in a situation where neither I can cry nor I can smile
Megtorpan az étkező ajtajában amikor meglát téged, hirtelen már nem is érzi éhesnek magát ha arra kell gondolnia, hogy azt egyedül kell veled elköltenie, és nem érti, hogy ilyenkor hol van Tabitha vagy az anyja, hogy mit keresel itthon egyedül, vagy mit keresel idelent, miért nem kéretted fel a kávéd vagy legyen bármi amit iszol a dolgozószobádba vagy a hálószobádba, vagy bárhova ahol nem lehet beléd futni. Annyiszor el tudjátok kerülni egymást, miért pont ma nem? Miért pont ma kell veled összefutnia? Komolyan ennyire gyűlöli az élet, hogy pont ma állított az útjába téged?
Felsóhajt és úgy tesz, mintha a pillanatnyi zavara, amit okoztál nem létezne, úgy tesz, mintha nem léteznél, nem tűnik olyan nehéz feladatnak, de Theonak kifejezetten az idegeire tudsz akkor is menni ha egyetlen szót sem szólsz hozzá, most például idegesíti ahogyan szuszogsz. Összevonja a szemöldökeit és megpróbálja kizárni a létezésed, a cipője talpa olyan hangosan kopog, vagy hát olyan hangosnak érzi, mintha trappolna és a belőled áradó feszültség és gyűlölet - ami inkább belőle árad, de szereti úgy képzelni, hogy mindez felőled áramlik - lassan belé is ideget és haragot táplál.
Elvesz egy tányért, meg egy szelet kalácsot és a lehető legtávolabb ül tőled, taktikus módon nem néz rád, nem szól hozzád, megtanult melletted élni és az esetek többségében ő el lenne ezzel, ha nem idegesítenéd olyanokkal, hogy mondjuk szuszogsz, meg megmozdítod a lábad vagy dörzsölöd az ujjaid mielőtt lapoznál, hogy sóhajtasz bizonyos szavak után, vagy csak úgy, tudod a létezéseddel.
Jó hát, gondolja Theodore nincs is itt. Egyszerűbb ezt képzelnie, mint elfogadnia, hogy egy hús-vér ember vagy, történetesen az apja akinek sokkal több joga van itt ülni, mint mondjuk neki. Beleharap a kalácsába, nem is érez ízeket, csak le akarja nyomni magában egy-két falatot, aztán már itt sem lesz. - Nookey. - Szólítja magához a manót, halk pukkanás jelzi az érkezését. - Készítsd fel nagyapát az indulásra és tíz perc múlva legyetek az ajtóban. - Nem kerüli el a figyelmét, hogy a lény feléd sandít. - Most. - Teszi hozzá egy fokkal élesebben, erőszakosabban és feszültebben.
Ellapoztam a Prófétát Maurice Briggs tenyérbemászó mosolyáról - éppen elég volt az előző napi parlamenti ülésen premier plánban bámulni az arcára kiülő elégedettséget, amikor már megint átnyomtak egy diszkriminatív törvényt, mondhatni lenyomták a torkunkon, a mi éppen kis ötszázalékos, pálcafeltartással jelzett szavazatunk a Lumos színeiben pedig halva született próbálkozás volt. Persze egy mikropárt tagjaként az ember hamar megszokja, hogy az alkalmi sikerek mind az üléstermen kívülre korlátozódnak, ettől azonban nem lett kevésbé bosszantó vagy elkeserítő. Igazán hozzászokhattam volna mostanra a bosszantó és elkeserítő dolgokhoz. Eddig az itthoni feszengés a tanítási szünetekre korlátozódott - mintha ez nem lett volna éppen elég -, az utóbbi időben azonban törzsvendéggé váltunk Nonnal Bagman irodájában, a fiunk két oldalán ülve, kitartóan egyensúlyozva a tartalmatlan bocsánatkérések és fogadkozások, illetve a méltóságunk megőrzése között. A legutóbbi roxforti Canossa-járásunk nyilván felülmúlta (vagy inkább alul) minden eddigi szülői értekezletünket, előrevetítve, hogy a karácsonyi szünet sem a meghitt, békés családi szeretet szellemében fog majd telni. Nem mintha erre lett volna bármi esély azután, hogy az öreg beköltözött az egyik emeleti hálószobába. Nyilvánvalóan a két kellemetlenség összefüggött, túl sok ész nem kellett hozzá, hogy bárki összerakja a képet: Theo partnerre lelt az apámban, apám pedig remek táptalajt talált a fiamban a szélsőséges nézetei elültetésére. Mi ez, ha nem a szülői csőd tökéletes megtestesülése? Szinte már rutinból választottam a konfliktuskerülés gyáva stratégiáját, arra a mottóra hivatkozva, hogy legalább a karácsonyt éljük túl békésen. Egy ekkora kúriában könnyű volt a szó legszorosabb, legfizikaibb értelmében elkerülni a viták lehetőségét, az emeletek, ősöreg falak éppen elég távolságot tudtak biztosítani köztem és Theo között ahhoz, hogy ne robbanjon az a bizonyos időzített bomba. De nem ignorálhattuk örökké egymás létezését.
