogy közben leült mellém a padra. De csak mikor újra megszólal, fordítom felé újra a fejem.

- Miért mondanak...? Én azt honnan tudhatnám? - kérdezek vissza értetlenül. - Várj! Ugye nem azt akarod mondani... hogy te is elhiszed ezt a...? Te most komolyan erről akartál beszélgetni...? Számon kérni, vagy mi? - A hangom egyszerre gúnyos és dühös. Ne már! Bassza meg! A múltkori után megint itt tartunk... Megkérdőjelezi, ahogy iránta érzek... Elhiszi, hogy képes volnék... Fúj! Csak... Fúj! - Menj a francba, Theo!

Tekintetemet megint a közelben levők felé kapom. Folyamatosan érzem, ahogy bámulnak, látom a szemem sarkából, ahogy összesúgnak. Basszák meg mind! Mind, akik elhiszik, és akik tovább adják ezt a pletykát. Ökölbe szorul a kezem! Most már nem leforrázva érzem magam. Dühös vagyok. Mindannyiukra. Rámeredek a legközelebbiekre, de legszívesebben átrántanám őket az asztal felett, és jól megráznám őket. Mindet. Egyenként. - Mit bámulsz? Nincs jobb dolgod, bassza meg! - dörrenek rá egyikükre, amire többen is elkapják rólam a tekintetüket, de ez rajtam már nem segít. El akarok tűnni innen, a pillantásom kereszttüzéből. Étvágyam már úgysincs. Szabályosan rosszul vagyok tőlük.  

A fejét rázza és egyértelműen az arcára van írva, hogy miért. Hogy mi a terve Andréval. És nem tudom megállni, hogy ne forgassam a szemeimet erre, de közben meg most kivételesen a legkevésbé sem izgat, hogy megint bunyózni akar. Ha én találom meg Andrét előbb, valószínűleg én is előbb ütnék, mint kérdeznék amúgy is.

Az orrlyukaim kitágulnak, élesen szívom be a levegőt, amikor Theo visszakérdez. Merlin faszára már! Ezt nem gondolhatja komolyan! Mármint, ha eltekintünk attól, hogy milyen szarul esik a részéről még a feltételezés is, és esetleg próbálom az ő szemszögéből nézni, hogy mondjuk éppen csak megfordult a fejében a gondolat, hogy esetleg igaz is lehet, de bakker. Hát nem látja rajtam, hogy mennyire felháborít ez az egész? Nem egyértelmű a válasz? Muszáj még rákérdeznie is? - Ennek a történetnek pont csak a fele igaz, te szerencsétlen! - förmedek rá ingerülten. Ne idegesítsen már fel! - Azt esetleg nem akarod megkérdezni, hogy melyik fele? - Jelenleg azt sem tudom, kin tölteném ki szívesebben a haragomat: rajta, vagy mindenki máson körülöttünk. Ő is épp annyira megérdemelné, mint a többiek.

- Egek! Most meg mit... mit művelsz? - kérdezem elhűlva, tágra nyílt szemekkel, mikor felpattan mellettem a padra, majd onnan az asztalra is. Hát ez csodás! Eddig csak arról sugdolóztak a hátam mögött, hogy micsoda ócska lotyó vagyok... most már arról is beszélhetnek, hogy Theo meg szájába lépne bárkinek, aki csak megemlíti a nevem. A tenyerembe temetem az arcomat, amíg befejezi a rögtönzött műsorát. - Ezt nem hiszem el – motyogom magamnak.

- Köszi. Kösz, Theo, tényleg. Eddig még nem bámultak rám elegen, így azért mégis csak jobb. - Most, hogy már tényleg minimum a fél nagyterem bennünket figyel. Theo megindul kifelé a folyosóra, én pedig utána, de félreértés ne essék, nem azért, mert elfüttyentette magát. Hanem mert tényleg elég volt ennyi mára a szereplésből. Úgy hét-nyolc méterre lehetünk a tölgyfa ajtótól, amikor André belép rajta.  

- Hé, baromarc! - rántom elő a pálcámat, és egyenesen rá szegezve indulok felé nagy lendülettel. - Mi lenne, ha nem terjesztenél rólam hazugságokat?
- Most mi a problémád, Holls? Nincs mit szégyellni. Igazán ügyesen csináltad, nagyon tehetséges vagy. - Fordul felém kaján vigyorral az arcán. - Főleg, amit a nyelveddel... - mielőtt befejezhetné a mondatot, vagy alaposabban is végig gondolhatnám, mit teszek, már szórom is rá az Expelliarmust. Annak erejétől hátra vetődik, majd seggen csúszik vissza ki a folyosóra. És mire felkászálódhatna a földről, én már rajta vagyok, és ütöm, ahol érem. Nem, jelenleg egyáltalán nem gondolkodom. Csak ki akarom verni belőle a szart is.  

Látom rajta, hogy nem tetszik neki a válaszom, úgy egészen legbelül kicsit talán meg is bánom a goromba megszólítást, de amúgy meg mégis mit várt? De tényleg. Hisz azzal, hogy elhiszi, amit így félhallomásból hallhatott, és nekem szegezi a kérdését, valójában ő is pont úgy leribancozott, mint a többiek a hátam mögött. Még ha nem is szó szerint, de pont annyira rosszul esik tőle.

