A színház volt az életem, az utóbbi időben még az eddiginél is inkább. Rengeteg időt töltöttem el a Heliosban, szinte minden este kilógtam, természetesen apa engedélye nélkül. Ha tudtam, írtam neki levelet, hogy kapjak egy kikérőt, de mivel nem szerette, ha egyedül járok oda-vissza éjjelente a Roxfortba. Eddig ezt a félelmét nem vettem túl komolyan, de mostanában kezdtem átértékelni a dolgot. Pedig nem is mentem olyan gyakran egyedül... Alina Scamander volt a legjobb barátnőm másodikos korom óta. Addig csak Hunterrel voltam együtt sülve-főve, nem akadtak mások, akikkel szóba akartam állni. Aztán következő évben Hunter megjegyezte, hogy van egy elsős hugrabugos, aki legalább annyira él-hal a színházért, ahogy azt én tettem. Természetes volt, hogy azonnal letámadtam szegény lányt és a nyakába zúdítottam minden legfontosabbnak ítélt színházas élményemet. Szerencsém volt, mert elhajtás helyett én is meghallgathattam az ő történeteit. Onnantól kezdve nem volt kérdéses, hogy kit akartam minden este kicsempészni magammal a Heliosba, Hunter pedig boldog lehetett, hogy sokkal kevesebb áradozásomat kellett hallania különféle darabokról és musicalekről. Szóval ma is együtt mentünk ki a színházhoz. Péntek volt, úgyhogy már kora délután, ahogy megebédeltünk ott is hagytuk az iskolát. Örültem neki, minden onnan távol töltött percet egy kincsnek éltem meg. Alinával pedig különösen élvezetes volt a színházba járás, mert ő velem ellentétben már most elkezdett dolgozni azért, hogy egyszer színésznő lehessen belőle. Én nem mertem, mert fogalmam sem volt, apa mit reagálna rá, vagy mennyire lenne értelme belefogni. Nem tett eddig utalást rá semmilyen körülmények között, de aranyvérűként nem lett volna meglepő fordulat az életemben, ha megjelenik egy jegyes benne. Az viszont határozott lemondáshoz vezetne és el is köszönhetnék a színészi álmaimtól. Alinával viszont mindenhová bemehettem, a jelmeztárba is, ami a kedvencem volt, a színpad mögé, ahonnan imádtam elképzelni, hogy egyszer én is odakint álljak, és amikor még minden szinte teljesen üres volt, a színpadra is kiállhattam. Rengeteg darab volt, aminek fejből tudtam a szövegét, sokszor több karakterét is, így mindig eljátszhattam, hogy én vagyok az egyikük, általában akkor, amikor Alina is gyakorolt. Nem volt nehéz beállnom mellé, hiszen pontosan tudtam, mikor mit kell mondanom. Ma viszont csak ültem a színpad szélén, elnézegetve a vörös bársonnyal borított, üres székeket. Még mindig nagyon különös érzés volt a másik oldalról látni a termet. Innen ráláttam a páholyra, ahová apával szoktam menni és a székre a negyedik sorban, ahová mindig vettem magamnak a jegyeket. Rá kellett jönnöm, megszámlálhatatlanul sokadik alkalommal, hogy mindennél jobban szeretek itt lenni.
The world's gonna know your name. What's your name, man?
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
C
arol Dolohov már annyi ideje volt a legjobb barátnőm, hogy nem is láttam értelmét számontartani. Mindent tudtunk egymásról és mindent el is mondtunk egymásnak. Ha nem így lett volna, akkor is tudtam volna, hogy valami nagy baj van, azonban így, hogy ismertem a teljes képet csak sokkal, sokkal rosszabb lett. Mióta Carol elmondta, hogy mi történt közte és Kyle között nagyon komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne keressem meg és törjem be annak a mocsoknak a képét, immáron szándékosan, a véletlen minden feltételezhetősége néljül. Mégsem tettem semmi ilyesmit. Nem magam miatt, nem féltem Briggstől, ugyanis a tökössége pontosan addig terjedt, amennyit látni engedett magából. A becsiccsentett védekezni képtelen és a fiatal lányokig. Ha odaálltam volna elé és kihívom egy párbajra, már szabályosra, nem lett volna kérdés, hogy felmosom fele a Roxfort amúgy sem koszos padlóját. És elmondhatatlanul elégedett lettem volna utána. Mindössze azért nem tettem, mert Carol nem akarta volna, amúgy sem oldotta volna meg a helyzetét, ha bajba keverem magam. Neki most húsvér barátokra és segítségre volt szüksége, nem pedig a büntetésből való támogatásra. Pontosan azért voltunk ma itt, a színházban. Pár napja megfogant a fejemben egy zseniális ötlet, amiről csak páran tudtak, inkább csak tájékoztató jelleggel, semmint azért, hogy segítsenek vagy lebeszéljenek. Arra semmi szükség sem volt. Ahogy szerencsére arra sem, hogy Carolnak bármi magyarázat kelljen ahhoz, hogy ma ide jöjjön, hogy megnézze az egyik mellékszerepemet, egy olyan darabban, amit már mind a ketten láttunk egy csomószor. Még csak nem is sejtette, hogy ma nem én fogok fellépni, de nem ám. Mély levegőket véve álltam az öltözőben a tükör előtt. A terv kész volt, hivatalosan éppen „öltöztem” ezt pedig el kellett játszanom. Vagyis egy kis időt el kellett topognom itt, hogy minden hihető legyen. Szemeimet egy rövid ideig a rózsaszín fellépő ruhán pihentettem, majd szorosan összefogtam magamon a köntöst