Fekszik az ágyában és nem csinál semmit: egészen nagyon sikerült már tökélyre fejlesztenie ezt, csak feküdni a vetetlen ágynemű között hason vagy háton a pillantását rászegezni valami lényegtelen dologra, mondjuk az ajtófélfára vagy a mennyezet kacska repedéseire és laposakat pislogni közben pedig nem gondolni semmire csak hagynia kell, hogy minden kiússzon a tudatából, hogy az üresség átvegye a hatalmat minden fölött és---
Kopognak, ő meg felsóhajt, elfordítja a fejét az ablak felé, hunyorog pedig a fény nem is olyan erős vagy hirtelen, egyszerűen csak lehet, hogy majdnem elaludt vagy az is lehet, hogy egyébként éppen álmából verték föl: sokszor megesik vele, hogy a semmittevés közben elalszik, hogy annyira meredten bámul egy pontot , hogy a végén már nem is nézi csak arról álmodik, de akárhányszor felkel ezekből a semmittevő állapotból, mindig sokkal fáradtabbnak, nyúzottabbnak és nyűgösebbnek érzi magát, mint azelőtt, hogy lefeküdt volna.
- Keresnek. - Valami kislány hang zavarja meg, neki meg rögtön az jut eszébe, hogy jó, hát keresse az aki akarja, neki nincs kedve ahhoz, hogy megtalálják, tulajdonképpen nincs kedve semmihez, de aztán rögtön eszébe jut, hogy lehet ti keresitek és habár teljes mértékben el tudott felejtkezni arról, hogy itt vagytok, hogy egyáltalán léteztek, hogy találkoztatok, azért tart attól, hogy esetleg, ha nem mászik ki az ágyból, nem kocog le a lépcsősoron, nem sétál át a klubhelyiségen és nem mászik ki a Kövér Dáma mögül, akkor majd ti másztok be, jöttök keresztül a klubhelyiségen, lépkedtek fel a lépcsősoron és nyittok be a szobába, ez pedig valami olyan szörnyűséges szcenárióként játszódik le Theo fejében, hogy inkább nagy fintorogva, zéró kedvvel, nagyjából úgy, mint akit a saját temetésére hívtak meg levánszorog és kimászik a portré mögül.
- Faszom. - Sóhajt föl ahogyan meglát titeket, komolyan, olyanok vagytok, mint egy rémálom, egy nagyon rossz, nagyon kellemetlen rémálom. Na nem mintha rólatok álmodna, de ha megtenné akkor valahogyan így képzelné el, hogy lesből támadtok, hogy ketten egyszerre, mert egyedül úgy sem mernétek: gyávák vagytok, pedig ő még csak egy gyerek.
Összefonja a mellkasa előtt a karjait, egy fél lépést tesz oldalra aztán a hátát a falnak veti, a feje koppan ahogyan megtámasztja, a pillantása valahol elcsúszik kettőtök között, rámered egy teljesen jelentéktelen pontra, és a légzésére koncentrál meg arra, hogy a feje kiürüljön - nehezített a pálya, miattatok nyilván, mert nem tud úgy elbámulni a kettőtök feje között, hogy egyébként ne lásson titeket és hát az utóbbi időben rátok kíváncsi a legkevésbé - de elég nehéz úgy nem gondolni semmire, hogy közben végig arra gondol, hogy ne gondoljon semmire, de azért megteszi azt a szívességet, hogy a kedvetekért nagyon kifejezéstelen arcot vág, nagyon teátrálisan sóhajt és a bal lábával dobogni kezd, ásít egyet - ezt mondjuk ki kell erőszakolnia magából, de azért csak-csak sikerül - és jó, hát ő elég sokáig bírja azt, hogy egy kurva szót se szóljon hozzátok. Tényleg nagyon sokáig. Lehet, hogy még annál is tovább.
