It's okay. I promise it won't hurt... that bad. // Kill' & Zak

Kirill & Zakhar

  Let's play a game, shall we? I will be the hunter and you will play the suffering party.

Kicsit magam sem hittem, hogy ez sikerülhet. A Karkaroff családot eleve nehéz volt feltűnés mentesen elintézni, de ez a családtag még bonyolultabb volt, mint a kishúga. Már eleve az, hogy sikerüljön csapdába csalnom. Próbálkoztam már ez előtt is, de valahogy mindig kicsúszott a kezeim közül. Hiába voltam szerintem profi a munkámban, mégsem tudtam elkapni. Lehet az is baj volt, hogy először nem figyeltem meg rendesen, csak feltételeztem, hogy ugyanolyan könnyű lesz elkapni, mint a lányt. Az is igaz, hogy őt nem akartam megölni. Még nem. Ha már ennyi bajt és plusz munkát ad nekem, akkor szenvedjen előtte egy kicsit.
Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű megoldás lesz a befutó. Nem hittem volna, hogy egy Karkaroff ennyire óvatlan, és annyi alkoholt kér ki, aminek a szagától én már rég lerészegedtem volna! Ezek után szinte már túl könnyű volt lefizetni az egyik pultost, hogy csempésszen egy kis drogot az egyik italába. Nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy meghúztam magam, mikor pedig már azt se tudta, hogy ki ő akkor szépen elvittem. Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy valójában előre kitalálta, hogy valaki le fog csapni rá és direkt hagyta magát elrabolni, vagy valami. De aztán elhessegettem ezeket a paranoiás gondolatokat.
Alig vártam már, hogy felkeljen. Igaz, sokat nem fog látni mikor kinyitja a szemeit. Észak-Koreában bevált szokás volt, hogy a foglyokat egy teljesen sötét szobában tartották akár napokig is. Elveszítették az időérzéküket, nem tudták hol vannak, mi van körülöttük, vagy éppen mikor fogják őket megölni. Az ember semmitől sem fél jobban, mint az ismeretlentől, én pedig ezt akartam kihasználni. Egy kicsit megijeszteni mindjárt az elején. Ha kapásból úgy kezdünk, hogy fél, akkor utána bármit teszek a stressz hatására csak jobban fog neki fájni és az emlékezetébe is jobban be fog vésődni, hiszen egy érzelmi reakcióhoz fog társulni.
Amíg várok, hogy felkeljen csak meredten bámulok magam elé, egyik kezemben pedig a késemet forgatom. Érzem, hogy egy picit megremeg a kezem, ami még számomra is furcsa. Elsőre nem tudom hova tenni az érzést, így csak tippelek, hogy vagy fázok, vagy én is izgulok. Nem ez az első, hogy valakit meg akarok kínozni, de ez az első, hogy Karkaroffot kínzok… Mármint úgy, hogy vele szemben vagyok. A férfi egy széken ül, bár sokáig gondolkoztam, hogy fellógassam-e. Varázslóként ugyanis nagyon fontos a keze, viszont ha elég sokáig lógatom és még esetleg picit meg is fagyasztóm a ráöntött vizet, akkor könnyen elveszítheti azokat. De úgy döntöttem, hogy első alkalommal inkább maradjon csak ülve, helyezze magát kényelembe, mert sokáig úgysem fogja élvezni. Természetesen a lábai és a kezei is székhez vannak bilincselve. Nem hiszem, hogy ebből ki tudna mászni. Nem, amíg én azt nem akarom.
A férfi előtt egy kisebb kádnyi víz van. Ez számomra mind a kínzásnál, mind pedig, ha úgy alakulna, akkor védekezéshez is hasznos lesz. Bár elsősorban inkább vízbe szeretném fojtani, ha nagyon kihúzza nálam a gyufát. Remélem nem víz elementalista, mert akkor bukó a mutatvány. A fagyási sérüléseim persze így is hatásosak lehetnek, bár azok is csak egy kis ideig. A későbbiekben persze a másod- vagy harmadfokú sérülés ugyanúgy kellemetlen lesz, de én jelenleg szeretnék neki fájdalmat okozni. Későbbre is, de az rajtam mit segít, ha nem látom, ahogyan szenved?
Ennek megfelelően a ruháit is megigazítottam neki merő kedvességből. Csak annyira, hogy a felsőteste kilátszódjon, ezzel nekem szabad utat adva, hogy kicsit megfagyaszthassam. Vagy megvághassam. Elvégre a késeim is elég szép és tiszta vágásokat képesek ejteni. És akkor még kedves voltam! Mint mondtam most még nem akarom megölni. Veheti ezt szimplán figyelmeztetésnek, vagy akár csak egy játéknak is. Egy Sokolov és egy Karkaroff húzzák egymás agyát… Milyen szórakoztató lenne nem? Egy kis kergetőzés kettőnk között. Még jól is jönnék ki belőle, hiszen akkor elhúzhatnám az esküvőmet. A végén pedig meghalna. Tökéletes eljegyzési ajándék!