Csak felpillantottam az újság lapjai közül. Nem kívántam jó reggelt, nem szóltam egy szót sem, csak okot adtam volna Theónak a visszaugatásra - remek érzéke volt hozzá, hogy egy egyszerű köszönést is valami igazán gyűlölettel teli megnyilvánulásként és az elhanyagolása kifejeződéseként keretezzen. Csak kamasz, nem utál, majd kinövi - mondta volna erre Non, de ő nem volt itt és amúgy sem hittem volna neki. Újból lapoztam, a kávéscsésze pereme felett végigfutva az inflációval kapcsolatos híreket. Akár problémamentesen is alakulhatott volna a reggel. Akár. Én tényleg nem akartam balhét, komolyan nem... - Erre nem lesz semmi szükség, Nookey. - Letettem a kávét az asztalra, a házimanóból szinte sugárzott a bizonytalanság. - Elmehetsz. Újabb halk pukkanás jelezte Nookey távozását, valószínűleg rémesen hálás volt, amiért kimaradhatott a beszélgetés (már ha ezt lehetett annak nevezni) folytatásából. - Mondtam már, hogy nem maradhatsz kettesben az öreggel. - Ahogy legtöbbször, úgy most sem voltam képes az apámként hivatkozni rá. - Egyáltalán hova akartad vinni? Közös ünnepi mugligyilkolásra? Sötét Jegy egyentetoválásra a Zsebpiszokban? Félvér kislányok abuzálására? Nehezen tudtam kiverni a fejemből Hollyn Shelby törött karjának látványát. Túlságosan emlékeztetett arra, hányan szenvedték el ugyanígy a frusztrációim kivetülését huszonöt éve. És mennyire elhittem, hogy az én gyerekeim soha, de soha nem tennének ilyet. Nem így neveltük őket - legalábbis sokáig ezt gondoltuk Nonnal.
Hollyn Shelby and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Hétf. Jan. 09, 2023 7:41 am
Theo & Theo
in a situation where neither I can cry nor I can smile
Kisebb korában sokszor kívánta azt mondjuk születésnapjára vagy csak úgy, amikor hullócsillagot látott és még benne élt a gyermeki ösztön, hogy higgyen a kívánság varázslatos erejében, hogy csak egyszer legyél az apja. Csak egyszer csinálj úgy, mintha nem egy idegen lenne, nem valaki aki egyszer csak beköltözött a házba anélkül, hogy bárki hívta volna és most, kénytelen-kelletlen meg kell őt tűrni a falak között és el kell viselni, hogy létezik. Valahol a tizenharmadik születésnapja környékén aztán elhagyta ezt a rémes szokást és azóta csak arra tud gondolni amikor születésnapja van, hullócsillagot lát vagy a létezésén elmélkedik, hogy legalább hat évnyi kívánságot pazarolt rád.
Úgyhogy, most amikor megszólalsz még csak azt sem kívánja, hogy mondjuk nyelj félre és fulladj meg, mert pontosan tudja, hogy mi fog következni: ennyire kiszámítható vagy. Azzal meglepted volna, ha hagyod, hogy a nagyapjával kimozduljon a házból, azzal is meglepted volna ha azt mondod, hogy jó szórakozást - lehet akkor nem is lett volna kedve elmenni, talán (és még azt mondják te vagy az okosabb kettőtök közül) bevethetnéd a fordított pszichológiát, hátha beválik - és hogy vigyázzon magára, de te se nem vagy apáskodós típus, se meglepő. Pontosan azt hozod, amit elvár tőled: a szararc, faszfej apának látszani sem próbáló zsarnokot, aki megtűri őt a házában.
