Hollyn & Theo II.

Nem gondolkozik, egy ponton túl kikapcsol az agya és már nem tud azzal foglalkozni, hogy miként kellene ennek megtörténnie, attól a pillanattól csak a jelenben van és  egy kicsit zihál ahogyan kihasznál, ahogyan elhasznál és meg sem kéred, hogy viselkedjen máshogy, hogy legyen finomabb vagy figyelmesebb, ez pedig Theo számára egyenlő azzal, hogy te is pontosan ezt akarod és így akarod őt. Bíztatásnak veszi a csókjaid, azt ahogyan törleszkedsz felé, a körmeid a hátában mind csak ösztönzően hat rá míg a saját élvezeteit hajkurássza. És nincsen semmi szépség ebben az egészben, semmi otthonosság vagy kedvesség, csupa kellemetlen dolgot sűrít ebbe az együttlétbe, a haragját és a dühét, a csalódottságát és a magányát. A derekadba markol és a válladba harap miközben elélvez, és észre sem veszi, hogy veled talán nincs rendben minden, hogy nem vagy jól, mert egy ideig csak ő is bámul maga elé, próbálja összeszedni magát, csitítani a légzését, csillapítani a benne hullámzó érzéseket.

Végül elhúzódik tőled és visszaöltözködik, csendben, ráérősen, közben alig pillantva rád. A dühe kissé kifogyott az igaz, de most fogalma sincsen arról hogyan tovább. Megköszörüli a torkát amikor végre rád mer pillantani. - Akarsz... - A hajába túr. - Szóval nem is tudom, vissza akarsz menni? - Mert neki annyira már nincs kedve hozzá. - Vagy, akarod, hogy esetleg elkísérjelek a klubhelyiségetekig? - Biccenti félre a fejét. Régen miért volt ez sokkal könnyebb köztetek, mint most?

Bekapcsolja az övét és eligazgatja magán a pólóját, pótcselekvéseket keres, hogy, ha lehet ne kelljen rád néznie, mert nem tudja, hogy mit mondhatna, vagy, hogy mit fog látni rajtad, hogy az benne milyen érzéseket és gondolatokat fog kelteni, de nem húzhatja az örökkévalóságig. Nem akar megalázni azzal, hogy ezután rád sem hajlandó nézni. Úgyhogy nagy nehezen rád emeli a pillantását és azt kívánja bárcsak ne tette volna. Bárcsak hagyta volna ezt az egészet, keresett volna más pótcselekvést, engedett volna utadra, vagy csinált volna bármit ahelyett, hogy rád emelte a tekintetét. De megtette és most már nem tudja visszacsinálni, és látja rajtad, hogy nem vagy jól, hogy nagyon nem vagy jól, mert hiába is lepleznéd látja a szemeid fátyolosságát, a szempillaspirálod is árulkodva maszatolódott el.

Sterilen szívja be a levegőt a mellkasába, a szíve körül pedig tátongani kezd egyfajta űr,  és a gyomra öklömnyire zsugorodik a gondolattól, hogy te egész végig sírtál amíg ti---
Nagyot nyel, zavarban érzi magát, kellemetlenül és most először érzi azt, hogy szemét volt veled, hogy egy igazi seggfej, hogy te nála sokkal jobbat érdemelnél. Minek vagy egyáltalán itt, ha ilyen érzéseket vált ki belőled? Minek vagy itt, minek hagytad, hogy azt tegye veled amit, ha ez téged csak elszomorított?

Idegesen túrja át a haját, a szemét le sem tudja venni rólad, a lába dühös, feszült tempóban kezd el járni, a száját rágja ahogyan téged néz. - Baszki Hollyn. - Sóhajt fel és a hajába markol. - Te komolyan sírtál? - És úgy érzi, mintha pofon végtad volna, mintha most belerúgnál megint, mintha semmibe sem néznéd. Megrázza a fejét. És a fejedhez akarja vágni, hogy nem vagy normális, de helyette csak még inkább elkomorodik. Soha többé nem akar hozzád érni, ha ilyen érzéseket generál benned. - Mert ettől csak még szarabbul érzem magam. - Világít is rá, hogy habár azt ígérted neki, hogy felejthet, most másfajta gondok gyötrik, amikről fogalma sincsen: egyedül érzi magát, nagyon és szüksége lenne valakire, akitől tanácsot kérhet, az anyjára mondjuk, akit beavathatna és aki segíthetne neki ezen az úton, de ahogyan neked is ez az ösztönös reakciód tőle, úgy az anyjától sem vár semmi többet a csalódottságon kívül.