Ahogy a Kövér Dáma portréját méregettem - abban a reményben, hogy a fiam végre méltóztat megjelenni, vagy talán a lelkem mélyén gyáván éppen az ellenkezőjében bízva -, nem tudtam félresöpörni a nosztalgikus diákkori emlékeket. Mikor és miért álltam itt utoljára? Talán valamelyik fiatalabb, nem megfelelő származású griffendéles kölyköt terrorizáltam, a professzorok és prefektusok látó-és hatósugarán kívül? Igen, elképzelhető, kevés olyan pontja volt a kastélynak, ahol tizenévesen nem vezettem le egy nálam gyengébb gyereken minden otthon felgyülemlett frusztrációmat, átkok, kicsavart karok, falnak és víz alá nyomott fejek, undorító, bőr alá hatoló sértések formájában - akkor még nem értettem ilyen tisztán, utólag már tudtam, hogy a pillanatnyi élvezetet csupán a kontroll érzése adta, a tudat, hogy én is bánthatok valakit, éppen úgy, ahogy engem bántottak otthon. Persze az is lehetséges, hogy mikor utoljára itt várakoztam, éppen valamelyik griffendéles lányt szédítettem, abban bízva, hogy ha elégszer próbálkozom, talán majd végre valahára akad olyan nő, aki kicsit is érdekel, hogy nem én voltam selejtes, csak még nem jött el az igazi, mert más opció nem is létezett, csak normálisnak lenni, bármi áron. Vajon tizenhét éves önmagam mit gondolt volna, ha most itt lát? A csodálatos feleségem mellett, önmagam elbaszott kis lenyomatára várakozva - a harag már elmúlt, csak csalódottság és mellkasfeszítő aggodalom maradt, bár tudtam, hogy amint Theo kilép a portré mögül és megszólal, éppen olyan dühös leszek, mint Bagman irodájában ülve, szégyenkezve amiatt, amit tett. Nehéz volt kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ez valami karmikus büntetés volt mindazért, amit életem első tizennyolc évében elkövettem. Talán nevelő célzattal tinikori önmagamhoz kellett volna hasonlítanom a fiamat, bizonyára hatásos lett volna, Theo mindent megtett, hogy a legkisebb hasonlóságot se fedezhessék fel közöttünk. Pedig bármennyire küzdött ellene, a nevén és a hajszínén kívül is nyilvánvalóan túl sok mindent örökölt tőlem.
- Ha megint nekiáll szemforgatva ignorálni, akkor tedd meg nekem a szívességet, hogy felgyújtasz engem és nem magamnak kell megtennem - morogtam oda Nonnak, bár mindketten tudtuk, hogy a forgatókönyv a szokásos lesz. Megvető pillantások, szemforgatás, dacos hallgatás, elcsépelt sértések, világfájdalom, az "engem senki nem ért meg" különböző variáció... Részünkről pedig harag, bűntudat, a bukás érzése, mérhetetlen aggodalom, egyszóval minden, amit egy apa és egy anya nem akar érezni, amikor ránéz egyszem fiára. Néha, utólag persze szégyenkezve, de megfordult a fejemben: bárcsak Tabby egyke lenne, vele minden olyan egyszerű... Nem gondoltam komolyan, nyilván, és áldottam a szerencsémet, amiért Theo nem született legilimentornak. Még csak az kellett volna, hogy hallja az indulatból születő gondolataimat...
És végül megérkezett. Kiszámíthatóan, pontosan úgy, ahogyan mindketten előre elképzeltük a belépőjét. Jelentőségteljes pillantást vetettem Nonra, nem kellettek szavak, hogy kommunikáljunk: már megint ezt csinálja. - Gondolom, azért nem szólalsz meg, mert mélységesen szégyelled magad. - Mindhárman tudtuk, hogy szégyenről szó sem volt. - Akkor most halálfalósat játszol? Erősnek érzed magad tőle? Igazi lázadónak és kibaszottul fontosnak, igaz? Nem tettem hozzá hangosan, hogy én ennyi idősen pontosan ezt éreztem - és csontig hatoló rettegést -, mikor a karomra került a Sötét Jegy. Ösztönösen és önkéntelenül érintettem meg a zakóm bal ujját, ami jótékonyan takarta a Jegy után maradt eltörölhetetlen hegeket. - Büszke vagy magadra?
