Egy bizonyos pontig nagyon jól érezte magát, tényleg, volt benne elegendő alkohol, felszívott egy vagy két csík kokaint a mosdóban, táncolt, evett és ivott, nevetett és nem gondolt semmire, sem a halottra aki néha megjelenik az álmában, sem az apjára, aki sosem jelenik meg amikor szeretné, sem pedig rád. Az utolsó találkozásotok egészen viharosra sikeredett, de mindenképpen hatásosra, azóta egészen lelkesen került téged, a terem másik végébe húzódott ha közös óráitok voltak, mindig úgy forgatta magatok között a teret, hogy legyen elég távolság vagy ember köztetek és egy ponton szinte teljesen el tudta engedni a létezésed, néha már teljesen ki is tudott zárni, el tudta hinni, hogy nem is léteztek többé egymás számára, hogy te attól a pillanattól kezdve elkezdted azt az új életedet és ebbe majdnem teljesen bele tudott nyugodni. Majdnem teljesen.
Mert akkor, ott a buli kellős közepén meglátta azt a seggfej cserediákot körülötted, és a pillantása lekövette az övét a nyakadtól egészen a combodig és ott, abban a pillanatban kijózanodott. A valóság erőszakosan hasított a tudatába, mintha minden amit megpróbált elfelejteni most újult erővel tört volna a felszínre, hogy kitörölje az alkohol okozta jótékony tompaságot és elmossa a kólától kapott lelkesedését, arcul csapta - talán egy kicsit lágyabban, mint te ott a gyengélkedőn - és a fejét meg a pillantását feléd meg afelé a hülye magas, szőke srác felé fordította.
Azóta már többször volt kint cigizni, mint azelőtt, azóta hiába ivott, az alkoholt meg sem érezte, nem tudja levenni rólad a pillantását, idegesíti ahogyan viháncolsz, ahogyan táncolsz, ahogyan - szerinte - kelleted magad, ahogyan hízelegsz, mint egy macska, szinte látja, hogy mindjárt rád fog hajolni az az állat, hogy rá fog fogni az álladra és a száját a tiedhez nyomja, és be fog mocskolni és tönkre fog tenni, és azon kapja magát hogy a keze már ökölben a lábát meg idegesen rázza és már nem tud arra gondolni, hogy Bettyn milyen nagyon jól áll az a rövid ruha, hogy Evan éppen neki integet, hogy jöjjön már ki egy kicsit a mosdóba, a világ lelassul és a zene nem jut el egészen a tudata legmélyére, a fények rajtad villódznak és néha pirosnak lát néha meg kéknek tőle, néha meg azt látja hogy a seggfej keze már a csípődnél is lejjebb csúszott, hogy a pillantásod keresi meg a szád lesi, hogy hajol előre és---
Nem tudja mikor meg hogyan indult el felétek, egyszerre csak azon kapja magát, hogy már ott áll közted és közte és vet rá egy futó pillantást, aztán meg rád bámul és a szemében valami eszelős villog, a pupillái tágak az elfogyasztott drogtól - jó, lehet hazudott arról mennyi csíkot szívott már föl - ahogyan a tenyere a tenyeredbe csúszik. - Táncolj velem. - Inkább parancsol, mint kér ahogyan finoman megpróbál elhúzni a másik fiú közeléből. Birtokolni akar, ma este legalábbis biztosan.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Az elmúlt hetek összemosódnak egy kicsit. Az órák, az azokra való felkészülés, és az állandó összpontosítás, hogy ne gondoljak Rá. Próbáltad már valaha, milyen, amikor azt mondják, ne képzelj el magad elé egy piros elefántot? Na ugye! Minél jobban igyekeznél nem arra gondolni, az a kurva piros elefánt ott van a lelki szemeid előtt. És amikor épp nincs ott gondolatban, akkor ott van teljes életnagyságban, ül a terem sarkában, a lehető legtávolabb tőled, és még csak rád sem néz, vagy épp átnéz rajtad, mintha egyszerre lennél leprás és láthatatlan. Gondolom, nyilvánvaló, hogy már nem az elefántról beszélek. Könnyebb lenne kiverni a fejemből, ha nem zárnának össze vele minden nap órákra egy-egy tanórán, ha nem érezném a hátamon a tekintetét, valahányszor elfordulok. Amit amúgy nyilvánvalóan csak beképzelek, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy a tanév végéig totálisan begolyózom majd, és eluralkodik rajtam ez a paranoia. De legalább már csak addig kell kibírnom, és utána örökre búcsút inthetünk egymásnak. Nem mintha ez a gondolat annyira boldoggá tenne, de így lesz a legjobb.
Az az igazság, hogy a múltkori vitánk után néhány napig baromira egyedül éreztem magam. Vannak ugyan barátaim, akik felületesen érdeklődtek felőlem, próbáltak rám figyelni, de gondolom, mind tudják nagyjából, hogy min megyek keresztül szeptember óta, és nem faggatnak, nem kérdezgetnek, nem vigasztalnak, csak úgy ott vannak. Nekem meg sosem ment igazán ez a lelki kitárulkozás, nem szeretek beszélni róla, ha bármi bajom van, sem panaszkodni, és határozottan nem szokásom valaki vállán sírni. Vagy sírni, úgy általában. De az a vita után Theoval mégis volt egy olyan pillanatom. Elvonultam egyedül rágyújtani egy cigire, aztán a könnyeim csak úgy előtörtek, teljesen váratlanul. Ez a srác, André, pedig szerencsétlenségére éppen akkor lépett hozzám tüzet kérni. Meglehetősen kínos helyzet volt, de ő ennek ellenére mégis jófej, sőt, igazán udvarias volt. Egyetlen szó nélkül odanyújtott nekem egy zsebkendőt. Mégis ki csinál még ilyet manapság? Azt hiszem, olyannyira magam alatt voltam, hogy ezt mérhetetlenül aranyos gesztusnak találtam, aztán a felgyülemlett érzéseim áttörtek egy gátat bennem. És... nem is tudom... valamiért könnyebb volt megnyílni egy vadidegen előtt, aki még nem ismer, aki csupán nem rég érkezett a Beauxbatons-ból, és ha a tanévnek vége, valószínűleg a büdös életben nem látom majd többé, mint a saját barátaim előtt. Attól a naptól fogva pedig – nem tudom, ez véletlen volt-e, vagy tényleg aggódott értem az a szánalmas kiborulás után -, de André valahogy mindig ott volt, ahol én. Mellém ült órákon, ha szabad volt a hely mellettem, csatlakozott hozzám egy-egy órai projekthez, majd a szabad időnkben is egyre több időt kezdett tölteni a velem és a barátaimmal. Minden alkalmat megragadott, hogy jobb kedvre derítsen, nekem pedig el kell ismernem, jól esik a figyelmessége. Legalább annyira, mint az általa biztosított folyamatos figyelemelterelés. Neki köszönhetően az elmúlt néhány hét egy egészen kicsit élhetőbbé vált.
Erre a bulira is miatta jöttem el. Nem vagyok egy nagy partiarc, nem szokásom minden hétvégén a srácokkal “csapatni” valamelyik eldugott, és a tanároktól varázslatokkal védett teremben, ahol összeverődik minimum a fél hetedév. Általában nem vágyom rá, hogy fulladozzam a tömegben, egy levegőtlen helyen. De André meggyőzött, hogy jó lesz, hogy szükségem van a kikapcsolódásra, én meg hittem neki. És tulajdonképpen igaza is volt, nagyjából. Tényleg jól éreztem magam, egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy Theo is itt van. Nem csupán itt van, hanem konkrétan úgy bámul, mintha az elmúlt hetek minden kimaradását most próbálná bepótolni. Én viszont ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem értem, és dühít, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vegyek róla tudomást. Szóval elfogadom az italt - már nem is számolom, hányadikat - amivel André kínál, és vele tartok, amikor újra táncolni hív, és még véletlenül sem nézek abba az irányba. De mikor Theo hirtelen felbukkan mellettünk, megfogja a kezemet, és követeli, hogy táncoljak vele, már elég nehéz nem venni róla tudomást többé.
- Te mit művelsz? Magadnál vagy? - próbálnék ellépni tőle, vissza André felé. - Mégis miért táncolnék veled? Épp valaki mással vagyok itt, nem zavar?! Engedj el! - húznám el a kezemet Theo tenyeréből, és közben a szemem sarkából látom, hogy André is védelmezően közelebb lép hozzám. - Hagyd békén Hollynt! - szólal meg erős francia akcentussal, és küld Theo felé egy figyelmeztető pillantást.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Csüt. Dec. 15, 2022 9:11 am
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Nem tudja miért lepi meg ennyire a visszautasításod - talán ez is egy újabb arcon csapás - talán mert azt gondolta, hogy te aztán olyan vagy akit bármikor előránthat bárhonnan, és amikor neki kedve lesz hozzád akkor te majd készségesen idomulsz hozzá, de hát nézd meg, megint tévedett veled kapcsolatban, megint arra gondol, hogy mekkora egy álszent kis picsa vagy, mennyit nyafogtál, sírtál és könyörögtél, hogy nyíljon meg neked, most meg aztán amikor hajlandó lenne veled elütni a szabadidejét, akkor te mást választasz helyette.
És azt kellene gondolnia, hogy oké Hollyn, akkor hagylak, rohadtul ennek kellene az agyában járnia, elvégre ezt akarta, ezt kérte tőled, hogy te lépj tovább, de arra álmában sem gondolt, hogy meg is teszed, és utál miatta, tényleg nagyon-nagyon utál, legszívesebben csak itt hagyna, hogy élvezd akkor ennek a srácnak a társaságát, legszívesebben az arcodba vágná, hogy úgy sem fog menni, hogy majd az érintésekben Theot fogod keresni, abban ahogyan a nyakadba csókol vagy ahogyan a combodra csúszik majd a tenyere Theot akarod felfedezni, de persze, próbáld csak meg: annyira hozzád akarja vágni ezeket, hogy egy pillanatig egészen összeszorulnak az ujjai a tieid körül, dühös, nyilvánvalóan, ideges ez is elég egyértelmű és ha te még nem lennél elég ahhoz, hogy folyton csak egy újabb adag olajat önts az amúgy is lobogó tűzre, akkor itt van ő, a hős lovag, és egy másodpercre a pillantása találkozik a tieddel, a szemöldöke megemelkedik, a szembogarai mélyén ott villódzik a kérdés, hogy komolyan Hollyn?, de aztán észbe kap, mintha égetnéd úgy rántja el a tenyerét a tiedtől. Hajlandó lenne elengedni, tényleg, te erre a faszfejre gondolsz ő meg Betty kivillanó combjaira, téged valószínűleg lesmárolnak, ő meg majd felgyűri Betty rövid kis ruháját. Végülis mindketten megkapjátok amit akartok, nem? Ő majd nyomokat szív Betty nyakára, valahová oda, ahol jól látod, ahonnan majd világít, hogy Theo mennyire jól érezte magát, neked meg maximum búcsú csókot adnak, és ettől egészen jó kedve lesz, jó kedve lenne, ha a szedett-vedett udvarlód nem állna belé.
Elszakítja a pillantását tőled - az előbbi gondolatok rövid másodpercek alatt futottak végig a fejében - és te ismered, vagy régen ismerted, lehet, hogy most is tudsz róla ezt-azt: sosem szerette, ha mások belekotnyeleskednek a dolgaiba, és azóta, mióta az a fiú kivérzett a kezei alatt, mióta elveszített, mióta új barátai vannak, mióta, mióta, mióta, azóta nem tudja és nem is igazán akarja kontrollálni magát. Vajon a szüleit újra be fogják rángatni, amiért Theo folytonosan bajba keveredik? Vajon fogja bármelyiküket is érdekelni, hogy mi történt? Hogy igazából mi történt? Nem hinné, és ha így is lenne: benne dolgozik már ki tudja hány kör ital, ki tudja hány gramm kokain, ki tudja mennyi ideje elfojtott harag, csalódottság, tombol benne a magány, a birtoklási vágy. Elfordul tőled, a szemeiben állatias, ösztönös vadság villog. - Jó. - Bólint. - Ahogyan akarod. - És tudod, az a baj, hogy mostanában szereti ezeket a helyzeteket, vár egy lehetőségre, egy arcra, egy végre normális tagra, olyanra, aki nem csak eltűri az ütéseit, hanem megpróbál vissza is ütni, aki eltöri az orrát, az arccsontját, kiugrasztja az állkapcsát, kiver belőle minden fájdalmat, dühőt és csalódottságot. Sóhajt, ujjai rákulcsolódnak a srác pólójára a kulcscsontjánál - nem hiszi, hogy ez lesz az a fiú, aki képes lesz minderre - pillantása az övébe mar. - Ki kellett volna maradnod ebből öreg. - És a hangja egészen sajnálkozó, mintha bánná, pedig, tudod, egy cseppet sem bánja: maga felé rántja és ő is előre lendül, Theo homloka a másik orrának csapódik, a lüktető zenén túl is hallja a tompa reccsenést. Egy ponton valahol elégedettséget érez.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Nem értem. Tényleg kurvára nem értem őt. Azt mondta, hagyjam békén, szálljak le róla, lépjek tovább. És amikor végre ezt tenném, amikor végre jól érezném magam nélküle, távol tartom magam tőle, nem nyaggatom a kérdéseimmel, nem vagyok végre egy szánalmas kis csitri, aki amúgy sosem akartam lenni, ő mászik a képembe, és KÖVETELI, hogy táncoljak vele? Mintha ez normális dolog lenne? Mintha bármikor leakaszthatna a szögről, ahová felakasztott? Hát kapja be! Ez nem így működik! Vártam, vagy két hónapig vártam, hogy majd valami változást mutat ismét, hajlandóságot arra, hogy rendbe hozzuk, ami elromlott, de az a múltkori vita elég bizonyíték volt arra, hogy ez nem fog bekövetkezni. Amit pedig most tesz, csak egy újabb egyértelmű jele annak, hogy sosem voltam több számára egy kis szórakozásnál. Lehet, Brandy vagy Bessy, vagy mi a csaj neve, nem eléggé kapható - igen, nem akartam, de sajnos láttam, hogyan meresztették egymásra a szemüket az elmúlt egy-két órában, és hogy a kis fekete milyen tapadós, csak nyilván nem eléggé az -, de bocs, ha semmi kedvem beugrani helyette egy gyors numerára. Vagy akármi is volt Theo terve!