Kong benne a magány. Egy másodpercre le is kell hunynia a szemét, szédül tőle, és fáj a mellkasa tőled, hányingere lesz attól amit tett, hogy olyasmit csinált - Theo szerint legalábbis - amit te nem akartál. Hazudtál neki, erre a következtetésre jut, hazudtál amikor azt mondtad, hogy akarod, amikor azt ígérted, hogy enyhítesz a fájdalmán, mert sem ez utóbbi nem sikerült, sem az előbbit nem bizonyítod. Undorodik magától, ettől a helytől, kicsit talán tőled is. - Hagyjuk ezt. - Eltávolítja magát a teremtől, a közeledből, a kastélyból: józanabb, mint valaha volt. - Nem fogom hagyni, hogy kokainozz, amikor ilyen állapotban vagy. - Rázza meg a fejét. - Te amúgy sem vagy ilyen lány Hollyn. - Mosolyodik el gúnyosan. - Sajnálom, hogy bevertem a barátod képét. - Kezd hátrálni tőled az ajtó felé. - Mindkettőnknek jobb estéje lett volna, ha ez nem történik meg. - Teszi hozzá egészen halkan, őszinte szomorúsággal és az ajtóhoz lép. Muszáj mennie, elmenekülnie tőled, a fájdalomtól amit neked okozott és ami most őt próbálja legyűrni.

Egy olyan ugyan már pillantással néz rád: ne nézd már hülyének. Ismer már annyira, hogy tudja milyen, ha sírsz, hogy hogyan csillog és vörösödik a szemed tőle, hogy elmélyül a légzésed amikor úgy próbálsz tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De nyilván semmi sincs rendben, rohadtul nincs rendben, hogy szex közben sírsz, mert hiába bántott, eddig sosem merészkedne. Ennyire sosem akarna aljas lenni veled. Mert persze ez egy nagyon önző alkalom volt a részéről, de ha tudta volna, hogy ez ilyen hatással lesz rád, akkor sosem megy bele. Akkor sosem akarta volna, hogy megtörténjen.

Megrázza a fejét. Nem hisz neked és nem akar erről hallani, szarul érzi magát ettől az egésztől, egy igazi pöcsnek aki kihasználta az érzéseid, elvette amit szeretett volna és hagyta, hogy te közben rosszul érezd magad. Tátong benne az üresség ettől a gondolattól, összerántja a mellkasát és a gyomrát és rázza tőle a hideg: az az első gondolata, hogy le kell fürdenie, le kell mosnia magáról ennek az egésznek a mocskát és itt is akar hagyni, úgy hátrál tőled, mintha tűz lennél ami égethetné, és ha nem lépnél utána, akkor elmenekülne. De utána lépsz és nem csak utána lépsz, egyenesen elkapod és egy nagyot kell nyelnie, a szemei kitágulnak ahogyan téged néz és egy kurva szót sem mer mondani. És érti amit mondasz, de a fejében akkor az kong, hogy te sírtál, és hát nyilván nem azért, mert kurva jó orgazmusod volt hanem mert szar éved volt és a te apád is egy faszfej és attól, hogy ezt mondod még nem lesz jobb.

- Hé. - Szól rád a felénél, közbe akarna szólni, de te csak mondod és mondod és mondod és Theo meg nem tudja befogadni ezt a sok információt, mert ő csak magával foglalkozott és a saját terhei sokkal nehezebbnek bizonyultak annál, hogy a te gondjaid is a vállán cipelje.