Lenyom még egy harapást a torkán és úgy bámul rád, mintha kifejezetten gondot jelentene a számára, hogy megértse a szavaidat vagy összerakja a gondolatokat mögötte, pedig elsőre is jól érti mindegyiket. Felsóhajt, áttúrja a hosszúra hagyott haját, hangosan ráng, szinte csámcsog, a pillantása össze-vissza ugrál körülötted míg végül rád talál. - Anyád. - Válaszolja, de mielőtt sérelmezhetnéd a hanglejtését vagy a szó intenzitását egy egészen más stílusban - inkább unottan, mintha egy tankönyvi példát mondana föl - folytatja. - Mármint anyádhoz a katakombákba. Meg akarja látogatni. - És úgy rántja meg a vállát, mintha itt most ő lenne a jó fiú, te meg a pöcs amiért egy ilyen jócselekedetben meg akarod gátolni. - De a többi sem rossz ötlet, fel is vetem majd neki, hátha lesz kedve tetováltatni vagy gyilkolni. - Úgy tesz mint aki elgondolkozik ezen. - Az abuzálás honnan jön? Talán tapasztalat Theodore? Gondolhattam volna, hogy a kislányok voltak a kedvenceid, legalább olyan szánalmas lehettél gyerekként, mint ebben a szerepben amiben most próbálsz tetszelegni. - Erőltet magára egy könnyednek tűnő mosolyt, de az asztal alatt a kezei ökölbe szorulnak. Gyűlöl, amiért ez az első gondolatod róla és arra gondol, talán most először, hogy esetleg csinálhatna valami olyasmit, ami megegyezik a benned alkotott képpel róla.
Milyen könnyű lett volna ignorálni Theo létezését és elveszni a gazdasági hírek szabályos, monoton oszlopai között. Infláció, részvények, majd a következő oldalra lapozva néhány színházkritika. A lap aljára pillantva talán még Benjamin nevét is ott találtam volna egy jelentéktelen, pársoros beszámoló alatt egy komolyzenei koncertről, ami rajta kívül vélhetően senkit sem érdekelt. Ha olyan borzalmas apa lettem volna, amilyennek a fiam gondolt, most valóban figyelmen kívül hagytam volna a szervezkedését. Egy hajszálnyival, de tényleg csak annyival azonban jobb apja voltam - bár Theoban valószínűleg mindez értelmetlen, zsarnokoskodó kötekedésként csapódott le, a kérdéseim mögött nem érzékelte az elfojtott és irónia alá rejtett félelmet. A puszta gondolat, hogy kettesben marad az öreggel... Provokált, már megint provokált. Ha nagyapádnak mondanád ezt, felkenne a falra... De ezt elképzelni sem tudod - futott át az agyamon a keserű gondolat. Theonak vajon valaha, akár egyszer is megfordult a fejében, hogy tartania kéne a nagyapjától? Vagy csak egy törékeny, beteg öregembert látott benne, akinek a múltbéli bűnei mostanra nem voltak elég kézzelfoghatók ahhoz, hogy ennyi év távlatából egy tizenhét éves kamasznak valódi súllyal bírjanak? - Meg akarja látogatni, tényleg? Milyen kedves tőle... - A gondolataim leghátsó szobáiba száműztem minden emléket apám és anyám közös életéről, de leginkább anyámról. Ennyi év után is képtelen voltam harag és csalódás nélkül visszaemlékezni rá. Csupán néhány évente látogattam meg a családi kriptában, pár pohár whisky után felbátorodva, de eddig egyetlen alkalom sem zárult megbékéléssel. Ha voltak is szép, meghitt közös pillanataink, amelyek közelebb vihettek volna a megbocsátáshoz, azokat mind felülírta a fürdőszoba csempéjén pirosló friss vér kitörölhetetlen képe és a tudat, hogy egyedül hagyott Vele. - Talán szeretne tőle bocsánatot kérni? Vagy valamilyen romantikus, tragikus történettel tömi a fejedet a házasságukról? Biztosan nem mondta Theonak, mi történt. A bántalmazást, anyám izolált, kilátástalan életét, a kúriában állandóan tapintható erőszakos feszültséget, semmit, ami végül azokhoz a vérrel áztatott hófehér csempékhez vezetett. - Nem, a fiúkat mindig jobban kedveltem. - Talán máskor, más helyzetben gondolatban vállon veregettem volna magam a gyenge, Theo számára érthetetlen burkolt viccért. - Ellenben az öreget nyugodtan kifaggathatod a nők abúzusáról, igazi szakértő, és úgy látom, mostanában te is ebben a szerepben próbálsz tetszelegni. Legszívesebben hozzátettem volna: de kérlek, inkább szóba se állj vele. Mégsem mondtam ki hangosan, felesleges lett volna. Ha nem töltött volna el csontig hatoló pánikkal annak a képe, hogy kettesben marad az apámmal, talán képes lettem volna abban reménykedni, hogy egy mély beszélgetés kettejük között ráébresztené a fiamat, hogy a nagyapja egy szörnyeteg. De egyrészt nem akartam, hogy együtt legyenek, felügyelet nélkül, másrészt pedig képtelen voltam szabadulni a halk kis hangtól... mi van, ha Theónak igazából imponálna minden, amit az apám tett?
