Jelenetek egy házasságból

Nem csak ma nem aludt egy percet sem, hanem az elmúlt pár éjszakán. Ha nem egy újabb hullámvölgyet jelentene, máskor, más körülmények között örülnék neki, ha Theodore önfeledten és boldogan bele tudna merülni valamibe, ami nem a munka – ugyanis abba is legfeljebb csak belefeledkezni, beletemetkezni szokása, s bár élvezi, amit csinál, komolyan teszi, nem pusztán szabadidős tevékenységként tekintendő. Az első alkalommal még megpróbáltam visszaaludni, de csak még fáradtabban keltem, órákkal később, így az azt követő-, és az azutáni alkalommal már meg sem kíséreltem hasonlót. E helyett, hozzá hasonlóan, hasznosan próbáltam tölteni az időt: kínosan ügyelve, messziről kerültem Tabbyn kívül az egész családot (beleértve a manókat is), és a lányommal vagy egyedül díszítettem a kúriát, vagy készültem az ünnepi vacsorára – mintha számított volna. Kit akarok átbaszni? Voltaképpen engem sem érdekelt. Pontosan ugyanazt csináltam, mint az életünkkel Theóval: felcicomáztuk, hogy elvonja a figyelmet a korhadásról.
Pár napig hagytam, hadd éljen ebben a katatón körforgásban: felkel, intézi a dolgait, közben lecsúszik egy-egy pohár üveg whiskey, vagy éppen, amit talál, közben tesz-vesz a könyvtárban, ki sem dugja az orrát, úgy küldöm fel az egyik manót reggelivel, ebéddel és vacsorával. Nem azért, mert félek tőle, vagy attól, amit a fejemhez vágna – látom rajta, hogy már-már ott van az a rengeteg, rengeteg kikívánkozó szó és mondat, ami megakadt valahol a szíve és az ajkai között, valósággal a tokára forrtak. Mint említettem, inkább elkerültem, mert hasonló érzelmek robogtak végig az ereimben, a szívemet mérgezve.
Csak pár nap, és vége – nyugtatom magamat most is, mint mindig, mint korábban bármikor. Borzasztóan sok önuralomra és türelemre tettem szert a férjem mellett a cirka húsz év alatt, amit együtt töltöttünk egy fedél alatt, társakként. Egyes pillanataiban partner voltam, és együtt süppedtünk a delíriumba, máskor pedig annak reményében, kikelve magamból, ordítottam vele, hogy a szavaim végre rést ütnek a pajzson, és eljutnak a tudatáig és ép észhez térítik. Persze, hamar rájöttem-, és tudatában vagyok annak, hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy Theo jól legyen, tényleg jól, pedig semmit sem szeretnék jobban ebben a szar életben, csak, hogy végre jól legyen.
Nem tudok mindig itt lenni és itt tartani őt. Néha nem is akarok már.
Örülök, hogy nem lát egészen a fejembe, hogy nem tudja felnyitni a koponyámat, és gombostűhegyre tűzni a gondolataimat, hogy górcső alá tegye és alaposan megvizsgálja őket. Csak még jobban megborulna, megtörne az elméje: a felesége, aki nem tudja, hogy menjen, vagy maradjon. Ettől pedig csak még önzőbbnek érzem magamat, hiszen éppen most nem hagyhatom itt, Theóval és az idősebb Theodore-ral egy fedél alatt, mert abból semmi jó nem származna... így, hát, maradok. Most is, mint mindig, de elkívánom magam innen, és abban az idilli, képzelt világban most éppen Tonyval és a kislányával díszítjük a fát, vagy szaggatunk-, és sütünk mézes kalácsot, miközben a férfivel narancsos, fűszeres, édesen gőzölgő forralt borba kortyolunk, csak, hogy megalapozzuk az estét-, és az ünnepi hangulatot.
Önző módon ebbe az alternatív univerzumba vágyom, ahol boldog vagyok, igazán boldog.