Nem akarom magam most azzal fárasztani, és nincs is rá energiám, hogy vitába szálljak vele arról, miért is nem volt szükség arra a jelenetre, amit az imént előadott. Most minden energiámat egy valakinek tartogatom, és az André. Bár talán még volna önuralmam, hogy csak leüvöltsem a fejét, hogy a keresettlen szavaimmal szépen helyretegyem őt, esetleg az arcába küldjek valami csúnya rontást. De amikor elkezdi ecsetelni, hogy milyen ügyes voltam abban, ami igazából meg sem történt, egyszerűen elpattan bennem valami. És ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekel, hogy hányan néznek, hogy valószínűleg büntetőmunkát kapok majd. Nem érdekel az sem, hogy minden bevitt ütés után egyre jobban sajog a kezem. Sosem gondoltam volna korábban, hogy ilyenre képes lennék. Persze tudom, hogy van bennem is bőven elfojtott feszültség, indulat, ami az utóbbi egy évben amúgy is csak még több lett, de nem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet. Vagy hogy valaha ne lennék képes ezt uralni.

Theo figyelmeztetését nagyon távolinak hallom, és még akkor is André után kapadozom, hogy csak még egy utolsó ütést rá mérhessek, amikor már a két karomat is hátra fogja. - Azt hiszem, a javasasszonynak már így is több mint elég dolga lesz a fejével - felelem végül félig hátra pillantva, és nagy levegőt véve tényleg próbálok végre lehiggadni.

- Te beteg vagy, Hollyn! Őrült, teljesen őrült! - köpi felém André a szavakat, miközben ketten épp felsegítik, majd kézfejével letörli a vért a szája sarkából. - Mindketten azok vagytok – pillant el a vállam felett, feltételezem, hogy Theora. - Meg is érdemlitek egymást...  

- Ó, hát köszi - vágok vissza nem túl eredetien. De őszintén szólva kissé összeszorul a gyomrom attól, ahogy most rám pillant. Ahogy most mind néznek rám. Egy részük szánakozva, a többség pedig elborzadva. Egy kicsit én is elborzadok magamtól, de nem tetszik ez az érzés. Ezért inkább újra lendületet merítve a haragomból, lépek egyet vissza André felé. - Te pedig egy undorító patkány vagy. És csak hogy tisztázzuk: még bottal sem piszkálnám meg soha a csoffadt kis micsodádat! - Na nem mintha valóban tudnám, hogy mekkora van neki, de elég miniatűr farka lehet, ha ilyen undorító pletykákkal kell kompenzálnia.

- Menjünk, Theo - nyúlok a keze után hirtelen, csak mert a szemem sarkából feltűnik, hogy nem is egy, hanem rögtön három tanár is felénk tart. Ha beérik a csoportosulást, már valószínűleg két másodperc alatt kiszúrják a zilált külsőnket a tömegből.

Ritkán veszítem el ennyire a fejemet. Vagy talán ENNYIRE még soha. De ismerjük el, André megérdemli. Egy durrfarkú szurcsóknál is undorítóbb, aki képes ilyen pletykákat kitalálni és terjeszteni egy lányról, úgyhogy az a minimum, hogy jól beverem a képét. És lehet, hogy a körülöttünk levők pillantását látva érzek némi megbánást, de még túlságosan tombol bennem a düh ahhoz, hogy hagyjam eluralkodni rajtam. Valószínűleg tudnék még néhány keresetlen szót a fejéhez vágni, de... prefektus vagyok és a kviddics csapatban a hajtó pozícióm is épp elég fontos a számomra ahhoz, hogy ne akarjak lebukni a közeledő tanárok előtt, azért amint észreveszem őket, inkább menekülőre fogom. Bár jelen pillanatban azt sem tudom, merre is vagyok arccal, úgyhogy mikor Theo átveszi az irányítást, inkább rá bízom magam. Egy lány mosdóban kötünk ki végül, de ez közel sem lep meg annyira, mint az az intenzitás, amivel magához ránt, és megcsókol. De a lelkesedése ragadós, a feszültség, az adrenalin még tombol bennem, szóval könnyen átveszem a ritmusát, és csókolom őt hasonló szenvedéllyel.  

- Áh, milyen szerencsés, hogy ilyen sok tapasztalatod van már abban, mit érdemes csinálni ilyen esetben. - Szarkasztikus megjegyzésnek szánom, de valamiért jelenleg túlságosan szórakoztat a dolog ahhoz, hogy teljes szívvel gúnyolódjak ezen. A mosolyom is erről árulkodik. Megnyitom az egyik csapot. - A tiédet is - húzom a kezét magammal a csobogó víz alá, és finoman lemosom róla a rászáradt vért.

- Tudod... volt egy pillanat, amikor majdnem neked is bemostam egyet – jegyzem meg, csak félig pillantva fel rá a kezeinkről. - Épp elég szívás, hogy mindenki ilyeneket pletykál rólam a hátam mögött, de... - Sóhajtok. Valahol én is tudom, hogy a szánalmas szeretetéhségem miatt volt rá példa, hogy könnyebben beadtam a derekam egy pasinak, mint illene. De azért ennyire nem vagyok könnyen kapható. Nem fogok letérdelni egy pasi elé sem, csak azért, mert jófej vagy kedves volt velem. - Én nem vagyok ilyen, oké? - Ezt muszáj tisztáznom. Egyszerre dühít és bánt a gondolat, hogy Theo ilyeneket gondolhat vagy elhisz rólam. Főleg most, hogy mi... Na igen. Még egy dolog, amit jobb volna egyértelműsíteni.