Szinte őszinte elégtételt és örömöt érzek két egész másodpercig, amiért nemet tudtam neki mondani, amiért - ezzel úgy érzem - legalább visszakaphattam az önbecsülésem egy kis morzsáját, mindazok után, ahová legutóbb lesüllyedtem miatta. De aztán a villanó fényben megpillantom a tekintetét, amiben van valami állatias, valami eszelős, ami ezúttal TÉNYLEG megijeszt. A kezem kiszabadul a szorításából, én pedig riadtan teszek hátra egy ösztönös lépést, a szívem a torkomban dobog, és szinte lelassul körülöttünk az egész világ a pillanat egy tört részére, én pedig érzem, minden porcikámban érzem, hogy valami borzalmas fog történni. Aztán előre lendül, elkapja André pólóját, én pedig, mint akit leöntöttek egy vödör jegesvízzel, teljes sokkban nézem az előttem kibontakozó jelenetet.
- Szent ég! - A szám elé kapom a kezemet a döbbenettől. A srác orra eltört, ebben biztos vagyok. Ezúttal felé tennék egy lépést, hogy megvizsgáljam, lássam, hogy van, de miközben én még mindig le vagyok lassulva, előttem az események igencsak felpörögnek. André ugyan hátra tántorodik egy pillanatra, az orrát fogja, amiből ömlik a vér. De aztán ő is előre lendül, rá veti magát Theora, és innen úgy tűnik, hogy üti őt folyamatosan, ahol éppen éri. Először a gyomrát célozza, sorozatban többször, aztán a szeme felé indul az ökle, majd az arcába térdel... - Mi a franc?! Álljatok le! Fejezzétek be! - Remegve, szédülve figyelem, ahogy mindkét oldalról többen is odaugranak, és szétválasztják őket. Andrét konkrétan ki kell vonszolniuk, Theo azonban... Esküszöm, olyan, mintha direkt ezt akarta volna. Hogy valaki jól beverje a képét. André után kellene rohannom, ezt súgja az eszem, de...
- Úristen, Theo, jól vagy? Merlin nevére! Ez egy állat, remélem kicsapják! Ugye nem sérültél meg? - Brandy éles nyafogása még a zene mellett is bántja a fülemet, meg amúgy is kurva irritáló, ahogy körülötte pattog, itt tapizza, meg ott tapizza, mintha bármit is értene ahhoz, hogyan kell sebeket ellátni. Látszik, azt sem tudja, hogyan mélyeszthetné bele még mélyebben a karmait. Hánynom kell tőlük.
- De igen, megsérült, nem látod? Rendes ellátásra volna szüksége, nem a nyavalygásodra - De igazából nem a csaj nyafogása vagy idegesítő akaszkodása az, ami miatt minden további gondolkodás nélkül közelebb lépek, és megfogom Theo kezét. A szemeiben még mindig van valami, amit nem tudok megmagyarázni, de ami már nem félelmet, hanem aggódást ébreszt bennem. - Oké, Brandy - valószínűleg nem ez a neve, de már csak azért is erősen megnyomva ejtem ki - most már kopj le, vagy olyan rontást küldök az arcodba, hogy egy hétig sírva nézel tükörbe! - villantom dühös tekintetemet Brandyébe, az előkapott pálcámat egyenesen rá szegezve, ő meg döbbent, bamba tekintettel azonnal hátrál vagy két lépést. - Te pedig velem jössz! - fordulok határozottan Theohoz, aztán húzni kezdem őt a folyosó felé.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Csüt. Dec. 15, 2022 1:26 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Egy pillanatig tökéletes elégtételt érez, egy pillanatra elfelejti, hogy hol van, hogy te ott állsz mögötte, hogy miért fejelte le a tagot, mert egy pillanatra csak azt a tompa roppanást hallja újra meg újra a fejében, és csak azt a tompa érzést a homlokán érzi és az elégedettség lassan, alattomosan kúszik fel a gyomrából, a szájára idióta vigyor ül ki ahogyan a tekintete találkozik a másikkal: villan abban is valami ahogyan a másik a kezét az orra elé kapja és a piros vércseppek átfolynak az ujjai közti résen, üss vissza gondolja Theo, üss már vissza bámulja tovább és nem létezel most te vagy ez a terem, nem villódznak a fények, a pillantása a fiú öklére mered és szinte megkönnyebbül ahogyan lendül az ökle. Tényleg, szinte érzi ahogyan kiszakad az elégedett sóhajtás a mellkasából. Ezt akarta és most megkapta.
Nem is védekezik, hagyja, hogy az első két ütés betaláljon, a gyomra kétszer is összerándul, a harmadik a bordáit találja - jó, hát végülis nem olyan rossz, de azért lehetne erősebb is - talán be fog lilulni, de semmiképpen sem tört vagy zúzódott, milyen kár. Nagyjából eddig hagyja, hogy bokszzsáknak használják, aztán észbe kap és ő is lendíti az öklét, nagyjából mindegy, hogy hol meg milyen szögben éri a másikat, csak találja el, és nagyjából az is mindegy, hogy a másik hol és milyen ponton találja el, csak ne tévesszen célt, és a saját öklén a bőr felszakad, ráharap a nyelvére, sajog az állkapcsa meg az arca, és fáj a gyomra és szédül, de rohadt boldog amiért végre valaki megpróbálta elkapni, amiért végre valaki ki akarja belőle verni az összes fájdalmát, és bárcsak ne lennétek körülöttük, bárcsak lehetnének csak ketten és addig üthetnék egymást amíg valamelyikük bele nem ájul, de a valóság sokkal ridegebb és fájdalmasabb - elrángatják őket egymástól és hirtelen fázni kezd a bőre a másik hiányától, megérzi a vér ízét a szájában, elharapta a nyelvét és az arca mindenhol feszül ahol felszakadt, a szeme alatt dagadni kezd a bőr, biztosan le kellene nyomni, liheg, zihál, a mellkasa fel-le emelkedik, és hallja Betty hangját, de mintha csak távolról szólna hozzá: egyáltalán nem érdekli Betty, nem érdekli, hogy kik veszik körül, hogy mit mondanak, a vörös köd leszállt a szeme elé, az ujjai még mindig ökölben, rángatja magát, ki és el akar szabadulni, de túlságosan szorítják, lökdösik hátra, nem engedik kitörni a körből, és ő bárkin keresztül gázolna, mindenkit leigázna, megtörne és elátkozna, ha nem hallaná meg a hangod. Rajtad nem akar állat módjára átloholni.
Hagyja, hogy húzd magával, meg sem próbál ellenkezni, nem érdekli, hogy hova mentek még ott tombol benne az adrenalin, de lassan-lassan megérzi a vér vasas ízét a szájában és túl részeg, túlságosan be van állva ahhoz, hogy így siessen. - Várj. - Szól, megpróbálja fékezni magatokat. - Pihenjünk egy kicsit. - Vért köp a földre, be van dugulva az orra, most veszi észre, a kezei remegnek, elfárad, forog vele a világ és eszébe jut az a hülye éjszaka ott azon a hülye esküvőn, amikor a tükörbe bámulva az emlékei előtörtek és retteg, mert nem akar megint ott lenni, nem akarja újból átélni azt a napot.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Mint két veszett vadállat. Pontosan olyanok. Abszolút nem értem, hogy mi ütött beléjük. Persze Theot már hónapok óta nem értem, ez nem újdonság. De André? Tényleg, mi a franc? Az elmúlt hetekben olyan nyugodt, rendes, kiegyensúlyozott srácnak tűnt. Persze Theot is olyannak ismertem korábban, vagy hát... legalábbis semmiképpen nem neveztem volna egy tesztoszteron túltengéses őrültnek. Borzasztó látni is, ahogy egymásnak esnek, minden erejüket beleadva, mintha valóban itt helyben képesek volnának megölni egymást, de minimum eszméletlenre verni. Olyannyira lesokkol a jelenet, hogy nem is tudom, mit kéne tennem, esetleg egy hatásos varázslattal szétrobbantani őket, csakhogy semmi ilyen nem jut eszembe. Szerencsére vannak körülöttünk épp elegen, akik hajlandóak közéjük állni, szétszedni, lefogni őket. Sajnos az utóbbira is szükség van, mert még percekkel azután is egymás felé rángatóznak, hogy méterek választják el őket egymástól. Hihetetlenek. Ahogy a kiscsaj is, aki fél percen belül már teljes átéléssel csipog, és csimpaszkodik, és nagyon szívesen felrúgnám a holdig, csak hogy elhallgattassam, illetve eltávolítsam Theo közeléből. Még jó, hogy nekem a fizikai támadásnál vannak jobb módszereim is. Ahogyan az is, hogy Theo kivételesen nem ellenkezik, nem kötekszik velem, csak teszi, amit mondok, jön utánam. El is jutunk nagyjából a terem előtti rövid folyosó közepéig. Legalább már nincsenek százan körülöttünk, és a vakító villódzást is magunk mögött hagytuk, felváltotta azt a folyosó fáklyamegvilágítása.
Theo felé fordulok, mikor pihenni akar, és feltűnik, mennyire imbolygó a járása. A lába is megsérült volna? Vagy agyrázkódása van? Undorodó és egyben szánakozó fintor kerül az arcomra, mikor véreset köp a földre. De azért megállok, majd közelebb is lépek.
- Oké, Theodore. Elárulnád, hogy erre az egészre mégis miért volt szükség? Most legalább jobban érzed magad? - kérdezem meg vádlón, és még egy kicsit közelebb lépek. - De komolyan... már teljesen elment az eszed? Vagy... szívtál valamit? Nézz a szemembe - simítom két tenyeremet a lehető legóvatosabban az arcára, és magam felé fordítom annyira, hogy láthassam a pupilláit. Nem vagyok ebben szakértő, de azt hiszem, a félelmeim és aggódalmaim beigazolódni látszanak bennük. - Te... tényleg drogozol? - Kérdezem meg halkan, már koránt sem vádlón, sokkal inkább aggódva, hitetlenkedve, és kissé rémülten. - Borzasztóan festesz. - jelentem ki, miközben a tekintetem elkalandozik az arca egyéb, vérző, véraláfutásos vagy fokozatosan felpuffadó részleteire a szemeiről. - Tudok egy-két hasznos varázslatot, hadd tegyelek kicsit rendbe... Kérlek - pillantok újra az íriszeibe.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Pént. Dec. 16, 2022 10:32 am
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Minden olyan csendes, ez tűnik föl neki leginkább, hogy rátok telepszik a némaság, megül a vállaitokon, az övén legalábbis nagyon, és odabent fel sem tűnt neki, hogy ilyen hangos volt a zene, most bezzeg amikor a füle cseng és fájdalmas a csend, most aztán érzi, hogy bent minden dübörgött, hogy a testén keresztül is hallotta a lágy rezgéseket és nagyot kell nyelnie, hogy ne nyomják le a földre a saját gondolatai, hogy ne kezdjen el rettegni, hogy ne lásson halottakat mindenhol. Lehunyja a szemeit egy másodpercre amíg a hátát a hűvös falnak dönti, a feje koppan a mészkőből rakott falon, a tüdőjébe nem jut elég a hideg levegőből, de nem fog itt pánikba esni előtted, az nem lehet, hogy itt, mindjárt fog összezuhanni: megrázza a fejét, erőlteti, hogy felnyíljanak a szemhéjai, tág pupilláit rád mereszti, a kinti fáklyák pislákoló fényei alatt a szempilláid nevetségesen hosszúnak tűnnek, olyan hosszúnak, hogy úgy képzeli ha sietősen pislognál még egy forgószelet is alakíthatnál: valahol a tudata mélyén tudja, hogy ez egy butaság most mégis annyira szórakoztatónak találja a dolgot, hogy felkuncog - rémes időzítés, valahol a kérdésed közepén, és persze próbál komoly képet vágni elvégre Theodornak szólítod és ez valami olyasmi amihez az embernek komoly képet kell vágnia. - Oké Hollyn, elárulom, hogy erre miért volt szükség. - Forgatja a szemeit, túldramatizálod. - Egyébként ha tényleg tudni szeretnéd, akkor igen, sokkal jobban vagyok tőle. - Rántja meg a vállát, és te ezt nem értheted, mert bennem nem tombol az a sok düh ami benne, téged nem emészt úgy a magány ahogyan őt, te el sem tudod képzelni, hogy milyen érzés ez az egész.