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Vas. Márc. 12, 2023 12:53 pm
Theo & Theo
in a situation where neither I can cry nor I can smile
Néha nem érti, hogy hogyan tudod elviselni önmagad, ahogyan azt sem tudja elképzelni, hogy az anyja mit lát benned, hogy mi az ami itt tartja: sosem fogja belátni magának, de néha irigykedik rá, amiért kapott belőled valamit, amit tőle mindig is megtagadtál - nem könnyű a legnagyobb csalódásodnak lenni, mert habár nem adod fel igazán a leckét, hogy miként válhatna azzá (Theo szerint soha, egyszer sem tudott olyat tenni, ami miatt büszke lettél volna), elviselni annak a súlyát, hogy azt kívánod bárcsak ne is létezne (és ha akarnád sem tudnád meggyőzni arról, hogy nem ezt gondolod) nem csak tizenhét éves fiúknak lenne igazán megterhelő.
- Nem mindegy neked minek akar oda menni? - Mert Theonak teljesen mindegy, hogy a nagyapja le akarja-e köpni azt a sírt vagy hosszan akar elmélkedni előtte, az egyetlen dolog ami ebben az egészben számít neki, hogy vele akar időt tölteni, hogy helyetted tőle kapja meg azt a figyelmet amire mindig is vágyott. - Baszd meg egy öregember aki meg fog halni...- És Theot ez egészen megrémiszti, a mellkasába kényelmetlen érzések ülnek meg, hogy elveszítheti azt a férfit, aki valamennyit foglalkozott vele. -... ne legyél már ekkora fasz. - Bár, ez tőled nem igazán elvárható dolog: az életed erről szól, hogy elbasz Theoét. - Ne baszd el az egész téli szünetemet. - És soha - vagy nagyon ritkán - nem kér tőled semmit, de most értékelné, ha megértenéd a rejtett üzenetet. - Olvasd az újságod és hagyj élni. - Alig mennek le a falatok a torkán: nehezen bírja veled egy légtérben. - Eddig ment, most is nyugodtan keresztülnézhetsz rajtam. - És a legszívesebben hozzád vágna egy cipót vagy elszaladna, de nem akar nagyon gyerekesnek tűnni, úgyhogy higgadtan nyeli le az utolsó falatokat - látszólag legalábbis - de az asztal alatt olyan keményen szorítja ökölbe a kezét, hoy a körme félhold alakú mélyedéseket mar a bőrébe.
Fel sem veszi a megszólalásod, csak állja a pillantásod - valami olyasmit kellene csinálnia, ami miatt majd rá sem mersz nézni. - Még kérnem kell tőle egy-két tanácsot, hogy jobban menjen. - Vigyorodik el aztán élesen, szóval akkor ez az amitől robban nálad a bomba? A nők bántalmazása? - Majd értesítelek az eredményeimről. - Ígéri meg kifejezetten elégedetten. - Most pedig ha megbocsátasz...- Éles hangon tolja ki a széket maga alól és ahogyan feláll, élvezi, hogy föléd magasodik. - Felhozom magam, mert kurvára el fogom vinni anyád sírjához, és te nem tehetsz semmit ellene.- Mármint de, nyilván megállíthatod, de biztosan szeretnél elmenni addig, hogy hozzá kelljen érned?
- Megtehetné azt a szívességet, hogy végre meg is hal. Mire kimondtam, megbántam a szavakat. Nem a tartalmukat - dehogyis, ha hittem volna bármilyen felsőbb hatalomban, minden este imádkoztam volna érte, hogy végre kínok kínjával dögöljön meg az öreg -, sokkal inkább azt, hogy ki előtt mondtam ki őket. Csak újabb okot adtam Theónak arra, hogy valamiféle lelketlen szörnyetegnek lásson. Vajon milyen indokokat csatol majd a képzeletében a vélt rosszindulatomhoz? Talán majd azt gondolja, hogy az örökségemet akarom idő előtt megkapni? Hogy egyszerűen örömömet lelem mások szenvedésében? Hogy tőle akarom elvenni ezt az újonnan kialakított emberi kapcsolatot? Mindegyik egyszerre?