A napok telnek és múlnak: a lépcsőkorlátra felfuttatom a girlandot, pálcaintésre díszítem mágikus hóval, és matt, milori kék gömbök lebegnek a boa mellett, mintha csak mágnes tartaná ott őket. Az ajtóra felkerült az ezüstfenyő kopogtató, az apró, szentjánosbogarakra emlékeztető fényekkel. Az asztalok futóit lecseréltem. Már csak a sudár fa van vissza, amit évről-évre beköltöztetünk a nappaliba a birtokról.
Azt hiszem, ezeket a jelentéktelen köröket a kúria körül csak magam miatt csinálom, egyfelől azért, hogy eltereljék a gondolataimat, másfelől pedig azért, mert titkon abban reménykedek – hasztalan -, hogy mindent helyre hoznak, hogy jobb lesz a kedvem, ha színeket és fényeket csempészek az életünkbe.
A fiam azt mondaná – vagy mondta is, csak lehet, hogy én is többet ittam a kelleténél? -, hogy felesleges giccsparádé.
Nem mondtam, de talán igaza van.
Tompán jut el a tudatomig a férjem hangja, de úgy, ahogy vagyok, fekete melegítőnadrágban, és a Roxfortos éveimből megmaradt, Hollóhátas, kék pulóveremben indulok meg az emeletre, és nem kell tippelnem, hogy hol találom; ott, ahol az elmúlt napokban bújt el. Feltépi előttem az ajtót, én pedig blazírt képpel méregetem egy szentségtelenül hosszú másodpercig.
- Megtiltottam nekik – felelem egyszerűen, az elitre jellemző, unott egykedvűséggel, hanyag eleganciával megrándítva a vállamat. Ahogy Theo szokta, pedig sosem látta tőlem. – Mikor voltál utoljára medimágusnál? Mikor mész legközelebb? – kérdezem, leplezetlen éllel a hangomban, mert most megtehetem: a gyerekek nincsenek itthon, Londonba mentek a barátaikkal. - Kimozdulhatnál innen, csak egy kicsit, sétálni. Nem hiszem, hogy jó hatással van rád, hogy bezárkózol és iszol.

Cinikus kérdésére, rezignált arckifejezéssel bólintok, aztán érdemben válaszolok is a másikra.
- Rosszabb. A feleséged vagyok – hangom akár a jégszilánkokra csorgatott méz. A feleséged – még sokáig visszhangzik fejemben a kimondott szó, ígéretekkel és megszegett eskükkel, korai ellenszenvvel, szerelemmel, darabokra tört szívekkel és heves vitákkal, önostorozással, szőnyeg alá söpréssel, megbékéléssel, belenyugvással. Alkukkal, szemhunyásokkal és félrenézésekkel, szövetséggel és feltételek nélküli szeretettel. Ez a kénes, és egyben fúziós vegyület az életünk. Amit úgy óvunk, amiért úgy harcolunk, de most úgy érzem, hogy egyedül maradtunk, amikor a legnagyobb szükségünk volna egymásra – e helyett pedig egyre csak távolodunk, minden, lesajnáló pillantással, amit felém küld, minden rezzenő-, majd elpattanó ideggel.
Kussoltam és tűrtem. Egek, még mosolyogni is megpróbáltam időnként! Nem azért hazudok neki, vagy magamnak, mert gyáva vagyok kimondani azt, ami bánt, vagy félek tőle – ha akarna, bánthatna, ebben biztos vagyok -, hanem azért rejtettem egészen idáig véka alá a véleményemet, mert nem akartam ezt a gyerekek előtt lejátszani Theóval. Nem, mintha a nagyapjuk nem mondhatná el a fiunknak, aki nem mondhatná el Tabbynak – a manókkal könnyebb dolgom van, mert valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva rám is hallgatnak még, ha szemtől-szemben kérek tőlük valamit -, de azt nem akartam, hogy ennek az egésznek fül-, és szemtanúi legyenek.
- Oh, bárcsak felérnék a nagyságodhoz! – vágok közbe pofátlanul, teátrálisan a plafon fölé emelve tekintetemet.