Engedelmesen belenéz a szemeidbe és a te pupilláid nem olyan tágak mint az övé, pedig biztosan láthatná saját magát a szemeidben tükröződni, láthatná a felszakadt sebeket, a puffadó arcéleket, a vöröslő pontokat, biztosan láthatná, hogy milyen szörnyen néz ki, hogy mennyire üvölthet róla a kétségbeesés, de nem lát semmit, a szembogaraid nem tükrök hanem mély tavak amik hívogatják, hogy mártózzon meg, hogy süllyedjen derékig, másszon be a langymeleg vízbe, merüljön el és sose ússzon felszínre. - Figyelj, ma már mindenki drogozik. - Megint a szemét forgatja, ezt is túldramatizálod, mint minden más dolgot, és ott van a nyelve hegyén, hogy neked is ki kellene próbálnod, hogy akkor megértenéd miért csinálják, de te jó kislány vagy, hozzá képest legalábbis biztosan és most nem akar elüldözni, nem akarja hogy elsodródj, mert most szüksége van rád. - Ez meg egy buli, és a bulikon az emberek olyanokat csinálnak, minthogy isznak, smárolnak, bedobnak vagy felszívnak cuccokat. - És a hangjában ott az a vádló él, hogy ebből egyet minimum de majdnem kettőt te is biztosan csináltál.
Felsóhajt, megint, ellöki magát a faltól, tesz egy lépést feléd és föléd magasodik, alacsonyabb vagy és elvigyorodik, fogai véresek a nyelve sajog, de ez az a fájdalom amit már egy ideje ismerősként köszönt. - Miért, így nem vagyok elég jó? - Biccenti félre a fejét. - Nem kellene visszamenned? - Néz el abba az irányba végül amerről jöttetek. - Mással vagy itt, nem? - Visszanéz rád. - Menj csak Hollyn, én jól leszek. - Kijózanította a sok ütés, látszólag legalábbis biztosan: nem akarja tökre tenni a jó estédet, már úgyis annyi mindent tönkretett.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
- Aha, csupa fül vagyok - bólintok felvont szemöldökkel, az arcomra meg kirajzolódik a kétkedés, mert amúgy aligha tudja megmagyarázni a történteket. Nem mintha nagyon igyekezne nekem bármit is megmagyarázni mostanában. És persze most is csak gúnyolódik, a szemeit forgatja, mintha csak túldramatizálnám a történteket. - Hát, ha tudtam volna, hogy csak ennyi kell a boldogságodhoz... - ingatom a fejemet. Őszintén? Kifejezetten még csak meg sem lepődöm a szavain. Hiszen tényleg úgy tűnt, mintha direkt provokálta volna ki ezt a verekedést, mintha élvezte volna, és az arcára van írva most is, hogy a legkevésbé sem bánja, ami történt. Annyira hihetetlen, hogy mi lett belőle, hogy mennyire kifordult magából. De sajnos nem a véresre vert arca az, ami igazán aggaszt jelenleg vele kapcsolatban. A pupillái túl nagyok, a tekintete enyhén zavaros, mint aki nincs egészen itt. És ez nem az alkoholtól van. Nincs az a mennyiségű alkohol, ami ilyet okozna.
- Igazán? Mindenki drogozik? Nahát, nekem erről eddig senki nem szólt - jelentem ki szarkasztikusan, de közben azért rendesen elkap az ideg. - Bassza meg! - el is engedem az arcát. Mégis mihez kezdjek most vele? Nem mintha tényleg az én problémám lenne. És ha az lenne, sem hagyná, hogy beleszóljak, hogy bármit tegyek, vagy mondjak. De ettől még rohadt frusztráló és kétségbeejtő a helyzet. Teszek hátra még egy fél lépést, a hajamba túrok, ő pedig tovább magyaráz nekem arról, hogy egy ilyen este miről is kell, hogy szóljon.
- Szóval ezt csináltad? Ittál, szívtál és... smároltál? - Nem tudom, miért ez a legutóbbi szó üti meg leginkább a fülemet. Nem tudom, miért ez fáj a legjobban, miközben azt látom, hogy épp tönkre teszi magát. Mert igen, aggódom, igen, féltem őt, de a gondolat, hogy valami Brandy féle kis picsa belemélyeszti a karmait, hogy elszakítja a maradék hajszálvékony kapcsolatomat is hozzá... Hogy egy ilyen lánnyal helyettesít... Hogy akárki mással HELYETTESÍT. Én szánalmas módon még mindig a szívem apró darabkáit söprögetem össze utána, miközben ő már rég továbblépett.
Ellöki magát a faltól, közelebb lép, fölém magasodik, talán meg akar ijeszteni, el akar borzasztani... mintha a kérdésével is erre célozna... de nincs rám hatással. Legalábbis ilyen értelemben nincs. Másmilyen értelemben azonban... Szinte észre sem veszem, ahogy ösztönösen finoman az ajkamba harapok. - Én ezt nem mondtam – intek nemet a fejemmel is. Hiába véres, hiába őrült, hiába seggfej... még így is... Lehunyom a szemeimet, és veszek egy nagy, mély levegőt, hogy kitisztítsam a fejemet. Aztán a buli helyszíne felé pillantok.
- A barátaim elboldogulnak nélkülem is. - Őszintén, most még igazán eszembe sem jut André, vagy hogy vele mi lehet. - Te viszont még a végén kinyíratod magad, vagy ki tudja milyen őrültséget teszel legközelebb? Mi lenne, ha kivételesen, csak ma este, nem ellenkeznél velem folyton mindenben? - nézek fel rá felvont szemöldökkel. - Gyere, van itt egy osztályterem. - Addig úgysem fog lerázni, amíg az arcát kicsit rendbe nem szedem. Amúgy sem tudnék nyugodtan aludni, ha most, ilyen állapotban útjára engedném.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Hétf. Dec. 19, 2022 12:49 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Megforgatja a szemét, nem érti, hogy mire játszod itt magad: Nott egy fiú és a srácok - ha nem tudnád - szeretnek verekedni és így leadni a feszültséget. Ő pedig éppen tele volt vele, és éppen kapóra jött a barátod: hihetetlen, hogy ebben a pillanatban is őt hibáztatod, pedig a fiúd, vagy akárkid is legyen az a gyerek állt belé, ha nem szólt volna bele a dolgaitokba, akkor ez az egész elkerülhető lett volna. Elhiheted, hogy nem úgy jött ma ide, hogy mindenképpen bele fog állni valakibe, akármilyen elképzelhetetlen is számodra ő is jól szeretné néha érezni magát, ő is el akarja engedni magát és a gondjait, ő is akar egy olyan estét amire másnap nem emlékszik.
- Nem véletlen. - Mélyeszti a szemeit a tieidbe. - Úgyis tudja mindenki, hogy nem mernél bevenni vagy felszívni semmit. - Mert te ilyen vagy, ilyen jó kislány jellem és ezzel talán nem lenne semmi baj, ha nem akarnád beszabályozni őt is. Most mi olyan nagy dolog abban, hogy bevett valamit? Fiatal és szabad akar lenni, meggondolatlanságokat szeretne csinálni, vagy ezt neki nem szabad, mert ez nem fér bele a te elképzelésedbe a világról? Nevetséges. Ki akarja fordítani az arcát a kezedből, kész szerencse, hogy elengeded, önkéntelenül megdörgöli az orrát, nem mintha maradhatott volna rajta a kólából és bele bámul a szemeidbe. Nem fog szégyenkezni, amikor nem tett semmi rosszat, és persze te ebből az egészből most biztosan azt látod, hogy ivott, drogozott és megvert valakit, de tulajdonképpen ezek nem állnak összefüggésben egymással. Akkor is megverte volna a kis haverod, ha józan lett volna - attól, hogy néha el akarja magában nyomni az érzéseit még nem lesz rossz ember, hát ne állítsd be annak.
Megnyalja az alsó ajkát, ahol a srác ökle találkozott vele, ott feldagadt, lüktet és fáj, megpróbálja elsimogatni az égő érzést közben le sem veszi a pillantását rólad. Nem tudja, hogy ezzel az egésszel mit akarsz elérni, hogy pontosan mit akarsz hallani, így csak megrántja a vállát. Tulajdonképpen semmi közöd hozzá, tulajdonképpen nem kellene játszanod az agyad, miközben a csávód - és már nem tud rá máshogy gondolni, nem is akar - szinte szemmel vetkőztetett és Theonak lennének gondolatai arról, hogy miket képzelt. Nem kellene játszanod a szentet, miközben hagytad volna, hogy téged is lesmároljanak, hogy egy kicsit kiűzzék őt a fejedből. - És ha igen? - Kérdezi inkább ezt, minthogy bevallja, hogy ugyan még nem smárolt senkivel, de neki is egészen megkérdőjelezhető szándékai voltak Bettyvel kapcsolatban.
Ellöki magát a faltól, hogy közelebb tudjon lépni hozzád, végülis veled is smárolhatna, nem? Akkor mindketten megkaphatnátok amiért jöttetek: a pillantása lecsúszik a szádra, miért is ne játszhatna veled? - Akkor mit mondtál? - Biccenti félre a fejét. Mégsem néz ki így annyira szörnyen?
Lepillant rád amikor te felnézel, nem fogod békén hagyni, mi? Látod ez a baj veled. Megadja a lehetőséget, hogy hozz egy jó döntést, és te biztosan a rosszabb utat választod, most is visszamehettél volna, erre te inkább vele akarod elütni az időd, kockáztatva, hogy tönkreteszi az estéd. - Nem fogsz békén hagyni, mi? - Sóhajt föl, haját hátra simítja a szeméből és ellöki magát a faltól, mint egy beleegyezésként. - Osztályterem. - Ismétli utánad olyan hanggal, mintha neki nem a tanórák jutnának eszébe rögtön, hanem valami más: csinálhatna veled olyat, ami miatt többé nem vágynál arra az idióta srácra - ő például eléggé be van állva hozzá, hogy ne gondoljon következményekre, de őszintén, nem biztos abban, hogy ez rólad is elmondható.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Mintha csak őt utánoznám, én is megforgatom a szemeimet. Jó, nekem aztán mindegy! Veresd pépesre magad, ha jól esik. Csak jó lenne, ha kihagyna belőle engem és a barátaimat. Bár gondolom ezekben a baromságokban mostanában semmilyen szűrője nincsen. Bárkinek nekimegy, bárkibe beleköt, bárkivel seggfej, ha neki úgy tartja kedve. Megint dühös vagyok, bakker, pedig hányszor megígértem magamnak az utóbbi hetekben, hogy nem fog izgatni. Hogy nem fogom magam felhúzni, nem idegesítem magamat semmin, ami vele kapcsolatos. Persze úgy baromira nehéz, ha még szórakozni sem mehetek el anélkül, hogy ott lenne, hogy csinálná a fesztivált. Igazából már azzal felidegesített, hogy az este nagy részében meredten bámult, ez már csak a hab volt a torta habján.
- Most komolyan arra célzol, hogy gyáva vagyok? - Lehet, hogy én nem vagyok önfejű Griffendéles, aki bármibe gondolkodás nélkül beleugrik, csak a hecc kedvéért, de attól még ezt kikérem magamnak! - Egyébként ez nem bátorság kérdése. Ha akarnám, megtenném - fintorodom el gúnyosan. Amúgy nem mintha sosem próbáltam volna füves cigit, amitől még szerintem sem lesz senkinek baja, legalábbis, amíg tud benne mértéket tartani. De egyértelmű, hogy Theo ma nem elszívott, sokkal inkább felszívott vagy bedobott valamit. És ez azért már komolyabb, veszélyesebb dolog. Főleg, ha az eddigieknél is őrültebb és agresszívebb lesz tőle. Pedig eddig sem volt éppen ma született bárány.