Kirill & Zakhar

  Let's play a game, shall we? I will be the hunter and you will play the suffering party.

Azt hiszem kissé elszámoltam magamat a drogot illetően. Ugyan ha nem dolgozok, akkor kifejezetten élvezem a csendet és nyugalmat, most mégiscsak idegesítő. Ő van kiszolgáltatott helyzetben, mégis feszültnek érzem magam. Mintha újra vizsgáznom kellene számmisztikából. Nem… Mégsem olyan. Egy vizsgahelyzetnél csak a pillanatnyi stressz miatt növekedik meg a pulzusunk és az agyunk olyan, mintha hiperaktív módba kapcsolna, majd utána leblokkolna. Nekem ezek közül egyik sincs. Továbbra is nyugodt vagyok, illetve a szívem nem kalapál hevesebben. A gondolataim továbbra is tiszták, pontosan tudom mit akarok és a pánik egy aprócska szikrája sincs jelen. Nem is emlékszem mikor pánikoltam utoljára. Talán gyerekként, de az más volt. Traumatizáló az egyszer biztos.
Mélyet sóhajtok, ahogyan próbálnak előtörni az emlékek. Nem hagyom nekik. Nem zökkenthetnek ki, hiszen sokkal fontosabb dolgom is van. Itt ül előtte egy férfi megbilincselve, kigombolt inggel, aki még nem tudja, hogy a vidám kis italozása egy szörnyűséges estébe fog fordulni. Magamban már többször lejátszottam a jelenetet, hogy hogyan is fog reagálni a helyzetre. Biztosan elveszettnek fogja érezni magát, hiszen nem is tudja hol van és még csak nem is lát. Mikor pedig megérzi majd, hogy mozdulni sem bír, akkor fog egy picit talán félni. Nincsenek téves illúzióim, hiszen egy Karkaroff van előttem, de azért abba biztos vagyok, hogy egy pillanatra el fogja veszíteni a nyugalmát. Nekem ennyi is elég, nem kérem, hogy elsírja nekem magát, az nekem is idegesítő lenne, mert utálom a felesleges érzelmi megnyilvánulásokat.
Azon is gondolkoztam, hogy hogyan csináljam ezt pontosan. Én sem akarok egész este itt vakulni. Nagyjából tudom mit hova raktam, ismerem a szobát, de sötétben bonyolultabb tájékozódni még egy olyannak is, aki minden szegletét ismeri az épületnek, hát még nekem, aki ritkán jár azért ide, mert vagy megölöm a célpontot vagy… Vagy igazából nincs másik opció. Az is egy fontos szempont, hogy nekem is nyilván jól esne, ha az eszébe vési, hogy kitől kell félnie. Látott már korábban, de amilyen beképzelt és pökhendi a családja, gondolom, hogyha látja is az arcom, akkor csak nézne rám nagy szemekkel, hogy ki is vagyok én, hiszen nem is emlékszik, mert nagyjából emberszámba sem vett. Pedig én egyértelművé szeretném tenni, hogy a Sokolov család egyetlen fia volnék, hogy tudja kitől kell tartania.
A kés hirtelen megáll a kezemben, ahogyan hallom, hogy megváltozik a légzése. Ezek után hallom a bilincs csilingelését. Végre felébredtél! Erre ismét elkezdtem forgatni a fegyverem és nem is zavartatom magam. Hadd próbálja meg feldolgozni, hogy mi is történt vele, úgyse fog rájönni. Szinte már majdnem mosolyognék, hogy sikerült picit egy Karkaroffot ilyen helyzetbe hoznom. Még hallom, hogy próbál szabadulni, de aztán…
Még mielőtt elöntene a jól eső érzés olyasmit hallok, amire nem számítottam. Ez most… nevet?! Még a kés is megáll a kezemben, ahogy hallgatom. Jobban örült volna, ha megverem? Észbe tartom drága, hidd el legközelebb át is hajtok rajtad egy tankkal, ha neked az úgy kellemesebb. Persze türelmesen hallgatom végig, illetve az elején még megvolt a hidegvérem, de a kis monológja végére magam is felkapom a vizet, így csak előrébb lépek, ügyelve hogy azért ne a kádba rúgjak bele, és egy határozott mozdulattal megvágom valószínűleg a mellkasát. Sötétben nem látok olyan jól, azt viszont biztosra mondom, hogy eltaláltam, de még nem voltam olyan durva, hogy mélyre menjen a penge.
Ez ellenben egy kicsit lenyugtatott így csak lassan visszaléptem a helyre, miközben megköszörültem a torkom. – Elnézést… Elkaptak az indulatok. – a következő mozdulattal pedig felkapcsolom a villanyt. – Sajnálom, ha nem nyerte el a tetszésed a fogadtatás, remélem legalább abban nem kell csalódnod, hogy milyen „rusnya pofám” van, hogy a te szavaiddal éljek. – forgatom meg a szemeimet. Igazából nem is a kinézetemre tett megjegyzése volt zavaró, mert pont nem tud érdekelni, hogy mennyire talál helyesnek vagy sem. De a módszereim a kínzásra igenis jól átgondoltak és kifejezetten hasznosak szoktak lenni, így a nevetése bántó volt, meg persze idegesítő. Tudtam, hogy ez a család bolond, de sose gondoltam volna, hogy ennyire.

