Potter és Malfoy

Idegen helyen eleinte mindig nehezen és rosszul alszom és bár Albus itt van a közelemben, ez úgy tűnik most kevés. Forgolódom, próbálva ezt óvatosan és halkan tenni, hogy ne keltsem fel, mégis egy idő után érzem, hogy semmi esély arra, hogy elaludjak. Talán némi friss levegő vagy egy pohár hideg víz jól fog esni, így némi hezitálás után óvatosan mászok le az ágyról, megkerülve a mellette lévő matracot, amelyen Albus szunyókál és igyekszem úgy kiosonni az ajtón, hogy az ne nyikorduljon meg, amikor kinyitom.
A Potter házban még egyáltalán nem mozgok otthonosan, így a sötétség ellenem van, a kintről beszűrődő égitestek fénye pedig nem elegendő ahhoz, hogy magabiztosan tudjak eljutni a konyháig. Mennyivel egyszerűbb nálunk, a Malfoy kúrián, de próbálom ezt háttérbe szorítani, elvégre otthonos a ház a maga módján, csak én nem ehhez vagyok szokva. Ahogy az is bánt még mindig, hogy Albus szinte dugdos a családja elől. Az oké, hogy Harry Potter nem akar látni, de nem is tölt túl sok időt itthon, így nem érzem úgy, hogy ez a legjobb megoldás.
Elérve a konyháig leveszek egy üres poharat, majd kinyitom a hűtőt valami hideg italt kutatva. Akad narancslé, így az lesz a nyertes. Töltök a pohárba, majd óvatosan kinyitom az ablakot és megtámaszkodom a falnál, beszívom az éjszakai friss levegőt és bízom benne, hogy Blöki nem kerül ismét elém. Nem csípem azt a kutyát, főleg azóta, amióta arcnyalással ébresztett egyik reggel.
Pár nap telt el azóta, hogy itt vagyok, mely során sokféle gondolat megfordult a fejemben. Hiányzik anya, nagyon és mindig eszembe jut, amikor Ginnyt látom, figyelem, ahogy gondoskodik a családjáról, és Albus testvérei láttán elfog a hiányérzet egy testvérrel kapcsolatban is. Vannak unokatestvéreim, de az nem ugyanaz. Vajon most minden más lenne, ha többen lennénk? Kortyolok egy aprót, halkan sóhajtok, félig ráfekszem a párkányra, úgy bambulok kifelé, miközben az agyam nem hogy kikapcsolna és segítene a levegő és az innivaló az álmosságban, még jobban felébredek. Pedig nem akarok most is anyára gondolni, túlságosan gyötrő, hogy nincs mellettem. Az eufória elixírt is csak nemrég voltam képes magam mögött hagyni, miután apa rájött, hogy túl sűrűn fogyasztom és már képtelen vagyok meglenni nélküle. Talán Valeriannak igaza volt, mint egy drog, olyan hatással volt rám... és Albus még csak nem is tudja. Ezt is el kellene mondanom neki... csoda, hogy a párszaszájúságot megbocsájtotta, amiért ennyi időn át titokban tartottam.

A gondolataimba merülök, miközben kifelé tekintek az ablakon, de nem érzékelem igazán a valóságot, önmagamban, a múltban járok és talán ezért se tűnik fel, hogy a bejárati ajtó kinyílt és valaki hazatért. Nem számítok egyébként se érkezőre, én csak némi innivalóért és friss levegőért sétáltam le, de ahogy a léptek közelednek némileg megfeszülök, fejem fordul, kék íriszeim pedig nemsokára már az érkezőre vetülnek.
A döbbenet hasonló, hiába vagyok tisztában vele, hogy ki házában vendégeskedem, eddig ügyesen sikerült elkerülnünk egymást, most viszont itt van előttem, teljes életnagyságban, bár úgy néz rám, mint aki szellemet lát. Látom, hogy hátrál, ahogy keze mozdul... talán apámat látja bennem, az egykori Draco Malfoyt, akihez oly kellemetlen emlékek kötik? A varázsige elhangzását követően fény vetül közénk, melynek hála eleinte hunyorgok, de aztán megszólalok, igyekezve kizárni a tényt, hogy maga Harry Potter tartja felém a pálcáját. Cseppet se jó érzés, mégse érzek félelmet. Érdekes lenne, ha bántani merne… Nem kockáztatná meg, bár oka sincs rá. Már ha a saját személyes dolgai nem azok, mert jól tudom, hogy mennyire ellenzi az Albussal való barátságomat.
- Mr. Potter... - mit kéne mondanom? Köszöntenem vagy csak elsétálni? Nem vagyok az a gyáva alkat, mégis bennem rekednek a további szavak, ahogy számára is nehezen jönnek. Tökéletes az időzítés, főleg, hogy kettesben szerintem egyikünk se tervezett maradni a másikkal, most mégis itt vagyunk. Ellépek az ablaktól, a félig üres vagy talán félig teli (?) poharam fogva, majd megjegyzésére csak arcát fürkészem. Kétlem, hogy erre bármi választ várna, mégis engedek az udvarias társalgásnak, akkor is, ha nem hajnali kettőkor van itt az ideje.
- Igen, csak én. Nem tudtam aludni és szomjas voltam. - emelem meg picit jobbom, benne meglöttyen az ital, mint bizonyíték, hogy valóban ittam az imént, ezért vagyok itt, bár talán magától is összerakta. És ha már az apámra célozgat…
- Tudom, hasonlítunk, de úgy sejtem nekem se kimondottan örül. - mert én is egy Malfoy vagyok, aki az Ő házában van, mert a kisebbik fiának én vagyok a legjobb barátja. Ez ellen mégse tehet semmit. Sokáig próbáltak eltiltani minket egymástól, mostanra pedig úgy sejtem belátták, hogy értelmetlen. Bár talán nem Harry látta be, csak Ginny…
- Ön is olyan későn jár haza, mint az apám, meg se kellene lepődnöm, hogy találkozunk. Időnként vele is csak ennyi időre futok össze. - merengek el ezen röviden, majd iszom inkább egy kortyot, miközben a férfire tekintek, alig láthatóan felmérem magamnak immáron a lámpa fényében, személyesen még csak futólag láttuk egymást, amikor például indult a Roxfort Express, mégse lenne megfelelő felé nyújtanom a kezem, talán jobb így, tisztes távolságban néhány szót váltani. Mivel ez az Ő háza, nem kérdezek rá, hogy töltsek-e neki is egy pohár italt, kiszolgálja majd magát, így csak derekammal végül a párkánynak dőlök, majd kivárok, várom, hogy kiderüljön, szeretne-e pár szót váltani velem avagy inkább lépjek le. Az biztos, hogy az eddigi gondolataimból sikerült kizökkentenie.