vezércsel

Igencsak magasra szökik a szemöldököm a homlokomon, mikor a titkárnőm, Miss Flockhart, közli velem, hogy a Reggeli Próféta sportrovatának egyik szerkesztője időpontot kért tőlem egy interjúhoz. Nem tudom, hogy nevet direkt, kérésre nem említett-e, ezzel is utalva arra, hogy ez is szigorúan csak munka lesz, mint minden, ami engem a Potterekhez köthet, vagy ez csupán egy aprócska botlás. De természetesen így is volt egy erős tippem, hogy az említett szerkesztő nem más, mint Ginevra Potter, az egykori Weasley lány, és a fiam legjobb barátjának édesanyja. És nem is tévedtem. Mivel alig pár hónapja annak, hogy kineveztek a Mágikus Sportok és Varázsjátékok Főosztályának élére, tulajdonképpen már várható is volt, mondhatni elkerülhetetlen, hogy a munka miatt előbb-utóbb találkozunk kelljen. De közben akaratlanul is felötlenek bennem a férjével való legutóbbi személyes találkozásom emlékei, amikor meglátogatott, hogy megbeszéljük a Magic is Mighthoz való beépülésem részleteit, majd miután bátorkodtam felhozni a fiaink általa sosem szívlelt - és most túl finoman fogalmaztam - barátságát, szinte pillanatokon belül kámforrá vált. Pedig, ha a dolgok olyan irányba haladnak, amerre az észrevételeim alapján haladnak... A lényeg, hogy ez az állapot így már aligha tartható sokáig. Hisz a gyerekeink már szinte felnőttek. És bár Scorpius kedvéért én megpróbáltam ugyan a lehetetlent, hogy elsimítsam a dolgokat Potterékkel, és talán adok majd ennek még egy esélyt, hátha Weasley mutat némi hajlandóságot a változtatásra, de ami nem megy, nem fogom erőltetni. Értelme sem volna.  

- Köszönöm, Agatha - bólintok a titkárnőmnek, aki bejelenti Mrs. Potter érkezését, majd felemelkedem a székemből, és megigazítom magamon az elegáns taláromat, kisimítva annak ráncait, mielőtt a régen látott, vörös hajú nő belépne az ajtón.

- Szia - ismétlem utána az üdvözlést, ami olyan szokatlanul egyszerűen cseng közöttünk, hogy ajkaim automatikusan apró, szórakozott félmosolyra görbülnek. - A délelőtt fennmaradó részére töröltem a megbeszéléseimet, úgyhogy igazán felesleges sietned. - Felelem, miközben egy könnyed intésemre az íróasztalom túloldalán levő két szék közül az egyik hátrébb csusszan. - Kérlek - jelzem ezúttal egy újabb karmozdulattal, hogy nyugodtan foglaljon helyet, és csak miután megteszi, követem magam is a példáját.  

- Esetleg megkínálhatlak teával, kávéval vagy valamilyen frissítővel? - kérdezem meg, mielőtt felvezethetné, hogy miért is van itt, vagy belevágnánk abba az interjúba.  

Egyszerre találom szórakoztatónak és izgalmasnak, hogy ilyen vagy olyan okból, de Potterék sorra felkeresnek. Tagadhatatlan, hogy ezt néhány éve még aligha tudtuk volna elképzelni. Most sem egyszerű. Mrs. Potter azonban mégis csak itt van, teljes életnagyságban, egészen jól leplezett feszengéssel. Legalábbis értékelem az igyekezetét. Tulajdonképpen már nagyon rég felnőttünk mind. A gyerekeink is lassan. A háborúnak már több mint húsz éve vége, és egy újabb szele érezhető a levegőben, amiért valóban érdemes volna szorosabbra fűzni kapcsolatokat, szövetségeket. Nem kétlem, hogy Potter házaspár mostanra pontosan tudja, ezúttal melyik oldalon állok. Bár elképzelhető, hogy Harry nem osztja meg a feleségével a munkája részleteit, főleg, ha azok engem is érintenek, és más színben tüntethetnek fel a családja előtt, amelyet olyannyira félt az enyémtől.