- Öhm... - elzárom a csapot, de még mindig nem engedem el Theo kezét. - Szóval akkor... mi most... együtt vagyunk, ugye? Csak mert azt hiszem, ezt még így nem mondtuk ki, és a múltunkat tekintve talán jobb, ha nem fél szavakból próbáljuk megérteni egymást - vonok vállat, az arcomra kirajzolódó mosoly pedig egyszerre tűnhet egy apró fintornak és egy kisebb sunyi vigyornak, mégis van mögötte egy árnyalatnyi szégyenlősség is.

- Óóóóó hogy ti milyen cukik vagytok! - tűnik fel hirtelen mellettünk egy áttetsző, szemüveges copfos lány ábrándos tekintettel. - Milyen jó lehet élni és szerelmesnek lenni...
- Uhh, Myrtle, ne már! - Egyrészt a frászt hozta rám, másrészt meg... tényleg ne már! - Megéheztem, és amúgy is vissza kéne mennünk a nagyterembe – ragadom meg ismét Theo kezét, de csak a folyosóig vonszolom magammal.
- Persze, semmi gond, hagyjatok csak magamra – hallatszik az ajtón túl is a szellem nyafogása. A szemeimet forgatom.

- Igazából semmi kedvem visszamenni a terembe, de tényleg éhes vagyok. Mit gondolsz, van rá esély, hogy kaphatunk valami ehetőt a konyhánál a manóktól? - Úgy két éve egyszer belógtam oda, és megpakoltam a zsebeimet, de az mondhatni vészhelyzet volt, viszont kérni még sosem próbáltam tőlük. Fogalmam sincs, ilyen szempontból mennyire barátságosak.

Máskor valószínűleg maró gúnnyal fogalmaztam volna meg a megjegyzésemet, hogy éreztessem vele, mennyire nem oké, hogy lépten-nyomon verekedésbe keveredik, de most egyrészt borzasztó álszentség lenne tőlem, másrészt perpillanat annyira nem is idegesít a dolog. Ezt nyilván látja is rajtam, erről árulkodik a komisz mosolya is, amit látva bakker szó szerint kihagy egy ütemet a szívem. A fenébe veled, Nott! - Hááát persze, megvan az előnye... - válaszolom égnek emelve a tekintetem, mégis mosolyogva. Aztán ő forgatja nekem a szemét, de azért megengedi, hogy az ő kezét is hidegvíz alá tartsam, és lemossam róla a vért... ami, gondolom, részben az övé, részben meg még mindig fogalmam sincs, hogy kihez tartozhatott. Theo aztán viszonozza a gesztust, a kérdésére pedig megvonom a vállam. - Egy kicsit. Nem vészes - pillantok fel a kezeinkről az arcára, mikor magamon érzem a pillantását. És a tekintete, esküszöm, jelenleg olyan, mintha egyenesen rajongana értem. Ez vajon azért van, amit Andréval tettem? Nem tudom, de az arcomra ösztönösen kissé szégyenlős mosoly húzódik attól, ahogy engem néz.

- Most csak viccelsz, ugye? - kerekednek el a szemeim, miután közli, hogy tetszett volna neki, ha az ő képét is beverem. - Nem viccelsz - állapítom meg a vigyorát fürkészve. - Ó - fűzöm még hozzá nagyon tömören és velősen, amikor rájövök, a tekintetéből legalábbis ezt veszem le, hogy valószínűleg valami mocskos dologgal asszociálta össze a dolgot, majd enyhe zavaromban elnevetem magam. De aztán egy kicsit komolyabb irányba terelődik a téma, mert szeretném vele tisztázni, hogy azok a pletykák nem igazak, és szeretném, ha ezzel tényleg tisztában lenne. Ám egy pillanatra mintha ezt mégsem tudnám megértetni vele, mármint ahogy belekezd a mondandójába, azzal nyitva, hogy neki nem számít, mit tettem, arra gondolok, hogy valószínűleg még mindig nem hisz nekem. Aztán azonban, ahogy folytatja, rájövök, mit is szeretne a tudtomra hozni, és sóhajtva bólintok. Hisz valójában attól, hogy ez a konkrét dolog nem történt meg, és amúgy tényleg nem vagyok olyan, aki egy este alatt két pasival is kikezdene, teljesen ártatlan sem vagyok. Kettőnk viszonya sem egy szűzies kézfogással kezdődött. És az pozitív, hogy ez nem zavarja, vagy hogy emiatt nem néz rám másképpen. Ahogy már érthető az is, hogy az ügy végére akart járni. - Jól van, értelek. Jogos. - Mondjuk az jobb lenne, ha amúgy senkinek semmiért nem esne neki, de ezt megint csak nem fogom hangosan is kimondani, leginkább azért, mert továbbra is álszentség volna tőlem, másrészt amúgy sem volna értelme. Egyébként meg... nem tudom, de azt hiszem, én sem viselném jól, ha valaki baromságokat terjesztene róla.  