Hagyja, hogy lökj rajta, hátrál tőle és csak akkor kapja el a kezed amikor azt mondod, hogy bevered a képét. - Hollyn. - Kicsit erősebben nyomja meg a neved, hogy befogd egy pillanatra és annyi mindent szeretne mondani neked, éppen csak nem tudja, hogy hogyan tegye meg. - Sajnálom. - Mondja végül. - Sajnálom, hogy szar éved van, hogy a családod meg az apád gyűlöl, de mégis hogy a picsába akartad, hogy melletted legyek amikor te löktél el ? - Elengedi a csuklód mielőtt túlságosan rászorítana dühében. - Ott hagytál a szarban és aztán felhánytorgatod nekem, hogy félreértelmezem a könnyeid és a fejemhez vágod ezt a sok mindent de sosem hagytad, hogy segítsek, szóval ne mondd nekem azt, hogy én forgatom ki a dolgokat. Rázza meg a fejét, nagyon haragszik rád, leginkább azért mert nem ért, nem érti sem ezt a helyzetet, sem azt ott, ami régen történt kettőtök között, elvégre akárhonnan is nézi, te indítottad meg a lejtpn, nem?

- Szívni akarsz? - Mégis csak a csuklódért nyúl megint és húz a legközelebbi asztalhoz, lekap egy könyvet a közeli polcról és odacsapja. Dühös, nagyon-nagyon dühös, és ettől kicsit sem gondolkozik józanon. - Akkor tessék. - A zsebéből előránt egy zacskóval teli port és a felét a könyv kemény fedelére szórja: minden mozdulata dühös és darabos. - És egyszer ilyen vagy, egyszer meg olyan, anyáskodsz aztán meg lesmárolsz, azt mondod, hogy akarod, de utána meg sírsz, és aztán azt hazudod, hogy nem, de közben meg nyilván igen és aztán nekem esel és azt mondod, hogy hirtelen drogozni akarsz amikor negyed órája meg azt mondtad, hogy nem szeretnél semmi ilyesmit. - Egy kárytalappal négy csíkot egyenget el, egy bankjeggyel szívó csövet képez. - És kurvára összezavarsz. - Nyújtja feléd a bankjegyet. - Kettő a tiéd. - Biccent és kivár, fogadjunk azt se tudod, hogyan kell csinálni.

Küld feléd egy megsemmisítő pillantást és aztán el is fintorodik hozzá, mert tudod ezt is olyan anyáskodó, testvéri gesztusnak veszi, azt, hogy éppen tükröt mutatsz neki és így próbálsz rávilágítani arra, hogy milyen is Theo veled. persze nem feltétlenül hiszi azt, hogy mindet tudatosan jött belőled, az is lehet, hogy ez csak egy olyan ösztönös reakció felőled, mint amilyen ösztönös volt felőle, hogy ellökjön, bezárkózzon és megváltozzon, mert akár hiszed, akár nem, nem direkt lett ilyen. Nem akart ilyen lenni és ez a baj veled, hogy ezt nem látod, sosem láttad igazán.

Úgyhogy odarángat magával az asztalhoz és olyan dühösen osztja el a csíkokat amilyen dühösen csak meg tudja csinálni - közben persze ügyel, hogy ne nagyon maradjon hátra egyetlen szem sem belőle - és próbál nagyon arra koncentrálni amit csinál és nem arra figyelni amit mondasz, de nehéz dolga van. Hangos vagy és dühös és a szavak visszhangot vernek benne. Annyira nem érted. - Annyira nem értesz. - Mondja ki sokkal higgadtabban, mint te. - Azt hiszed, hogy én akartam ezt, hogy én szerettem volna ilyen lenni? Hogy jó érzés volt egyedül megküzdeni a szarjaimmal? - Csattan fel megint. - Szerettelek, kurvára szerelmes voltam beléd és te csak úgy, egyik napról a másikra ott hagytál a szarban. - Nem is gondolkozik azon, hogy mit mond, pedig ezt a vallomást sosem akarta megosztani veled. - És aztán csodálkozol azon, hogy új barátaim lettek. Mégis mi a faszt kellett volna csinálnom Hollyn? Várni rád ölbe tett kézzel, hogy mikor akarsz megint valamit? - Dühösen az asztalra csap a könyv mellett, és a tökéletesre húzott csíkjai kissé szétcsúsznak.