Jelentőségteljesen arrébb toltam az újságot magamtól. Talán egy külső szemlélő most megjegyezte volna, hogy a mozdulat éppen olyan gyerekes dacról árulkodott, mint Theo minden kamaszos lázadása. - Tudod, elég nehéz a kedvedre tenni. Ha hozzád szólok, az a probléma. Ha keresztülnézek rajtad, akkor az. A múltkori húzásod után pedig örülj, hogy egyáltalán kiteheted a lábad a szobádból az ünnepek alatt. - Nem láttam valós hasznát a súlytalan büntetéseknek. Mégis hogyan változtak volna meg az új, aggasztó irányú nézetei egy hét szobafogság vagy bármilyen egyéb privilégiummegvonás után? - Nyilván nem érdekel, hogy én mit gondolok. De remélem, tudod, hogy okoztál pár álmatlan éjszakát anyádnak, és ő biztosan nem érdemelte meg. Inkább ezen gondolkodj, ahelyett, hogy az apámat kísérgeted.
Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne menjek bele a játékaiba. Szinte metronómként hallottam Non hangját: csak provokál, ne állj bele, hagyd rá, nem éri meg. Hogyan lehetett valakinek ilyen tökéletes érzéke ahhoz, hogy páros lábbal taposson rá minden létező gyenge pontomra? Volt kitől örökölnie, persze, annak idején sportszerűen űztem ugyanezt, csak éppen nem itthon. Ahhoz sosem lett volna bátorságom. Hatalmas volt a késztetés, hogy utána nyúljak, de elszalasztottam a lehetőséget, és amint kartávolságon kívül került, hirtelen kibukott belőlem: - Elmondta neked, hogyan halt meg a nagyanyád? Én nagyon szívesen beszélgetek róla. Nem beszéltem róla szívesen, de ez volt az utolsó reményem, hogy sikerül itt tartanom.
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Szer. Május 24, 2023 9:36 pm
Theo & Theo
in a situation where neither I can cry nor I can smile
Rosszul esik neki ez, hogy tényleg azt akarod haljon meg az öreg. Persze tudta, hogy nem vagytok jóban, hogy a föld alá kívánod, de ezt is úgy veszi fel, mint egy ellene indított személyes támadást. A nagyapja az egyetlen ember ebben az egész kúriában, aki hajlandó figyelni rá, persze vannak háklijai, és Theo tudja miket mondhat el neki és miket nem - hogy Hollynról jobb nem beszélnie és, hogy nem kellene neki a karrierbörzén történt dolgokról se beszélnie, mert a nagyapja nem értené meg. A kapcsolatuk azért működik jól, mert Theo hajlandó befogadni mindazt amit mond neki még akkor is, ha mélyen legbelül nem feltétlenül ért egyet mindennel. Felülírja az egészet az, hogy az apád hajlandó figyelni rá, hogy megkérdezi mi van vele, hogy észreveszi ha Theo a szokásosnál is jobban maga alatt van és te ezt akarod elvenni tőle. Miféle szörny vagy te? .
- Nem mintha bármit tudnál tenni, hogy itt tarts. - Fonja össze a karjait a mellkasa előtt, mintha ezzel is csak azt próbálná elérni, hogy cáfold meg, hogy tegyél valamit, hogy lépj ki ebből a semmilyen szerepből amibe magad tetted. - A jó kis érzelmi zsarolás, csak nem nagyapától tanultad? - Vigyorodik el élesen. - Ne takarózz anyámmal, ha érdekelné már megpróbált volna velem beszélni, de jó mestere vagy Theodore, lassan sikerül teljesen a képedre formálnod. - lassan sikerül elvenned tőle még ezt is, pedig Non és ő egészen közel álltak egymáshoz, Theo bízott benne, de aztán egyszer melléd állt a kettőtök közti csatában és Theo ezt képtelen igazán megbocsátani neki. Csak egyszer kellett volna őt választania valakinek és közületek: az anyja, az apja és a nagyapja közül, az utóbbi az aki folytonosan őt választja - az sem számít ha érdekből teszi, de legalább megteszi.