Bár, mi tagadás, terjed róla így is épp elég pletyka ősz óta, aminek nem csak a fele igaz, ha jól gondolom. És ennek ellenére is vele akarok lenni. Illetve szeretnék biztos lenni abban, hogy ugyanazt akarjuk. Jó lenne végre hagyni a mellébeszélést, és tudni, hogy mit szeretne, úgyhogy egyenesen rákérdezek. Habozik. A tekintete is mintha ezt üzenné, majd a kérdésben megfogalmazott válasza is. Szóra nyitnám a szám, bár még nem tudom, mit akarok mondani. Talán azt, hogy nem gond, ha nem akarja, nem fogom erőltetni a dolgot... Nem mintha ez kicsit sem bántana, ez az újabb visszalépés, de tudom, hogy ez az egész kettőnkkel kicsit bonyolult. Főleg most. Mondjuk amúgy sem volt egyszerű soha. De már csak emiatt is jobb lett volna kicsit egyértelműsíteni... Ám aztán kijavítja magát, a bizonytalansága magabiztos kijelentéssé alakul, összefűzi az ujjainkat, és megint fellobban bennem a remény, hogy működhet. Ha komplikált is, most talán tényleg működhet. Ha mindketten akarjuk, megoldhatjuk. A végére szúrt megjegyzésre én is elvigyorodom. - Mondjuk én sem bánnám, ha kerülnéd a továbbiakban a Brandy-féléket - bólintok egy apró mosollyal és egy kisebb szemforgatással. Nem tudom egyébként, hogy volt-e köztük bármi is, de azt tudom, hogy Theo sem szent... ezen a téren sem... de ezentúl csak magamnak akarom.

Ha szarul is indult ez a tanítási félév, igazából most így már elégedett vagyok, és ebben a pillanatban nagyon szeretném megcsókolni Theot, már a hivatalos barátnőjeként, de Myrtle sajnos belibeg a képbe a kéretlen megjegyzéseivel. Amilyen gyorsan csak lehet, ki is menekítem magunkat a mosdójából.  

- Okééé... - vonom fel a szemöldököm az új információra, miszerint egy jó verekedés az étvágyat is meghozza. - Ha te mondod, elhiszem – karolom át a derekát egy apró grimasszal az arcomon. - Mmmm... komolyan? - szökjünk meg, és meghívna kajálni? Elvigyorodom. Túlságosan is tetszik az ötlet. - Jól hangzik, de... én már vagy egy éve nem próbáltam meg kiosonni... - Nagyjából azóta, hogy az állandó terrorfenyegetés miatt megerősítették a Roxfort védelmét, és mindenhol dementorok meg aurorok állnak őrt. Először a MiM nyílt fenyegető levele a Reggeli Prófétában, aztán a roxmortsi támadás, gondolom az utóbbi után még egy kicsit bebiztosították az őrséget. Mármint... a hétköznapokban talán nem zavaró, hogy mindenhol ott vannak az őrszemek, vagy már csak megszoktuk, de számomra kilógni szinte lehetetlennek tűnik. Persze el tudom képzelni, hogy Theonak már erre is megvannak a bevált módszerei, és őszintén, kicsit kíváncsi is vagyok, hogy valóban így van-e. - Gondolod, hogy menne? Mert akkor naná, hogy benne lennék...  

Lehajtott fejjel, félig rejtve, de elmosolyodom, ahogy visszahúzza a kezem a víz alá. Tetszik a gondoskodása, de nem akarom ezt nyíltan a tudtára hozni, mégis - részben csak ösztönösen, és mintha csak véletlenül tenném - ujjbegyeimmel finoman végig simítom a tenyerét két mozdulat között. Aztán hagyom, hogy elmutogassa nekem, hogyan is kellett volna tartanom az öklömet, közben meg az ajkamba harapok, de már egyre kevésbé tudom visszafojtani vagy elrejteni előle a vigyoromat. - "Legközelebb?" - vonom fel jelentőségteljesen a szemöldökömet, amikor a demonstráció végére ér. Nem akartam közbe beszólni, de fel kell hívnom a figyelmét arra, mit is mondott, mert bizony nem kerülte el a figyelmemet. - Gondolod, hogy ez valami rendszeres dolog lesz? - kérdezem az orromat ráncolva, de még mindig fülig érő szájjal. Végül kicsit el is nevetem magam. Nem tudom, miért szórakoztat ez az egész most ennyire, de... ez van. Valószínűleg egyszerűen csak boldoggá tesz, hogy most csak így vagyunk, egymás mellett, veszekedés nélkül. Úgy tűnik, nem valami nagyok az igényeim. De kit érdekel?

Ezt akarom. Őt akarom. Azt, hogy végre kimondjuk, hogy együtt vagyunk. És nagyon elégedett vagyok, amikor ez végre megtörténik. Sokáig tartott, hisz már éppen egy éve, hogy ezt meg kellett volna lépnünk, de végre hivatalos. Természetesen eszemben sincs mással kavarni, igazából már régóta nem akarok senki mást rajta kívül, és igen, lehet, hogy egyszer-egyszer megpróbáltam valaki mással elfeledtetni őt, de számomra egyik sem számított igazán. Nem tudtak a helyébe lépni. De én is csak magamnak akarom őt. Ezt pedig a tudtára is hozom. - Jó, akkor Betty, tökmindegy. És ne vigyorogj így - bökök felé a levegőben a mutatóujjammal. - Nem vagy vicces - morgolódom, félig inkább csak magamnak. Csak mert... az a baj, tényleg képes felidegesíteni annak a csajnak az emléke is. Sajnos el tudok képzelni olyan forgatókönyvet, amiben, ha nagyon felhúz - mondjuk azzal, hogy újra megkörnyékezi Theot -, én tényleg megtépem. És bárcsak még mindig az előbbi adrenalin beszélne belőlem!