és kiléptem az öltöző ajtaján. Alig egy óra volt a kezdésig, nagy sürgés-forgás a színfalak mögött, én azonban pontosan tudtam, hogy hová kell mennem. Carol azt mondta, hogy a színpadon megvár. És valóban ott is volt. Gondoltam rá, hogy megszólítom, de attól félve, hogy megijesztem inkább óvatosan mögé léptem, majd megkopogtattam a vállát. - Kéne egy kis segítség - vágtam bele egyből a dolgok közepébe. - Olyan furcsán állt a ruhám. Egyszerre lógott és volt feszes. Mintha fél oldalra híztam, fél oldalra pedig fogytam volna - grimaszoltam, mintha valóban rajtam lett volna, nem csak néztem volna tizenöt percig. - Felveszed, hogy megnézzük, rajtad is úgy mutat-e, vagy csak engem tisztel meg ezzel? - kérdeztem gondterhelten. Reméltem, hogy belemegy, mert ha már rajta a jelmez sokkal könnyebben lököm ki a színpadra, mint utcai ruhában. Lebukás nélkül azonban más ötlet nem jutott eszembe, hogy hogyan adhatnám rá. Persze, akár be is avathattam volna a tervembe, de az nem meglepetés, arról nem is beszélve, hogy egy csomó felesleges és ostoba kifogást kellett volna végig hallhatnom arról, hogy ez miért nem jó ötlet. Carolnak most - még ha magának nem is vallotta be - a színházra volt szüksége ahhoz, hogy jól legyen, de nem arra, hogy nézze, mint mindig, hanem hogy benne legyen, hogy fellépjen, hogy egy picit az álmainak éljen. Hogy elhiggye, hogy van élet a történek után. Vannak még álmai. - Igazán jó lenne, ha nem kéne elvinni a varrónőhöz, ilyenkor tudod, mindig kibírhatatlan - vetettem egy cinkos mosolyt a szőke lányra, hiszen ő is pontosan tudta, hogy milyen hárpia tud lenni a színház jelmezese, ha a tisztítás miatt, darab közben, vagy bárhogy máshogy megsérült egy-egy kosztüm. Talán ő az egyetlen alkalmazott, akitől még nagyapám is néha félt egy picit. Én hősiesen bevallom, a szemei villanása sokáig szerepelt a rémálmaimban.
Meglepett, hogy Alina milyen hevesen reagált arra, amikor könnyekkel küzdve, reszketve elmondtam neki, mit művelt Kyle Briggs. Gondoltam, hogy nem lesz boldog, persze, hogy nem az, de azért nem számoltam azzal, hogy ennyire felbosszantja magát rajta. Hunter kiborulására számítottam, nem véletlenül tettem meg mindent azért, hogy lehetőség szerint soha ne tudja meg. Persze, ez lehetetlen küldetés volt, hogyan is leplezhettem a rosszullétemet a saját barátom elől? Mindegy is. A lényeg, hogy Alinánál eszembe sem jutott, hogy ugyanilyen kiborulást produkálna, mint Hunter. De nézzük a jó oldalát, ő legalább visszafogta magát és nem állt neki verekedni vele, ellenben az én tökkelütött vérfarkasom nagyon hamar meg fogja tenni. Soha nem kellett nyaggatni, ha színházról volt szó. Ez az épület volt szinte a második otthonom, annyi időt eltöltöttem itt az elmúlt években. Még a nagyon ijesztő, gonosz takarítónő is tudta a nevemet, pedig mindig igyekeztem messziről elkerülni. Egy-két színésszel tegeződtem, az egyik rendező kifejezetten kedvelt és a jelmeztárat annyiszor túrtam már fel, hogy bármit, bármikor pillanatok alatt megtaláltam volna benne. Ha akár egy apró esély is megvolt rá, hogy aznap színházba mehetek, egy másodpercig sem agyaltam azon, hogy igennel vagy nemmel válaszoljak, anélkül is egyértelmű volt, mit mondok majd. Kicsit összerezzentem, ahogy megkocogtatta a vállamat, de azt is csak azért, mert annyira belemerültem a gondolataimba. Mosolyogva fordultam hátra hozzá, úgyis tudtam, hogy Alina lesz az. - Ez elég furcsán hangzik, hogy hoztad össze? -ráncoltam a homlokom. Egyáltalán képes erre egy ruha? A kérdésére viszont bólintottam egyet, az a legkevesebb, hogy én is felpróbálom, hátha megtaláljuk, hogy mi volt benne a probléma. -Fel, persze. Csak segíts felállni. -A kezemet nyújtottam felé, hogy fel tudjunk húzni a színpad széléről, aztán együtt indultunk el az öltöző felé. Egyetlen percig sem fordult meg a fejemben, hogy valami nagyon sunyit tervez. Rengetegszer próbáltam fel a jelmezeit, meg más jelmezeket is, ami azt illeti. - Jaj, ne is mondd. Tuti belénk akarná állítani a varrótűt. -Egyszer majdnem megtette, amikor véletlenül (esküszöm, hogy tényleg véletlen volt) elszakítottunk egy nagyon szép és nagyon fontos ruhát. Még szerencse, hogy aznap nem kellett senkinek, de olyan gyomorgörccsel vittük el a néninek, hogy varrja meg, hogy végig úgy éreztem magam, mintha temetésre mentünk volna. Merlinre, de rettegtem attól a nénitől. Beérve az öltözőbe lecseréltem a ruháimat a jelmezre, közben igyekeztem még csak egy pillantást sem vetni azokra a gyógyuló véraláfutásokra, amik itt-ott még megjelentek a bőrömön. Úgyis el fognak tűnni idővel, tudtam, hogy így lesz. Csak a jelmezre fókuszáltam. - Szerintem teljesen rendben van -fordultam Alina felé. -Eddig is egy méret voltunk, furcsa lenne, ha ez hirtelen megváltozott volna. Biztos vagy benne, hogy nem vetted fel véletlenül fordítva? -Csak ugrattam, de ki tudja, lehet valamit tényleg benézett rajta.