Draco Malfoy and Rhiannon Nott varázslatosnak találta
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Hirtelen olyan féltékeny lettem a Dámára, ahogy farkasszemet nézünk egymással: az idilli, tökéletesnek tűnő jelenetben pöffeszkedik, és a világon semmi gondja vagy baja nincs, csak, hogy néha lesimítson egy-egy ráncot a rózsaszín ruhájáról, és megigazítsa a gyöngysort a nyakában. Még egy kicsit másnaposnak is tűnik, ha jobban megnézem rózsavirágos, amúgy sápadt orcáját. Vele ellentétben én egyszerűen tompának érzem magam, a lépcsőkön felfelé jövet még a hányinger is elfogott, és borzasztóan nagy önuralom kellett ahhoz, hogy visszafogjam magam. Hogy ne ordítsak kikelve magamból. Hogy ne sírjak, mert az mégsem old meg semmit. Vagy, hogy ne gyújtsak fel kontrollálatlanul valamit. Mintha órák telnének el azzal, hogy szemrebbenés nélkül nézem a Kövér Dámát, és a bakancsom orrát felváltva, és a gondolatok megállíthatatlan spiráljába csavarodok, és csak egyetlen, jól ismert aforizma jár a fejemben: ez az ára a bűneinknek. Márpedig ezek lajstroma eléggé hosszúra nyúlt az évtizedek alatt. A tűz és az ártatlan magnixok, akik a lángok között lelték halálukat, miattam. A tompa, folyamatosan a koponyámban, a szürkeállományban, katatón rágó és zizegő megvető gyűlölet, amit a családom – a szüleim és a testvéreim – irányába táplálok. A delíriumban töltött évek, amikor senki mással nem törődtem, önnönmagamon kívül. A szép hazugságokból épült, mocskos életünk, amit úgy óvunk, és, ami úgy akar összedőlni most, mint egy kicseszett kártyavár. Azokra a pillanatokra gondolok, amikor nem voltam ott a gyerekeimnek és a férjemnek támaszul. Amikor a régi hibákba estem, amikor csak magammal foglalkoztam, önző módon, amikor a pillanatnyi boldogság előbbre valónak tűnt, mint az ő biztonságuk. Amikor nem voltam ott, hogy hét lakat alá zárjam a legidősebb Theodore Nottot. Amikor nem voltam ott Roxmorts utcáin. Mindig ott kellene lennem. De nem vagyok egyéb, csupán elvágyódás, szökni, menekülni akarás – végül csak félszívvel maradás. - Nem hagynál magamra ezzel az egésszel – ezt mindketten tudjuk, és ez fordítva is igaz. Csak most, amikor futólag a kezéért nyúlok, veszem észre, hogy mennyire feszült vagyok, ahogy mellkasom előtt összefontam karjaimat. Már éppen a tettek mezejére akarok lépni – és valóban teszek egy lépést előre -, mintha nem tudnám, hogy a Dámát nem hatják meg az üres fenyegetőzések a felgyújtását illetően, amikor végül csak az arcomat fordítom a mozduló képkeret és vászon felé, úgy figyelem a kelletlenül, csigaházából előbújó fiamat. Nem kell szavakba öntenünk a gondolatainkat a férjemmel, amikor összenézünk, mert már egy meg-megremegő idegből, egy mimikából, de egy, mások számára végtelenül egyszerű és semmitmondónak tetsző pillantásból is megértjük egymást. Még egy lépést teszek a fiam felé. - Miért csinálod ezt, kisfiam? – kérdezem, komoly, őszinte érdeklődéssel a hangomban. – Miért akarsz ártani másoknak? Theo, eltört Hollyn karja, a kis párbajotok közben, gondolom, te is tudod. Egyáltalán miért állnál le bárkivel is párbajozni az iskolában? – nagyon igyekszem nem felemelni a hangomat, vagy támadni, pedig szívem szerint üvölteni volna kedvem, csak, hogy eljusson a tudatáig a hangom, és végre magához térjen és ne önmaga torz tükörképe legyen, ne egy olyan Theo, aki Theodore is lehetett volna, és ne a testvéreim kivetülése. De az sem oldana meg semmit, csak olaj volna a tűzre. Iszonyatosan kíváncsi vagyok a válaszaira, már, ha arra méltat minket, hogy feleljen a kérdéseinkre, főleg, ha őszintén teszi, és nem félvállról meg foghegyről vet majd oda valamit.