A történtek után, értem ez alatt a hülye pletykákat, meg a saját kis epizódomat Andréval, a legkevésbé sincs kedvem visszamenni a Nagyterembe. Nem vágyom rá, hogy a fél iskola engem bámuljon, tuti az étvágyam is elmenne tőle, pedig valóban éhes vagyok, úgyhogy nem ártana enni. Theo ötlete viszont annál izgalmasabban hangzik. Bár amikor elkezdi nekem ecsetelni a tervét, már azért szépen ráncba szalad a homlokom. - A Tiltott Rengetegen keresztül akarsz kijutni? - Hát... nem mondom, hogy félek, de... Ez azért elég meredek. De Theo van olyan kedves, hogy megadja nekem a döntéshozatalhoz a végső kegyelemdöfést. - Hogy mi van?! - fordulok szembe vele, majd közepes erősséggel ököllel beleütök a vállába. - Egy görény vagy. Ne merészelj még egyszer ahhoz a csajhoz hasonlíthatni - emelem fel fenyegetően a mutatóujjamat ismét. - Pff, a közelembe sem ér. Na induljunk! - ingatom a fejemet fintorogva. Tudom, hogy csak cukkolni akart, de most már csak azért is muszáj végig csinálnom a tervét, és megmutatni, hogy jobb vagyok. - Amúgy... milyen voltam? Jól tartottam az öklömet? - vigyorgok fel rá pár pillanattal később, az iménti ütésemre célozva. Azért figyeltem is valamennyire a lány mosdóban arra, amit tanítani próbált. Még ha nem is azt várta volna tőlem, hogy ezt majd rajta bizonyítom be.

Szeretném emlékeztetni Theot, hogy egyébként pálcám is van, és tudom használni, ami azt illeti, sokkal ügyesebben, mint az öklömet, de ezt most inkább elengedem. Nem áll szándékomban ebből is vitát generálni, különben is túlságosan tetszik és szórakoztat, ahogy a maga módján most törődni igyekszik velem. - Rendben. Belátom, hogy... létezhet olyan helyzet, amikor hasznos - bólintok inkább végül, még mindig egy aprós mosollyal az arcomon.  

- Most te komolyan ki szeretnéd provokálni, hogy téged is elverjelek? - vonom fel a szemöldököm, amikor utánozni kezd. Persze viccelek. Félig. De láthatóan szándékosan ki akarja húzni a gyufát, nekem legalábbis nagyon így tűnik, úgyhogy aztán számoljon majd a következményekkel is. Vele mosolygok azért, mert igazából tudom, hogy ha teszek egy lépést hátra, és tisztes távolságból szemlélem mindazt, ami az imént történt, és a valójában többé-kevésbé indokolatlan haragomat Betty iránt, az összkép tulajdonképpen egészen komikus. De nem, annyira azért nem találom viccesnek, hogy kedvem legyen nevetni azon, milyen könnyen ki tudok borulni. Alapvetően pedig szerintem nem vagyok ilyen. Vagy hát eddig nem voltam. Magam sem tudom, honnan jön ez a sok feszültség.

Mikor ijesztgetőset játszva elkezd hadonászni előttem, elkapom a kezét, és lefogom. Aztán a szemeit fürkészem hunyorogva. Nem tudom eldönteni, hogy ez még ilyen tök átlagos griffendéles fejjel a falnak viselkedés, ahogyan mondhatni egy vállvonással besétálna a Tiltott Rengetegbe, mintha semmiség volna, vagy ez már az igencsak egészségtelen “Mit számít, ha meghalunk?” kategória? De nincs időm ezen sokat agyalni, mert megint szóba hozza Bettyt, és ettől épp elég vörös köd ereszkedik alá a fejemben, hogy magam is elhamarkodott döntést hozzak. Ha számára ez már egy járt út, annyira csak nem lehet veszélyes, nem igaz?

- Nem idegesít - vágom rá a kérdésére kicsit túl gyorsan. - Na jó, lehet, hogy te erre már nem emlékszel, mert túlságosan lefoglalt a bulin, hogy lefejeld és péppé zúzd Andrét, de az a kiscsaj durván rád volt akaszkodva, és szinte hisztériás rohamot kapott a verekedéskor - fintorodom el. Mondjuk ez így lehet nem magyarázza meg igazán, hogy mi bajom van vele. Egyszerűen irritál. Pláne, ha eszembe jut a lehetőség, hogy valószínűleg maradtak kettesben is, és... Uhh, na hagyjuk is!

- Háh, hát igen, jó tanárom volt - részben kicsit incselkedem, részben az egóját fényezném, miközben rá vigyorgok. - Legközelebb nagyobb erővel, vettem! - nevetem el magam. Mintha az volna a cél, hogy lilára meg kékre verjem. Őt, vagy bárki mást.

- Persze, mindig. - Mármint nálam van a pálcám, amit most elő is húzok, de azért némileg bizalmatlanul, szemeimet összevonva pillantok Theora. - Szóval te... tényleg megtetted korábban már ezt az utat, ugye? - kérdezek azért rá, miközben elmormolok egy Lumost, hogy csináljak egy kevés fényt, mert a kastélyból kijutva idekint már csak a csillagok világítanak nekünk. Az erdőben pedig már az sem lesz.  