The world's gonna know your name. What's your name, man?
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
C
arol kérdésére csak értetlenül tártam szét a karomat. Mégis mit mondhattam volna? Hiszen valójában semmi baja sem volt a ruhának, ott lógott az öltözőben kimosva, kivasalva, várva, hogy felvegyék. Egyszerűen csak kellett egy kifogás, hogy ráadjam, lehetőleg erőszak alkalmazása nélkül. Már nem voltunk tizenkettő, tizenhárom évesek, akik hercegnős ruhában táncikáltak a színpadon előadás előtt és után. Bár néha így is előfordult, hogy Carol egy-egy olyan darabot felpróbált, ami kifejezetten tetszett neki. Ez a viszont már volt rajta, így lehetőségként nem játszott. Tehát kellett egy indok. Adott esetben egy gáz indok, már-már hihetetlen, de szerencsére a varázsvilágban minden hihető volt. - Lehet valaki elbájolta véletlen, vagy megátkozta - vontam meg a vállam kuncogva, miközben megfogtam a kezét és felhúztam. Határozottan sok előnye volt annak, ha az ember boszorkánynak született. Például a hirtelenjében, gázul összehozott indokokat is lehetett a mágiára fogni. Még ha nagyon is jól tudtam, hogy most pont nincs erről szó. - Szerintem örülnénk, ha most csak egy varrótűt kapnánk, nem pedig egy Tarantallegrát, vagy valami más kedves rontást. Tudod, akkoriban még nagyjából gyerekek voltunk - mosolyogtam rá pont úgy, ahogy a bűntársak szoktak egymásra, hiszen valami módon azok voltunk. Ha vissza kellett gondolnom arra a kevés csínytevésre, amit eddigi tizenhat évem alatt elkövettem, a legtöbb Carol társaságában történt. Bár tény, az, mikor elszakítottunk egy ruhát és be kellett vallanunk a varrónőnek űberelt mindent. Azt hiszem akkor kívántam azt, hogy inkább kelljen bevallanom bármi kihágást McGalagonynak, mint neki azt a ruhát. Ez pedig, bár az igazgatónő nem éppen a vérmességéről ismer, ha engem kérdeztek: nagy szó. Beérve az öltözőbe Carol egyből a jelmez felé ment, tudta hol tartom, mindig ugyanoda akasztottam, én pedig leültem a székre és hol a szobát, hol pedig a barátnőmet figyeltem. Akaratlanul is, de feltűnt egy-egy folt, amit még minden bizonnyal Briggs okozott neki. A düh és tenni akarás megint pontosan olyan gyorsan lobbant fel bennem, mint mindig, ha azon ritka alkalmak egyike volt, mikor szobakerült az eset. De már megtanultam visszanyomni magamban, most is azt tettem, hiszen ezzel nem segítettem volna Carolnak. Már pedig én mindent meg akartam tenni, ami tőlem kitellett. Még ha trükkökhöz is kellett folyamodnom. - Tényleg minden rendben van vele - bólintottam, miközben felálltam, hogy kicsit jobban meghúzzam a hátán lévő masnit. Tapasztalataim alapján úgy kitartott a darab végéig, nem kellett vele bajlódni, ha éppen nem voltam színpadon. Persze, ő még nem is sejtette, hogy erre szüksége lesz. Már éppen színt készültem vallani, hogy mi a tervem. Mivel túl korán voltunk, legalábbis én így éreztem, ekkor azonban megszólalt az első csengetést. Merlinnek hála! Azt jelezte, hogy mindenki menjen a színpadra. Nem kellett további kellemetlenül hihetetlen indokokat kitalálnom arra, hogy miét is nem volt jó ez a ruha. Azt hiszem, hogy az improvizálás nem az én műfajom volt. - Menjünk, mindjárt kezdődik a darab és benne vagy az első felvonásban - fogtam meg óvatosan a csuklóját, hogy magam után húzzam. Nem voltam erős, de még véletlen sem akartam, hogy az jusson eszébe, ami történt. Ez egy egészen más szituáció volt, amiért biztos ki akarja majd tekerni a nyakam először, de aztán… remélem aztán már nem. Hittem a meglepetés erejében, abban, hogy az első sokk és hitetlenkedés (?) miatt követni fog. De hogy utána mi jön? Csak Merlin tudhatta, de abban biztos voltam, hogy ha kell, akkor én magam lököm ki Carolt a színpadra. Mind ezt persze csakis a saját érdekében.