Aztán sóhajt egy nagyot és megrázza a fejét, próbál nagyon lehiggadni, úgyhogy a könyv fölé hajol megint, hogy visszaigazgassa a kis sorokat. Nem kellene itt lennie és nem kellene veled lefolytatni ezt a beszélgetést, mert a veszekedéseiteknek sem eleje sem vége nincsen, egy örök és kiapadhatatlan forrás az egész ami mindkettőtöket tönkre tesz, és Theo próbálja lehiggasztani magát, tényleg nagyon igyekszik nem még dühösebbé válni, de egyáltalán nem értitek egymást és ez őt nagyon feszélyezi. - Mi? - Ráncolja össze a szemöldökét. - Mi az, hogy pedofil? - Kérdezi meg kétkedve és a gyomra összerándul attól, hogy milyen válaszaid lehetnek. - Fogd be az egyik orrod, aztán ha felszívtad csípd össze, nézz föl és várj egy kicsit. - Ad egy-két tanácsot, kissé sürgetve, mert neki is nagy szüksége van már arra a két csíkra.

Megrázza a fejét, mert már nem számít, hogy mit érzett akkor, nem számít, hogy mi volt vagy mi nem volt köztetek, mert az ami akkor történt már elmúlt. Azóta közétek ékelődött legalább egy fél év és Theo nagyon magváltozott: nem tudná megígérni neked, hogy valaha képes lesz-e az a fiú lenni, aki akkor volt. Azt sem tudná megígérni, hogy valaha képes lesz-e legalább annak a közelébe kerülni, hogy szeretne-e egyáltalán hasonlítani arra a srácra aki akkor volt. Olyan régen történt már mindaz, hogy már szinte nem is emlékszik milyen volt akkor. Bezzeg te, te mindenre emlékszel az akkori énjével kapcsolatban, nyilván ezért sem vagy rest folyton felemlegeteni, hogy milyen más volt akkor.

- Miért mit kellett volna csinálnom Hollyn? - Pillant fel rád dühösen. - Rád akaszkodni? Rád erőltetni magamat amikor nyilvánvalóan semmi kedved nem volt akkor hozzám? - Fintorodik el dühösen és megforgatja a szemét. - Könyörögni, hogy mondd el mi bajod volt? - Mély levegőt vesz mielőtt sokkal nyugodtabban és csendesebben folytatná. - Egyébként. - És a pillantása a tied keresi, őszinte, mély sóhaj hagyja el a mellkasát. - El akartam mondani, csak nem volt igazán merszem, főleg nem azok után, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltávolodtunk. - Nem is érti, hogy miért osztja meg ezt veled, hogy miért nem fogja be végre, amikor láthatóan téged egyetlen indoka sem érdekel.

- Megfájdul a fejem. - Tőled, de ezt csak gondolatban teszi hozzá. - ÉN adtam NEKED időt. Nem nyomultam, nem baszogattalak és semmiképpen sem akartalak megváltoztatni téged Hollyn. Nem veszed észre, hogy nem én vagyok aki arra a személyre vágyik, aki a múltban volt? Nem veszed észre, hogy neked nem tetszik az amit látsz, hogy nem én akarom, hogy megváltozz? - És biztosan elbaszta ő is, ezt sosem tagadná, de ő egyszer sem kérte - a mostot leszámítva, de most is inkább csak heccelt - hogy legyél valaki olyan, aki nem voltál. - Mi mást szeretnél még tőlem? Komolyan kérdezem Hollyn, mi mást szeretnél? - Szűri a fogai között, mert egyszerre dühös az elhangzottak és az el nem hangzott dolgok miatt.

A gyomra görcsösen rándul össze attól, hogy mit is jelentenek a szavaid pontosan és fogalma sincsen, hogy mit kellene csinálnia, vagy mit mondhatna erre az egészre, nem érti, hogy minek mondod el most, amikor eddig titkoltad, hogy miért nem bíztál benne soha annyira, hogy megoszd vele ezt a nehéz terhet, hogy miért nem érezted akkor azt, amit ő érzett, hogy miért nem szeretted.

