This is a cursed room... //Declan & Aidan

Azt hiszem nem mondok újat azzal, hogy fáradt vagyok. Nyáron kicsit javult az alvásom és kevesebb látomásom volt. Nem mintha sűrűn lenne, de egy-egy durvább, álmomban is kísért. És most, mielőtt visszajöttem volna megint minden kezdődött elölről. Állítom, hogy a nyomorult stressz okozza. Anyáék nyilván kihangsúlyozták, hogy utolsó évben természetesen kiváló eredményt várnak tőlem, hogy aztán az akadémiára bejussak és nem akárhogy, hanem az elsők között akarnak látni. Nyilván csak bólintottam és tudtam, hogy idén kétszer annyit kell tanulnom így.
Miután megérkeztem, mindent lepakoltam és az sem érdekelt, hogy Giddy ott van-e a szobában van így nincs, rohantam a könyvtárba. Órákon keresztül keresgéltem a könyveket, amiket még nem olvastam, majd kiválasztottam azokat, amik prioritást élveztek. Vagyis azokat, amik az új tárgyakhoz tartoztak. Meg bájitaltanhoz és jóslástanhoz. Ezek pusztán a magam szórakoztatására voltak, de a többit meg muszáj volt elolvasni, hogy egy lépéssel a tananyag előtt járjak már. Végül leredukáltam a mérhetetlen mennyiségű könyvet pusztán öt darabra. El is kezdtem volna olvasni a könyvtárban, mert ott csendesebb nyilván, de ekkor berontottak páran az évfolyamból, akikkel „jóban” voltam. Nyilván akkor már el is kezdtem velük jópofizni, jöttek a szokásos kérdések a nyári szünetről, ami egy soha véget nem érő beszélgetésbe nyúltak. Én pedig éreztem, hogy a fejem nehezedik, hogy a mosoly lehervad az arcomról és csak bámulok magam elé. Nem tudtam koncentrálni. Nem is csoda, hiszen 3 nap alatt összesen aludtam 12 órát.
A többiek is észrevették és egyből aggódni kezdtek. Teljesen feleslegesen mondhatom, hiszen úgysem árultam volna el nekik, miért vagyok ilyen. Inkább még egy utolsó vigyort erőltettem magamra és sűrűn elnézést kértem tőlük, majd – az egyébként valódi – fáradságomra fogva elmentem a könyvtárból. Úgy tudtam, hogy itt nem lehet nagyon beszélgetni! Értem, hogy most csak a Hollóhátasok tévednek ide nagyjából és alig voltunk maximum öten bent, de ez azért túlzás, hogy nem szólnak rájuk. Mindegy én eljöttem és most már tudnék olvasni. Igen, csak hol? A könyvtár kiesett, a folyosón meg nem fogok leülni. Most még csak a kertbe se akarok kimenni, hiszen tuti tele van emberekkel. Mélyet sóhajtok és megindulok a klubhelyiség felé. Ott is vannak ismerős arcok igen, de majd a saját hálómban talán lesz egy kis nyugtom. Igaz, ha tanulni vagy olvasni kellett nem rajongtam a saját szobámért. Valahogy nem volt olyan kényelmes, mint a könyvtár.
A klubhelyiségbe érve sprinteltem is lehajtott fejjel a szobámba. Nem, nem akartam senkit sem látni és nem akartam senkivel sem beszélni. Most még Giddyt is leinteném, hogy maradjon szépen csendben, majd meghallgatom később a mondandóját, de nem ma. Bár ő tudta, hogy a kedves és aranyos külsőm mögött nem vagyok olyan édes, így előtte nem kellett volna játszanom, de szimplán hangulatom nem volt az emberekhez ma. Éppen ezért merem neki megmondani, ha bent van persze, hogy hagyjon ma magamra.
Mielőtt benyitottam volna a szobámba egyik kezembe megfogtam a legfelső könyvet. Jóslástan. Ezzel a szutyokkal fogom magamat elaltatni, mert ha már abban nem segít, hogyan szüntessem meg a látomásokat, akkor elaludni segítsen. A levendula spray-t még amúgy sem használtam, szóval az most nem tudna. Kinyitom az ajtót és oda sem nézve hajítom az ágyamra a könyvet, míg a maradék négyet az asztalomra rakom.

