Eren & Lily | late night adventures

A behúzott baldachin mögött a mennyezetet bámulva a pálcám gyér fényénél, olvasást tettetve, türelmetlenül várom, hogy minden szobatársamat végre valahára elnyomja az álom. Végtelenségnek tűnik, mire ez bekövetkezik. Nem mintha nem léphetnék le közvetlenül az orruk előtt, de nem szeretnék tanukat, és semmiképpen sem szeretnék magyarázkodni, hogy hová készülök, mit tervezek, miket is cipelek magammal, és miért is éppen ilyenkor. Mert akkor végül MINDENT el kellene nekik mondanom, hogy megértsék, hogy ne értsék félre, pedig épp az a lényeg, hogy erről senkinek nem akarok beszélni egyelőre, és még ott van a kockázat, hogy ha rá is szánnám magamat arra, hogy megosszam a többiekkel, mivel is foglalatoskodom, hogy végül majd valamelyikük elkotyogja valaki másnak, onnan meg már csak egy ugrásra vagyok attól, hogy Lestrange professzor irodájában üljek a fejmosását hallgatva, neki magyarázkodva, és minimum egy húsz pontnyi veszteséget okozva a házunknak, de még valószínűbb, hogy egy újabb büntetőmunkával gazdagabban.

Tehát mikor végre sikerül öt különféle békés szuszogást számolnom a szobában, óvatosan, és a lehető legcsendesebben kimászom az ágyamból, cipőt veszek magamra, felnyalábolom az utazóládámba készített csomagot, aztán kisurranok a szobából. A csigalépcsőn lefelé haladva a vízszerű, selymes anyagú köpenyből kibontom a gondosan bebugyolált tartalmát, egy meglehetősen nagyméretű, sötét fedelű, igencsak régi kinézetű könyvet, és a tetején hagyott térképet. Az utóbbit zsebre teszem, majd, miközben már éppen leérek a klubhelyiségbe, elkezdem magamra kanyarítani a köpenyt is, de mivel ugyebár több mindent próbálnék csinálni egyszerre, a könyv végül kiesik a kezemből, és a mély éjjeli némaságban szinte fülsiketítően hangos puffanással ér földet. - Basszus! - motyogom, miközben a mozdulatba belefagyva azonnal fel is kapom a fejem, hogy ellenőrizzem, hallott-e valaki. Kicsit abban reménykedem, hogy Félig fejnélküli Nicken kívül már egy lélek sem jár itt ilyenkor, de ahogy körbe pillantok, az első, ami feltűnik, hogy a kandallóban még javában ég a tűz, amiből azonnal lehet következtetni, hogy van itt még valaki. És aztán, ahogy a kanapék felé siklik a pillantásom, már farkasszemet is nézhetek az illetővel. - Ó, basszus... Öhm... Szia Eren - köszönök halkan, rövid, kínos nevetéssel, és attól tartok, az arcomra van írva az is, hogy rosszban sántikálok, és egyáltalán nem vártam közönséget az iménti műsorszámhoz. És igen, ahogy gyorsan végig tekintek magamon, rájövök, hogy most valószínűleg csak az egyik vállamat, karomat, és a fél arcomat látja. Csodás! A láthatatlanná tevő köpenyt valójában még nyár végén loptam ki James szobájából, és erről senkinek nem szóltam, bár tudtommal nem is kereste senki azóta, de nagyon reméltem, hogy egyelőre nem jönnek rá, kinél is van. Csak mert még hasznát tudnám venni egy-két dologhoz.

Igyekszem teljesen hangtalanul lopakodni le a lányok hálóterméből a klubhelyiségbe, ami szerintem többé-kevésbé sikerül is. A baj csak akkor történik meg, amikor már leérek, és próbálom magamra húzni a láthatatlanná tevő köpenyt, hogy mielőtt kilépnék a dáma festményén, már biztos ne láthasson senki. De ezt a kis magánakciót nyilván jobban is végiggondolhattam volna, mert a kapkodásnak az a vége, hogy elejtem a csempészni kívánt könyvet, ami hangos puffanással ér földet. Még jó, hogy nem odafent, vagy a lépcsőn ejtettem el, simán felvertem volna a háztársaim felét. De hamar kiderül, hogy a klubhelyiség sem olyan kihalt és üres, mint amilyennek ebben az órában lennie kellene. Az egyik kanapéról éppen egy ismerős arc köszön vissza rám, amikor felpillantok, és egyelőre nem tudnám megmondani, hogy ez jó hír-e, vagy sem. Eren szerintem rendes srác, én mindig kedveltem őt, míg az egyik barátnőmmel, Kaiával jártak, és abban az időben egész gyakran lógtunk együtt. De aztán annak a kapcsolatnak csúnya vége lett - hozzátenném, szerintem kicsit igazságtalanul Kaia részéről, de a barátnőjeként mellette kellett állnom, és azzal együtt eltávolodni az exétől. Az utóbbi időben legfeljebb egy-egy lopott mosollyal, vagy sziával adtam a fiú tudtára, hogy a többiekkel ellentétben még emberszámba veszem, vagy hogy sajnálom a történteket. De ettől még simán futhat a házvezetőnkhöz, hogy beköpjön, amiért szemmel láthatóan - vagy hát pont, hogy nem láthatóan, tekintve, hogy a testem fele hiányzik - valami rosszban sántikálok.

- Öhm... semmiben... - vágok ártatlan arcot, miután legalább a fejemről lehúzom a köpenyt. Nem tudom, létezik-e bármiféle etikett külön a láthatatlanná tevő köpenyekre vonatkozóan, de ha igen, akkor az valószínűleg úgy szól, hogy illetlenség láthatatlan, vagy félig láthatatlan arccal beszélgetni valakivel. Le is veszem magamról végül teljesen a selymes anyagot, és megtartom azt az egyik kezemben, míg a másikban ott a vaskos könyv.  

- Segítenél? Komolyan? - lepődöm meg az ajánlatra, még a szemeim is elkerekednek. Erre nem igazán számítottam. - Még nem is tudod, mire készülök - nevetek kicsit zavartan. - És ha bajba sodorlak? Vagy mondjuk... büntetőmunkára küldenek bennünket miattam? Esetleg levonnak miattunk fejenként vagy ötven pontot a Griffendéltől? - vonom fel a szemöldököm. Igazából kit is áltatok? Ő is griffendéles, tehát ha jól gondolom, ő is előbb cselekszik, aztán kérdez, ahogy ez velünk általában lenni szokott. Mindenesetre közelebb sétálok a fiúhoz, mondhatni annak jeleképpen, hogy talán lehet szó róla, hogy bevonjam. Leteszem a holmimat a kanapé előtt álló dohányzóasztalra, majd le is ülök arra én is, szemben Erennel. - És te mit csinálsz itt még ilyenkor? - Gondolom, a bizalom ilyen kétirányú dolog. Bár nem úgy tűnik, mintha ő is éppen bajt kevert volna, de ki tudja.