Homlokráncolva néztem Alinára. Valós dolog lehet, hogy valaki elvarázsol egy ruhát puszta szórakoztatásból, de mégis ki tette volna meg és egyáltalán miért? Nem állt ez össze, nagyon furcsa volt úgy, ahogy, de egyelőre eszembe sem jutott, hogy ellenkezzek. Lehet, valaki tényleg nagyon humorosnak találta, hogy tönkretesz egy jelmezt, amit aznap este használnia kell az egyik színésznőnek egy teltházas előadáson... Nem tudtam, ki tenne ilyet, eddig senkit sem úgy ismertem meg, hogy ilyenekkel szórakozna. Mindegy is, majd mi megoldjuk. - Nagyjából most is azok vagyunk -nevettem fel. -Szerintem sokmindenre még most is képesek lennénk rosszabb napjainkon. Vagy a jobbakon, ahonnan nézzük. -Nem voltunk rossz gyerekek, egyáltalán nem. Én többnyire apa méltóságteljes viselkedését tanultam el, ha nem is voltam annyira határozott és következetes a magatartásomat illetően, mint ő. Mindenesetre általában többre tartottam magam annál, hogy problémát okozzak másoknak, ami persze nem terjedt ki minden egyes napomra, úgyhogy azért néha becsúszott egy hajpörkölés Hunterrel vagy egy jelmez tönkretétele Alinával. És hiába szégyelltem magam miattuk, azért még mindig szuper emlékek voltak. Alinán kívül senki nem látta ezeket a foltokat rajtam ezelőtt, még Hunter előtt is rejtegettem. Mélységesen szégyelltem, hogy a testemre kerültek és úgy próbáltam takargatni őket, mintha leprás lennék. Azt hiszem, ez lett volna az egyetlen lehetőségem arra, hogy feljelentsem Briggséket, de nem akartam megtenni. Olyan mindegy volt már... Lehet, hogy tönkretenném a karrierjüket és még az életüket is, ha apával és az ügyvédjeivel végigvisszük, de megérte volna? Ettől még nem kapom vissza a méltóságomat, a boldogságomat, és nem fogom kevésbé gyűlölni magam miatta. Csak el akartam felejteni az egészet. Egyre inkább összezavarodva néztem Alinára a tükörből, ahogy meghúzta a hátamon a masnit. Elég ostobának éreztem magam, de komolyan nehezemre esett összerakni a képet. Mégis mi az eget tervez most ez a nő? - Én ezt most komolyan nem értem, akkor miért kellett leellenőrizni? Ennyire buta vagyok, hogy nem értem? -Nem vártam választ a kérdésre, a másodikra biztosan nem. Az elsőre nyugodtan válaszolhatott volna, igazán hálás lettem volna érte. És meg is kaptam a választ, csak nem éppen úgy, ahogy akartam. Percekig csak döbbenten pislogtam és némán követtem Alinát, ahogy maga után húzott a folyosón, teljesen menetkészen, jelmezben, minden. Idő kellett hozzá, hogy tudatosuljon bennem, mit is akart most velem, de addigra már úgyis mindegy volt, mert ott álltam a színpad mellett a félhomályban és telibe ráláttam a kivilágított díszletre. Merlinre, alig tíz perce mentünk el innen, lehet, annyi sem volt, ilyen gyorsan a helyére tettek volna mindent? - Lin, ezt nem tehetem -néztem rá tehetetlenül, szinte már félve. -Hiszen én nem is tudom a... -De, tudtam a szöveget. -Csak el fogom szúrni az egészet! A többiek sem tudják, hogy én leszek ott, össze fogom zavarni őket, szétesik az egész darab és elfelejthetem, hogy itt játsszak majd a Roxfort után! -Nem tudom, miért pánikoltam hirtelen, talán csak a felkészületlenség miatt, hogy ennyire váratlanul ért engem ez az egész. Más esetben most már ugráltam volna örömömben, de most... Ó, bassza meg, az ott az akire én gondolok? -Még Dante is benne lesz ma?! Totál be fogok égni... Dante Fortescue az egyik kedvenc színészem volt már évek óta, ezt pedig Alina is tudta. Nem volt sokkal idősebb nálunk, de nagyon tehetségesnek tartottam és odáig voltam minden alakításáért. Mégis hogy ne ájuljak el, ha ott kell játszanunk a színpadon egymás mellett... még rosszabb, egymással?