520  ⚬ ☾ ⚬ Azért ne bántsd… nagyon  

Ha fáradt vagyok, akkor nagyon nem tudok és nem is akarok figyelni a környezetemre. Leginkább úgy tudnám ezt leírni, hogy… A fejemet könnyednek érzem, mégis húz lefelé… A környezetemet érzékelem, de csak nagyon gyengén, olyan, mintha álmodnék, pedig tudom, hogy ébren vagyok és így a részletek fölött elsiklok, sőt az sem ritka, hogy fel sem tűnik, ha ismerőst látok. Amíg rám nem köszön, addig nem jövök rá, hogy ki is az. Sokkal nehezebben mosolygok, vagy mutatok egyáltalán bármilyen más érzelmet a kimerültségen kívül.
Most is csak annyit éreztem, hogyha befekszem az ágyba, akkor egyből el tudnék aludni. Mégis mikor éppen készülnék lefeküdni, hirtelen nem is vagyok olyan kimerült. Egyből felkelek, de tudom, ha ki is pattanok az ágyból, hogy csináljak valamit, akkor ugyanúgy visszaesek ebbe a félig ébren félig pedig álmodó helyzetbe. Valószínűleg az ágyam már nem ad egy biztonságos helyet nekem az alváshoz. Hiába próbáltam mindig is ügyelni arra, hogy az ágyba ne vigyek munkát, ne tanuljak, és legfőképp csak akkor feküdjek le, mikor már ténylegesen álmos vagyok, maga az alvás az, ami már szinte ijesztővé vált. Az, hogy látomásaim vannak időnként az egy dolog, de az, hogy pont a legrémisztőbbek térnek vissza az álmomban már sok. Miért nem arról álmodok, mikor… Mikor látom, hogy valaki csokit ad nekem, huh?! Mondjuk ilyen még sosem volt, pedig azt jobban díjaznám, mint amikor egy sötét helyen vagyok, nem látok semmit, csak suttogást hallok. Mintha egy szekrényben bujkálnék vagy valami. De mindegy is, hiszen nagyon nagyon NAGYON ritkán történnek meg velem ezek ténylegesen.
Mégis utálom a képességem. Az egy dolog, hogy nem hagy aludni, de gyűlölöm, hogy olyan, mintha lefagyna az agyam egy pillanatra és pár pillanatig meredten állok. Úgy nézek ki, mint akinek epilepsziás rohama van. Mások előtt ezt nehéz kimagyarázni, mindig csak annyit mondok, hogy biztos megint elbambultam. De ez a szöveg is kezd kissé gyanús és ódivatú lenni. Meg akarok szabadulni a képességemtől, méghozzá minél előbb!
De addig is, míg nem találok rá megoldást muszáj elviselnem ezt az érzést, ahogyan másoknak is muszáj elviselnie, hogy nem vagyok a toppon. Ezt leginkább a szobatársaim fogják megszenvedni. Viszont ők már tavaly megszokhatták ezt tőlem, így nem is zavartatom magamat, mikor belépek a szobába és szokásomhoz híven csak ledobom az ágyamra azt a könyvet, amit olvasni akarok ma este. Már mindegy, hogy tanulok vagy sem az ágyban, hiszen amúgy sem alszok. Arra viszont nem számítottam, hogy amint az ágyamat eltaláltam a kötettel, egyből rám is morcog valaki. Sőt kicsit meg is ijedtem, így hátrébb szökkentem egyet. Miközben mondja a magáét, én végigvezetem a szememet rajta. Eddig nem volt szobatársam így kicsit sem leplezem a meglepettségemet. Látni láttam már, talán egyszer utána is kérdeztem mert érdekesnek tűnt, de már nem emlékszem.
Türelmesen hallgatom végig a mondandóját, amibe… Finoman szólva is voltak olyan kifejezések, amelyek az én számat sose hagynák el. De nem szólok bele, inkább adja csak ki magából. Közben rendezem a vonásaimat is, majd mély levegőt véve kiroppantom a nyakamat egyszer jobbra, egyszer pedig balra. – Most, hogy talán kicsit kiadtad magadból a dühöd, hadd mondjam el, hogy sajnálom. Nem állt szándékomban TÉGED megdobni, de nem számítottam rá, hogy az ágyamon valaki feküdni fog, mikor bejövök. Bárki megmondhatja, hogy így dobálom a könyveket, nem specifikusan neked szólt. – Mosolyt most nem kap, csak egy apró bólintást, hogy jelezzem ez valóban így volt, nem neki akartam ártani. Gondolta a halál, hogy majd az én ágyamba fog befeküdni egy… egy… ilyen… srác… Nem tudok rá sértőt mondani, illetve biztos tudnék. – Eleve nem is ismerlek, így miért is ártanék neked ok nélkül? Csak fölöslegesen vinné el az amúgy is kevés energiámat. – És ezért is nem sértegettem. Azt se tudtam ki ő, azon kívül, hogy egy mardekáros srác, akit már láttam korábban. Így csak magamat fárasztanám tovább, ha értelmetlen csatába kezdek vele. – És nem vagyok fenyő… Meg szemüveg sem kell… Kérlek ne sértegess ok nélkül. – Most mosolygok rá halványan, mert jelenleg többre nem telik, viszont igencsak igazságtalannak találtam, hogy így beszólt. Kettőnk közül nem én tévesztettem el az ágyat, így én igazán nem tehetek semmiről!

667  ⚬ ☾ ⚬ Azért ne bántsd… nagyon