- Figyelj. - Megdörgöli a homlokát. - Nem érdekelnek az átköltött, megkomponált sztorijaid amiből kiderül, hogy mennyire sanyarú volt a sorsod. Apád csúnyán nézett rád? Képzeld te is megtetted. Elégedetlen volt veled? Mondj újat. . Semmibe vett? Ismerős. - Késztetést érez, hogy esetleg kiropogtassa az ujjait, de megállja. - Miért gondolod, hogy érdekel mi történt vele? Még csak nem is ismertem. Soha, egyetlen egyszer sem vetted a fáradtságot, hogy odavigyél is elmondd. Soha, egyszer sem tartottál annyira a családodnak, hogy beavass az életedbe, ne most akard megtenni, amikor attól félsz megvezetnek. - Megnedvesíti az ajkát. - Legalább erre veszi a fáradtságot, hogy úgy tegyen, mintha léteznék. És nem érdekel, ha kislányokat erőszakolt meg vagy mókusokat kínzott, nem érdekel, ha ő maga volt a fekete mágia vagy a megtestesült gonosz, mert legalább ő tud--- Nagyon dühös rád, rettenetesen, észre sem veszi mikor emelte meg a hangját, mikor lett ennyire indulatos, mikor lett ennyire kétségbeesett. - Tudod egyáltalán milyen poszton játszom a kviddicsben? Vagy, hogy mit akarok kezdeni az életemmel? Hogy mikor van a születésnapom vagy hogy kik a barátaim? Tudod milyen tárgyakat vettem fel, hogy kivel vagyok egy hálókörletben? Tudsz te rólam bármit is azon kívül, amiket másoktól hallasz? - Kicsit szúrni kezd a szeme, de nem, nem, nem még csak az kellene, hogy--- Csak belerepült valami. Ennyi történt.
Álmatlan éjszakákon - és ezekből sok volt - gyakran tűnődtem azon, létezett-e olyan pont, ahol még visszafordítható volt ez a katasztrofális kisiklás kettőnk között vagy eleve elrendeltetett, hogy rossz apja leszek a fiamnak és ő minden lehetséges alkalmat megragad majd, hogy megbüntessen ezért. Legtöbbször utóbbi konklúzióra jutottam. Persze, talán, ha az ikrek ötödik vagy hatodik (nem is emlékeztem már) születésnapján többet mosolyogtam (és kevesebbet ittam) volna... Ha végül elvittem volna Theót a Kviddics Világkupára, ahova végül a jegyeket sem vettem meg, mert két hétig a szobából sem tudtam kimászni és zsongott a fejem az öngyilkosság lehetséges módjaitól... Ha többször kopogtam volna be a szobájába, mikor tizenegy-két-három évesen először magára zárta az ajtót... Ha megpróbáltam volna vele beszélni a saját kamaszkoromról... De valószínűleg ezek csak gyenge próbálkozások lettek volna, hetekkel, hónapokkal, esetleg egy-két évvel kitolták volna a kapcsolatunk végleges darabokra hullását - már ha egyáltalán volt valaha is bármiféle bensőséges kapcsolatunk -, de a folyamatot véglegesen nem tudták volna megállítani. - Nyilván nem foglak kiláncolni a szobádban. De próbálom azt feltételezni, hogy elég értelmes és civilizált majdnem-felnőtt vagy, aki képes felfogni, miért nem mehet el valahova. Talán tévedtem. - Olykor ez volt a legbosszantóbb: tudni, hogy mennyire okos és látni, mennyire ostoba döntéseket hoz. Minden szülőnek végig kellett néznie ugyanezt? - Az érzelmi zsarolásnál általában kevésbé szofisztikáltak a módszerei, szóval nem. Racionálisan tudtam, hogy bántónak kellett volna éreznem az összehasonlítást, a szavai azonban súlytalanul peregtek le rólam. Nem jelentettek semmit, hiszen fogalma sem volt róla, milyen ember a nagyapja, milyen eszköztárral rendelkezett mások befolyásolására. - A képemre formálni? Anyádat? Ne röhögtess, az az ember még nem született meg, aki őt formálni tudná... - Volt valami tragikomikus a vádban. Egyszerre volt nevetséges a feltételezés, hogy Non alakítható és irányítható lenne, Non, akinek a családja elfojtotta a képességeit, Non, akit a világ másik felére küldtek megházasodni, mert nem tudtak belőle kellően engedelmes kirakatbábut alkotni. És közben rémesen elkeserítő is volt, hogy ilyennek látta az anyját, valakinek, akit én irányíthattam vagy egyáltalán irányítani akartam. Újra és újra rá kellett döbbennem, hogy a fiamnak tényleg halvány fogalma sem volt róla, kikkel élt egy fedél alatt - és ettől belém mart a bűntudat.