szívem a torkomban dobogott. A gondolataim szinte vele egy ütemre vágták hozzám ugyanazt az áruló gondolatot. Nem fogja elhinni. Nem fogja elhinni. Nem fogja elhinni. Láttam Carol szemeiben a bizonytalanságot, már éppen azon voltam, hogy valami újabb briliáns kamut ötlök ki - végül is már így is benne voltam a hazugságok hálójában -, de végül belement. Elhitte. Vagy egyszerűen csak elengedte. Nem volt fontos, a lényeg, hogy jött velem, hogy „megoldjuk” a problémát. Ami igazándiból továbbra sem létezett. - Ne is mondd, márciusban tizenhét leszek, a varázslóvilág törvényei szerint nagykorú - még ha csak színpadiasan is, de megborzongtam a gondolatra -, de egy perccel sem érzem magam érettebbnek annál a két gyereknél, akik szünnapokon bunkert építettek a díszletek közé és a saját történeteiteket játszották el - idéztem fel szintén nevetve egy kellemes emléket. - De ha engem kérdezel, szerintem ma már sokkal több mindenre lennénk képesek - kacsintottam rá. Hiszen ha nem is teljesen, de részben tanult boszorkányok voltunk, akik sokkal több varázslattal operáltunk már, mint annak idején. No meg, sokkal komolyabbakkal is. Bár őszintén: nem hiszem, hogy most vagy a jövőben bármelyiket is bevetnénk a színházba, már csak csínyből sem. Volt egy pont, ami után nagypapa két lábbal rúgott volna ki minket a főbejáraton. Rokonság és aranyvér ide meg oda. Nagyon, nagyon nehezemre esett, hogy ne mondjak semmit a foltokra. De megálltam. Most is, ahogy a korábban is. Tudtam, hogy nem segíteni. Csak olyan sebeket szakított volna fel Carolban, amik már talán, remélem kezdtek behegedni. Tisztán érzékeltem a barátnőm zavarát, a helyében minden bizonnyal én is így éreztem volna magam. Őszintén bevallom: egy pillanatra meginogtam. Biztos jó ötlet ez? Biztos? Nem tudom. Fogalmam sem volt a válaszról, de korábban már annyiszor végigzongorázottam ezt a fejemben, hogy nem tétováztam. Nem tehettem, mert ha én elbizonytalanodom, akkor mindennek vége. Hiába trükköztem és hazudtam és szerveztem be embereket, akikről Carol még semmit sem tudott. - Miért ne tehetnéd? - vontam fel a szemöldököm. Nyilván, volt jó pár válaszom erre a kérdésre. Például az, hogy hivatalosan Carol nem a társulat tagja, Vagy éppen, hogy nagyapám semmit sem tudott erről a cseréről. Ahogy Dante és még két színész kivételével más sem. De… arra jutottam, hogy teszek rá. Teszek mindenre, majd foglalkozom ilyenekkel, ha sikeresen lement a darab. Arról nem is beszélve, hogy Levin Dolohovot is meghívtam, hogy mégse maradjon le a lánya első, igazi színházi szerepléséről. Gáz lenne, ha nem Carol menne ki. - Tudod a szöveget… - sóhajtottam. Körülöttünk, csak úgy, mint a nézőtéren egyre többen és többen lettek. Hallottam egy csengőt. Nagyjából két percem volt, hogy megnyugtassam a legjobb barátnőmet, három maximum. - Caroline Dolohov, elég! - ragadtam meg a vállát óvatosan, majd megráztam kicsit. A könyvekben ez használt! - Menni fog. Meg fogod csinálni, együtt tanultuk a szöveget, már-már jobban tudod, mint én. A többiek pedig profi színészek, ha Maurice Briggs szambázik ki meztelenül, akkor is úgy tolják le, mintha mi sem történt volna. Dante pedig tudja, hogy nem én leszek ott. Minden rendben lesz - mondtam még egyszer, miközben kipillantottam a válla felett. Kezdődik a darab. - Első felvonás, első jelent. Remélem az első telt házas főszereped után majd megemlékezel rólam. Én hiszek benned, igenis jó vagy, nagyon jó, higgy te is magadban legalább ennyire - suttogtam, miközben a fejére adtam a jelmezhez tartozó kalapot és óvatosan löktem rajta egyet. Függöny fel!
