Sosem érzett még ilyen nehéznek semmit, mint most az életet: kihunytak a színek és minden hangos és zajos, az elképzelt élete, a karrierje rövidfilmként pörög újra és újra a tudatában és látja magát ahogyan híres lesz, ahogyan neki örülnek, ahogyan elolvassa az első cikket magáról, az interjúkat amiket készítenek, látja a sikereit, de ezek hirtelen olyan távolinak tűnnek, mintha vágyálom lenne az egész. Távolabbi, mint eddig bármikor, hihetetlenebb és elérhetetlenebb. Össze fog zuhanni, de az is lehet, hogy már darabokra hullott és fogalma sincs mit kellene csinálnia, fogalma sincs, hogy mit jelent ez az egész, mármint persze, tudja mit jelent, de ha lehet, akkor inkább nem akarja megérteni.
Szerinte sosem érezte még azt, hogy nem mer és nem akar hazamenni, hogy nem mer az apja és az anyja szeme elé kerülni, mert persze csinált butaságokat gyerekként, de ez egy egészen más szint. Már nem gyerek és hiába hangoztatta, hogy ő már felnőtt, most mégis kisfiúnak érzi magát aki nem tudja miként mondja el, hogy egy bődületes butaságot csinált.
- Szia anya. - Rágja a száját ahogyan lerúgja a cipőit, a gyomra öklömnyire zsugorodott össze és lehet, hogy mindjárt el fogja hányni magát, megszállja egy erős kényszer, hogy egyenesen menjen fel a szobájába, csukja magára az ajtót, dőljön be az ágyba és aludjon amíg ennek az egész hülyeségnek vége nem lesz, vagy amíg ki nem derül, hogy átverték. - Apa? - Izzadnak a tenyerei és folyton kiveri a víz, mert hiába lép melléd a konyhába, hogy megtámassza a csípőjét a konyhasziget szélén, fejben egészen máshol jár és hiába próbálkozik, valahogyan nem látja magát apaként. Ő kviddics sztár szeretne lenni és akar még egy tucat barátnőt, sikerpályát kötelességek nélkül meg ilyenek és ebbe nem igazán fér bele az, hogy közben van egy gyereke.
<3
Vendég
Csüt. Dec. 22, 2022 1:12 pm
Nevezzük az anyák járulékos hatodik érzékének, vagy olyan erős szimatnak, ami a bimbódzó drámát is kiszagolja, de az utóbbi tizennyolc év arra biztosan megtanított, hogy bízhatok a megérzéseimben. Én ugyanis mindig tudom, ha a srácokat nyomasztja valami - még akkor is, ha az okot nem ismerem, amitől az egész helyzet csak még nehezebbé válik. De ezúttal sincs másként, már a nyíló bejárati ajtó hangja előrevetíti az ábrázatot, amivel Jim megjelenik a konyhában: úgy látszik, nem csak nekem van szükségem egy kis koffeinre ebben a napszakban. - Helló, Idegen - mosolygok rá, mielőtt visszafordulnék a kávégép felé. Olyan régi ez a vacak, már számtalanszor vehettünk volna újat, de valamiért mindig halogatjuk, mostanra pedig már nem is elég egyszer megpöccintenem a pálcámmal ahhoz, hogy működésbe lépjen, hanem erélyesen fel kell szólítanom. - Mi ez az ábrázat? Megint gesztenyebarna pulcsit kaptál a nagyitól?
Ha ebben a pillanatban agyonvernek, akkor se tudnám felidézni, hány Molly Weasley-pulcsi lóg már az emeleti beépített szekrényben, a téli ruhák közé suvasztva a vendégszobában, a nyári ruhák közé rejtve a padláson. De anyám szent küldetésének érzi, hogy minden évben újabbal lepjen meg minket, mi pedig mosolygunk, pózolunk a képhez, majd eltöprengünk, hogy Blökire vajon melyik menne rá. - Kéne egy lökés koffein? - Azért előveszek két bögrét, legfeljebb mindkettőt én iszom meg. A karácsony utáni napok évről évre ebben a bódult kábulatban telnek, mikor már egyikünknek sincs kedve enni, mégis kéne valami, ami felviszi a vércukorszintünket a céltartományba. - Apa próbálja becserélni Billék ajándékát. - Mint az utóbbi három évben mindig. Egy kristály-salátástál? Komolyan? Ha a mi családunk ilyesmit adna bárkinek, letépném a karom, és addig pofoznám magam vele, amíg eszembe jut valami normális ajándékötlet. Odacsúsztatom Jim elé az egyik bögrét. - Cukrot?
Hiába próbál mosolyt erőltetni magára, te túlságosan jól ismered: most először jut eszébe, hogy ez az átka a közeli kapcsolatotoknak, mert ha mondjuk lázadó tinédzser lett volna, akivel sokkal több probléma volt, vagy éppenséggel az a tizenéves aki hatalmas ajtócsapkodások közepette csapta volna be az ajtót maga után minden egyes számonkérés után, akkor most ez a beszélgetés könnyebb lenne. Akkor nem kellene idegesen ácsorognia, és lesütni a pillantását, nem kellene toporognia, nem izzadna így a tenyere, nem nyomnák a hullámok alá a gondolatai és a tetteinek súlya. - Ja, hát--- Próbálja felidézni a pulcsija színét, de nem tud visszagondolni az ajándékok egy kicsinyke részére sem, az agya annyira tele van a jövője szövevényes fonalaival, hogy alig találja meg a jelenhez vezető utat. - Most a J lett gesztenyeszínű. - Biggyeszti le az ajkát, pedig a nagyi-féle pulcsi érdekli most a legkevésbé, nem is biztos benne, hogy van egyáltalán gesztenyeszín az idei kollekcióban.
- Igen, az jól esne. - Füllenti, pedig igazán nem lenne szüksége kávéra, amitől csak még jobban fog pörögni az agya, amitől majd rosszabbnál-rosszabb dolgok jutnak az eszébe. - Jövőre megpróbálom nem elfelejteni, hogy jól jönne egy új kávéfőző. - Úgy húzódik a közeledbe, mintha a belőled áradó nyugalom és szeretet egyszerre elhessegethetné minden gondját.
- Akkor még el lesz egy ideig, ugye?- Csúszik ki a száján, mert hát tudod, úgy érzi, hogy elég egyszerre egyvalaki torkán lenyomnia ezt az egészet, nem szeretne egyszerre két szülővel is megbírkóznia, így sem sikerült még felkészülnie a csalódottságra, amit rajtad fog látni. - Cukrot? - Kérdez vissza. A gondolatai folyton vissza-visszatérnek a kétféle, elképzelt végzetéhez. - Nem, így is nyolcvanhárommal több kalóriát vittem be tegnap a megengedettnél. - És a hangjában egy leheletnyi lemondás cseng, nem mintha ez számítana, ha a lány tényleg terhes, és eddig nagyon úgy tűnik, hogy nem lenne oka ilyesmit hazudni.