Túl sok mindenre nem lehettem büszke apaként, az érdemeim rövid listájának élén azonban úgy éreztem, mindig is az indulataim mederben tartása állt. Nagyon ritkán kaptam fel a vizet, tudatosan törekedtem rá, hogy a gyerekeim ne lássanak dühösnek. Annyiszor szenvedtem el apám tajtékzó, fájdalmas haragját, hogy amikor Non teherbe esett, egyetlen dolgot tudtam csupán biztosan: az én gyerekeim ezt sosem tapasztalhatják meg. Most mégis azt éreztem, hogy szeretném megfogni Theót és megrázni, hogy térjen már észhez, vegye már észre, miket ejt ki a száján. Nem tudtam volna megmondani, mikor álltam fel az asztaltól, csak akkor tudatosult bennem a mozdulat, mikor megláttam az asztal peremére támaszkodó, megremegő kezemet. - Csúnyán nézett rám? Semmibe vett? - Ahogy Theo arcára meredtem, megállíthatatlanul kattogott a gondolataim között a kérdés: tényleg ez lett a fiamból? - Nem, képzeld, egyszer sem vett semmibe, különösebben csúnyán sem nézett. De tudod milyen érzés az, amikor görcsbe rándul a gyomrod, ha meghallod, hogy az apád hazaért? El tudod képzelni, hogy milyen érzés meggyőző hazugságokat magolni, mielőtt már megint a Szent Mungóban kötsz ki, mert az apád már megint darabokra törte valamelyik csontodat, de ezt persze nem mondhatod el senkinek és ötévesen is tökéletesen elő tudod adni, hogyan estél le a lépcsőn és hogyan fejeltél le egy szekrényt? Szeretnéd tudni, milyen az, amikor az apád a szemed láttára kitekeri a macskád nyakát, mert feleselni mertél vele? A lista hosszan folytatódhatott volna, mégis elhallgattam. - Az meg sem fordul a fejedben, hogy talán vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni? Hogy egyszerűen nincsen megfelelő alkalom és nincsenek megfelelő szavak valamire? - Hiába tartottam vele a szemkontaktust, nem voltam képes kiolvasni a tekintetéből, mire gondolt most a rám zúduló harag és sértettség mögött. Célt ért vajon bármi is, amit mondtam? Kételkedtem benne. - A nagyanyád öngyilkos lett. Itt, a kúriában. Felvágta az ereit, én találtam meg, talán még élt, fogalmam sincs, hétévesen nehéz eldönteni az ilyesmit, mikor az anyád vérében tapicskolsz, tudod. Nem bírta tovább az öreg mellett. Mikor szeretted volna, ha ezt elmondom neked? Esti meseként? Vacsora közben? Levélben? Ordított velem, talán fenyegető jelenségnek akart tűnni, de csak egy kétségbeesett kisfiút láttam magam előtt. Ahogy elnéztem a dacos pislogását - Merlinre, csak el ne kezdjen sírni -, minden indulatom elpárolgott, csupán mérhetetlen tehetetlenség és letaglózó szomorúság maradt utána. - Tudom, hogy nem vagyok jó apád. Tudom. Sajnálom, hidd el, nálam jobban senki sem sajnálja. Minden jogod megvan gyűlölni, ordíts velem, vágj a fejemhez bármit, csapkodd az ajtót, mondd el mindenkinek, mennyire utálsz, csak hagyd, hogy ezt az egyet jól csináljam. Kivételesen hallgass rám és kerüld el a nagyapádat. Kérlek, Theo, ezt az egyet tedd meg...
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Vendég
Csüt. Júl. 13, 2023 12:53 pm
Theo & Theo
in a situation where neither I can cry nor I can smile
Tudod mi az első dolog ami eszébe jut? Hgy bárcsak kiláncolnád, hogy bárcsak lenne bármi amiben megnyilvánul, hogy te vagy az apja - egyelőre úgy viselkedsz vele, mint bármilyen másik felnőtt: ész érvekkel próbálsz hatni rá. De ő nem bármilyen kamasz akivel valaha találkoztál, nem, ő a fiad és míg Theo nagyon szeretné, ha ezt végre te is belátnád, attól tart, hogy ez egy olyan dolog ami sosem fog bekövetkezni. Sosem viselkedtél úgy, ahogyan egy apa viselkedne és akárhányszor rádöbben erre, csak arra tud gondolni, hogy ő rontott el valamit. Hogy ez is az ő hibája - vajon akkor döntötted el, hogy gyűlölni fogod amikor először a kezedbe fogtad vagy amikor nem felelt meg az elvárásaidnak?
- Büszke lehetsz akkor magadra. - Fintorodik el. - Gratulálok. Egyedül is fejlesztettél ki képességeket. - Ugyanaz a sorsot szánod neki, mint amiben te is jártál: egy jó leckének gondolod, hogy ki kell taposnia az utat, mint neked? Elégtétel, hogy ugyanolyan szar gyerekkora van, mint neked? Így látod önmagadat benne. - Szerintem meg te elég jól megformáltad már. - Az anyját, a feleséged. - Bármikor képes lenne téged választani bárki felett. - És ez kétségbeejti, tudod? Hogy az egyetlen ember ezen a világon a nagyapja aki őt választaná: nem számít, hogy érdekből, hogy dühből, hogy azért, hogy utána eltapossa. Az egyetlen dolog ami számít, hogy megtenné.