Aztán pofonként hat, ahogy rám zúdítja a vádakat.
- Hogy mondhatsz ilyet? – csak egy szívdobbanásnyi idő telt el, és már ordítok. – Ezért nem kellene többet inni, mert csak eltompulsz tőle – csak most halkítom le magamat annyira, hogy ne zengjen tőlem a kúria. – Ha annyira kibaszottul tönkre akarnám tenni a boldogságodat, mert nekem nem kényelmes, már rég elhagytalak volna! Szerinted mennyi erőfeszítésembe került volna beadni a válókeresetet, és egyik napról, a másikra, se szó, se beszéd lelépni? – észre sem veszem, hogy újra emelkedni kezd a hangom. – Hogy van képed azt állítani, hogy szeretem, amikor rosszul vagy? Mást se szeretnék jobban, mint, hogy jól legyél – te fasz – ezt azért nem mondom ki, de ott lebeg kettőnk közt kimondatlan.
- Mégsem csapom szét magam, mégsem dagonyázok a delíriumban, mert az egyszerűbb, mint szembenézni a problémáimmal – felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, miközben összefonom mellkasom előtt a karjaimat. – Húsz évvel ezelőtt, igen. Pár évvel ezelőtt – amikor minden egyszerűbb volt -, igen – sosem tagadnám, pláne nem előtte, aki szinte a kezemet fogta, amikor életemben először felszívtam egy csík kokaint a márvány konyhapultról. – De képzeld el, hogy – most én vagyok rosszul, ezt akarom mondani, de elharapom a mondat végét, és az ajkaim végül teljesen más szavakat formálnak: - most nincs kedvem szórakozni.

Pff hangot hallatok.
- Őszintén, fogalmam sincs, hogy mivel adtam okot erre a feltételezésre – mert, hogy csak egy nagyon egyszerű példát hozzak fel: mindig, mindenhol, bárhova is megyek, viselem a kurva gyűrűket – az eljegyzésit is, meg a karikát is -, mert, ha nem tenném, az kérdéseket vetne fel, amikre viszont nem akarok válaszolni és magyarázkodni. Aztán elkísérem minden idióta estélyre, meg elit rendezvényre, abba a kurva klubba is beléptem a kedvéért, pedig sokakat éppúgy megvetek, ahogyan ők is megvetnek engem. De nem baj! Eljátszom a szerepemet, mint egy betanított, cirkuszi vadállat, gyémántokkal kirakott nyakörvben, meg láncon, a boldog feleséget és családanyát, mosolygok és iszonyatosan próbálok annak a boldog embernek tűnni, akinek lennem kellene. Még akkor is, ha alapvetően nevetek az ilyen nőkön – és, lám, én is egy vagyok közülük, még, ha csak a rend kedvéért is, még, ha csak meg is játszom magamat, hogy őt, Theót jó fényben tüntessem fel. Hogy ne merüljenek fel kérdések, amikre válaszolni kell, amik után magyarázkodnia kell. Mert így egyszerűbb. Nem örömmel tettem, nagyon ritka, hogy valóban jól érzem magam az ilyen eseményeken, de megteszem, újra, és újra, és újra, mert cserébe nem szállnak ránk sem más családok, sem a sajátunk, sem a sajtó, sem senki más. Pedig, Theodore-ral ellentétben, engem nem érdekelnek, én nem is látom őket, olyan aprók.
- Tíz éve hol volt Tony, mond csak? – teszem fel a legfontosabb-, a kulcsfontosságú-, a tízmillió galleonos kérdést. Sehol. Tony még csak a pajzán gondolataim között sem szerepelt tíz évvel ezelőtt, nem ám az életemben, az ágyban, vagy a szívemben. – Hihetetlen vagy, baszd meg! – ordítok. Komolyan. Olyan elemi erővel és vehemenciával, hogy egész lényemben, az idegeimben, a zsigereimben is beleremegek. Először észre sem veszem, hogy nem a dühtől forrong a vérem, és nem állítom meg. Képtelen vagyok rá, a feszültség valósággal serceg és pattog a pórusaimon. – Miattad nem teszem meg, hát nem látod? Hát, nem érted, Theodore? – a karrierje-, és, ami még fontosabb, az egészsége szempontjából. Nem hiszem, hogy tudnék várni még négy évet – és jelen pillanatban minden porcikám vadul tiltakozik is ellene -, de kitalálhatnánk valamit, megoldhatnánk, ezt is, mint minden mást ebben a rohadt életben. Együtt, egy emberként.