Menj a fenébe! Ez volna az első reakcióm, de inkább megtartom magamnak, és csak a szemeimet forgatom. A szám szegletében azért most is ott bujkál az a mosoly, nem bosszant annyira, mint amennyire mutatni akarom. Mert hát, elismerem, nagyon szexin áll neki még ez az önteltség is, és pontosan tudom, hogy csak idegesíteni akar ezekkel a megjegyzésekkel. Meggyőződése, hogy ő lélekben Hollóhátas, vagy mi, és csak azért lett Griffendéles, mert bátrabb nálunk. Hát... én meg lélekben egy griffes vagyok, és csak azért lettem hollós, mint okosabb vagyok, mint amennyire vakmerő. Meg valószínűleg a legtöbb forrófejű háztársától is, ha már itt tartunk. És még mindig jobb előbb gondolkodni, mint cselekedni, ha engem kérdez.

Igyekszem nem bedőlni a hülye provokációinak, egyértelmű, hogy újabban túlságosan is imád bajba kerülni. Meg az is, hogy látszólag most tényleg jól érzi magát. Mármint tényleg. Jókedvűnek tűnik, sokkal inkább, mint bármikor a közelmúltban, és jó ilyennek látni. Ez ráadásul átragad rám is valamelyest, elfeledtetve velem Andrét, meg a korábbi incidenst, és igazából én is élvezem ezt a csipkelődést és évődést vele. Szóval, ha arra vágyik, hogy elverjem, azon ne múljon, talán tényleg megteszem majd.

Bár Betty folytonos emlegetésével azért sikerül kicsit csőbe húznia, bármennyire is próbálnám visszafogni magam, végül mégis ráharapok a témára. Aztán mély levegőt veszek, majd frusztráltan fújom azt ki, amikor közli, hogy féltékeny vagyok. - Nem vagyok - vágom rá automatikusan. De ahogy felteszi nekem a kérdést, muszáj ezen jobban is elgondolkodnom. - Na jó, egy kicsit lehet, hogy tényleg az vagyok. De... valójában nem Betty a lényeg. Nem tudom, mi történt vagy nem történt köztetek, csak... Úgy általában nem tetszik a gondolat, hogy más lányokkal kavarnál, és... Egyedül róla tudom egészen biztosan, hogy eléggé rád volt indulva – vonok vállat, próbálok lazának tűnni, ahogy erről beszélek. És tudom, nem lenne muszáj ilyen őszintén válaszolnom, csak épp tényleg rá kell jönnöm, hogy már amúgy is elég hülyén viselkedek, ha a fekete hajú csajszi szóba kerül, akkor meg már akár el is mondhatom az okát.

- Túl jó, hát persze – hagyom rá, és nevetek kicsit, csak mert megint úgy érzem, ragadós a jó kedve. Kilépünk a kastélyból, és készülnénk sietve tovább állni, ám abban a pillanatban meghallom a gondnok hangját, ahogy utánunk kiabál.

- Hová mentek, büdös kölykök? Már besötétedett, semmi keresnivalótok odakint!

- Bassza meg! - morgok magamban, ahogy behúzódom az ajtó mögé az árnyékba. Kábé csak fél percem van, mielőtt kilépne utánunk, és meglátna itt, úgyhogy muszáj gyorsnak lenne. Még sosem használtam Theo előtt a metamorfmágiámat - igazából senki nem tud róla a családomon kívül, akik néha kihasználják ezt egy-egy “bizniszükhöz” - de úgy tűnik, mindig van egy első alkalom. Ann Blythe professzor alakját veszem fel, mert magasságra, alkatra hasonlók vagyunk. Ráadásul szőke ő is, mint ahogy én is általában. A megtévesztéshez tökéletes lesz. Egy kis illúziót használva a ruháimat is módosítom, majd megragadva Theo karját visszalépek az ajtóhoz, majdnem bele is ütközöm az öreg gondnokba.

- Oh, Blythe professzor! Elnézést, azt hittem, két diákot láttam...

- Nem, Mr. Filch, csak én vagyok. Az ifjú Mr. Nott-ot ismét verekedésen kapták, ezért büntetőmunkára kell vinnem - közlöm olyan határozott és szigorú hangon, amennyire csak tőlem telik.

- Értem. Nagyon helyes. Nagyon helyes – motyog válaszképpen a vénember, szerintem inkább már csak magának. - Az én időmben az ujjunknál fogva lógattak fel bennünket, ha rossz fát tettünk a tűzre... - magyaráz tovább, látszólag kellemesen nosztalgiázva, lassan hátat fordítva. Úgyhogy nem is habozom tovább én sem.  

- Mr. Nott? - rántok egyet Theon, aztán sietve megindulok vele a parkon keresztül. Az első fa takarásában állok csak meg, hogy visszaváltozzak önmagammá. - Huh, ezt megúsztuk. Tudod... ismerek egy elég erős kiábrándító bűbájt, amivel szinte láthatatlanok maradhatnánk, amíg eljutunk a Rengetegig. Ebben a sötétben úgy már kétlem, hogy bárki észrevehetne. Biztos, ami biztos... – kezdek el magyarázni hirtelen kicsit talán túl gyorsan, valószínűleg az adrenalin miatt.    

