Újabb hosszú nap a Minisztériumban. Annyi papírmunka hevert előttem az asztalon, hogy már a számát sem tudtam, hányat kellett megírnom, átolvasnom, aláírnom, befejeznem. Nem is éreztem magam aurornak, hanem egy aktatologató titkárnőnek, ami pedig nagyon nem volt az én világom. Egyáltalán nem szerettem a seggemen ülni egész nap és gyakorlatilag nem csinálni semmi hasznosat. Persze, fontos volt ez is, meg kellett lennie ezeknek a papíroknak, de akkor is a legkevésbé ezt szerettem a munkámban. A legrosszabb pedig az volt benne, hogy mivel rühelltem ezzel foglalkozni, sokkal hamarabb le is fárasztott, mintha egész nap terepen lettem volna. Az utolsó órákban már számoltam vissza a másodperceket is, hogy végre felállhassak és mehessek haza, mert úgy éreztem, a seggem is fekélyes lett a sok ücsörgéstől, Toast pedig már egész biztosan hiányolt. Azaz én hiányoltam őt, már alig vártam, hogy elmehessünk egy hosszú sétára vagy futni. Esetleg elkocoghatunk a közeli parkig, hogy dobálhassak neki frizbit és cibálhassa a kedvenc kötéljátékát. Milliónyi ötletem volt, mindegyik jobban tetszett a többinél és azzal, hogy ezekkel a gondolatokkal szórakoztam, legalább az utolsó órák gyorsabban suhantak el. Valamivel. Azzal nem számoltam, hogy a terveim közül egyik sem fog működni. Befejeztem az utolsó vackot is, ami előttem volt, aztán felálltam, elköszöntem Weasleytől és már indultam is haza. A fejemet kitöltötték a gondolatok, hogy végre állok és mehetek futni is, ezektől pedig addig nem szabadultam, amíg le nem értem a lifttel. Azonban az átriumba kilépve és a kandallók felé indulva elég hamar megláttam egy nagyon ismerős arcot. Mi a faszt keres ez itt, miért ilyen ideges és miért érzem úgy, hogy itt helyben akar elájulni? - Bertie? -változtattam irányt, hogy elinduljak felé. -Mit keresel te itt? Behoztak? Vagy történt valami? Ugye nincs baj? -Határozottan aggódtam érte, nem láttam még ennyire kiborulva.
Egészen addig tartottam magam, amíg Alina nem távozott. Amint egyedül maradtam, eluralkodott rajtam a pánik. Egyik percről a másikra lett egy tizenhat éves lányom, ez pedig nagyobb rettegéssel töltött el, mint amit mostanság akármikor éreztem, pedig volt részem félelemben nem is egy alkalommal. Annyi érzés kavargott bennem, annyi gondolat öntötte el az agyamat, és képtelen voltam elzárni a csapot, ahonnan mindez megállíthatatlanul ömlött. Szerettem volna kikapcsolni, órákra megszabadulni a gondolkodás terhétől, de közben mégis magamnál akartam lenni, hátha sikerül megtalálnom Alina állítására a tökéletes cáfolatot. Még mindig reménykedtem valamiben, igazából bármiben, amivel bebizonyíthattam volna, hogy ő nem az én gyerekem. Ha létezett is ilyen, én nem találtam és ennek elsősorban a tizenhat-tizenhét évvel ezelőtti emlékeimet borító köd volt az oka. Nem csak az évek miatt fakult ki minden, ami Frida Scamanderrel kapcsolatos, az egyszerűen egy ilyen korszaka volt az életemnek, napok és hetek estek ki teljes egészében, mintha kitéptek volna lapokat egy régi könyvből. Tettem róla akkoriban, hogy az emlékezetem kihagyjon, ezért olykor hálás voltam, amikor csak rémséges emlékfoszlányokból sejthettem mi történt akkor éppen, de ezúttal szükségem lett volna minden konkrétumra. Bárcsak lett volna egy Merengőm... Jól ismertem magam és nagyon jól tudtam, mikor választ el egy hajszál attól, hogy hülyeséget csináljak. Ez is egy olyan helyzet volt. Szükségem volt Adára, mert máskülönben képtelen lettem volna józan maradni és ezúttal nem voltam benne biztos, hogy a magány és néhány gramm a véráramomban jót eredményezne. Erre akkor jöttem rá, amikor az agyam egy hátsó szegletében, halkan felvinnyogott egy kis hang, hogy "hé, miért nem beszélsz Fridával?". Ez volt az a pont, amikor leléptem otthonról, egyenesen a Mágiaügyi Minisztériumba, mert ennél jobb ötletem nem volt. Úgy álltam az átrium közepén a látogatóknak járó kis kártyával a kezemben, mint egy rakás szerencsétlenség. Bámultam a szökőkútból felcsapó vízsugarakat, az egyenruhás és elegáns