- Azért megjegyezném, hogy azok zseniális történetek voltak, igazán megérnének egy rendes adaptációt. Majd felvetjük az ötletet nagyapádnak, biztosan nagyon fogja értékelni. -Soha nem értékelte volna, ebben olyan biztos voltam, mint ahogy most itt álltam. De persze nem is gondoltam komolyan, hogy drámaíró leszek, azt meghagyom annak a félkegyelmű Egon Fudge-nak. -Ó, abban biztos vagyok, pláne, hogy lassan te is használhatod a pálcádat iskolán kívül. Azt hiszem, nagyon kreatívan tudnánk lerombolni ezt a színházat, ha ahhoz lenne kedvünk. -Szerencsére egyikünknek sem voltak ilyen ambíciói, nekem egész biztosan nem. Ez a színház volt a második otthonom, ha Mr. Scamander le akarta volna romboltatni valami mániás epizód közepén, akkor kikönyörögtem volna apától, hogy vegye meg. De veszni egész biztos nem hagyhattam. Éreztem, ahogy elönt a pánik, amint Alina terve elkezdett teljesen tudatosulni bennem. Nem voltam felkészülve, nem voltam ott a próbákon (vagyis nem a színpadon a többiekkel) és egyáltalán nem készültem arra, hogy én ma teltházas előadáson színpadra lépek. Jobban mondva nem teltházas, mert az én székem üres lesz, de ez rajtam nem igazán segített. - Hát mert... mert... -Nem volt jó magyarázatom rá. Nem tudtam a szöveget? Dehogynem. Nem értettem a jelzéseket? Dehogynem. Nem tudtam, kivel, mikor és mit kell tennem? Dehogynem. Ezek lettek volna jó érvek. Az már nem, hogy teljesen be vagyok rezelve a felsülés esélye miatt. Nem tudom, hogy a stressz és az izgalom miatt történt, vagy azért, mert Alina szájából kellett hallanom, de a képre, ahogy Maurice Briggs meztelenül végigtáncol a nézőtéren, kitört belőlem a nevetés. Csak sajnos nem tartott sokáig, elég hamar elhallgattam és vetettem egy ideges pillantást a színpadra. Dante Fortescue oldalán léphetek színpadra, ezt a napot sem éppen így képzeltem el. - Alina Scamander, ha ma bármi rosszul sül el, esküszöm, hogy kitekerem a nyakadat -sóhajtottam fel, de nem ellenkeztem tovább. A szívem a torkomban dobogott, miközben remegő kezekkel kiléptem a színpadra. Elég hamar rájöttem, mi a színészek titka, hogy nem rezelnek be a nagy tömeg előtt. Azok a reflektorfények olyan remekül mutatnak, hogy az első négy sornál többet az ember nem is lát a nézőtérből. Így nem is olyan vészes. És nem sültem fel. Nagyon féltem, az első mondatomnál a hangom is majdnem cserben hagyott, de miközben arra gondoltam, hogy nem hagyhatom cserben Alinát, a többi színészt a színpadon, és hogy akár apáék is ott lehetnének a páholyban, muszáj volt megemberelnem magam. Olyan ez, mint a színjátszókör, pontosan ugyanolyan. De azért még mindig jólesne megfojtani Alinát, amiért ezt tette velem.
z tény és való - bólintottam helyeselve. - Biztosan kasszasiker lenne, a Helios, ha nem az egész varázstársadalom legkiemelkedőbb színdarabja. Mondjuk, szerintem nagypapa előtt Egon Fudge felé kellene előterjeszteni az ötletet, hogy írjon belőle valami menő színdarabot. Hiszen a mi történeteink csakis a legjobbat érdemlik - nevettem, mert egyszerűen nem bírtam komoly arccal előadni a zseniális ötletet, hiába próbáltam. Noha biztos voltam benne, hogy senki se vett volna minket komolyan ezzel. Ha nagyon erőlködöm, nagyon nagyon nagyon, akkor talán annyit ki tudtam volna csikarni, hogy valami gyerekeknek szóló matiné keretein belül előadhassuk. De erre azt hiszem, hogy egyikünk sem vágyott igazán. - Az biztos, szerintem egy nap sem kéne és a színház úgy nézne ki, mint valami ősi rom, ami csak arra vár, hogy bátor átoktörők beleessék magukat és felfedezzék. Mondjuk, ha így járnánk el, akkor kellene keresnek egy új színházat, ahol valóra válthatod az álmod. Szerintem hagyjuk meg ezt úgy, ahogy van - tanácsoltam, noha biztos lehettem abban is, hogy mi vagyunk az utolsó személyek, akik bármilyen módon képesek lennénk ártani ennek a helynek. Még ha másért is, de mindketten imádtuk, arról nem is beszélve, hogy megannyi emlék és barát kötött ide minket. Sokkal inkább volt ez valami második - harmadik? - otthon, sem mint egy munkahely. Nagyapának sok hibája volt, de az kétségtelen, hogy a színházat remekül vezette. Láttam Carol arcának változását. A pillanatot, amikor tudatosult benne, hogy mire is készülök, hogy mit is fog ő tenni. Mert innen már nem igen létezett visszaút.Rajta volt a jelmez, a darab kezdetéig pedig csak percek voltak hátra, nem elég idő arra, hogy kicseréljük. Kockáztattam, sokat. Nagyon sokat, hiszen ha Carol bukik, akkor mind a ketten bukunk, de én bíztam benne. Tudtam, hogy minden rendben lesz. Neki is tudnia kellett. - Látod - vontam fel jelentőségteljesen a szemöldököm, mikor egy szem kifogást sem tudott felhozni az ellen, hogy beugorjon a helyemre. Én sem tudtam. Talán nem úgy tűnhet, de több százszor, ha nem több ezerszer rágtam át magam azon, amit tettem, tenni készültem. Az egyedüli, ami problémát okozhatott, az az, hogy Carol lefagy abban a pillanatban, hogy a színpadra lép, de ez nem aggasztott. A színjátszóval sosem történt ilyen. Noha, lehet a kettő másnak tűnt nem sokban különböztek egymástól, mindössze