Hmm... Megtorpanok, majd eltűnődöm néhány pillanatra a lehetőségeimen. Akarom tudni? Tényleg akarom? Mármint uhh... Lehet csak feleslegesen idegesíteném magamat ezzel. De amúgy meg... lehet jobb lenne tudnom, mert akkor legalább nem rágódom tovább ilyeneken, hogy kihez, kikhez volt köze. Plusz... hogy kit vagy kiket érdemes szemmel tartanom. Mondjuk ettől a gondolattól megint kicsit a szemeimet forgatom. Csak mert... nem akarom elhinni, hogy megint igaza kell, hogy legyen. Féltékeny vagyok. Jobban, mint hittem. És ez bosszantó. - Na jó, most már bökd ki, léci! - sóhajtok mélyet. Végül is ő is tudni akarta, hogy történt-e valami köztem és André között. Szerintem nekem is ugyanúgy jár az igazság. Nem mintha nem keringenének róla is mindenféle pletykák. A legtöbb mondjuk számomra túl abszurd, hogy elhiggyem, őt meg szerintem nem is igazán érdekli, mi mindent mondanak róla, nem félti úgy a becsületét, mint én. De na... igen, azt hiszem, szeretnék tisztábban látni.

- Dehogy cáfollak, sosem tennék olyat - vágok olyan ártatlan arcot, amilyen csak telik tőlem. - Te vagy a legjobb tanár a világon. Taníts még, mester! - vigyorgok rá. Nyilvánvalóan incselkedve. Közben közelebb lépek, elkapom a pulcsija nyakánál fogva, lejjebb húzom magamhoz, és megcsókolom. Röviden, de határozottan. Aztán sétálnék tovább, mintha mi sem történt volna. Sétálnék... csak mielőtt messzire jutnánk, megzavarnak bennünket. Egész könnyen és gyorsan átvedlek, végül is már van benne gyakorlatom, de azért izgulok, hogy valamivel elárulhatom magamat. Mondjuk azzal, hogy felröhögök, látva, ahogy Theo teljes arcberendezése megváltozik, és felveszi a legarrogánsabb arckifejezését. De végül sikerül az egészet letudnunk lebukás és valódi büntetőmunka nélkül.

- Igen, láttam, hogy már készítetted a pálcádat - ingatom a fejemet vigyorogva. - Mégis mi volt a terved? Elkábítod? És aztán ott hagyjuk az ajtóban? Hamarabb utolértek volna bennünket, mint hogy elérnénk a faluig - nevetgélek.  

- Nem, nem gyakran. Csak a családom tud a képességemről, és ez öhm... - kapóra jön nekik. Már a nyelven hegyén van a mondat vége, de végül irányt váltok, mert nem akarok magyarázkodni az otthoni dolgok miatt. - Fura lenne, ha mások is tudnák, ezért nem használom gyakran. Csak a hajam színét változtatom néha - felelem, miközben a hold fényénél akár már láthatja is, hogy szőkéről barnára, végül pedig rágógumi rózsaszínre változtatom. A legtöbben azt hiszik, valamilyen praktikus bűbájt használok erre, pedig ennél jóval egyszerűbb dolgom van.

- Na jó, akkor add a kezed, mielőtt végrehajtom a bűbájt, mert nem szeretnélek elveszíteni a sötétben - fűzöm is össze az ujjainkat. Másik kezemben már a pálcám, majd magunkra szórom a kiábrándító bűbájt, amitől szinte teljesen áttetszővé válunk, csak a körvonalaink tűnhetnek fel mozgás közben. - Gyere, ez kitart, amíg elérjük a fákat...  

Tudom, tudom, én akartam hallani, és fél perce még tényleg meg voltam győződve róla, hogy jobb nem áldásos tudatlanságban maradni, mert akkor még annyira nem tűnt áldásosnak... De abban a pillanatban megbánom a kérésemet, amikor kimondja, hogy nyilván. Nyilván? Mitől volna annyira nyilvánvaló vagy értelemszerű, hogy kavart Bettyvel? Vagy bárki mással? Amúgy most mit is értünk kavarás alatt? Meg is dugta mindet? Merlin kicseszett nevére! Miért kell nekem ilyeneken gondolkodnom?? - Aha... Nem. Fogalmam sincs, mekkora mellei vannak Lisa O'Kellynek, még nem jutott eszembe megfigyelni őket - válaszolok színtelen hangon, miközben a zsebre dugott kezeim lassan ökölbe szorulnak. Akkora hülye vagyok, hogy egyáltalán rákérdeztem. Különben is, mi közöm nekem ahhoz, hogy kikkel volt az elmúlt hónapokban? Öt különböző csaj! Hacsak nem felejtett ki valakit. Hát... legalább nem unatkozott, nem igaz? Basszus!

Igyekszem hamar elterelni a témáról a figyelmemet, és azzal együtt újra színt varázsolni az elhangzottaktól lesápadt arcomba. Ezt amúgy is jobb, ha elengedem. Most már velem van, és másnak esélye nem lesz megközelíteni sem.

- Hé! - Hirtelen fordulok felé, amikor a fenekembe csíp, és taszítok rajta egyet két kézzel. De csak játékosan, nevetve. De amúgy meg megérdemli. Mocsok dög. Aztán elkapom, és megcsókolom, ő pedig ezt szenvedélyesen viszonozza, és ez kétségtelenül kedvemre van. Igazából kettőnk között szenvedélyben sosem volt hiány.

- Nem, persze – forgatom a szemeimet egy félmosollyal. A griffendélesek, meg az ő meggondolatlan módszereik. És még azt mondja, nem amatőr! Őrült ötletek terén biztosan nem.

- Tetszik? - dobom előre a hajamat az egyik vállamon, és elmosolyodom a lenyűgözöttségét látva. Bár ahogy tovább figyelem a szemeit, az az érzésem támad, hogy neki már valami mocskosabb jár a fejében. Ami őt ismerve nem is kifejezetten lepne meg. Persze lehet, hogy a hold fényénél kicsit csalóka, amit látok. Mindenesetre egy apró vigyorral ingatom a fejemet, mielőtt újra megszólalnék. - De nem mondhatod el senkinek! Oké? Kérlek! - meresztem rá a szemeimet ezúttal jóval komolyabban. Tényleg nem szeretném, hogy híre menjen.