- Tejjel, cukor nélkül - bólintok, elismételve a nő szavait - ezzel is jelezve, hogy tudomásul vettem őket - mielőtt csengetnék Agathának, és az asszisztálását kérném ehhez a megvendégeléshez. Ő pedig nem rest hamar intézkedni, és még néhány darab teakekszet is szerez nekünk.

Aztán, mikor Ginny végre belevágna az interjúhoz összeírt kérdéseinek felvezetésébe, kiderül, hogy valójában nincs is semmilyen interjú. Személyes okból érkezett. Anyaként. A nap egy újabb nemvárt meglepetése. A csodálkozás valószínűleg kiül az arcomra, és éppen bólintok az utolsó kérdésére -, hisz most még kíváncsibb vagyok az itt létének okára, mint eddig – amikor az ajtó alatt egymás után több megbűvölt cetli is berepül közénk. Még a levegőben elkapom a papírmadarakat, egyiket a másik után, amelyek azonnal ki is simulnak a kezemben, de csupán egy pillantást vetek rájuk, majd hamar a felső fiókba csúsztatom őket.

- Bocsánat. Osztályok közötti üzenetek. Egyik sem sürgős - jegyzem meg, miközben már ismét jelzek Miss Flockhartnak, és megkérem, hogy gondoskodjon a beszélgetésünk zavartalanságáról a továbbiakban. Aztán a csészémet kézbe véve kissé elgondolkodva pillantok fel Ginnyre.

- Bevallom, kissé megleptél. Nem számítottam rá, hogy bármelyikőtök is hajlandó volna kezdeményezni velem ezt a beszélgetést, pláne emiatt felkeresni, vagy cselhez folyamodni... - Még egy elismerő mosoly árnya is végigsuhan az arcomon az utóbbi szavaim nyomán, mielőtt a gyanakvás átvenni annak helyét. A múltat, minden eddigi kútba fulladt próbálkozásomat figyelembe véve, mikor Scorpius kedvéért javítani próbáltam a családjaink viszonyán, elfog a gyanú, hogy ez talán nem arról fog szólni, mint amit én képzeltem.

- Nézd, ha arról szeretnél meggyőzni, hogy tartsam távol a fiamat a... - Mondat közben meggondolom magam, és hirtelen elhallgatok. - Elnézést - tartom fel egy pillanatra szabadkozva magam elé a kezem. Talán előbb esélyt kellene adnom a nőnek, hogy beszéljen. Még véletlenül sem szeretnék ellenségesen fellépni, vagy idő előtt vad találgatásokba kezdeni. Mostanra elismerem, sok hibát vétettem a Potterek és a Weasleyk ellen, és bár továbbra sem a szívem csücskei, de ha így állok hozzá, a helyzet sosem fog javulni. Az érintetlen csészét visszateszem az asztalra.

- Az igazság az, hogy tavaly egyszer már próbáltam a gyerekekről beszélni Harryvel. Elmondtam neki azt is, hogy hálás vagyok, amiért Albus a fiam mellett állt amikor elveszítettük Astoriát. Ám mielőtt valóban belemélyedhettünk volna ebbe a témába, a sürgős teendői elszólították. És tulajdonképpen azóta sem tudom, hányadán is álltok mostanában ezzel a kérdéssel - tárom szét enyhén a kezem, jelét adva a tanácstalanságomnak. Aztán kézmozdulattal jelzem, hogy övé a szó, beszéljen nyugodtan.   