csak a nézők voltak mások. Nem egyszerű roxfortos diákok, hanem… hanem fizető vendégek. Örültem, hogy ha mást nem pár másodperc erejéig sikerült mosolyt csalnom a barátnőm arcára, így legalább annyi időre felengedett, hogy a jelmezhez tartozó kiegészítőket fel tudjam applikálni a ruhára és a hajába. Nem ellenkezett, vagy csak annyira lefoglalta a korábban festett kép, hogy inkább azzal volt elfoglalva. Bár tény, én sem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak azon a képen, hogy Maurice Briggs meztelenül beszambázik a színpadra. Egészen különleges kuriózum lett volna, az teljesen biztos. - Ha valami rosszul sül el és meg kell fojtanod, tépj sorszámot Nagyapa, Dante és a többi színész után, mire rád kerül a sor, lehet nem lesz dolgod sem - vontam vállat, nem volt kétségem afelől, hogy ha itt ma katasztrófa lesz, akkor annak a teljes felelősségét rám fogja testálni nos… mindenki, akinek köze volt a mai darabhoz. A szívem a torkomban dobogott, mikor Carol kilépett a színpadra. Ez volt az első és egyetlen pillanat, amikor bizonytalanságot éreztem. Remegett a hangja, mikor megszólalt, talán kicsit halkabb is volt mint kellett volna, de a hangosításnak hála mindenhol hallották. Minden más rendben ment. Carol tudta a szöveget és azt is, hogy mit mikor kell csinálnia. A nézők szerintem észre sem vették a cserét, tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy a kint ülők nem tudták volna megmondani, hogy ki az az Alina Scamander és ez így is volt jól. Nem akartam, hogy ez valaha változzon, legalábbis nem azért, mert színésznő leszek. Azt hiszem. - Igazam lett, vagy igazam lett? - ugrottam Carol nyakába, mikor a meghajlások és a vastaps után végleg leereszkedtek a vörös függönyök. Hallani lehetett még a kint neszelő nézőket, de már senki sem foglalkozott velük. - Látod, jobb, ha ezentúl mindenben rám bízod magad - kacsintottam rá. - Egyébként gyere - kaptam el a kezét, hogy lehúzzam a színpadról a színész bejáró felé. - Azt hiszem, vannak itt páran, akik beszélni szeretnének veled - úgy voltam vele, jobb, ha még az előtt találkozik az apjával, hogy elkezdődik a lebaszások sora, mert bár a dolgok jól alakultak, biztos voltam benne, hogy ez nem mindenkinek elég. Dante feje az imént éppen olyan vörös volt a dühtől, hogy éppen csak fel nem robbant. Biztos voltam benne, hogy hamarosan ő is és Nagyapa is megtalál minket.
- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy ha Fudge meghallaná az ötletünket, a végén még képes lenne meg is valósítani azt -nevettem fel. Kinéztem Egon Fudge-ból, hogy megteszi, amilyen bolond volt az az ember, még azon sem lepődtem volna meg, ha világsikert hoz össze belőle. Amúgy kedveltem, beszélgettünk néhányszor, amikor a művészbejárónál szívtam a cigimet. Egyetértettem Alinával, nem kellett elpusztítani ezt a színházat. Nagyon szerettem a Heliost már kisgyerekkorom óta, mintha mindig csak azt várná, hogy ide meneküljek a problémáim elől. Amikor anyám lelépett, akkor is a színházban töltöttem annyi időt, amennyit csak tudtam, a mostani események után pedig még inkább. Persze most annyival egyszerűbb dolgom volt, hogy nagykorú lettem, aki letette a hoppanálásvizsgáját és akkor szökött ki a Roxfortból, amikor csak akart. Kaphattam volna büntetést is érte, ha rajtakapnak, de kellően jól ismertem a folyosókat és mindig azt hazudtam a tanároknak, hogy kaptam kikérőt apámtól. Lestrange gond nélkül elhitte, Avery pedig úgysem szólt volna, ő ismert a legjobban a tanáraim közül. Kamensky... hát, ő talán nem örült volna annyira, de eddig mindig szerencsésen elkerültem őt. Nem tudtam vitába szállni, és ez nagyon frusztrált. Tényleg nem mondhattam semmit, amiről tudtam, hogy hatásos lenne, pláne nem úgy, hogy percek voltak hátra az első jelenetig. Az én első jelenetemig. Annyire furcsa volt kimondani itt, a Helios színpada mellett... De nem volt mit tennem. És még azt is tudtam, hogy Alinát tényleg előbb fogja megfojtani a nagyapja és Dante, mint hogy én tehetném meg. Nem volt menekvés, és nem volt bosszú sem, csak annyit tehettem, hogy felmegyek a színpadra és a tőlem telhető legjobbat hozom ki ebből a helyzetből. Úgy remegtem, mint akire valamiféle kocsonyarontást küldtek, amikor leléptem a színpadról. Nem tudom, miért voltam ennyire ideges az elején, hiszen ezt csináltam szinte egész életemben, ha nem is ekkora közönség előtt. A végére azonban a félelem elmúlt, csak mérhetetlen izgatottság és túl sok adrenalin maradt, amitől tényleg nagyon reszkettem. Nem is tudtam először megszólalni, csak szorosan megöleltem Alinát. - Ugye nem fogok elájulni? Nagyon közel érzem magam hozzá. De jól sikerült, ugye? Nem szúrtam el semmit? -Nagyon igyekeztem, nem is éreztem olyan borzasztónak az alakításomat, de kívülről bizonyára mindent teljesen másképpen lehetett látni. -Jól van, meneküljünk, mielőtt nagyapád kitépi a hajamat. Vagy Dante... -Elképzelésem sem volt, kik akarnának most beszélni velem azokon kívül, akik a halálunkat kívánták, de határozottan jobban vonzott Mr. Scamander paprikavörös arcánál.