Hollyn Shelby and Theodore Nott varázslatosnak találta
Vendég
Hétf. Dec. 19, 2022 2:38 pm
Rhiannon & Theodore & Theo
the queen has arrived
Előbb az apjára emeli a pillantását aztán meg az anyjára: neki üzen leginkább, komolyan anya ez lebeg a pillantásában, muszáj volt őt is elhoznod? Ha Theodore valamit kifejezetten nem kedvel, akkor az az apja: ösztönösen húzódik egy leheletnyivel közelebb az anyjához, pedig az utóbbi időben hozzá sem érzi igazán közel magát - ez pedig sokkal jobban zavarja, mint ahogyan azt remélte. Az anyjának őt kellett volna választania az apja helyett, elvégre mégis csak ők ketten valók egy vérből, mégis csak Theo a gyereke, mégis csak az anyjába tette minden bizadalmát amikor az apjába nem tehette, és ez az árulás legalább annyira fáj neki, mint ahogyan legelőször fájt az apja elutasítása.
Órákig bírná egyébként, a némaságot, elengedni a füle mellett a kérdéseket, elkalauzolni magát egy teljesen másik világba, gondolatban megírhatná az átváltoztatástan beadandót, amihez még neki sem fogott, kitalálhatná a taktikáját a Köpkő klub következő meccsére, kereshetne magának egy nyomit, akibe majd legközelebb bele fog állni, végig zongorázhatná, hogy mi a leggyorsabb és a leghosszabb út innen a csillagvizsgáló toronyig, de van egy olyan érzése, hogy sokkal hamarabb szabadulhat tőletek, ha megszólal, mintha némasággal büntet.
Úgyhogy undok pillantását az apjára mereszti, kettőtök közül mégis csak ő a dühösebb, a türelmetlenebb és ezzel tud csak mit kezdeni. Az anyja kimértésge és türelme valami olyasmi, amit nem ért: elvégre ő azt várta, azt remélte, hogy mindketten tombolni fogtok, erre csak egyikőtök jött ki a sodrából: belé fog kapaszkodni és őt fogja ingerelni, attól majd úgyis megoldódik a másikban is majd a türelem. Most is úgyis az idősebb Theodoret fogja választani. Nem nagy ügy. - Ne aggódj. - Azzal is idegesíteni akarja, hogy az anyjához hasonlóan meglepően nyugodt, kimért hangot üt meg, mintha egy gyerekhez vagy együgyűhöz beszélne. - Már régen letettem arról, hogy fontossá váljak. - Az apja szemében legalábbis biztosan, mert volt idő, amikor küzdeni akart érte, amikor szerette volna ha elismeri, ha bizalmas, jó viszonyt építenek ki maguk között, de most inkább csak ki akar belőle csikarni dolgokat. - Nem tudom Theodore--- Komisz él villan a szemében, annyira szeretné, ha idegbe jönne, ha megmutatná azt az énjét, akit ő ismer. - Te büszke vagy rám? - Kihívóan megemelkedik a szemöldöke, nem fogja rosszul érezni magát ha megint nemleges választ kap. Megszokta már. - Egyébként meg felesleges játszanod a szentet, nagyapa elég érdekes dolgokat mesélt rólad abból az időből amikor még nem voltál ilyen punci. - És csak azért nem vigyorodik el, mert akkor biztos benne, hogy mindkettőtöknek leesne, hogy ez is csak egy játék, hogy csak ki akarja húzni a gyufát, pedig a szája széle szinte remeg ahogyan ki akar csikarni valamit az apjából, egy dühös pofont, egy hanyagul odavágott dolgot, valami olyasmit amit rögtön azon nyomban meg is bánna, de akkor már késő lenne és majd évek múlva, amikor Theoból tényleg az válna akit nem akartatok, akkor biztosan tudhatná mindenki: az apja, az anyja és ő is, hogy igazából a kedves apuka adta meg neki a kegyelemdöfést.