- A csel alatt azt értettem, hogy egy interjú ürügyén egyeztettél időpontot - mosolyodom el lassan, miközben érdeklődve fürkészem a nőt. - Tulajdonképpen csak arra céloztam, hogy értékelem a leleményességedet és elszántságodat. - Ha jól gondolom, nem igazán volt még csak sejtése sem arról, hogy miképpen reagálnék, ha személyes okokra, vagy konkrétabban a fiainkra hivatkozva jelentkezik be az irodámba, és inkább biztosra ment. Bár azt is el tudom képzelni, hogy számára, a munkájából kifolyólag, mindennapos dolog csellel bejutni valahová. Az újságírók többnyire ezt csinálják, nem igaz? Ám az megint csak érdekes, és felkelti a kíváncsiságomat, hogy ő egészen mást magyaráz bele a semmi egyéb hátsó szándékot vagy jelentést nem tartalmazó, egyszerű megjegyzésembe.  

- Szóval ez azt jelenti... “Mr. Potter” nem tudja, hogy itt vagy? - biccentem oldalra a fejem, úgy kutatom Ginny tekintetét. Mert én ezt a következtetést vonom le a szarkasztikus halandzsájából. Ez a helyzet pedig minden pillanattal egyre érdekesebbé válik. És őszintén szólva a leghalványabb sejtésem sincs, hogy mi fog végül kisülni belőle, de gondolatban azonnal gyártom a tippeket, feltételezéseket, és idejekorán reagálok is rájuk. A véleményem az, hogy ezzel a barátsággal már régen meg kellett volna békélnie mindenkinek, már csak azért is, mivel az idő megmutatta, hogy minden próbát kiáll, és nem tehetünk ellene semmit, ha akarunk sem. Ami engem illet, nem is akarok. És Potterék kedvéért sem volnék hajlandó közbeavatkozni, ezt pedig egy pillanatra, úgy érzem, érdemes volna tisztázni. Ám nagyon hamar elharapom a mondatot, és lecsillapítom magamat.  

A meglepett reakciójából könnyű levenni, hogy Harry nem beszélt neki a tavalyi találkánkról. Hát persze, hogy nem, valószínűleg most sem kellett volna említenem semmit. Hisz akkor a titkos beépülésem apropóján ültünk össze, amiről nyilván nem beszélhet otthon (sem), épp úgy, ahogy én sem teszem. Bár magát a tényt, hogy találkoztunk, nem lett volna okvetlenül muszáj eltitkolnia.

- Pardon? - Egy pillanatra azt hiszem, nem jól hallottam Ginnyt. - Vacsorameghívás? - döbbenten pislogok rá két egész pillanatig, aztán elnevetem magam. Nem rajta, sokkal inkább a meglepettségtől. Ez annyira hihetetlenül cseng, egyszerűen nem tudom elképzelni ezt a jelenetet, ahogy Potterek és Malfoyok egy asztalnál ülve békésen eszegetnek. Még a gondolattól is újra nevetnem kell, bár ezúttal legalább sikerül még időben megfékeznem magamat.

- Nos, öhm... - Teljes mértékben egyetértek Ginnyvel. Már régen időszerű lett volna elásni a csatabárdot, és civilizált felnőttek módjára kezelni ezt a helyzetet, a gyerekeink kedvéért. És őszintén hízelgőnek találom a meghívást, régóta vártam már egy hasonló lehetőségre. Bár talán nem konkrétan egy vacsorára. Náluk. Ennek a gondolatát még egy kicsit emésztenem kell. Nem is tudom, ha magától Pottertől érkezett volna az invitálás, lehet úgy más lenne. Egyértelműbb. - És Harry ebbe valóban bele is egyezett? - Azt hiszem, ezt először nem ártana tudnom. Hisz sosem Ginny, Albus, vagy akármelyik másik gyerekük volt a gond. Ez a régi ellenségeskedés elsősorban kettőnket érint.  

Úgy tűnik, a mai a meglepetések napja. Egyik követi a másikat, felocsúdni sem igazán van időm. Már maga a tény is váratlan és érdekes volt, hogy Ginevra Potter időpontot kért hozzám a titkárnőmből, bár annak még volt értelme, hisz a kinevezésem okán erre valahol számítani lehetett. Ám az, hogy az egész csak jó ürügy volt egy személyes találkozóra egy vacsorameghíváshoz... Úgy tűnik, nagyot fordult velünk a világ az utóbbi időben. Persze nem kérdéses, hogy a fiaink miatt ezt érdemes megfontolni, hisz tulajdonképpen már régóta vártam egy hasonló lehetőségre, amikor végre rendezhetjük ezt a több évtizedes, értelmetlen viszályt a családjaink között. Csak az eddigi tapasztalataim alapján Harry erre nem igazán hajlik, és az sajnos kevés lesz, ha ezúttal is csupán a felesége akarja. Bár kiindulásnak, végül is, ez is valami. Gondolom.