Kirill & Zakhar

  Let's play a game, shall we? I will be the hunter and you will play the suffering party.

Eredetileg nem terveztem ennyire durván bánni vele. Illetve nem mindjárt rögtön az elején. Általában mondjuk nem így szokott zajlani nálam egy kínzás. Nem is nagyon szoktam kínozni… Mi az élvezet abban, hogy csak hallgatom a másik sírását? Hogyan lehet ez kellemes? Egyáltalán mit kéne belőlem kiváltania? Élvezetet? Bűntudatot? Azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy ők félnek és szomorúak. Azt hiszem ez eléggé alap, hogy senki sem élvezi, ha fájdalmat okoznak nekik. Én sem szeretem. De én magamban csak egy kellemetlen érzésnek titulálom ezt. De ők… Szörnyűnek élik meg.
Hogy én eközben mit érzek? Semmit. A pszichológusom is kérdezte már tőlem ezt és én sose tudtam válaszolni. Rosszul kéne magamat érezni? Technikailag én csak dolgozom. Nekik is van családjuk igen, de arról nem tehetek, hogy a családomnak és az ő barátaiknak tesznek keresztbe. Ugyan vissza szoktam kérdezni, hogy mit követtek el az áldozataim, de sose fordult meg a fejemben, hogy esetleg megkegyelmezzek. Miért tettem volna…? A szakemberek szerint át kéne gondolnom a tetteimet és jobban bele kéne gondolnom, hogy az, ha valakit megölök az mit is jelent. De én… Én nem értem ezt. Most komolyan össze kéne törnöm lelkileg, hogy másokat gyilkolok? Ezt kaptam, mint megbízást, ez ellen nem lehet mit tenni. Az érzések amúgy is csak elgyengítenek bennünket. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, hogy bennem az érzések másképp fogalmazódnak meg és nem vagyok képes megérteni másokat. Néha robotnak szoktak mondani, akiben emberi vér folyik. Én mégsem gondolom azt, hogy ez olyan rossz lenne. Sőt inkább szerencsés vagyok, bár… Azt hiszem egyszer magam is éreztem valami nagyon furcsát. Mikor anyukám sírva kiabált velem, hogy sose tudok mosolyogni és sose tudtam kimondani azt a bizonyos „sz” betűs szót. Nem is akartam igazából. Nem azért, mert utálnám őt, hiszen az anyám. Viszont azt akartam, hogy előbb tudjam milyen érzés. Még nem tapasztaltam, bár ha mégis, akkor sem ismertem volna fel. De nem akartam hazudni sem. Furcsa, nagyon furcsa. Nekem mindenki más olyan különös és szerintem az logikus, hogy nem csordulnak túl bennem az érzések. Nekem jó ez így, mindig is az volt. Mindig is az lesz.