Nézi ahogyan felszívod a csíkokat és egy szót sem szól, csak teker magának egy másik szívó pálcát, és amikor végeztél a saját adagoddal rutinosan hajol ő is a könyv felé és szívja föl előbb az egyik, majd a másik sort. Az orra rögtön zsibbadni kezd, bár neki ez nem az első köre, a pupillái lassú ütemben tágulnak ahogyan szomorúan bámul téged. - Miért nem mondtad el? - Kérdez rá halkan erre, azt, hogy mi történt nem igen fogja megkérdezni amíg magadtól nem kezdesz beszélni, nem akar régi sebeket feltépni.

Megint megrázza a fejét - úgy tűnik, hogy mostanában nem igen tud mást tenni, hogy ez az este is csak a fejrázásról és a tagadásról fog szólni - és elkapja a pillantását a tiedről. - Hát, most már lényegtelen. - Préseli össze az ajkait. - Nem változtat semmin. - Nem tesz dolgokat meg nem történté és nem változtatja meg sem őt, sem pedig téged. Most már tudod, hogy mit érzett, de itt, ebben a pillanatban a vallomásának nincs is igazán jelentősége. Az ott és akkor tudott volna igazi változást hozni.

- Nem mondtad, de gondoltad. - Keserűen mosolyodik el. - Kedves tőled Hollyn, hogy féltesz, tényleg az, de komolyan gondolod egyáltalán amit mondasz? Komolyan azt gondolod, hogy nem számít neked vagy ezt most csak azért mondod, mert ezt kell mondanod? - Ráncolja össze a szemöldökét, szeretné megérteni, hogy mire gondolsz pontosan, hogy kettőtök között ez az egész mit jelent igazából. - Engem nem zavar az aki lettél...- De nem kell kimondania, hogy téged minden bizonnyal annál is inkább: Theo nem jó irányba változott, sötétebb lett, komorabb és elviselhetetlenebb. Új barátai lettek, új dolgok iránt érdeklődik és akárhonnan is nézi, neked ezt eddig nem sikerült megértened, mégis hogyan tudnád elfogadni? Hogyan tudnád elviselni így? Nem kedveled ezt az új Theot, miért hazudod azt, hogy el tudod viselni? Miért hitegeted hiú ábrándokkal?

A lénye egy része elkezd hinni ebben az egészben, felpillant rád amikor a nevét mondod, és a szádból a becézés kedvesnek hat, visszarepíti abba az időszakba amikor még számított valakinek, amikor még ért valamennyit, amikor még tartozott valakihez: ehhez a világhoz és hozzád. - Akkor fogadj el így Hollyn. - És egy kicsit rászorít a kezedre, mert ha őt akarod, ha igazán elveted ennek a gondolatnak a csíráját, akkor nem próbálhatod meg őt kigyomlálni ebből a földből. - Lehetnénk így is egymással. - Teszi hozzá csendesen és a kótyagos, tág pupillái egy másodpercre teljesen józanná és őszintévé változnak: ő szeretné ha így lenne, és habár a tudata legmélyén tudja, hogy ez így nem működhet, azért mégis csak reménykedik.