- Ebben ennyire biztos vagy? - vonom fel a szemöldököm. - Ne értsd félre, nyilván te ismered jobban a férjed, csak... Az elmúlt években semmi hajlandóságot nem láttam tőle arra, hogy elsimíthatnánk a dolgokat. Scorpius pedig mesél néha... Albusról, arról, hogy mennyire megromlott a kapcsolat apa és fia között. Hogy a gyerekek barátsága kettejük közé állt, mert Harry olyannyira ellene van. - Nem tisztem ítélkezni azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire helytelennek tűnik, csupán levonom a magam következtetéseit, melyek szerint Harry ellenszenve irányomba olyan erős és mélyen gyökeredzik, hogy képes volt hagyni, hogy emiatt a saját gyerekével is megromoljon a kapcsolata. Nem képes túl lépni a múlton. Számomra ez éppen eleget mond. Ahogyan az is, hogy most sem ő ül itt előttem. Bár... ki tudja? Talán az elmúlt másfél év, a közös munka - még ha nem is szorosan egymással dolgozunk, hiszen ez idő alatt személyesen csak egyszer találkoztunk -, hogy látja, már nem én vagyok az ellenség, (ha engem kérdez, néhány utálatos diákcsínyt leszámítva, melyekre már cseppet sem vagyok büszke, valójában soha nem is én voltam az igazi ellensége), és egy oldalon állunk, ennyi talán elég lesz, hogy valóban tovább lépjünk. És végül is, ha abból indulok ki, a tavaly nyár is egy nagy lépés volt, mikor a fiam náluk töltött egy hetet.  

- Nézd! Őszintén értékelem ezt a megkeresést és a szándékot. Számomra egyértelműen Scorpius a legfontosabb... Ha ő szeretne élni ezzel a meghívással... és természetesen, ha meg tudod győzni Harryt is... akkor részemről nincs akadálya. - Nem mondanám, hogy tiszta szívvel arra vágynék, hogy egy asztalnál üljek az egész Potter-pereputtyal, de a fiamért ez nem nagy áldozat. - De nyilván megérted, hogy addig nem beszélnék erről Scorppal, amíg ezt ti egymás között nem tisztázzátok. - Nem szeretnék hiú ábrándokat ébreszteni a gyerekben, mert ha végül mégsem jön össze, ha Harrynél ismét falba ütközik a próbálkozás, az rosszabb, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna.  

Enyhén megemelem a szemöldököm Ginevra költői kérdésére. Igen, tökéletesen kihallom belőle a célzást. Persze nyilván eleve nem létezik olyan, hogy tökéletes szülő, de a nő szavai mögött ennél érezhetően több van. Hisz mindketten tudjuk, hogy én magam nem csak szülőként, de sok egyéb téren sem vagyok tökéletes. Ahogy a családom sem az. Apám tettei pedig - ahogy erre ő is rávilágít - különösen mély nyomott hagytak a Weasleyk életében. És tulajdonképpen valahol szórakoztat, hogy annak ellenére, hogy békítő szándékkal érkezett, egy meghívással, a nőnek mégis van mersze ezt - még ha csak a burkoltan is – az orrom alá dörgölni. Ah, az a híres Griffendél bátorság!