- És a lánynak. - Direkt reflektál rá így, nem akarja, hogy azt gondoljátok, hogy közte és Hollyn között bármi több feszül. - Neki nem kellett volna olyasmibe ütnie az orrát amihez semmi köze, de ha már megtette akkor viselhetné a következményeit emelt fővel. - Ő például teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a párbaj miatt majd büntetőmunkára fogják küldeni, hogy jön egy sor ejnye-bejnye - jó, azt azért merő túlzásnak érzi, hogy titeket berángattak az iskolába - és ezt már azelőtt mérlegelte, hogy megtette volna az első lépést. - Illetve figyelhetett volna jobban SVK órán, most arról csak nem én tehetek, hogy elbaszta a dolgot és nem tudta kivédeni az átkomat, vagy de? - Összefonja a mellkasa előtt a karjait, lehetnétek rá büszkék, hogy ilyen határozott pálcaforgató és erre ti mit csináltok? Hollynt véditek, mintha ő lenne Tabitha testvére és nem Theo. - Vagy esetleg vissza is támadhatott volna és eltörhette volna ő az én karomat. Azzal mindannyiunknak megspórolta volna ezt a beszélgetést, tekintve, hogy egyikünk sem vágyik rá. - Mert akkor - és ebben Theo nagyon biztos - biztosan nem siettetek volna így utána, biztosan nem kérdeztétek volna föl a lányt és biztosan nem akartatok volna fejmosást tartani. - Egyébként akartok még valamit? Van valami frappáns, előre gyárott csalódtam benned kisfiam-féle szövegetek vagy ennyivel lerendeztük a dolgot és mindenki elégedett lehet? - Ti elláttátok a szülői kötelességeiteket, ő meg meghallgatta.
Irigyeltem Non gyengéd érdeklődését. Tudtam, hogy dühös, tudtam, hogy legszívesebben lángokba borítaná ezt az egész rohadt folyosót, és mégis sikerült indulatok és maró irónia nélkül szólnia a fiunkhoz. Nekem nem, ahogy megjelent az ajtóban, az aggodalommal vegyes csalódottságom tizedmásodpercek alatt átcsapott ingerültségbe. Utáltam ezt az érzést, rettegtem tőle, még ha az agyam racionálisabb fele tudta is, hogy mindez természetes és nem egyenlő azzal a tettlegességig fajuló, folyton tomboló dühvel, ami apámból áradt. Mégsem tudtam szabadulni az önvádló gondolattól: pont olyanná válok, mint az apám. Persze, ha ő állt volna itt a helyemben, én pedig Theoéban, apám már keresett volna egy csendes sarkot, hogy addig sújtson le az öklével újra és újra, amíg eszembe nem jut a belém vert jómodor. Nekem még csak hasonló sem fordult meg a fejemben, a félelem mégis konstans ott lüktetett... - Rettentő drámai, köszönjük, Theo. Majd elmorzsolunk pár könnycseppet a sanyarú sorsod miatt - forgattam a szemem, és talán egy külső szemlélő ezt látva óvatosan meg is jegyezte volna, hogy a gesztus kísértetiesen emlékezetett a legifjabb Theodore Nott teátrális szemforgatásaira. - Nagyon büszke, nyilván. Minden apa ilyen gyerekről álmodozik. Elengedtem a fülem mellett a megszólítást, csupán sokadik felvonása volt kettőnk állandó konfliktusának, már rég bekövetkezett az a törés a kapcsolatunkban, ahol az Apa helyett odaugatott Theodore a legkisebb problémának számított. - Eddig nem is mondtad, hogy rám akarsz hasonlítani. - Provokál. A gyerek csak provokál. Ne dőlj be neki. Ezt mantráztam magamban, de egyre nehezebb feladat volt tartani a higgadtság látszatát. Nem voltál ilyen punci... Ahogy ezt kiejtette, még a hangsúly is kísértetiesen emlékeztetett apámra - vagy éppen a tizenéves önmagamra, amikor Dracoval éppen ilyen sértéseket vágtunk mindenki fejéhez, aki nem felelt meg a maszkulinitásról alkotott képünknek, ami elsősorban mások elnyomására építkezett. Ezt a példát láttuk, ezt hoztuk otthonról, de Theo nem. Legalábbis azelőtt nem, hogy megismerkedett volna az apámmal... De ez önmagában nem volt kielégítő magyarázat, Theo idegesítő tinédzser volt, persze, azonban nem ilyen. Eddig fel sem merült bennem annak az aggálya, hogy ártana valakinek. Egy lánynak, ráadásul... - És mi lesz a következő? Elsősöket versz majd és ők is viseljék a következményeket? Bátor fiú vagy, egy igazi férfi - horkantam fel. - Nem, nincs semmi előre gyártott, mert őszintén szólva egyikünk sem gondolta, hogy egyszer ilyen szánalmasan mélyre süllyedsz. Mindezt azért tette volna, hogy minket, de elsősorban engem idegesítsen? Képes lett volna pusztán ezért ártani másoknak? - Az öreg tömi a fejedet ezzel a rengeteg ostobasággal, igaz? Most ő az új példaképed?