Egy pillanatra magam is meglepődök, hogy mennyire képes felhúzni. Bár a dühöt már viszonylag korán megtanultam, mint érzést, de általában képes vagyok megtartani a hidegvérem. Viszont úgy fest annyira utálom őket, hogy képes vagyok percek alatt kifogyni a türelmemből. Eredetileg az volt a tervem, hogy fokozatosan lesz egyre fájdalmasabb számára, de most elrontotta a tervem. Nem szoktam csak kínzás szekciókat tartani. Általában csak fogom magam és megölöm az illetőt. Ha infó kell tőle, akkor is durvábban esek neki, hogy biztosan beszéljen. Lehet mégis azt kellett volna, hogy egyesével vágom le az ujjait…? Hangosan fújom ki a levegőt az ötletre. Nem jó… Azért ez most még túlzás lenne.
Bevallom egy pillanatra nem is figyeltem, hogy válaszolt is az előző mondatomra. Tekintetemet ráemelem és egyik szemöldököm felhúzom, ahogyan kacsint rám. Ez… Ki akar kezdeni velem? Ilyen elfuserált lenne? Ugyan figyelek a mondandójára, de mivel amúgy sem szeretek sokáig szemkontaktust tartani, így inkább csak végigfuttatom rajta a szememet. Ahogyan sejtettem, nem érzek semmit. Nem mintha a többi ember esetében ez más lett volna. Nem képesek vonzalmat kialakítani bennem.
-Szexi…? – kapom fel hirtelen a fejemet a kifejezésre. – Tudtam, hogy a Karkaroffok betegek, de te lehetsz a legrosszabb. – Szavaim hidegül csengenek. Sose voltam egy beszédes fajta. Inkább csendben hallgatom a másikat és egy-egy szóval reagálok. Kérdezni csak akkor kérdezek, ha érdekel is téma. Nagyon furcsa nekem ez a férfi. Furcsább, mint képzeltem. Hirtelen látom, ahogy megrázza a fejét, én pedig kérdőn pislogok rá. Mi van vele? Mi ez a reakció?
-Nem? Milyen kár… Majd elszomorodom, ha éppen ráérek. – forgatok szemet. – De nem kell rettegni! Ugyan, hogy is feltételezhettem, hogy egy Karkaroff, majd félni fog tőlem? Nekem az is elég, ha egy életre megjegyzel, mert úgy látom még nem sikerült. – Úgy érzem, hogy keményebb fából faragták, mint amilyennek elsőre hittem. Ez persze nem baj, szeretem a kihívásokat. Az jobban zavart, hogy beigazolódott a gyanúm, hogy soha meg sem jegyezte a nevem. A mai este után legyen nagy a pofád! Ha egyáltalán nem fojtalak ténylegesen vízbe vagy nem fagyasztalak meg miközben játszod a menőt! Gyűlölöm a vigyorod… Gyűlölöm, ahogyan nézel rám miközben azt hiszed, hogy sérthetetlen vagy! Bárcsak meghalnál már!
Egy pillanatra elkapom a pillantásomat és a tőlem balra lévő falat kezdem nézni, mintha csak hallottam volna valamit. Muszáj volt lenyugtatnom magam. Nem ölhetem meg, még nem, hiszen most még nem éri meg nekem sem. A következő pillanatban pedig megérzem a bilincset a lábamon. Oldalra döntött fejjel nézem, majd mélyet sóhajtok. – Ejnye… Rossz fiú! – Még mielőtt leszedtem volna egy kicsit elkezdtem őt fagyasztani. Ahol megvágtam szépen lassan elkezdtem hűteni. Az elsőfokú fagyási sérülés fájni fog neki, de még semmi komoly. Amint meguntam végre lehajolok és megpróbálom magamat kiszabadítani.

