Késő éjjel szállítanak át, jóval éjfél után, elhelyeznek, néhány suttogó, de sietős kérdés még belefér, egy kedves simítás, aludjon, most arra van szüksége, Runcorn, duruzsolja kedveses, némi részvéttel a hangjában, én pedig legszívesebben az arcába nevetnék, mert nem tudja, nem is tudhatja, hogy lassan hetek óta néhány órányi szendergéssel élek, nekem nem erre lenne szükségem, hanem fél doboz nyugtatóra, valami jófélére, amilyenek az egyik mugli ismerősöm – alkalmi szeretőm, egyik cukorgyűrűs vőlegényem a sok közül – lopott az anyjától. Viszonylag széles és természetesként értelmezhető mosollyal engedelmeskedem, ledőlök, jó diák, jó gyerek módjára, tekintetemmel végigpásztázom a helyiséget, majdnem teljesen üres, csak három ággyal arrébb húzták el a paravánt, miután az utolsó gyertyát is elfújják, és a szemem hozzászokik a sötétséghez, körvonalak bontakoznak ki, keskeny sziluett, takaró alá bújtatott lábfej, egy mozdulatlan test kontúrjai. Fél óráig sem tartott, helyileg érzéstelenítettek, azt mondták, szerencsés vagyok, amiért nem szervbe ágyazódott, akkor ki tudja, milyen sikerrel lennének képesek eltávolítani, és tudom, valamiféle somolygást erőltettem magamra, enyhe émelygés és fejfájás ellenére is, miközben arra gondoltam, nem feltétlenül nevezném magamat szerencsésnek, mégiscsak hetekig tapogattam az oldalamat, a hátamat, és viseltem el az éles, nyilalló fájdalmat, valahányszor hanyattfekvésből felküzdöttem magam, fogmosáskor előre hajoltam vagy egyszerűen seprűre ültem. Játékosként. Heti négy edzés mellett, mert Sid kezdőkkel töltötte fel a megüresedett helyeket, és minden gyakorlat háromszor annyi ideig tartott, és háromszor annyi pályafoglalást kellett intéznünk mellé. (Persze ez egyben azt is jelentette, hogy legalább háromszor annyi időt tölthettem feltűnés nélküli bámulással, különös figyelmet fordítva egy-egy mozdulat közben megfeszülő karizmaira, vagy a combjaira, ahogyan feszesen megtartotta magát a seprűn.) Szerencsés vagyok, amiért pár napja úszás közben rosszul fordultam, megpróbáltam hanyatt lebegni a vízen, és a hirtelen jött szúrástól konkrétan elhánytam magam. Szerencsés vagyok. Tulajdonképpen tényleg lehetne rosszabb. Ismeretlenünk sóhajt egyet, azt hiszem, vagy csak lélegzik, robog egyenesen a középkorúak horkolási szokásai felé, és tudom, hogy nekem ágyban kellene maradnom, legalább feküdni, ha már aludni nem tudok, csakhogy fogalmam sincs, kit hoztak be rajtam kívül, és miért hozták be, és hogy merészel ingerelni a puszta létezésével, a szinte vibráló jelenlétével. Nemtelen és kortalan, testének halovány határvonalai folyton magával ragadnak. Gyerekkoromban anya folyton azt mondta, nem tudok várni, nincs bennem türelem, nyugtalan vagyok, így sosem tudnak majd meglepni, mert minden ajándékot előtúrtam, minden csomagolást feltéptem, mindent látnom kellett, amint lehetőségem nyílt rá, ahogyan manapság mindent megkóstolok, mindent kipróbálok, a saját testemet ugyanolyan mohón igyekszem felfedezni, mint másét, ráadásul egyszerre, ugyanazokban a pillanatokban és mozdulatokban. És nem elég. Mintha soha semmi nem lenne elég. Mielőtt megállíthatnám magam, már mezítláb a cipőmbe bújok, fűzőt sem kötök, úgy araszolok közel hozzá, hogy észre se vehesse, nincs csoszogás, minden lépésem nesztelen és pontos. Alig észrevehetően húzom el a függönyt, rögtön megismerem. – Eh – sóhajtok lemondóan, ennek ellenére leülök az ágy szélére, mert ébren van, pillantása megtalál, mindkét szeme csillog, furcsán és tompán, mintha nem csupán közöttünk lenne sötétség, hanem benne is félhomály. Különös, egészen beleborzongok. – Szarul nézel ki – közlöm ténymegállapításként, mert ebben a sakkpartiban enyém a nyitás, és nincs kedvem finomkodni, úgyis tudom, hogy ő sem fog.