Ahogy közelebb lép, fölém magasodik, megint többféle érzés kavarog bennem egyszerre. A szavaira reflektálva az orrlyukaim kissé kitágulnak, ahogy mélyen beszívom a levegőt, és igyekszem lenyugtatni magam. “És ha igen?” Akkor mi van, ugyebár? Mert hát mi közöm is nekem ahhoz? Már régen nincs közöttünk semmi, kiadta az utamat. Azt mondta, nem érdeklem, nem izgatja, ha tovább lépek mással. Akkor engem miért is érdekel, hogy épp kinek a torkán nyomja le a nyelvét? Mit számít, ha egész este Brandyt “kóstolgatja”? Blöeh! Ezt jobb lett volna nem elképzelni. Mindenesetre csak megvonom a vállam, aztán lesütöm a pillantásom. És nem csak azért, mert próbálnám leplezni, hogy mennyire nem tetszik, sőt, még mindig fáj ez a gondolat. Hanem azért is, mert ez a frusztráló, fájdalmas, bosszantó, véres helyzet ellenére is hatással van rám, a közelsége, az illata, a kihívó pillantása, ahogy fölém magasodik, az érzés, ahogy ennyi idő után, ennyi minden után is úgy tűnik, együtt vibrál a testünk, együtt rezgünk, mintha összetartoznánk. Kár, hogy ezt csak én érzem. Hogy csak én szenvedek. Azt hiszem, kicsit segítene, ha tudnám, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Hogy mindannak ellenére, amiket tesz, amiket mond, még én is hatással vagyok rá... és neki is fáj. - Azt... - kezdenék bele a válaszba, de valahol félúton elhal a hangom, ezért megköszörülöm a torkomat. - Azt, hogy... Csak segíteni szeretnék, basszus – vonom meg a vállam, miközben lépek egy lépést hátra, hogy kikerüljek a hatásköréből, és visszanyerjem a magabiztosságomat.
- Osztályterem - ismétlem meg én is az szót bólintva, és nem értem, mit akar üzenni a tekintetével, de nem is érdekel. Csak örülök, hogy végre nem ellenkezik, hogy megindul, úgyhogy indulok én is, megyek előre, mutatom az utat. Az említett hely nincs messze, pár méterre csupán. Az ajtaja nincs nyitva, de ezen egy egyszerű alohomora könnyedén segít, és amint belépek, egy pálcaintéssel meggyújtom a fényeket is. - Csak ülj le valahová. - Nekem mindegy, hová, de felfelé gebeszkedve nem lenne egyszerű dolgom az arca helyreigazításában.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Csüt. Dec. 22, 2022 12:49 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
- Nem tudom. Arra célzok? - Elvigyorodik, és a vértől rózsaszín fogai kivillannak: azon gondolkozik, hogyha elég ideig húzza az agyad, akkor vajon be fogod-e adni a derekad, hogy vajon hozzá vágod dacból, hogy adjon neked valamilyen cuccot? Szomorú gondolat, hogy nem is gondolkozna rajta, az ujjait a tieidre kulcsolná és húzna egy mosdóba hogy megmutassa hogyan kell, és tudod mit? Rohadtul élvezné, mert végre azt érezhetné, hogy nem ellene vagy hanem vele. Olyan rohadt nehéz dolog ez? Egy kicsit a kedvére tenned? - Ugyan már, szerintem csak félsz. - Vigyorog tovább, ki akar ugrasztani ebből az állapotból. - Ha bármikor megjönne hozzá a kedved, azért tudod hol találsz! - Ragadozók mosolyával pislog le rád, gyerünk Holls, ne kéresd már magad.
Egyébként most, hogy lekoptatta rólad azt a srácot és kevéssé józan, egészen kellemesen érzi magát: látod, ezért csinálja, hogy normálisabb legyen, hogy ne érezze azt, hogy egy kibaszott idióta aki nem való ide. Megértenéd, ha igazán meg akarnád érteni, de neked még mindig a régi Theo kell, az aki nem csinált ilyeneket, aki segítség nélkül volt boldog. Felsóhajt hát, egy része nagyon sajnálja azt, hogy nem adhatja meg ezt neked, egy másik része viszont azt gondolja, hogy ha erre nincs szükséged, mint amilyen most, akkor nem is kell neked eléggé.
- Unalmas. - Kommentálja, a hangszínéből érezni, hogy nem erre várt, nem akarja, hogy segíts neki, hogy megint elmondd mennyire rossz amilyen lett. - Nem akarom, hogy segíts. - Folytatja, ha nem lett volna elég egyértelmű a múltkor, akkor mondjuk most megpróbálhatnád megérteni, hogy nem segítségre van szüksége. Nem beteg, nincs elveszve - szerinte legalábbis nincs - szóval nem arra van szüksége, hogy segíts rajta. Rád van szüksége, de nem így. Nem gondoskodó anyuka ként, beléd akar kapaszkodni és lerántani a szintjére: miért nem hagyod neki?
Némán követ, fogalma sincs, hogyan fogod megérteni, hogy neki nem erre a fajta gondoskodásra van szüksége, nem a testvére vagy az anyja vagy, sosem voltál az, úgyhogy észre vehetnéd magad. - Lefekszem. - Dől hanyat egy padon, a pólója felcsúszik a hasa közepére, egy kicsit forog vele így a szoba, de elviselhetően kényelmes a pozíció. - De siess, még legalább egy kör vár rám, fiezettem érte, meg ilyenek. - Hunyja le a szemét, de az arcán mosoly bujkál. Tényleg fel akar bosszantani.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Tényleg muszáj folyton ilyen flegmán visszakérdeznie? Komolyan nem képes a legegyszerűbb kérdésekre sem normálisan válaszolni? Valahol legbelül tisztában vagyok vele, hogy provokálni akar, de egyrészt az agyamra megy az egész srác úgy ahogy van, másrészt gondolom én sem vagyok elég józan ahhoz, hogy valóban átlássak rajta. - Én egyáltalán nem félek. Lehet, ti Griffendélesek hajlamosak vagytok azt hinni, hogy csak ti vagytok bátrak, és mindenki más gyáva, de nem félek, oké?! - bökök felé a mutatóujjammal szigorúan. Amúgy is ez nem félelem kérdése, csak van agyam, és szoktam is használni. Bár Theo annyira ki tud fárasztani, hogy lassan azt sem tudom, min vagy miért is vitatkozom vele. Tudom, hol találom, nyilván, csak keressem meg, ha meggondolnám magam... Hogyne! - Aha... És ezt mégis hogyan is kellene elképzelnem? Majd kettecskén szívunk, vagy... toljuk a... akármivel is pusztítod magadat...? - Azt hittem, épp ki nem állhat engem, de gondolom, megfelelő mennyiségű drog mellett még engem is el lehet viselni valahogy.
Nem értem, miért érzek még ma is, főleg az iménti húzása után, késztetést arra, hogy segítsek neki, hogy vigyázzak rá, nehogy lebukjon a következő lépcsősoron, vagy megint belekössön valakibe, aki aztán szépen a gyengélkedőre juttatja majd. Mindkettőnknek szívességet tennék azzal, ha hagynám, hogy menjen csak a bevert képével, amerre akar. És bárcsak ne borítanak ki teljesen a gondolat, hogy valószínűleg konkrétan Brandy szoknyája alá menne egyből.
Arcizmom se rezdül, mikor unalmasnak nevez. Mármint nem konkrétan engem, de gondolom rám értette. És csak a szemeimet forgatom arra, hogy nem kér a segítségemből. Legalább követ, ennek ellenére is, és eleget tesz a kérésemnek, hogy kivételesen ne ellenkezzen már velem. Nagyjából, hisz ahelyett, hogy leülne, inkább lefekszik. Végignyúlik az egyik pad tetején, felcsúszott pólóval, és amikor a hasára téved a tekintetem... az felszínre hoz bennem néhány tavalyi emléket, amikor én magam bújtattam ki őt a pólóiból. Az emlékeket érzések kísérik, és az a bizonyos ősi ösztön... Mélyebben szívom be a levegőt, és kell pár pillanat, mielőtt közelebb lépnék az arcához.
- Még vissza akarsz menni oda? - kérdezem a homlokomat ráncolva. Szerintem már épp eleget ivott mára, de nem hiszem, hogy jó néven venné, ha ezt megemlíteném neki. Igyekszem felidézni magamban a megfelelő varázslatokat, amelyeket az elsősegély szakkörön tanultunk, és közben előhúzom a pálcámat, majd azt az arcára szegezem. Szabad kezemmel megtámaszom magam az asztalon a feje mellett, csak hogy biztosabban tartsam magam. - Vulnus sanitatem. Vulnus sanitatem – suttogom el néhányszor, és közben a pálca hegyét végighúzom a sérülései fellett. - Tényleg a pia miatt akarsz visszamenni, vagy inkább Brandy miatt? Úgy tűnt, nagyon aggódott érted. - Ismét a szemeimet forgatom, és a közben meg kicsit utálom magam, amiért nem tudtam magamban tartani a kérdést, és úgy tenni, mint a legkevésbé sem érdekelne, hogy mit csinálnak egymással a csajjal.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Vas. Dec. 25, 2022 12:12 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Védekezésképpen felemeli a tenyereit, de az arcán tenyérbemászó mosoly bujkál. - Jó, persze, biztosan nem félsz- És a hangján érződik, hogy nem igazán hisz neked, hogy biztos benne, hogyha most azt mondaná neked, hogy na gyere bébi, toljunk egy adagot, akkor nem mennél bele, mert te már csak ilyen vagy. Jó kislány, aki csak megjátssza, hogy rossz és persze most Theo is húzza az agyad, de nagyon szerette benned, hogy csak kívülről tűntél olyan nagyon vad csajnak, ha vele voltál egészen puhává és élővé váltál, vagy hát legalábbis azt hitte, hogy ez történt. - Aha, valahogyan így. - Rántja meg őszintén a vállait, tág pupilláit rád mereszti. - Elég fasza érzés, persze te is tudnád, ha nem félnél. - Kekeckedik tovább, pedig fogalma sincs mit szeretne elérni, talán azt, hogy ne érezd magad ennyire nyeregben, vagy hogy értsd meg miért is menekül a tudatmódosítószerek világába.
Azért mindezek ellenére veled tart, szó nélkül lép az üres terembe és szó nélkül dől végig a kemény fa padon, a hátát és a lapockáit egy ideig nyomja a merevsége, de egészen könnyen hozzá tud szokni, egészen hamar el tudja felejteni, hogy tulajdonképpen egy iskolai padon vágta hanyat magát, és a szemei lecsukódnak, félárbócra ereszkednek a pillái ahogyan laposakat pislog. Egy kicsit szédül, egy kicsit pedig elvakítja a fény. - Ja, miért, te nem? - Kérdez vissza hitetlenkedve, még egészen korán van ahhoz, hogy lefeküdjön aludni, amúgy is dolgoznak benne a felszívott adagok, biztosan nem tudna nyugodtan lefeküdni és reggelig aludni.
Az arcát jólesőn bizsergeti a pálcádból áradó varázslat, melegség érzést kelt, pattogós, csiklandós utóérzettel, nem érti mi szükség van minderre, nem szégyelli azt amit tett, nem akarja elrejteni őket, sokkal jobban szerette volna, ha a véraláfutások még napok múlva is fájdalmasan húzódtak volna az arccsontja környékén, ha a lassan liluló foltok végül majd söldes-sárga monoklikként vesznek a homályba, de hát ezt nem mondhatja el neked, mert úgy sem értenéd.
Felsandít rád, nyilván nem a pia miatt szeretne visszamenni, hanem a csík kokain miatt, ami vár rá, de úgy hiszi, jobb ha azt gondolod, inkább alkoholizálna. - Brandy? - Kérdez vissza és hosszú pillanatok kellenek, mire sikerül összeraknia magában a képet, akkor aztán egészen pöffeszkedő, már-már tudálékos mosoly terül szét az arcán. - Bettyre gondolsz? - Nyílnak fel teljesen a szemhéjai. - Betty csak, tudod, ott van ha kell, nem kérdezget és nem akar megváltoztatni. Nem zavarja, ha éppenséggel valakinek behúzok egyet, vagy beszólok, nem akar megváltoztatni. - Rántja meg a vállát, mintha semmiség lenne, pedig neked üzen vele éppen. - Elfogad és eltereli a figyelmem, ilyenek. - Nagyon reméli, hogy megérted a célzást, mert ez most premierben csak neked szól.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Idegesít, persze hogy idegesít, hiszen direkt provokál, és az én elmém sem elég tiszta ahhoz, hogy ezt tudatosan figyelmen kívül hagyjam. Ha elég józan lennék, esélyes, hogy csak a szemem forgatnám, így adva tudtára, hogy gyerekes, amit csinál, hogy a legkevésbé sem érdekel, és kicsit sincs rám hatással a szánalmas próbálkozása. De most... - Ez nem... Én nem... Most már szállj le rólam, Nott, mert kezdesz tényleg felhúzni - morgolódom, és igyekszem szigorú arcot vágni hozzá. Komolyan, csak fogja be!