Nobody ever died of a feeling, he would say to himself, not believing a word of it, as he sweated his way through the feeling that he was dying of fear. People died of feelings all the time, once they had gone through the formality of materializing them into bullets and bottles and tumours.
Fekszik az ágyában és nem csinál semmit: egészen nagyon sikerült már tökélyre fejlesztenie ezt, csak feküdni a vetetlen ágynemű között hason vagy háton a pillantását rászegezni valami lényegtelen dologra, mondjuk az ajtófélfára vagy a mennyezet kacska repedéseire és laposakat pislogni közben pedig nem gondolni semmire csak hagynia kell, hogy minden kiússzon a tudatából, hogy az üresség átvegye a hatalmat minden fölött és---
Ahogy a Kövér Dáma portréját méregettem - abban a reményben, hogy a fiam végre méltóztat megjelenni, vagy talán a lelkem mélyén gyáván éppen az ellenkezőjében bízva -, nem tudtam félresöpörni a nosztalgikus diákkori emlékeket. Mikor és miért álltam itt utoljára? Talán valamelyik fiatalabb, nem megfelelő származású griffendéles kölyköt terrorizáltam, a professzorok és prefektusok látó-és hatósugarán kívül? Igen, elképzelhető, kevés olyan pontja volt a kastélynak, ahol tizenévesen nem vezettem le egy nálam gyengébb gyereken minden otthon felgyülemlett frusztrációmat, átkok, kicsavart karok, falnak és víz alá nyomott fejek, undorító, bőr alá hatoló sértések formájában - akkor még nem értettem ilyen tisztán, utólag már tudtam, hogy a pillanatnyi élvezetet csupán a kontroll érzése adta, a tudat, hogy én is bánthatok valakit, éppen úgy, ahogy engem bántottak otthon. Persze az is lehetséges, hogy mikor utoljára itt várakoztam, éppen valamelyik griffendéles lányt szédítettem, abban bízva, hogy ha elégszer próbálkozom, talán majd végre valahára akad olyan nő, aki kicsit is érdekel, hogy nem én voltam selejtes, csak még nem jött el az igazi, mert más opció nem is létezett, csak normálisnak lenni, bármi áron. Vajon tizenhét éves önmagam mit gondolt volna, ha most itt lát? A csodálatos feleségem mellett, önmagam elbaszott kis lenyomatára várakozva - a harag már elmúlt, csak csalódottság és mellkasfeszítő aggodalom maradt, bár tudtam, hogy amint Theo kilép a portré mögül és megszólal, éppen olyan dühös leszek, mint Bagman irodájában ülve, szégyenkezve amiatt, amit tett. Nehéz volt kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ez valami karmikus büntetés volt mindazért, amit életem első tizennyolc évében elkövettem. Talán nevelő célzattal tinikori önmagamhoz kellett volna hasonlítanom a fiamat, bizonyára hatásos lett volna, Theo mindent megtett, hogy a legkisebb hasonlóságot se fedezhessék fel közöttünk. Pedig bármennyire küzdött ellene, a nevén és a hajszínén kívül is nyilvánvalóan túl sok mindent örökölt tőlem.