udod, fogalmam sincs mi lenne furcsább, ha elszörnyedne az ötleten, vagy ha tetszene neki - nevettem fel én is, hiszen tulajdonképpen ha Fugeról volt szó, akkor semmiben sem lehettünk biztosak. Főleg abban nem, hogy mi tetszik annak a pasinak vagy éppen mi nem. Egyesek azt rebesgették, hogy ha a Nagy Boszorkány és Varázsló Szótárban a szeszélyes pöcs megnevezés mellé képet kellett volna csatolni, akkor egészen biztosan Egon Fuge szerepelne rajta. Én magam sosem próbáltam a kedvében járni, ahogy lenyűgözni és a talpának a nyomát nyalni sem, ha éppen olyan darabban szerepeltem, ami az ő nevéhez kötődött tettem, amit kért és ennyi. Carol megcsinálta, én pedig karba tett kézzel, elégedetten néztem, amint színésznőként debütál a Helios színpadán. A kezdés előtt nem sokan tudtak a cseréről, egy maréknyi ember, a nézők feltehetőleg észre sem vették, a színészek pedig megoldották. Nem mintha olyan nagyon alkalmazkodni kellett volna bárkihez és bármihez is, hiszen a legjobb barátnőm pontosan azt csinálta, amit én tettem volna. Mondta a szöveget és játszott. Még csak azt sem lehetett mondani, hogy nem rendelkezett rutinnal, hiszen évekig vezette a Roxfort színjátszókörét. Nyilván elismerem, hogy az kicsit - na jó, jelentősen! - más liga volt, mint ez, de az alapok nem különböztek, erre pedig szemlátomást Carol is rájött az első lányos zavarral töltött percek után. Nem mondom, voltak pillanatok amikor leizzadtam, de összességében jól sikerült a darab. A nézők - már akik nem tudták, hogy mi történt - egészen biztosan észre sem vettek semmit a történtekből. Az előadás végén elhangzó vastaps is ennek volt ékes, fényes bizonyítéka. - Miért ájulnál pont most? Nagyon, nagyon logikátlan lenne - szorítottam magamhoz nevetve, kiélvezve a dráma előtt utolsó, nyugodt pillanatokat, ugyanis az imént elkaptam nagyapám szúrós tekintetét és semmi jóval nem kecsegtetett. - Hiszen túl vagy rajta. És nagyszerű voltál! Hidd el, ha nem lettél volna az megmondanám, főleg nem úgy, hogy ha elrontasz valamit, nekem veszik a fejemet bár… így is lekiabálják majd a helyéről, de se baj - legyintettem nemtörődöm módon, mivel tényleg nem érdekelt, hogy mi jön ezután. A tervem sikerült, Carol boldog volt, talán a Kyles eset óta először láttam őszintén mosolyogni, ez pedig bármit megért. Nagyapám és Dante haragja kis árnak tetszett, főleg mert tudtam: úgy is megbocsátanak. -Hidd el, mire eljutnának hozzád már nem lesz erejük, legalábbis nagyapának, Dane lehet egyszerre csesz le minket - tűnődtem el, miközben afelé a hely felé húztam a legjobb barátnőmet, amit korábban megadtam Levin Dolohovnak, mint találkozási pontot. Tulajdonképpen nem volt nehéz kiszúrni őt és a feleségét a tömegből, valahogy természetes módon tűntek ki onnan, a maguk különös kisugárzásával. Áradt belőlük a veleszületett felsőbbrendűség és elegancia, ami csak a tipikus aranyvérűekre volt jellemző. - Ott vannak - mutattam Carolnak, ha esetleg nem szúrta volna ki az apját. - Úgy gondoltam, jobb ha nem hagyja ki a lánya első szerepét, de azért siess, nem szeretném én kapni az összes lembaszt - kacsintottam még rá gyorsan, mielőtt picit előre toltam, hogy biztosan ne meneküljön el, majd próbáltam elvegyülni a tömegben, ami igazából lehetetlennek tetszett. Mindenki engem keresett, ki dühösen, ki nevetve, ki csak érdeklődve. De a legtöbben azért dühösen. De nem baj. Én mondom: megérte!