A kezeim ökölbe szorulnak a gyerekek felemlegetésére, és a gyomrom ugrik egyet, idegesen görcsbe rándul.
- Emlékeztetnélek rá, hogy annak a kislánynak is van édesanyja, és nem szeretném, ha bármelyiküket is belekevernéd ebbe, mert ez a mi dolgunk. A tied, és az enyém – mert úgy tűnik, hogy kettőnk közül valójában ő felejtett el bizonyos dolgokat. – Ne használd őket védőbástyának, akik mögé elbújhatsz, és akikkel dobálózhatsz – mert nem fogom hagyni, hogy a srácokkal törjön rést a pajzson, ezzel jobb is, ha tisztában van.
- Nagyon kedves a feltételezés, de azt elfelejted, hogy valójában elküldtek egy másik kontinensre – nem, mintha bánnám, ahogyan azt sem, hogy nem keresnek, de egy nap fel fognak bukkanni, éppúgy, ahogyan azt Reginald is tette, ami majdnem-, nem, hogy csak az én-, de más életébe is került. Nem megyek bele abba sem, mert pontosan tudja, hogy minden bizonnyal nem volt olyan szar gyerekkorom, mint neki, azért az enyém sem volt egy Disney mesébe illő, habos-babos mese, ahol én voltam apuci és anyuci szemefénye. Az én testemet és az én lelkemet is éppúgy eladták, mint az övét, hasonlóan magasztos célok révén. – Ha már versenyt akarsz csinálni a szembenézésről, felhívnám rá a figyelmedet, és megismételném magamat: ha annyira menekülős típus lennék, vagy annyira leszarnám az egészet, milliószor elhagytalak volna, mert legalább ennyi okot adtál rá, hogy megtegyem! És nem teszem! Miattatok! – magunkra sem ismerek. Nyilván voltak korábban is kisebb-nagyobb vitáink, és ez is ugyanolyan, mint azok voltak: önmagunk torz tükörképei vagyunk csupán, egyszerűen magunkra sem ismerek. – De, hé! Itt vagyok, és nagyon szeretnék segíteni neked, és támogatni téged a magam módján, mert elképzelésed sincs róla, mennyire fontos vagy, de kurva nehéz, ha nem hagyod! Normális vagy, csak most nem viselkedsz úgy, mintha az lennél, Theo! – úgy köpködjük a szavakat egymásra, mint a mérgeskígyók, pedig a célunk közös. És, mint általában, most sem értem, hogy miért rajtam élesedik és csúcsosodik ki a dühe, de ezerszer inkább én, mint a gyerekek – még, ha Theo élvezné is a helyzetet, pontosan ezért is nem hiányzik, hogy most itt legyen.
- Tudod, mit? Tessék, nyugodtan szórakozz, ki vagyok én, hogy az utadba álljak? – meg persze a planéta is körülötte kering. Széttárom a karjaimat, és megindulok a hálószobánk felé, és, ha nem állít meg, erővel, érzéssel vágom be magam mögött az ajtót. Számolok, és mély levegőket veszek, egyiket a másik után, a hajamba túrok, és a koponyacsontomig hatol a hő az ujjbegyeimből. Mélylevegő – beszív – benttart – kifúj. Tekintetem egy pillanatra az ablakról, és a túl felén terpeszkedő, fagyos pokolról, a fürdőszoba felé réved, de egy perccel sem maradhatok tovább, mert annak nem lesz jó vége, tudom, érzem.