nőket és férfiakat, ők pedig engem néztek meg alaposan, mert lehetetlenül néztem ki közöttük a kinyúlt ruháimban, a többnapos borostámmal és a fejembe húzott neonpiros sapkával, ami kabát nélkül nem sokat ért a kinti hideg ellen. Ja igen, még mindig nem szereztem új kabátot, amiért Ada minden egyes nap meg akart ölni. De mi a tökömből vettem volna? Ott volt a lakbér, a mindennapos kiadások, a drogok, a macskák, Cirmit ráadásul el kellett vinnem egy állatorvosi műtétre, mert megevett egy zoknit. Mindegy, a nem létező kabátom érdekelt most a legkevésbé. Akárhányszor meghallottam a lift hangját, idegesen arra kaptam a fejem, hátha Ada száll ki belőle. Lassan le kellett járnia a munkaidejének... És végül valóban megjelent, először észre sem vett, nyilván nem is gondolt rá, hogy itt találhat. Utána akartam sietni, mielőtt eltűnik a kandallók egyikében, de hirtelen megtorpantam. Mi van, ha kínosnak érezné, hogy a munkahelyén velem mutatkozzon? Én barom állat, minek jöttem ide? Nyilván szégyellni fog... Ezek a gondolatok jeges zuhanyként ömlöttek rám, de mikor már azon töprengtem, hogy inkább hazamegyek és mégiscsak maradok a szokásos stresszoldásnál, Ada elindult felém, az arcán őszinte rémülettel. Készültem a bocsánatkérésre és a magyarázkodásra, de nem azt kaptam, amire számítottam. Nem kérte számon rajtam, hogy miért zaklatom itt, nem láttam rajta, hogy szégyellne. - Én csak... én... nem is tudom - makogtam. - Nem hoztak be, magamtól jöttem, mert... Mert lett egy gyerekem? Hogyan lehet ezt közölni valakivel, különösen akkor, ha még én sem fogtam fel és szeretném letagadni az egészet? - Ne haragudj, nem kellett volna itt zavarnom téged, én csak... - Nagyot nyeltem és újból a szökőkutat kezdtem bámulni. - Csak kiborultam és nem akartam hülyeséget csinálni, de azt hiszem, ez is elég nagy hülyeség volt. Nem bírtam kimondani, mintha attól Alina végérvényesen az én lányom lett volna.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Csüt. Jan. 30, 2020 6:54 pm
Nem sok esélyt láttam rá, hogy zavarban legyek a megjelenése miatt. Talán, ha a parancsnokságon jelenik meg az asztalom mellett, az egy kissé kínos lett volna, de amióta bevertem Weasley képét mindenki szeme láttára, valószínűtlen, hogy bárki is mert volna megjegyzést tenni. Azért örültem neki, hogy nem ácsorgott ott, várva, hogy végezzek... Így viszont, ahogy itt várakozott sápadtan, szemmel láthatóan zaklatott állapotba, a legkevésbé sem érdekelt, hogy ki lát meg minket együtt. Sokkal inkább aggasztott, ahogy kinézett, sokat feltettem volna rá, hogy valami nagyon rossz történt, pedig nem szerettem a szerencsejátékokat és minden fogadást elvesztettem. A makogása határozottan nem tette jobbá a helyzetett, csak egyre jobban aggódtam érte. Merlinre, mi a faszt csinált ez a nagyon hülye? Magától egész biztosan nem jönne csak úgy ide, nem rajongott a Minisztériumért és teljesen megértettem, hiszen akárhányszor itt járt, aurorok hozták be. - Nem szoktál csak úgy magadtól idejönni -ráncoltam a homlokom. Az arcát fürkésztem, próbáltam kitalálni, hogy vajon mi járhat a fejében. Merlinre, mennyire egyszerű lenne most, ha legilimentor lennék, azonnal meg tudnánk oldani ezt a problémát. De mivel nem értettem a legilimenciához (nem is akartam) és ő sem szólalt meg, elég nagy zsákutcában éreztem magunkat. A jó oldalát nézve viszont voltam elég határozott ahhoz, hogy ne hagyjam csak úgy rá az egészet. Addig nem szabadul meg tőlem, amíg nem beszél. - Sosem kell tőlem ilyesmiért bocsánatot kérned -ráztam meg a fejem. -Tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz, ha baj van, márpedig most egészen biztos, hogy nagy baj van. -Az arcára tettem a kezem és gyengéden, de határozottan magam felé fordítottam. -Bertie, mi történt? Ugye nem akar senki megölni? -Nem tudom, miért éppen ide utaztak el rögtön a gondolataim, de nem láttam akkora mellélövésnek. Simán lehet, hogy valaki éppen ki akarja nyírni, ha valaki van olyan szerencsétlen, hogy ezt elérje, akkor az ő. Vagy én.