Legalább a terembe hajlandó engem egyetlen kötekedő szó nélkül követni, és kényelmesen le is teszi magát egy padra. Igaz, nem pont úgy, ahogy képzeltem, de ebből már nem fogok problémát csinálni. - Öhm... még nem tudom. - Most jövök rá, hogy ezen eddig még nem is gondolkodtam. Végül is még tényleg gyerek az idő, és holnap szombat, akár meg is próbálhatnám még egy kicsit jól érezni magam ma este, ahelyett, hogy Theo miatt felidegesítve magamat vonulnék el aludni, ami persze úgysem jönne össze túl könnyen, aztán bámulhatnám a mennyezetet órákig
Az elsősegélyen tanultakat felidézve fölé hajolok, és a pálcámmal, illetve egy egyszerűbb bűbájjal elkezdem kezelésbe venni az arcát. A friss, még vérző sebeik fokozatosan húzódnak össze, egyik-másik sérülés nagyjából el is tűnik, míg a többi kezd olyan árnyalatokat ölteni, mintha minimum két-három napja szerezte volna őket. Ha képes volnék igazán koncentrálni, talán ennél jobban is menne a dolog, de a kérdésemre kapott válaszától összeszaladnak a szemöldökeim. Egyértelműen úgy érzem, célozni szeretne valamire - valamire, ami nem is biztos, hogy Brandyről szól. Akinek a neve amúgy most a legkevésbé sem érdekel.
- Mert tényleg ez kell neked? - kérdezek rá némi csodálkozással a tekintetemben. Leeresztem a kezeimet, majd elgondolkodva hátrálok pár lépést, amíg a lábam hátulja egy széknek nem ütközik. Aztán lassan leülök rá. - Először is: én nem akarlak megváltoztatni, Teddy. - Észre sem veszem, hogy azon a becenéven szólítom őt, ahogyan csak ritkán tettem, leginkább, amikor csak kettesben voltunk, és tényleg aranyos akartam lenni vele. - Persze... nyilván vannak új tulajdonságaid és szokásaid, amiket kicsit nehezebb... elfogadnom, de... inkább csak érteni szeretném ennek a változásnak az okát - vonok vállat. Valóban ennyire sokat kérek ezzel? Lehet, hogy igen, fene tudja. - De ha nem akarsz beszélni róla, vagy csak még nem... - megint megvonom a vállam. Aztán mély levegőt veszek, és kicsit közelebb hajolok, tekintetembe pedig a komolyság mellé egy kis neheztelés is költözik. - Másodszor pedig... Épp az imént törted be egy barátom orrát, és én mégis itt vagyok. Téged ápolgatlak, nem őt. Ha ez nem elég bizonyíték arra, hogy melletted vagyok, bármi történjék, akkor nem tudom, mi lehetne az? Ezen talán gondolkozz el, amikor elég tiszta lesz ehhez az agyad. Vagy... most komolyan azt várnád tőlem, hogy veled drogozzak? - ingatom a fejem hitetlenkedve. Mennyire volna szánalmas tőlem, ha még ezt is bevállalnám érte? Egyáltalán süllyedhetnék még ennél is lejjebb? Mert valahol, az eszem józanabbik felében jól tudom, azt sem érdemli meg, hogy most vele foglalkozzam. Mindazok után, amiket tett, aminek kitett szeptember óta, illetve amit csupán negyedórája művelt, az volna a helyes, ha messziről elkerülném. De valamiért erre képtelen vagyok. Nem akarom cserben hagyni. Lehet, hülyeségnek hangzik, lehet bebeszélem magamnak, de igazából úgy érzem, szüksége van rám. Hogy mindaz, amit művel, valamiféle jól elcseszett segélykiáltás, és ha nem veszek erről tudomást, ha egyszerűen hátat fordítok neki, valószínűleg még rosszabb lesz, még mélyebbre süllyed ebben az ön- és közveszélyes viselkedésben.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Kedd Dec. 27, 2022 3:47 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Vigyorogva emeli fel csak a kezeit, így jelezve, hogy befejezte nem kell félned, nem fog tovább baszakodni veled, egyelőre legalábbis biztosan nem fog ilyesmit csinálni, mert egyrészt hosszú távon számára is unalmassá válik ez az egész elképzelt huza-vona amit láthatóan csak ő élvez, másrészt egy ponton túl már tényleg nem élvezetes. Azért te mégsem az a valaki vagy akivel hosszan szeretne baszakodni, vagy úgy akarna neked esni, hogy a végén újból párbajra kerüljön a sor. Annak már a múltkor sem lett valami jó vége és most nem csak arra gondol, hogy eltörted a karodat - Theo még mindig azt az elvet vallja, hogy tulajdonképpen nem az ő hibája volt - hanem arra, hogy berángatták a szüleidet és egy csomó büntető munkát kellett végig nyomnia. Nem volt valami izgalmas élmény, aludhatott is volna helyettük.
Csak megcsóválja a fejét a válaszod hallatán - ez mondjuk nem valami jó ötlet, mert megfájdul tőle és szédülni kezd - mármint még tényleg nagyon fiatal ez az este és vétek lenne mondjuk azzal tölteni, hogy az ember a szobájában tölti el. Még Theo is így gondolja, aki mostanában igazán nagyon szereti lopni a napot: bármikor máskor amikor nincs szó piákról, drogokról és mondjuk csinos lányokról.
Meglepően kellemes érzés a sebgyógyulási folyamat, mármint volt egy pillanat amikor azt gondolta, hogy fájni fog, égni és viszketni, de tulajdonképpen csak kellemesen bizsergető, ha akarna bele tudna aludni, de a légzésed az arcélét súrolja és a pálcádból áradó hőn felül is érzi a közelséged, és ez ébren tartja. Még akkor is ha a szemeit éppen lehunyva tartja.
- Hát. - Nyitja fel végül őket. - Igen, valami ilyesmi. - Vallja meg őszintén, mert hát nem is az, hogy Betty ruhája olyan rövid, hogy Theonak szinte nem is kell kitalálnia az alsóneműje színét, de Betty tényleg nem sok mindent kérdez, meghallgatja, helyesel, mellette van és még ha nem is értek eddig egymáshoz ÚGY, Theo akkor is biztos benne, hogy bármikor előránthatná egy gyors feszültséglevezetésre, és Betty még csak meg sem kérdezné, hogy mi történt, hagyná, hogy Theo rajta, benne és vele vezesse le a feszültséget, nem zavarná a némasága, a zárkózottsága vagy a szomorúsága: rólad ugyanezt nem tudja elmondani. - A hangsúly azon van Hollyn, hogy neked nem jó ez így. Nem vagyok így jó neked, mert ha az lennék, nem akarnál megérteni. Elfogadnál és ennyi. - Lazán rántja meg a vállát, szemei egészen a tiedbe tapadnak, és teljesen oldalra kell fordulnia, a kezét a feje alá gyömöszölni, hogy lásson így is, hogy már leültél. - Nem tudom Hollyn, mert ez így elmondva akár igaznak is hangzik, de--- szóval tudod, attól, hogy itt vagy mellettem, hogy segítesz meg ilyenek nem jelenti teljes mértékben azt, hogy egyébként velem vagy. Hogy el tudsz fogadni. Te válaszokat szeretnél, és amikor velem vagy, akkor mindig arra vársz, hogy megkapd ezeket. - Ő legalábbis így látja. - Te nem tudsz úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi, szóval hogyha még azt is szeretném, hogy szívj velem egyet és engedd el magad, neked akkor sem menne. Nem tudnád jól érezni magadat velem, mert folyton azt keresnéd aki voltam és nem akarnád megismerni azt aki vagyok. - És tudod mit? Egyáltalán nem haragszik rád emiatt.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Annyira elutasító. Minden, amit mond, amit tesz, a pillantása, a hangja, az, ahogy elfekszik az asztalon. Érzem, úgy van vele, csak essünk túl rajta, hadd mehessen vissza a drága új barátaihoz inni, szívni... Ja és persze ott a cuki, fekete hajú Betty is, aki nyilván bármikor a rendelkezésére áll, és mindez olyan szuper és kényelmes, velem szemben, aki unalmas, csak nyűg vagyok a hátán, mert tényleg törődöm vele, mert tényleg aggódom, mert tényleg érdekel, hogy mi van vele. Ezzel mégis mit kezdhetnék? Én vele ellentétben nem tudok kivetkőzni magamból, nem tudok más lenni, főleg nem varázsütésre. Legfeljebb, ha valaki imperiot szórna rám. Korábban még az is megfordult a fejemben, hogy pontosan ez történik Theoval, de már tudom, hogy nem így van. Ezek az ő gondolatai, az ő szavai. Az ő elutasítása. Nem másé.
- Persze, hogy válaszokat szeretnék, mert nem egyszerűen megváltoztál, hanem kifordultál magadból. Olyanokat teszel, amit korábban elképzelni sem tudtál volna, de ha mégis, semmiképpen nem tetted volna meg akkor sem. És ilyen változás nem történik ok nélkül. Egyértelműen történt veled valami. Én pedig azért faggatózom, és azért szeretném megérteni, mert fontos vagy nekem. Még mindig. - Ahogy kimondom, igazából meg is bánom. Minek töröm magam? Miért adok neki lehetőséget, hogy egy újabbat rúgjon belém? Viszonzom a pillantását egy ideig, ahogy a padon fekve tekintetét az enyémbe fúrja, de aztán megrázom a fejem, és a tenyerembe temetem az arcomat. Végül mikor újra felnézek rá, a tekintetem megváltozik.
- Oké. Felfogtam, nem akarod, hogy faggatózzam, szóval nem teszem többé. Viszont elég nehéz elfogadni vagy megismerni azt, aki lettél, miközben minden adódó alkalommal eltaszítasz magadtól, vagy úgy kezelsz, mint egy darab rongyot. Tudod, én májusban azt hittem... - Mély levegőt veszek. Nem, ez már nem számít. A legkevésbé sem számít. Úgy érzem, megint, már vagy századszor, ismét kicsit beleroppanok, de el kell engednem őt is, meg ezt az egészet. Miért ennyire nehéz ez? Hiszen ő is pontosan ezt várja, ezt kérte tőlem legutóbb. - Igazából mindegy, mit hittem. Megértettem, hogy nem akarsz többé az életedbe. Hogy neked inkább olyan valaki kell, mint Brandy – csak azért is úgy teszek, mintha nem tudnám megjegyezni a lány nevét - aki egy szobanövény szintjén van, aki nem kérdez, nem mond semmit, csak úgy ott van, kéznél van, ha kell, meg ilyenek... Remélem, boldog leszel vele. Mehetsz is vissza hozzá, meg a drogos haverjaidhoz. Az arcodat illetően megtettem, ami tőlem telt, úgyhogy legalább már összevérezni nem fogsz semmit. - Felállok, kezemmel a kijárat felé legyintek egyértelmű célzással. Kicsit oldalra is lépek, hogy biztosan legyen helye távozni anélkül, hogy hozzám kelljen érnie.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Hétf. Jan. 02, 2023 1:21 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Meglepi az őszinteséged, nem azért, mert nem szoktál őszinte lenni vele, inkább csak azért, mert nem akarta, hogy ennyire őszinte legyél: sebeket szakítasz fel amikről elhitte, hogy behegedtek és most ahogyan lekapargattad a varokat, újra viszketni kezdenek a hegek. Megforgatja a szemét és hatalmasat sóhajt, nem tudod megvárni, hogy magától nyíljon meg, ugye? Mert neked hirtelen, most és azonnal kell válaszokat kapnod, és azokat úgy, hogy kierőszakolod a másikból ugye? - És ha történt akkor mi van? - Kérdez vissza egy kissé frusztráltan. - Ha tényleg történt velem valami, és attól a valamitől megváltoztam neked akkor is muszáj tudnod, ugye? Mert nem elég az, hogy más lettem, tudni akarod, hogy miért, hogy majd ezzel mentegess másoknál. Hogy majd azt mondhasd, hogy Theo nem ilyen, csak szar élethelyzetben van. - Nem kifejezetten feszült, inkább csak tárgyilagos, ha már semelyiketek sem józan, akkor azért biztosan szeretné, hogy ne beszéljetek el egymás mellett. - Rohadtul nincs szükségem mentegetésekre. - Ha ez nem lett volna eddig is elég egyértelmű. - És ilyen törődsére sincs, mert--- Nem erre vágyik, nem a folytonos felkérdezésekre, hogy megint mi baja, hogy miért olyan, mint amilyen: azt akarja, hogy úgy legyél ott mellette, hogy közben nem úgy nézel rá, mintha nem lenne önmaga. - Hollyn, nem akarok olyan lenni, mint a testvéred, akivel úgy érzed, hogy törődnöd kell. - És jó, lehet, hogy nem ezt akartad hallani, de nem tudja hogyan máshogy mondhatná azt, hogy nem a testvéri, kedves Hollynra van szüksége. Érted?