Meglepődik amikor hirtelen felállsz, van a mozdulatodban valami ami elgondolkoztatja: egy emberi vonás, nézzen csak oda. Téged is fel lehet bosszantani, neked is vannak határaid. Érdekes, hogy ehhez a nagyapját kellett eszközként felhasználnia. És fogalma sincs mire számíthat ezután, hiszen nem ismer: kicsit azt várja, hogy fel fogod pofozni, hogy majd üvölteni kezdesz, hogy faképnél hagyod. Ez utóbbi lepné meg a legkevésbé és az amit teszel lepi meg a leginkább: tudtad, hogy nagyon hosszú ideje most beszélsz hozzá a legtöbbet? Hogy most osztasz meg vele olyan információkat amit rég elmondhattál volna neki?
A szád nézi ahogyan mozdul, ahogyan megformálja és kiejti a szavakat és nem tud megsajnálni. Tudja, hogy ezt akarod, elrettenteni, de az egyetlen dolog amire képes az az, hogy párhuzamot vonjon a saját gyerekkora és a tied között. A szavadba vág ott ahol megteheti, amikor levegőt veszel vagy szünetet tartasz. - El tudod képzeni milyen érzés úgy lejönni minden nap a lépcsőn és rád várni? Hogy milyen érzés végig hallgatni ahogyan más arról beszél milyen az apja és meggyőző hazugságokat kitalálni amiért a tied nem olyan? Nem csak fizikálisan lehet valakit bántalmazni. - És tudod nem jut el igazán a tudatáig az amit mondasz, túl késő már vagy éppenséggel túl korán van ehhez, az egyetlen dolog amire Theo gondolni tud az az, hogy te sem vagy jobb.
És most itt tudna hagyni, ebben a pillanatban, komolyan készen áll arra, hogy lelépjen és akkor is elmenjen innen ha te arra kéred, hogy ne tegye. Nagyon régóra nem érdekli mit kérsz tőle - az állítja meg, hogy rádöbben még a traumátok is ugyanaz. Hányingere lesz és komolyan azt érzi, hogy el fogja bőgni magát - reszket a mellkasa ahogyan levegőt vesz. - Mindegy hány éves vagy, ugyanolyan szar végig nézni valaki halálát hét vagy tizenhét évesen. - És megrázza a fejét, nem fogja hagyni neked, hogy elrángasd az erdőbe, hogy újra ott térdeljen a haldokló barátja mellett.
Vesz egy mély levegőt, üresnek és magányosank érzi magát. Reménytelennek. - Az egyetlen dolgot veszed el tőlem apa... - Nem emlékszik, hogy mikor nevezett így utoljára, hogy mikor volt ennyire őszinte a hangja veled, mint most. -... amire szükségem van, amit nem kaphattam meg tőled sosem. Azt hiszed, hogy ezzel megmentesz, de mi van akkor ha ettől minden csak rosszabb lesz? - Nagyon nagyot nyel ahogyan szomorúan pillant fel rád, mégis csak tizenhét éves és mégis csak te vagy az apja. - Egyedül vagyok és ő foglalkozik velem, te mégis azt akarod, hogy még ennél is magányosabb legyek. - És ez tudod, legalább olyan szar érzés, mintha eltörnéd a csontjait vagy megnyúznád a macskáját: a saját agya börtönébe kívánod zárni. - Olyan vagy, mint ő: pontosan ugyanolyan. . Csak te így bántasz másokat.- És Theo szerint ez sem jobb, mint fizikális fájdalmat okozni.
Ellapoztam a Prófétát Maurice Briggs tenyérbemászó mosolyáról - éppen elég volt az előző napi parlamenti ülésen premier plánban bámulni az arcára kiülő elégedettséget, amikor már megint átnyomtak egy diszkriminatív törvényt, mondhatni lenyomták a torkunkon, a mi éppen kis ötszázalékos, pálcafeltartással jelzett szavazatunk a Lumos színeiben pedig halva született próbálkozás volt. Persze egy mikropárt tagjaként az ember hamar megszokja, hogy az alkalmi sikerek mind az üléstermen kívülre korlátozódnak, ettől azonban nem lett kevésbé bosszantó vagy elkeserítő.