- Azt hiszem, félreértettél, Ginny. – Ahogy kiejtem a nevét, akkor tudatosul bennem, hogy valószínűleg életemben először szólítom így meg. Korábban ritkán használtam velük keresztneveket, de hát ma már aligha szólíthatnék egy egész háznyi Pottert... Potternek. - Meglehet, úgy hangzott, de nem állt szándékomban Harryt apaként minősíteni. Csak arra céloztam, hogy mindannak fényében, amiket eddig láttam, hallottam és tapasztaltam, nehéz elképzelnem, hogy ez a vacsora zökkenőmentesen lezajlana, még ha Harry bele is megy. - Félreteszem a mostanra félig kiürült teás csészémet, majd mély levegőt veszek, és az asztalra könyökölve előrébb dőlök. Mivel, úgy tűnik, folyamatosan félreértjük egymást, ami pedig, feltételezem, semmi jóra nem vezet, igyekszem ezúttal jóval pontosabban fogalmazni, és nem kerülgetni a forró kását. Egyébként sincs már értelme, szintem nagyjából már mindketten kiteregettük a lapjainkat. - Ahogy mondtam, értékelem a meghívást, és bár egyelőre valóban némileg kétkedve állok hozzá, egyáltalán nem zárkóznék el a lehetőségtől. És eszemben sincs vádolni vagy minősíteni senkit a kialakult helyzet miatt. Jól tudom... - egy pillanatnyi szünetet tartva ismét mély levegőt veszek a folytatáshoz. - Jól tudom, hogy ez az elmérgesedett viszony apa és fia között bizonyos tekintetben az én hibám, illetve a családomé. Hogy Harrynek minden oka megvan arra, hogy nehezteljen ránk. És... az apák döntései, tettei gyakran a fiún csapódnak le, ezt sajnos időnként Scorpius is megtapasztalhatja. - Lehet, hogy mostanra magasra törtem a politikában, az üzletben és az aranyvérűek elit világában, de ebben nagyjából huszonöt év kemény munkája van. A háború után a Malfoy név nem csak hogy értéktelen volt, de mindenfelé megvetéssel kellett szembenéznünk, a varázsvilág minden rétegében. Rengeteget tettem azért, hogy ez változzon, és hogy a lehető legkevesebb kihatással legyen a fiamra. De ettől még nem tudtam őt mindentől megóvni. Sem a gonosz pletykáktól a fogantatásával kapcsolatban, sem a történetektől, amelyek rólam terjengek talán még ma is a Roxfort falai között. Sem attól, hogy a legjobb barátja családja öt-hat éven át folyamatosan elutasítsa őt. Csak azért, mert az én fiam.

- Ami a családjaink közötti viszonyt illeti, sosem vártam csodát. Nyilván épp ezért is lepett most meg ennyire egy közös vacsora ötlete. Ám ha valóban úgy véled, hogy Harry rá fog bólintani, és ez lesz a megoldás... úgy köszönjük, és szívesen fogadjuk a meghívást. - Nem akarom, hogy én legyek az, aki miatt ez az egész meghiúsul. Tudva - legalábbis erősen sejtve – hogy milyen irányba tart a kapcsolata Albusszal, nem tudnék Scorpius szemébe nézni, ha az eddigieknél is tovább rontanám a helyzetet, ahelyett, hogy élnék a lehetőséggel a megjavítására.

Ajkaim kisebb félmosolyra rándulnak a nő tréfálkozását hallva. - Kár. Pedig szívesen megnéztem volna azt a gyűjteményt - jegyzem meg a szemeibe nézve, kisebb szemöldökemeléssel. Ha úgy vesszük, az én szekrényemben is akad már néhány halálfaló-csontváz. Erről persze - szerencsére - kevesen tudnak. Magam elé húzok egy cetlit és egy tollat, majd lekörmölök rá valamit. Aztán Ginny elé tolom a papírt az asztal lapján. - Ez a mobilszámom. - Igen, még számomra is eléggé új a dolog, de igyekszem haladni a korral. Bár ezt a MiMes találkozókon nyilván így nem hangoztatom. Potterék azonban, meggyőződésem, szívesebben alkalmazzák ezt az üzenetküldési módot a bagolyposta helyett. - Ha megbeszélted Harryvel, és eldöntöttétek az időpontot, szólj!