Kirill & Zakhar

  Let's play a game, shall we? I will be the hunter and you will play the suffering party.

El van veszve. Igaz, az már bőven átjött, hogy nem azért, amiért elsőre szerettem volna, ami ugyan csalódás a számomra, de én is gondoltam, hogy azért nem lesz ez egyszerű. Nem fogom tudni csak úgy ráhozni a frászt, nem fogom tudni elérni, hogy itt sírjon nekem – persze nem is akarom, az nekem is idegesítő – és úgy fest azt sem fogom tudni, hogy egy pillanatra elfogja a pánik. Az viszont, ahogyan csak néz előre meglep. Oldalra döntött fejjel követem a pillantását. Csak egy fal… Nem látom, hogy lenne rajta bármi, nincs ablak, nem tudd kinézni, így ha csak nem egy szellemet pillantott meg, akkor ötletem sincs, mit fürkészhet. Talán nem is figyel rám. Bármit tehetnék, de én csak… Állok és őt figyelem. Legyek olyan ember, aki lesből támad? Mondjuk ezt szoktam tenni, de ő megérdemli, hogy most ne így legyen. Azt akarom, hogy figyeljen, hogy minden egyes pillanatot az emlékezetébe véssen, amit itt eltölt, bár gyanítom még lesz pár ilyen körünk. Ezt egyébként nem bánom, hiszen nekem is csak előny, ha még él. A Karkaroffok iránti összes gyűlöletemet ki tudom rajta élni, na meg addig sem kell megházasodnom, amíg ő nem múlt ki. Cserébe persze ő is életben marad egy darabig. Tiszta nyereséges!
-Különb…? – kérdezek vissza összeráncolt homlokkal. Így hangzott volna, amit mondtam? Meglehet. Valójában csak arra akartam utalni, hogy mérhetetlenül utálom őket, hogy olyasmire van nagy arcuk, amit ki sem érdemeltek. Az én családomnak ez miért nem juthatott ki? Meg a neveltetésem is mindig olyan volt, hogy a Karkaroffok csak károsak és rontják a társadalmunkat, így meg kell tőlük szabadulni. És a szüleim ki mást bíznának meg a kiírtásukkal, ha nem a saját gyerekükben?
Kérdésén őszintén elgondolkozom. Láthatja is az arcomon, hogy keresem a szavakat, amik sosem jönnek könnyen a számra. Még most sem, holott elvileg már alig megmondható, hogy aspergerem van. Igaz az érzelemmentes arcom és az értetlenségem így is árulkodó. Valószínűleg most is azért vagyok ilyen helyzetben, mert félreértettük egymást. Csak azt nem tudom, hogy foglalkozzak-e én ezzel vagy teljesen mindegy. – Nem érzem magam különbnek. Én csak… Utállak. – vonok egyszerűen vállat. Nem húztam sokáig a magyarázatomat. Gyanítom ő sem annyira kíváncsi rá, vagyis a hanglejtésből próbálok következtetni. Az én esetemben sajnos a vicceket is olyan halálosan komolyan mondom, hogy mások nem mindig értik. Viszont sokszor nekem meg nem jön át, ha valaki egyébként csak gúnyolódik. Bezony, nem veszem észre a rejtett beszólásokat, így csak leperegnek rólam. Ez bosszantani szokta a másikat, így ha az ő esetében is ez lenne… Akkor is csak örülni tudok, hogy nem értem őt teljesen.
Egyik szemöldököm ismét a magasba szökik arra a szóra, hogy „felvilágosítani”. – Miről is? – Nagyon tudnám díjazni, ha értelmesen beszélne. Könnyebben menne a kommunikáció szerintem. Oh? Hogy egy kínzásnak nem erről kéne szólni? Nos… Ez nem is átlagos fajta, ahol csak kicsit megvagdosom, picit fenyegetőzök, aztán el is engedem őt.