Megindulunk a fák közé, és amint azok takarásába kerülünk, leveszem magunkról a kiábrándító bűbájt, majd én is fényt varázsolok a pálcám hegyére. A kezét viszont még mindig nem engedem el. Még véletlenül sem szeretném szem elől téveszteni itt az erdőben. Nem mintha félnék, de... Néhány tíz métert haladunk előre az általa mutatott ösvényen, amikor az általunk létrehozott fényekkel vetett árnyak az ösvény mentén furcsán, mondhatni természetellenes mozdulnak. Majd újra. Aztán megint. Lelassítom a lépteimet, majd meg is torpanok. - Te is láttad? - Kérdezem félig Theo felé fordulva. Óvatosan közelebb tartom a pálcámat, majd hirtelen egy hatalmas, éjfekete macska ugrik ki az árnyak közül. - Basszus, Nailah! A frászt hoztad rám! - ismerem fel a házi kedvencemet a cath sithben. Megijesztett, de igazából örülök, hogy itt van. Tudom, hogy megvédene, ha bármi történne. Leguggolok hozzá, hogy megsimogassam. - Találkoztatok már? - pillantok fel közben Theora. Az állat nem egész egy éve szegődött hozzám, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy ismerik-e egymást.

- Oké, muszáj seggfejnek lenned? Értem, hogy szeretsz provokálni, én is téged – forgatom a szemeimet. - De figyelmeztetlek, hogy most már valóban igencsak intenzíven rázod azt a pofonfát. - Mert ne mondja nekem, hogy nem direkt csinálja. Tuti, hogy igen. Jó, persze én kérdeztem rá, hogy kikkel volt, és tök hülye voltam - vagy tök bátor, részletkérdés -, hogy amúgy egyáltalán meg mertem kérdezni, tudva, hogy esélyesen instant felidegesít majd a válasszal. De simán lezárhattuk volna annyival, hogy felsorol öt kibaszott nevet – még mindig alig hiszem el, hogy ekkora listát képes volt összehozni pár hónap alatt -, én meg szépen csendben igyekszem megbirkózni magamban az agyvérzéssel, amit okozott. Abszolút nem lenne muszáj még azt is kielemeznünk, hogy melyik csajnak mekkora melle van. Mi jön ezután? A feneküket is kitárgyaljuk? Vagy hogy melyikkel meddig mentek el konkrétan? Kösz, de a legkevésbé sem érdekelnek a részletek, viszont simán felképelném most már Theot, ha tovább feszíti a húrt. Mondjuk valószínűleg úgyis erre játszik egész este, még csak meg sem fogja lepni igazán.

Szerencsére viszonylag hamar kimegy belőlem a feszültség, miután elterelődik a szó más irányba. És amikor közelebb lép, a pink színűvé változott hajammal játszik, és az arcomat fürkészi a holdfényben, kicsit a lélegzetemet is megakasztja. Aztán a tekintete szemtelenné válik, az enyém pedig szinte azonnal tükrözi az övét, amint meghallom a pofátlan kérdését. Bosszantania kellene, hogy ilyen... bosszanthatna... De valahogy épp az ellenkezőjét érzem. Izgalmasnak találom a folytonos huzavonát közöttünk. És szükségem van erre az izgalomra. Mint egy drog. Könnyű a függőjévé válni. - Hmm... Azt mondod, a hallgatásodnak ára van? - lépek még egy kicsit közelebb, finoman hozzásimulok, és arcom az övéhez közelít, ajkaink szinte összeérnek. Ám aztán könnyedén irányt váltok, és a füléhez hajolok. - Szerintem volna egy-két módszer a tarsolyomban, ami tetszene neked, és meggyőzne arról, hogy tartsd a szádat – súgom neki, majd a fogaim épp csak egy pillanatra érintik a fülcimpáját, mielőtt elhúzódnék. Ha játszadozni akar velem, hát... nekem nincs ellenemre.

Megindulunk a fák között a sötétben, ahová a hold fénye már nem igazán jut be, csak a pálcáink hegye biztosít annyi világosságot, ami mellett még tudjuk követni a választott ösvényt. Aztán egyszer csak felbukkan Nailah a rezgő bokrok alól, és majdnem a frászt hozza ránk. De ez teljesen tipikus egy szellemmacskától, csak így surranni az árnyak között. Ha nem lenne kicsit – nagyon – ijesztő a környezet, annyira meg sem lepne, hogy így elénk keveredik. Leguggolok, hogy megérintsem az állat puha bundáját, de Theo kérdésére hamar felegyenesedem újra. Van valami a hangjában, ami az arcára vonzza a tekintetemet. - Jól vagy? Még visszafordulhatunk, ha szeretnéd? - Tudom előre, hogy utálni fogja, hogy egyáltalán megkérdezem, egyrészt mert ő Griffendéles, és nyilván a feltételezés is sértő, főleg tőlem, hogy megfutamodna. Másrészt amúgy is utálja, ha a hogylétéről érdeklődöm. És mégsem tudom megállni, hogy rákérdezzek. Van valami aggasztó a szemeiben, a tartásában, abban, ahogyan a kezemet szorítja, és ezt nem tudnám szó nélkül hagyni.