Megrázza a fejét, és csak értetlenül néz téged. Neki a májusról egészen más dolgok jutnak eszébe, mint neked, és csak sóhajt egy nagyot, kösz szépen gondolja, most majd este a tükörben vissza fog rá nézni az a pillanat. Úgy magasodik majd fölé, mintha meg akarná enni desszertre, és most a tenyereit a szemére kell szorítania, mert ha nem figyel, akkor megint ott lesz a Rengeteg első fái között, és meghallja majd azt a neszezést, amitől az idegszálai is megfeszülnek. - Én nem-nem akarok a májusról beszélni. - Rázza a fejét ellenkezve, és nem is akar a májura gondolni és tudja, hogy neked az fog eszedbe jutni, hogy nem akar majd rólatok beszélni, de neki a májusról legkevésbé a köztetek történő dolgok jutnak az eszébe.
És felül. Hirtelen rád bámul, a legjobb lenne, ha hagynátok ezt az egészet, tényleg neki vissza kellene mennie Bettyhez neked meg a kedvenc, új barátodhoz és elfelejthetnétek egymást. - Jó. Kösz. - Pattan le hirtelen az asztalról. Akkor ezt meg is beszéltétek, nem igaz? Mindenki mehet a maga dolgára.
Mármint ő tényleg elindul, ott áll az ajtónál, a keze már a kilincsen és itt akar hagyni, komolyan le akar lépni, mert annyira könnyebb lenne neki most nélküled, annyira mélyebbre süllyedhetne az önsajnálatban és a szenvedésben, de--- Mindig van egy de. Úgyhogy végül mégiscsak visszafordul és olyan ütemben szeli át a kettőtök közti távolságot, hogy beleszédül, egy pillanatra arra gondol, hogy csak fog téged és felránt magához, helyette viszont idegesítőn belemászik az aurádba, a kezeivel melletted támaszkodik, a fejét meg egészen közel nyomja a tiedhez. - Tényleg tudni akarod mi történt? - Bámul rád, a pillantása az egyik szemedből a másikba ugrál, olyan közel vagytok egymáshoz - már ha el nem húzódtál azóta -. - Akkor tessék, megtudhatod: az apám egyszer sem tudta azt mondani az életében, hogy szeret és fogadni mernék rá, hogy néha azt kívánja bárcsak ne is léteznék; az anyám meg, tudod, amikor szükségem lett volna rá mégis csak a seggfej apámat választotta, elvégre gyerekéből van még egy, de férje csak egy van és te, te meg rohadtul hagytad kicsúszni a kettőnk kapcsolatát a kezeinkből, aztán meg olyanokat mondasz nekem, hogy törődsz velem, hogy mennyire zavar, hogy megváltoztam. Pedig ellöktél, aztán ott, egyetlen egyszer újból előrántottál és fogalmad sincs mi volt a karrier börzén, hogy azóta is látom, ahogyan ott fekszik és a vére--- A nyelvére harap. Megrázza a fejétm kicsit lehet, hogy túltolta, lehet, hogy felemelte a hangját, most aztán persze rögtön vissza vesz. Szinte suttog, a tekintete kérlelővé válik. - Csak el szeretném felejteni azt a napot, érted? És te folyton arra akarsz emlékeztetni. -
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
- Nem... nem... - Nem akarlak mások előtt mentegetni. Ezt szeretném válaszolni, de végül nem teszem, mert egyrészt nem is jutok szóhoz tőle, másrészt közben rájövök, hogy valószínűleg megtenném. Nem ezért szeretnék válaszokat kapni tőle, nem ezért faggatom, hanem mert ÉN akarom érteni, NEKEM van rá szükségem arra, hogy magam előtt mentegessem őt, meg tudjam magyarázni a tetteit, hogy ne utáljam azért, ahogy velem bánik, nem fájjon ennyire. És mert érzem, hogy van valami, de ez így kevés. Kevés, hogy ismertem őt korábban, és elhiszem, hogy nem magától lett ilyen velem vagy másokkal. De ha végre érteném az okát, azt hiszem, tényleg megtenném, mentegetném mások előtt is, már-már ösztönösen. Védelmezően. Nem is tudom miért. Mert egy hülye vagyok, egy igazi idióta. Erre mostanában újra és újra rá kell jönnöm, valahányszor szóba állok vele. Mikor fog végre tényleg eljutni az agyamig, hogy nincs rám szüksége, hogy nem akar már engem, hogy ennek az egésznek végleg vége? Fáradtan, beletörődően bólintok, mikor közli is, hogy nincs szüksége a törődésemre. Ezúttal talán tényleg bevésődik végre. De aztán átfogalmazza, amit mond, és ismét kissé összezavarodva pillantok fel rá. - Én sem akarom, hogy a testvérem légy. - Ingatom a fejem határozottan, mégis kissé értetlenül. Ilyennek lát engem? Mint egy testvért, aki pátyolgatni próbálja? Erre már nem is igazán tudom, mi mást mondhatnék. Én sosem így gondoltam rá, nem testvérként, vagy egy szimpla barátként... nem állt szándékomban anyáskodni. Kösz, de van épp elég testvérem, majdnem mind suttyó idióta, akikkel anyáskodhatok akkor is, ha épp nem akarok. Lehet épp ez a baj? Bennem van ez a folyamatos ösztön, késztetés, hogy gondoskodjak másokról, akkor is, ha azok totál seggfejek velem? Pedig én eddig nem ilyennek láttam, nem ilyennek hittem magamat. Nem akarok ilyen lenni. Nem akarok ennyire törődni valakivel, aki ezt meg sem érdemli.
Theo nem akar a májusról beszélni. Oké. Igazából már én sem. Valószínűleg nincs is miről beszélnünk már, kár ezt tovább erőltetni. Ő visszamehet az új életéhez, és ahhoz a sipítozó libához, én meg... Először is egy cigi kell, és hogy végre magamra hagyjon, szóval igazán elhúzhatna már, lehetőleg még azelőtt, hogy sírva fakadnék, vagy üvöltenék egyet a semmibe. Már csak a hátát látom, úgyhogy én is hátat fordítok, mély levegőt veszek, és elkezdek a zsebeimen tapogatózni, de aztán meghallom, hogy visszalép, ezért én is újra felé fordulok. Igazából olyan lendülettel, vehemenciával indul meg felém, hogy a meglepettségtől automatikusan hátrálni kezdek, amíg a fenekem neki nem ütközik az asztalnak mögöttem. Onnantól pedig csapdában vagyok, nem csak azért, mert ahogy mellém támaszkodik, elzárja előlem a menekülési utat, hanem mert olyan indulattal kezd beszélni, hogy levegőt venni is elfelejtek, nemhogy menekülni. Ám ahogy végre őszintébben beszélni kezd, már nem is mennék sehová, csak földbe gyökerezett lábakkal hallgatom őt, centikről fókuszálva a szemeire, miközben az enyémekben fokozatosan gyűlnek a könnyek. Csak úgy árad felém a fájdalom a szavaiból, és annyira szeretnék valami vigasztalót, megnyugtatót mondani, tudatni vele, hogy a szülei igenis szeretik – az alapján, amit legutóbb beszéltem velük, efelől nincs bennem kétség -, elmondani, hogy nem számít, hogy megváltozott, mert én még mindig... még mindig...
De közben bűnösnek érzem magam, mert tényleg hagytam kicsúszni a kapcsolatunkat a kezeim közül, nyilvánvalóan tehettem volna többet. Kellett volna, nem is tudom... legalább neki beszélni az otthoni dolgokról, ahelyett, hogy hagyom őt eltávodolni... De a szüleiről nem fogok beszélni, mert az most csak olaj lenne a tűzre, az érzéseim pedig... túl kuszák most. Igazán gondolkodni sem tudok, mikor ilyen közel áll hozzám, amikor a világ szinte leszűkül rá, az arcára, a szemeire.
És a karrierbörze... Nem folytatja, nem mondja ki, de nem is kell. Szörnyű dolgokat láttunk, tapasztaltunk ott, és egyértelmű, hogy történt ott még valami, amikor elszakadtunk egymástól, hogy átélt valamit, ami nagyon megviseli. - Én nem akartam... Nem ezt... Sajnálom. Annyira sajnálom, Theo. Mindent. - Igyekszem visszapislogni a könnyeimet, és közben szeretném megérinteni őt, megfogni a kezét, vagy megölelni, biztosítani arról, hogy... Nem is tudom... Nem is lényeges, úgysem tudnék olyat mondani, ami számítana. Nem akarja, hogy vigasztaljam, nem akarja, hogy a testvére legyek. Én sem akarok a testvére lenni. - Nem kérdezlek többé erről. Nem hozom többé szóba. Ígérem. Csak... hadd segítsek elfelejteni! - Az arca annyira közel van, két tenyerembe fogom, és épp csak egy egész kicsit kell előre hajolnom, ajkaimat már az övéire is tapasztom. És ha nem húzódik el tőlem azonnal, egyik kezem ujjait lassan a hajába fúrom, kissé birtoklóan. Ebben már határozottan nincs semmi testvéries.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Hétf. Jan. 30, 2023 6:02 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Megütközve néz rád, értetlenül: régen ismert vagy legalábbis azt hitte, hogy ismer, hogy tud rólad dolgokat, de most ahogyan téged néz, ahogyan számításba veszi mindazt ami történt, hogy amikor ő közelebb szeretett volna engedni magához, te ellökted, most úgy érzi, hogy már nem ismer. Úgyhogy megrázza a fejét, lehet, hogy nem akarsz olyan lenni, mintha testvérek volnátok, de nagyon is arra hajazol és ha te ezt nem így látod, ha nem ezt érzed, hogy nem gondolod, hogy amikor válaszokat vársz, akkor éppen felkérdezed, akkor nem fog erőt és energiát fektetni abba, hogy rávilágítson az ő oldaláról ez miként is néz ki. Amúgy is felesleges lenne, te válaszokat akarsz, pátyolgatni akarod és megérteni, ő meg csak azt szeretné ha mellette lehetnél kérdések nélkül. Ha nem az számítana, hogy mit tett vagy mit nem tett, hanem, hogy vele lehetsz, hogyha abban a rövid időben amikor egymásra fordítotok valamennyi energiát, akkor ne a tettei mögötti alakot elemezgesd, hanem vel legyél. Elmondaná, de túl mély köztetek a szakadék és Theonak nincs elég ereje hidat építeni.
Egy pillanatra hezitál csak amikor visszafordul, egy leheletnyit meginog a léptei tempója alatt, mert habár tetszik neki az új énje, élvezi, hogy mások néha megrettennek tőle, ezt az új képességet azért rajtad nem szeretné gyakorolni. Te pedig éppen megrémülsz tőle, és ott lebeg benne a gondolat, hogy akkor hagy a picsába, fogja magát és lelép, hagyja, hogy elfelejtsd, sőt adja majd alád a lovat: egy csomó olyan dolgot tudna tenni ami miatt még messzebbre kerülnél tőle, de már annyit piszkáltad, annyit küzdöttél, hogy kicsikarj belőle néhány választ, hogy nem akar ellenállni. Amúgy sem valami józan, a védőfalai instabilak, te pedig egy olyan elem vagy ami még inkább meg tudja ingatni. Odatrappol hát hozzád, a két oldaladon támaszkodik és nagyon dühös ahogyan beszélni kezd, mert nem akar erről beszélni, nem akarja, hogy sajnáld, hogy győzködni próbáld arról, hogy nem így van, hogy a szülei szentek, igazi angyalok és Theonak csak beszélnie kellene velük. Nem akarja azt sem, hogy faggatni kezd, hogy ne legyen elég ez, amit most ad válasznak és ezt sem akarja látni rajtad, hogy megszeppensz: rá kell harapnia a nyelvére, hogy ne szóljon rád szedd már össze magad. És nem akar sírni sem látni, mert semmi olyat nem mond neked amitől megbántva kellene érezned magad és dühös is magára, mert ha sírni fogsz, fogalma sincs, hogy mit kezdjen majd veled, csak abban lesz nagyon biztos, hogy csendben is maradhatott volna.