Szám már szinte mosolyra húzódik, mikor meghalom, hogy a családnevemen szólít, de a becenévre egyből elmúlik ez az inger és szikrákat hányó szemekkel nézek rá. Soha, senki nem becéz. Teljes szívemből utálom, ha valaki ezt teszi! Az izmaim ismét megfeszülnek és már lépnék is, hogy ezúttal a vállába állítsam a késemet aztán ott is hagyjam egy ideig, de végül nem teszem. Hidegvéremet megőrizve hallgatom végig monológját, amiből kezd sok lenni. Bevallom ezért szeretek jobban ölni. Az emberek unalmasak, pláne, ha olyan érzelmes témákba keveredünk, mint a mostani. Karomat magam előtt keresztezve nézek csak rá. – El kell, hogy keserítselek. Nem nevettem, de még egy mosolyt se eresztettem meg. A Karkaroff lánynak virágot vittem. – Feketét, mint amilyen az ő lelke is lehetett, ha a családjából indulok ki. De ez az igazság. Attól, mert én öltem meg, még megérdemelt egy rendes búcsúztatást. – A feltételezésed pedig lehet, hogy igaz, de én nem tudok bájologni. De annyira nem bánom. Sose akartam senkihez sem jó arcot vágni, akit nem is bírok. Ezért is lehetsz itt! Mert nem érdekel, hogy mit fogsz gondolni te vagy a családod rólam ezek után. – A szüleim sem tudják, hogy itt van. A lányka meggyilkolását még valamennyire közösen találtuk ki, de aztán a magam feje után kezdtem menni. Az előttem ülő férfi nekem egy sokkal fontosabb préda volt, mint a húga. Esetében nem akartam bevonni a családot. – Ami a nevemet illeti… Maradjunk a családnevemnél. Ennyi tiszteletet én is adok neked. – Azt, hogy eszköznek hív, fel se veszem. Tulajdonképpen nagyon is igaza van. Van ezzel valami gond?
A lábamon megjelenő bilincs egy pillanatra sem rémiszt meg. Ha csak ennyit tud, akkor az inkább mondható szánalmasnak, bár azt hiszem most értékelnem kéne a próbálkozását. Jutalmul kicsit le is hűtöm, mielőtt elszabadultak volna az indulatok. Az arcát látva egy kicsit jobb érzés töltött el. Ez az! Szenvedj csak! És akkor ha tudnád mi vár még rád… De sokáig én sem húzom, hiszen pár másodpercnél tovább nem tudok fájdalmat okozni neki. Még…
Csak ezek után kezdek foglalkozni a kis trükkével. Okos húzás, de szinte felesleges is volt. – Talán félsz, hogy a lábamra lépsz? Ne izgulj Karkaroff, megtanítalak én keringőzni, ha ennyire szeretnél velem táncolni. – Magam is látom, hogy kezdi elveszíteni a fejét. Mit tudna tenni? Megint megbilincsel? Előbb vagy utóbb bele fogok unni és akkor neki lesz rosszabb, ezt garantálom. – Simogatást kérsz? Sajnálom, de nem az olcsó örömlányod vagyok. – forgatom meg szemeimet annyira, hogy szinte már magam is félek, hogy ki fognak esni a helyükről. – Nekem viszont kellemes itt beszélgetni. Úgyis mindenre az a megoldás, ha kifecsegjük magunkból, nem? Hát dumcsizzunk! Kezdhetnéd azzal, hogy mit érzel, ha… Ezt csinálom… - kezdem el a mellkasának egy másik részét megfagyasztani, de ezúttal nem állok meg az elsőfokúnál. Kimaxolom a képességem és a jelenlegi legdurvább fagyási sérülést okozom, amit tudok.