Sóhajt egy nagyot amíg azt nézi, hogy mit csinálsz: örülnie kellene, hogy arra az útra lépsz amin ő is halad, de mégis egy leheletnyit keserűnek érzi magát - tombol benne a harag amiatt amit mondani tudsz és mondani fogsz, a tehetetlenség és az önutálat, amiért nem vette észre, amiért soha, egyszer sem kérdezett rá, hogy mi változott meg benne. Annyira sajnálta önmagát amiért egyszer csak elhagytad, annyira lekötötte minden figyelmét a magány és a gyász, hogy közben elfelejtkezett a te gondjaidról. Így hát sietve szívja fel a két csíkot, hogy aztán egy hosszú pillanatig nézze ahogyan ott ülsz és a bensőjében a gyomra öklömnyire szűkül amíg beszélsz, a száját rágja belülről: nem tudja, hogy mit kellene mondania. Volt idő, amikor tudott volna vigasztalni vagy nyugtatni, de mostanra annyira eltorzult az aki lett, hogy fogalma sincs mivel tehetné ezt neked jobbá. Nem tudja, hogy megkérdezheti-e, hogy nyúlt-e hozzád úgy a nagyapád - és eleve undorodik a gondolattól, hogy mi van ha igen - nem tudja mit mondhatna, hogy mivel próbálhatna csitítani. Ehhez túlságosan gyereknek érzi magát: hirtelen nevetségesnek tűnik az, hogy az apja gyűlöli. Az mi ehhez képest?
- Örülök, hogy elmondtad. - Lép oda melléd csendesen, hogy a falnak vetett háttal melléd csúszhasson a földre. - És ha akarod, akkor kitalálhatjuk együtt, hogy mi legyen. -Nyújtja feléd a bal tenyerét, hogyha úgy gondolod, akkor megfoghasd. - Nem akarom, hogy azt hidd, hogy többé nem érdekelsz. - Fordítja feléd az arcát. - Érdekelsz Hollyn. Mindig is érdekeltél. -

- Látod. - Vigyorodik el élesen, hogy kizökkentse magát és téged is ebből a helyzetből. - Sok mindent nem tudsz rólam. - Teszi aztán hozzá komolykodva, nagyon sok mindent nem tudsz már róla Hollyn és Theonak fogalma sincs miként avathatna be az élete azon részeibe, vagy hogy egyáltalán szükséges lenne-e hogy beavasson. Lehet jobban járnátok, ha inkább nem mondana részleteket, ha bizonyos dolgokat örökre megtartana magának. - És azért se mondasz dolgokat, hogy nekem jobb legyen? - Felsóhajt és inkább megrázza a fejét, hogy erre ne is válaszolj. Úgy sem biztos, hogy hinne neked.

Megrántja a vállát. Nem tudja biztosan, hogy komolyan gondolja-e. Most igen, de aztán holnap vagy holnap után vagy egy hét múlva meg lehet éppen úgy fogja gondolni, hogy nincs szüksége senki másra.- Jó, hát ők legyenek az én gondjaim. - Szűkíti össze a szemeit, mert fogalma sincs, hogy mi lesz velük, veletek vagy önmagával elvégre azt sem tudja, hogy mi lesz a következő órában. - Neked nem kell ezen aggódnod. - Zárja le sietve ezt a témát, mert nem elég józan ahhoz, hogy most ezt át tudja gondolni, de nem elég bódult ahhoz sem, hogy egyáltalán ne gondolja problémának ezt az egészet. A barátai nyilván nem fogják jó szemmel nézni, hogy téged választ, de ha nagyon kellene tudna védekezni olyasmivel, hogy voltak azért mások is a világotokban akik félvérként az aranyvérűek mellett álltak. Védekezne azzal is, hogy te is olyan vagy, mint ő - nyilván ez hazugság, mert te jó lélek vagy Hollyn, ő meg nyilván nem - hogy tudsz gonosz dolgokat csinálni és mondani, sőt meg is fogod tenni őket. Aztán megkérne téged, hogy csináld meg azokat a gonosz dolgokat és minden ketté törne köztetek. Hülyeség belekezdeni, mi? De hát azt is mondtad, hogy drogozni sem akarsz mégis felszívtál két csík kokaint, szóval... van még remény, nem?

Sóhajt egy nagyot és a fejét megtámasztja a tieden. - Te is nekem. - Mondja csendesen és nem is akar több szót pazarolni, csak ki akarja élvezni, hogy itt vagy, hogy a tenyered az övébe simul, hogy a szuszogásod egyenletes, hogy a kólától minden jónak érződik, és fogalma sincs mennyi ideig vagytok így, csak azt tudja, hogy lassan ideje mennetek, és minden végtagja el van zsibbadva ahogyan halkan szólongatva kelt fel, hogy még azelőtt jussatok vissza a hálókörleteitekbe, hogy valaki rajta kapna benneteket.