Nyel egy nagyot ahogyan befejezi a mondandóját, a légzése dühösen kapkodós míg arra vár, hogy mi lesz a következménye a vehemens kifakadásnak., pedig nem kiabált, nem szorultak ökölbe a kezei, nem ütött bele a falba, nem bukott ki igazán , mégis látja, sőt érzi, hogy meg vagy szeppenve és már ott tart, hogy mindjárt bocsánatot kér és rosszullétre hivatkozva lelép, amikor végül azt mondod amit. Ő meg csak rábólint. - Kösz. - És felpillant rád, hogy mégis miként szeretnél segíteni neki és azt akarja mondani, hogy nehogy valami pszichológia szarsággal gyere, de te akkor ráfogsz az arcára és Theo szíve hirtelen a torkában dobban és fogalma sincs mi fog történni, mert arra aztán tényleg nem számít, hogy meg fogod csókolni, de amikor megteszed, akkor egy pillanat alatt változik a hezitáló, dühös fiúból mohóvá. A keze a derekadba mar ahogyan közelebb húz magához és a szája önkénytelenül mozdul a tiedén, hátrálásra késztet amíg bele nem ütköztök egy padba, vagy egy falba, ennek függvényében pedig vagy a combod alá nyúl, hogy fel tudjon ültetni rá, vagy pedig neki présel a hűvös felületnek: lényegtelen, a kezei már akaratosan szeretnék lerángatni rólad a pólódat, hogy akkor tényleg segíts neki felejteni.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Egyre fáradtabbnak, kimerültebbnek érzem magam. Nem fizikailag. Az fáraszt le, hogy megpróbálom megérteni őt, magamat, a helyzetünket, azt, amivé váltunk az elmúlt hónapokban. Ez a folyamatos hullámvasutazás, ez a szerencsétlenkedés merít ki, ahogy próbálom magam távol tartani tőle, továbblépni, elengedni őt, aztán történik valami, és megint itt vagyunk, így vagyunk kettesben. Mert hülye vagyok, naiv vagyok, mert a legkisebb vélt vagy valós jelből elhiszem, hogy van még esély, hogy szüksége van rám. Azt képzelem, segíthetek, hogy segítenem kell. Hogy rendbe hozhatjuk azt, ami elromlott. Nem tudom, miért támadta meg Andrét korábban odabent a teremben, de vagyok annyira idióta, hogy reménykedni kezdjek, még ha nem is tudatosan, hogy miattam, hogy féltékenységből, mert még érez valamit. Akar valamit. És megint azt érzem, hogy küzdeni akarok, hogy nem adhatom fel őt... Aztán elég egy-két szó, hogy ismét összetörjön, már ki tudja hányadszor az elmúlt félévben. Rég nem számolom. Egyszer majdcsak tanulok a saját hibáimból. Ha mégsem, akkor érdemes volna lassan kivizsgáltatni magamat.
Hátat fordítok neki, látni sem akarom, ahogy távozik, ahogy magamra hagy a drága Betty kedvéért. A legkevésbé sem számítok már rá, hogy visszafordulna, hogy maradt még mondanivalója a számomra. Arra a vehemenciára meg pláne nem, amivel belevág. Annyi elfojtott érzés, annyi fájdalom van a hangjában, a tekintetében, hogy szavak nélkül is elég volna, hogy könnyeket csaljon vele a szemeimbe. Szeretnék segíteni, elvenni, tompítani a fájdalmát, de tehetetlennek, kevésnek érzem magam ehhez. Nem akarja, hogy segítsek, nem akarja, hogy vigasztaljam, de ebben a pillanatban, miközben tekintetünk egymáséba fúródik, miközben az arcomon érzem a leheletét, és olyan közel áll hozzám, hogy szinte érzem a testéből áradó hőt, a feszültséget, már egyébként is csak egyetlen dologra tudok gondolni, amit tehetek. Amit tenni akarok. Egy részem fél, egyenesen retteg egy újabb elutasítástól, de ezt a részemet elnyomom, fölé kerekedek és a köztünk levő maradék távolságot áthidalva, arcát a tenyerembe fogva közelebb hajolok, és megcsókolom. Ez a csók csak egyetlen pillanatig tétova, óvatos, bizonytalan, ám abban a másodpercben, hogy ő reagál rá, máris valami mohóvá és birtoklóvá válik. Magamnak akarom őt, teljesen, egészen, legyen akármilyen megtört, elveszett, dühös.
Theo azonban nagyon hamar, nagyon határozottan tovább viszi ezt a csókot. Keze a derekamon, és készségesen simulok hozzá, karolom át a nyakát, lépkedek hátra, mikor hátrálásra késztet, de olyan heves tempót diktál, amivel egy pillanatra elbizonytalanít, és tartok attól, hogy nem leszek képes követni. Mire feleszmélhetnék, már felültet egy asztalra, az egyébként is rövid farmerszoknyám pedig egészen felcsúszik a combomon, amikor a lábaim közé lép. De nem akarom leállítani, eszemben sincs. Inkább úgy mozdulok, hogy mielőbb lehúzhassa a pólómat, majd én is ugyanezt teszem vele. Tenyerem először a felsője alá siklik, végigsimítok a háta finom bőrén felfelé, aztán átemelem a fején a ruhadarabot, ha hagyja. És amint ez fizikailag lehetséges, újra az ajkaira tapadok. Őrület, mennyire hiányzott a csókja, az érintése, az illata.
- Hoppá! Úgy tűnik, ez a terem már foglalt – érkezik a meglepett felkiáltás és az azt követő rövid nevetés váratlanul az ajtóból, a pillanat tört része alatt kipukkantva a buborékot, amibe az imént kerültünk, én pedig hirtelen szinte ijedten húzódom hátrébb Theotól, hogy a hangok az irányba fordítsam a fejem. Három hetedéves srác bámul vissza rám, akik nyilvánvalóan épp ahhoz kerestek szabad termet, hogy valamit elszívjanak, vagy felszívjanak. - Hé, ez az, Nott, csak így tovább! - veregetik meg Theo vállát képletesen. Én pedig a mellkasának döntött fejjel elsuttogok egy “Mi a faszt?!”, és azt hiszem, csak azért nem förmedek rájuk direkt, nyíltan és dühösen, mert még nem tértem észhez teljesen abból a helyzetből, amiben pillanatokkal ezelőtt voltunk.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Hétf. Jan. 30, 2023 7:44 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Belesóhajt a csókba, megkönnyebbül ahogyan nem állsz ellen, mintha minden leszakadna most a válláról és ő újból az a Theo lehetne aki még azelőtt volt, hogy minden elbaszódott körülöttetek. Ráfog a derekadra és úgy csókol vissza, hogy mindent felejteni akar, a pillanatnak szeretne csak élni, itt maradni ebben a másodpercben, ebben a tanteremben és el akar veszni veled, el akar veszni benned: mentőövet nyújtasz amibe ő most belekapaszkodik és fogalma sincs mit csinálna, ha éppenséggel elutasítanád, de ahogyan végül nem teszed, hát ő ezt is beleegyezésnek veszi. Elmélyeszti a csókotokat és az orrában érzi az illatod, a keze mihamarabb a bőrödhöz akar jutni és felejteni akar, beléd fojtani minden bánatát: végülis azt mondtad, hogy segítesz neki ő pedig semmi mást nem akar csak felejteni, fellélegezni, embernek érezni magát, valakinek aki számít. Címkék nélkül akar létezni, nem akar a seggfej apjára gondolni vagy az anyjára aki cserben hagyta, nem akar a karrierbörzére gondolni, arra a fiúra, nem akarja magát újból ott találni az avaron, nem akar arra sem gondolni, hogy miket csinált ebben az évben, az új barátaira, a varázslatra amivel eltörte a kezed, nem akar a múltkori beszélgetésetekre sem gondolni, vagy a srácra akivel összeverekedett: ebben a pillanatban csak rád akar gondolni és veled akar foglalkozni.
Eltol egy padig, és mohó, nagyon-nagyon mohó. Most rögtön szeretne, és Theot nem érdekli, hogy hol vagytok, hogy milyen büntetés járhat érte, lehúzza a pólódat és a keze az oldaladon és a bordáidon zongorázik, lehúzza a melltartód egyik pántját és habár elszakad tőled egy pillanatra, hogy le tudd róla venni a felsőjét, de utána rögtön a szádat keresi és a tenyere a combodra csúszik, teljesen fel akarja gyűrni a szoknyád, közelebb akar húzni és nem akar gondolkozni, nem akar finomkodni, egyszerűen csak úgy szeretne veled lenni ahogyan már régen nem.
Nagyon nehezen ugrik vissza a jelenbe amikor valaki hangja bekéredzkedik a tudatába. Te sokkal hamarabb reagálsz, mint ő, mert számára a külvilág megszűnt létezni amikor a kezed a hátán csúszott végig. A tekintete ködös ahogyan a fejét a srácok felé fordítja. - Kussoljatok már. - Forgatja meg a szemét a három másikra, de a szája szélében mosoly bujkál: egyszerre dühös és elégedett. Dühös mert megzavarták és elégedett mert veled van, és magához húz, átfog a karjaival, hogy takarni tudjon, mert téged csak magának akar és nem kíván senkivel sem megosztani, az arcát a hajadba fújja. - De egyébként tényleg zavartok. - És Theo nem érzi magát zavarban, mert veled lenni neki igazán természetes és olyan régóta várt valami ilyesmire, hogy képtelen józanul gondolkozni. - Hát akkor csak így tovább. - Röhög az egyikük, a másikuk arcán olyan kaján vigyor ül, hogy lehetetlen nem félreérteni, a harmadik kacsint és Theo tényleg csak a szemét forgatja.
Egy örökkévalóságnak érződik amíg el nem mennek, mintha a másodpercek hónapokig tartanának, de végül csak csukódik mögöttük az ajtó és Theo csak lenyúl, hogy a tenyereit az arcod két oldalára támassza és a fejedet egészen maga felé tudja fordítani, az ő szemében még mindig ott lobog a vágy, ami korábban is motiválta. - Folytathatjuk? -
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Azt kértem Theotól, hogy hadd segítsek neki felejteni, és ő egyértelműen élne ezzel a lehetőséggel. Annyira heves, annyira mohó, annyira követelőző, hogy nehéz lépést tartanom vele, pedig próbálom, nagyon is próbálom. Mert ha nem is ilyen tempóban, rögtön is azonnal, de ugyanazt akarom, mint ő, hogy elvesszünk egymásban, és közben megfeledkezhessünk mindenről, ami az elmúlt hónapokban történt. A tavaszról. Az őszről. A vitáinkról. Szinte megrészegít vele, de élvezem az érzést, hogy ennyire akar engem. Élvezem az érintéseit, ahogy a tenyere felfelé simít a combomon, még feljebb gyűrve a szoknyámat. Élvezem a még többet követelő csókjait. És élvezem azt is, hogy végig simíthatok az immár csupasz mellkasán, a karján, majd a hasán, amit korábban a gyógyításakor kivillantott nekem, hisz most végre büntetlenül megérinthetem. Ám megzavarnak bennünket, én pedig szinte riadtan húzódom vissza, mert majdnem egészen meg is feledkeztem arról, hol vagyunk, mi van körülöttünk. A srácok hozzák a kamaszfiúkhoz méltó éretlen viselkedést, én pedig még nem tértem magamhoz eléggé ahhoz, hogy elküldjem őket a picsába. Alapból nem vagyok annyira szégyenlős, más esetben, ha nem egy ilyen mély belefeledkezésből rántottak volna vissza, valószínűleg az sem zavarna kifejezetten, hogy már póló sincs rajtam, nem tartana vissza attól, hogy határozottan melegebb éghajlat felé tereljem őket. De most, ahogy felocsúdom, nyilván amiatt, ami az imént történt, meztelenebbnek érzem magam annál, mint amilyen vagyok, és inkább Theo mellkasába temetkezem, remélve, hogy a három idióta hamar elhúzza innen a csíkot. Elmosolyodom az orrom alatt azt hallva, hogy Theo helyettem is helyre teszi őket, és attól, ahogy eközben védelmezően átkarol, egy nagyot dobban a szívem. Tudom, tudom, még mindig egy naiv picsa vagyok. Hát ez van.
A három nyomorék végre behúzza maga mögött az ajtót, én meg egy sóhajjal azonnal kiengedek abból a kényelmetlen érzésből, amit a jelenlétük okozott. Aztán Theo a két tenyerébe fogja az arcom, a fejemet maga felé irányítja, és amikor megpillantom a tekintetét... Édes Merlinem! Nem emlékszem, mikor láttam utoljára a szemeiben ennyi vágyat. Egy másodpercre szinte lebénít vele, levegőt venni is elfelejtek, csak bámulok azokba a vágytól sötét íriszekbe, és próbálom összerakni magamban, hogy mi is van, rájönni, mit is érzek jelenleg. Én is vágyom rá, továbbra is. Ez nem kérdéses. Csak épp az az iménti mohó, kapkodós vágyakozás időközben átalakult valami mélyebbé, tisztábbá... ijesztőbbé.
