A friend is one that knows you as you are, understands where you have been, accepts what you have become, and still gently allows you to grow.
Nyom az ágy, vagy inkább én az ágyat, már nem is tudom. Kész rémálom ennyit feküdni, már-már mozdulatlanul, mikor az életem meghatározó része kötődik a mozgáshoz. Az izmaim zsibbadnak, de nem tudok még felkelni kinyújtóztatni magam, mert egyből mellkasomba nyilall a fájdalom, amint levegőt akarok venni. Majd újra lehunyom a szemem és azt remélem, hogy végigalszom a hetet, aztán mire újra magamhoz térek, talpam már a hideg padló felszínét taposhatja. De nem így lesz. Nyilván nem. De legalább azt nem mondhatom, hogy nagyon sokat unatkoznék. Bátyám járt itt elsőként, elhozta a könyvemet és még pár apróságot, amiknek mind nagyon örültem. Azóta remélem, hogy hamarosan hoz még egy másikat is, mivel már az utolsó fejezeteket lapozom és bele sem merek gondolni, mi lesz akkor, ha nem lesz minek elterelnie a figyelmemet. Időközben itt járt az edzőm is egy újságíróval, aztán végül apám is benézett, bár ő nem tudott túl sokat időzni, mert ment a minisztériumba (ugyan miért? - nem kötötte az orromra), aminek köszönhetően sikerült elkerülnöm egy kínos beszélgetést, elvégre, ha valakinek öt perce van, akkor csak a legfontosabb szóváltásokra van idő, az pedig apám és köztem még mindig nem a karrierem körüli veszekedések. Ő attól még az apám és elsősorban mindig is az marad, csak azután lép elő menedzseri szerepbe. Vagy lépett, múltidőben... de ez most jelen állapotok szerint teljesen mindegy. Lényeg a lényeg, mikor már sokadszorra is azon idegeskedhetnék, hogy mindjárt vége a könyvemnek, találkozok valakivel, akinek köszönhetően az elmúlt napokban általam tökéletesre csiszont "alvás - olvas - szenvedés" hármasa megbomlik. Ezúttal is lebillen a könyv kezemben és egyre fokozódó, már-már huncutka mosoly kezd szélesedni arcomon, ahogyan észreveszem, hogy ezúttal ki a felelős a nyikorgó ajtó szintúgy nyikorgó kilincsének lenyomásáért. - Ha mondod, hogy jössz, rendet raktam volna! - köszöntöm pont úgy, mint legtöbbször, mikor átjön hozzám, csak otthon rendszerint nem kis rendetlenség fogadja, míg itt aligha lehetne ilyenről beszélni. Pláne, hogy jóformán egy asztalkám van minden holmimnak. Béna humor, tudom. Próbálok feljebb kúszni valahogy az ágyban, hogy megölelhessem, de sajgó izmaim gyorsan eszembe juttatják, hogy a kezemet most nem kellene felemelnem, szóval, ha egy mód van rá, ezt most ne erőltessem. Ennek megfelelően inkább csípőjénél ölelem meg gyengén (erre futja most), aztán fájdalmasan elmosolyodom, mert tudom, hogy elég szerencsétlenül jártam, de annak ellenére, hogy a testi fájdalmat nem tudom letagadni, maximálisan boldog vagyok, hogy láthatom. - Na? Megnyertétek? - kérdezem az ölelés után, mint egyértelműen a legfontosabb dolgot, amit feltehetnék neki most, kerekednek is szemeim a kíváncsiságtól, hiszen tudom, hogy nemrég (mikor is, basszus?) meccse volt. Hányadika van ma? Szűzanyám, össze kellene már kapnom magam! - Ah, képzeld, van itt egy matróna, aki azért is lecsesz, ha nem szabályos módon tartom az ujjamat... Az edzőm nem ilyen szigorú velem, Ana! - suttogom el a végét, mert rájövök, hogy itt a falnak is füle van, beleértve a rengeteg képet a falon is, akik nem segítenek, hogy komfortosan érezzem magam. - Már nem azért, de ki képes non-stop vigyázzállásban, vagyis ebben az esetben vigyázzfekvésben lenni napokon keresztül? - Mint akinél eltörik a mécses, úgy zúdítom Anara a nyűgjeimet, de ezt én már tényleg nem bírom és valakinek muszáj róla panaszkodnom. És akkor még örülhetek, ha nem nyit be az a banya, mert szokása megérezni, hogy mikor gondolok rá. De, jah, tudom, örülnöm kellene, hogy ápol. - Jesszus, úgy örülök, hogy itt vagy! - sóhajtom végül inkább az idegesítő panaszkodás helyet és visszadőlök kényelmesen a hatalmas párnámra.
