Life doesn't discriminate between the sinners and the saints

Hunter & Eddie

Borzalmasan néztem ki, még a szokásosnál is rosszabban. Olyan karikák sötétlettek a szemem alatt, mintha három éve nem aludtam volna (úgy is éreztem magam), nyúzott volt az arcom és borotválkozni sem ártott volna már, mert a borostámat sokkal inkább nevezném már szakállnak. Az utóbbi hónapokban egyetlen tűrhetőbb átváltozásom sem volt, hála az Ollivanderrel folytatott munkánknak. Kezdtem azt érezni, hogy az újonnan kifejlesztés alatt álló főzet nem az, hogy haladna előre, de minden alkalommal visszaesünk csak vele. A legutóbbi teliholdkor elfogadható volt maga az átváltozás és nyugodt maradtam farkasként is, azonban a mellékhatások... Négy napig megállás nélkül hánytam utána, már a kiszáradás szélén álltam, féltem attól, hogy karácsony előtt a Szent Mungóban fogok kikötni, mert ennyire elszúrtuk a bájitalt. Aztán a hányás abbamaradt, ellenben még egy hétig szenvedtem elviselhetetlen fejfájástól és émelygéstől, mintha egy megállíthatatlan másnaposságot kellett volna átélnem. Azonban nem a saját egészségem volt az, ami miatt most a legjobban aggódtam.
Hunter nem volt önmaga, ez pedig nagyon megrémisztett. Én neveltem fel kölyökkora óta, nagyon jól ismertem őt és pontosan tudtam, hogy még a legrosszabb helyzetben is vidám maradt és optimista. Most ebből semmit nem láttam rajta, csak elkeseredést és aggodalmat, amit eddig szerintem egyszer sem, de biztos nem ilyen komolyan. Persze megértettem. Kemény hetek álltak mögötte, ami a barátnőjével történt és történik még mindig, ahogy mi itt ülünk a konyhában, rengeteg stresszt jelentett neki. Képzelem, hogy Carol mit élt át... kedveltem a lányt, határozott is volt és magabiztos, de erősen kételkedtem benne, hogy jelenleg is ugyanígy érezte volna magát. Hunter pedig úgy ki volt borulva a történtektől, ahogy még nem láttam őt ezelőtt és nem tudtam, mit kezdhetnék a helyzettel.
Leraktam elé az asztalra a forró bögre kávét és egy jó adag reggelit, bár volt egy olyan érzésem, hogy hozzá sem fog érni. Egyedül voltunk itthon, ami nagyon ritkaságszámba ment, általában legalább két-három kölyök volt még velünk. Idén nem így lett, de nem is zavart, legalább így annyi teret kapott, amennyit csak akart és nem lógtak a nyakán a kicsik.
- Napok óta nem eszel rendesen, Hunter -szóltam, miközben leültem vele szemben az asztalhoz. -Muszáj valamit lenyomnod a torkodon, mert ezzel nem segítesz senkin, főleg nem a saját egészségeden. Kaptál már valami hírt Caroltól? -Minden nap úgy várta a baglyot, mintha maga a megváltó érkezhetett volna. De jó hírt eddig még egyszer sem kapott.