Még mindig a tekintetét fürkészem, miközben egy csipetnyi bizonytalansággal beharapom az alsó ajkam. Aztán válasz helyet kicsit eltolom magamtól Theot, épp csak annyira, hogy lecsusszanhassak az asztalról, aztán az ajtóhoz sétálok. Útközben előveszem a pálcámat is a szoknyám egy tértágított zsebéből. - Colloportus! - Az ajtó bezárása után még egy tized másodpercig habozom, háttal neki. Aztán felé fordulok ismét. Na, most már folytathatjuk! Visszasétálok hozzá, és mikor már csak egy lépés választ el Theotól, megállok. Hátra nyúlok, hogy kikapcsoljam a melltartómat, de nem hagyom azonnal egészen lecsusszanni, mert még azelőtt átszelem a fennmaradt távolságot közöttünk, a tenyerembe fogom az arcát, és újra megcsókolom. De... azt hiszem... mindketten érezzük, hogy ez a csók most kicsit más. Nem mohó, nem birtokló, inkább kicsit azt üzeni: “Belehalok, ha nem lehetek a tiéd.”
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Kedd Jan. 31, 2023 9:04 am
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Kivár, nem fog veled semmi olyasmit tenni amiben nem vagy partner, ugyanakkor fogalma sincs miként reagálna az esetleges visszautasításodra, hogy mit csinálna, ha most azt mondanád, hogy hagyjátok. Valószínűleg megértené, hagyná, hogy visszavedd a pólód és ő is felöltözne, de aztán olyan gyorsan szeretne innen eltűnni amilyen gyorsan csak lehetséges. És gondolatban már fel is készül erre, a visszautasításodra. Elvégre részegek vagytok, ő szívott is így a cselekedeteitek nem éppen beszámíthatók, és ha valaki, Theo most aztán tényleg nem képes józanul gondolkozni.
A mellkasa kicsit összeszorul arra ahogyan ellépsz tőle, mélyen legbelül arra vágyott, hogy egyezz bele, hogy ne légy a a józan Hollyn aki lenni szoktál, hogy hagyd magad elveszni, hogy süllyedj vele. A pillantása a hátadra tapad ahogyan az ajtóhoz mész, tudatosan kezdi magát lehűteni, arra próbál gondolni, hogyha itt hagyod az nem nagy kaland, nem nagy szám, mással is megesett már, veletek meg aztán pláne, hogy széthúztatok. Arra gondol, hogy jobb is így neked, mert ha maradsz akkor rád fog telepedni és magával fog rántani, mert Theot a józan esze valahol régen elhagyta és már fogalma sincs arról, hogy mi helyes és mi nem az. Tényleg menned kellene.
De te mégis maradsz, és a szíve hirtelen a gyomráig süllyed ahogyan a melltartód pántja csúszni kezd a válladon, a tekintete beléd mar, alig bírja kivárni, hogy odaérj, alig bírja türtőztetni magát, és amikor végre odaérsz, a karjai birtoklóan ölelnek körbe, a mellkasából egy mély sóhaj szakad föl amikor a szátok végre újra találkozik és nagyon igyekszik idomulni hozzád, a tempódhoz, hagyni, hogy te vezesd és nem mohón, mindent is akarni tőled.
A keze előbb a hátadon simít végig, majd a karjaidon, a hasadon és a melleiden le egészen a fenekedig, hogy a combod alá nyúlva meg tudjon emelni. Újra feltesz arra a padra és újra a lábaid közé lép, a szája az ajkaidról a nyakadra csúszik és hol puhán érint hol ösztönös vadsággal. A fogai itt-ott belemarnak a bőrödbe, mintát hagynak maguk után amit a nyelvével igyekszik elsimítani, máshol foltokat kíván szívni, meg akar jelölni, azt szeretné ha csakis az övé lehetnél, persze bármikor hagyná, hogy leállítsd, ha másban nem is, ebben nagyon biztos. És a világ csak úgy táncol körülötte, de te biztos pontnak tűnsz, melege van és szomjas, valami másfajta szomjúságtól száraz a torka, amit egyedül csakis te csillapíthatsz, és efelé törleszkedik, nem is akarja sokáig húzni az időt, ez nem az az alkalom, a tenyere a combodra csúszik, de a szoknyád pereménél megtorpan, a pillantásod keresi, hogy még most, amíg lehet leállítsd, ha szeretnéd.
“I think of you every night and day, You took my heart, and you took my pride away. I hate myself for loving you. Can't break free from the the things that you do. I wanna walk but I run back to you, That's why I hate myself for loving you.”
Miután újra kettesben maradunk, és felteszi nekem a kérdést, elismerem, kicsit elfog a bizonytalanság, hogy tényleg ezt akarom-e. Mármint igen, ezt akarom, csak egy részem tart tőle, hogy nem állok készen arra az érzéshullámra, amit majd ez magával hoz. Mert amíg hevesek voltunk, mohók és kapkodóak, nem volt időm ezen gondolkodni. Ám miután megzavartak bennünket, egyrészt volt lehetősége az agyamnak kicsit kitisztulni, másrészt az, ahogy Theo védelmezően átölelt, ismét olyan érzéseket hozott felszínre, amiket nem biztos, hogy akarok érezni. Nem biztos, hogy akarom vele valóban jól érezni magamat, mert magasról lehet a legmélyebbre zuhanni. De közben meg... hiányzott. Minden tekintetben. És tényleg csak azt szeretném, hogy jó legyen. Neki is, nekem is... Legalább ebben a pár percben, és nem foglalkozni semmi mással. Nem gondolkodni. Ami nem egyszerű, mert általában túl sokat gondolkodom, és hajlamos vagyok megőrjíteni magamat ezzel, de most tényleg az ösztöneimre és a szívemre akarok hallgatni az eszem helyett. És az ösztöneim, a szívem azt mondják, hogy erre most szükségünk van. Így hát nem tétovázom tovább, kattan a zár, biztosítva, hogy senki más nem fog megzavarni bennünket, én pedig elengedek minden mást. Csak ő érdekel, csak őt akarom, azt, hogy újra csókoljon, hogy magamon érezzem az érintését, hogy olyan közel érezzem magamhoz, amennyire csak fizikailag lehetséges. És ehhez nem igazán kell neki több biztatás annál, mint hogy visszatérek hozzá.
Hamar ismét az asztalon találom magamat, a kezei és a csókjai pedig ott vannak mindenhol, és ez valahogy mégsem elég. Tenyerem újra és újra végigsimít a hátán, a mellkasán, a karján, ajkaim a nyakát érintik, aztán szorosabban ölelem magamhoz, és fogaim a vállába marnak. Amit művelünk, az egyszerre vad és óvatos, mintha attól tartanánk, ha kieresztünk mindent, amit magunkban cipelünk, azzal összetörhetjük a másikat. Theo is bizonyos értelemben finomabb most, vagy mondjuk úgy, jobban figyel az igényeimre, a reakcióimra, de közben jóval szenvedélyesebbek vagyunk, mint korábban. És az érzések, amiket egymásra szabadítunk, sokkal mélyebbek. Fájdalmasabbak. A feszültség pedig, ami közöttünk épül, kezd elviselhetetlen lenni.
Ezúttal csak a tekintetével kér engedélyt a folytatáshoz, és egy részem hálás érte, hogy figyel rám, de közben kezdek egyre türelmetlenebbé válni. Csak szeretnék végre szabadjára engedni minden elnyomott érzést, minden jót és rosszat, amit iránta érzek. Nem igazán foglalkozni azzal, hogy ezek milyen - meglepően - mélyről jönnek. Apró biccentésem jelzi a beleegyezésem, aztán a kezem elkezd lefelé csúszni a mellkasán, a hasán, és tovább... Az arcához hajolok egy újabb csókért, de a türelmetlenségem ismét felszínre kerül, amikor fogaimat az alsó ajkába mélyesztem. Finoman, de határozottan. Majd kezeim rátalálnak a nadrágja gombjára. - Akarom... - suttogom az ajkai közé.
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Kedd Jan. 31, 2023 9:13 pm
Hollyn & Theo
my mood depends on how good my hair looks
Nyel egy nagyot és ahogyan a válaszodra vár a szája egészen kiszárad, kicsit úgy érzi, hogy ezen a döntésen nagyon sok minden múlik, hogy az esetleges beleegyezésed vagy elutasításod sorsfordító lehet. Persze nem tud most nagyon gondolkozni, a figyelmét leköti a tested látványa és a saját reakciói egy-egy érintésre, és le sem tudja venni a szemét rólad a száját is csak nehezen sikerül elszakítania tőled, hogy kivárjon. Egy örökkévalóságnak tűnik mire felpillantasz rá, és a tenyere a combod tövénél egyensúlyozik, szinte fizikai fájdalomnak érzi, hogy az ujjai nem nyomakodhatnak előrébb és nem dönthet helyetted, hogy nem ígérheti vagy kérheti azt tőled, hogy csak bízd majd rá magad. És biztosan figyelmeztetnie kellene rá mielőtt igent mondasz, hogy ahogyan másban, úgy ebben sem tud az Theo lenni, aki egykor volt, hogy most is csak menekül és ez is, hogy így nyúl hozzád, hogy így akar téged is csak mentőövnek érződik.
Lustán lepislog a kezedre, a csípőjét nyomja feléd és nincs már józan esze ami visszakozhatna, aminek le kellene állítania önmagát és téged is, mert nem akar kihasználni, most, ezúttal tényleg nem. Sosem akart igazán, ezért is lökött el, mert nem akar tönkre tenni, nem akarja elrontani azt, amire emlékszel belőle, azt amilyennek elraktároztad magadban a pillanatokat, mert ha te nem is tudod, azért csak-csak sejted, hogy ez most nem olyan alkalom lesz. Nem akar finomkodni és felesleges köröket futni, nyersen szeretné és vadul, amibe egy kicsit minden dühét bele tudja adni, amibe egy kicsit bele is halhat, amibe mindketten egy kicsit belepusztultok majd, és nem akar bántani, de fogalma sincs, hogy ez rajtad milyen lenyomatokat fog hagyni. Mert nem fog neked fizikai fájdalmat okozni, de nem garantálhatja, hogy nem lesztek lelki sérültek ezután, hogy majd ez mindent meg fog oldani és ő hirtelen rendben lesz. Mert nem lesz ettől rendben, jobb lesz majd neki, igaz, de majd holnap vagy holnap után amikor kiveszik belőle ennek az estének az emléke, amikor megfakul, akkor majd a világ ugyan ilyen szürke és hideg lesz, mint máskor.
De ehhez már késő, és benne amúgy sincs annyi, hogy figyelmeztessen: ugyan fontos vagy neki, de nem tud parancsolni magának. Túl vonzó vagy és túl sok mindent ajánlasz most egyszerre: egy gyors kielégülést, egy lehetőséget, hogy elvesszen, a felejtést, amire mindennél jobban vágyik és vesz még egy mély levegőt mielőtt megszületne benne az elhatározás.
Odahajol, hogy megcsókoljon, megint és a csókja most egyszerre tüzes és durva, nyers, mert az irántad való vágyán túl a dühe is belecsorog, minden rossz amit ki akar adni magából, minden ami bántja, minden amit átélt, és oda nyúl, hogy segítsen kicsatolni az övét meg a nadrágja gombját. Elhúzódik egy kicsit, hogy a tenyerébe köphessen, aztán sietve húz magához közelebb, és felnyög, mert nagyon forró vagy, a szája a szád keresi és csak egy pillanatot vár, hogy meg tudd szokni, hogy ő is megszokjon téged, és aztán már nem is gondolkozik igazán, csak ösztönösen cselekszik, és a hajadba markol és a nyögéseit a szádba folytja vagy a bőröd különböző pontjaiba.
Egy bizonyos pontig nagyon jól érezte magát, tényleg, volt benne elegendő alkohol, felszívott egy vagy két csík kokaint a mosdóban, táncolt, evett és ivott, nevetett és nem gondolt semmire, sem a halottra aki néha megjelenik az álmában, sem az apjára, aki sosem jelenik meg amikor szeretné, sem pedig rád. Az utolsó találkozásotok egészen viharosra sikeredett, de mindenképpen hatásosra, azóta egészen lelkesen került téged, a terem másik végébe húzódott ha közös óráitok voltak, mindig úgy forgatta magatok között a teret, hogy legyen elég távolság vagy ember köztetek és egy ponton szinte teljesen el tudta engedni a létezésed, néha már teljesen ki is tudott zárni, el tudta hinni, hogy nem is léteztek többé egymás számára, hogy te attól a pillanattól kezdve elkezdted azt az új életedet és ebbe majdnem teljesen bele tudott nyugodni. Majdnem teljesen.