Idegesen tördeltem a kezem, csak azért nem hallottam az ízületeim roppanását, mert túl nagy volt a zaj az átriumban. Kerestem a szavakat, de nem találtam a megfelelő mondatokat, annyi minden kavargott most a fejemben. Olykor egyetlen problémát is lehetetlen volt szavakba önteni, nemhogy egyszerre ennyit. Megbántam, hogy eljöttem ide. Ugyan tagadta, de féltem, hogy mégis kínosnak érez. Leginkább pedig attól rettegtem, hogy kimondva a tényeket azok végérvényessé válnak. Ha rajtam és Alinán kívül más is tud róla, akkor az már hivatalossá teszi, nem? - Nem, senki nem akar megölni, vagyis nem tudok róla - ráztam meg a fejem. - Nem történt semmi komoly, csak... Meg akartam ölelni, a vállába fúrni az arcomat, de nem mertem. Az már biztos kellemetlen lett volna neki mások előtt. - A múltkor említettem, hogy régen kavartam Scamanderék lányával, emlékszel? Ma beállított hozzám egy roxfortos kislány és azt mondta, hogy Frida Scamander az anyja, én pedig... én meg az apja. - Idegesen a hajamba túrtam. - És egyszerűen nem tudom mit kéne most tennem. Mert nem akarok egy önző fasz lenni, de fogalmam sincs mi lenne ebben a helyzetben az önzőség. Abban sem vagyok biztos, hogy igazat mond, mert egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni mi történt Fridával, homályos az egész. Próbálom felidézni, de nem megy, azt sem tudnám biztosra mondani, hogy melyik évben történt az egész. És minél többet gondolok Fridára, annál többet gondolok a heroinra és azt nem kéne, mert van otthon nem is kevés, és nem szabadna ezen agyalnom. És ezért nem is mertem otthon maradni. Félek egyedül maradni, mert biztos valami hülyeséget fogok csinálni, Merlinre, rengeteg hülyeség eszembe jutott. Én nem akarok senkinek az apja lenni, nem érdemli ezt egyetlen gyerek sem. A sírás határán álltam, próbáltam tartani magam, de egyre nehezebben ment.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Pént. Jan. 31, 2020 12:17 am
Nem éreztem kínosnak. Lehet, hogy ő bemagyarázta magának, de ahogy itt álltunk, az utolsó, amire gondolni tudtam, az az volt, hogy vajon mennyire kínos az ittléte. Sokkal fontosabb volt most az, hogy mi borította ki ennyire, mint az, hogy vajon mit gondolhatnak azok, akik itt voltak a közelünkben. Nem érdekelt, ha valamelyik meg is bámult minket, ez csakis ránk tartozik. Kollégát pedig nem láttam, de mostanában már úgysem mertek megjegyzéseket tenni, ha én is hallottam. Ha én ezt tudom, már régen beverem Weasley képét. - Azért annak már örülök, hogy senki nem akar megölni... Az agyam zakatolni kezdett, hogy vajon mi más lehet, ami ilyen mértékben kiborította, mert őt aztán nem volt egyszerű ennyire a padlóhoz vágni. De a válasza még a legrosszabb és legfurcsább elképzeléseimmel sem ért fel. Először csak döbbenten néztem rá, aztán aggódva, végül pedig egyenesen rémülten, ahogy haladt előre a mondandójával. Még a gondolat is pánikkal töltött el, hogy csábította a heroin, mert annyira kiakasztotta az, ami történt. Nem tudom, mit tettem volna, ha hirtelen megint rászokik, mert egész biztos voltam benne, hogy akkor véglegesen elveszítettem volna. Nem tudnám megmondani, miért, de nagyon ez volt az érzésem. Fogalmam sincsen, mennyi ideig meredhettem rá némán, a saját gondolataim tornádóját próbálva lelassítani és rendszerezni, de végül nem is szólaltam meg hamar. Egyszerűen csak szorosan magamhoz öleltem. Mi mást tehettem volna ebben a helyzetben? Úgy tartottam a karjaim között, mint egy kisgyereket, egy elveszett, anyátlan kisgyereket és már attól sírni támadt kedvem, hogy őt ilyen állapotban kell lássam. - Megígérem, hogy minden rendben lesz -szorongattam tovább. -Én itt leszek melletted, bármi van, azonnal jöhetsz hozzám, én meghallgatlak és segítek, ahol csak tudok. Tudom, hogy ez most nagyon szörnyűnek tűnik és hirtelen jött, de biztos vagyok benne, hogy meg fog oldódni. Tenni fogunk érte, csak higyj magadban. -Nem tudtam, mennyire lesz ez hatásos, nem tudtam, mennyire fogja elhinni ezt tőlem, de teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam. -Menjünk el valahová, jó? Beülünk egy kocsmába, iszunk és közben megbeszéljük a dolgot. Az biztosan segíteni fog. -Rövidtávon kétségtelen. De vajon hosszún?
Nem tudtam mi készített ki igazán: Alina puszta létezése, az ezzel nyakamba szakadó felelősség és félelem vagy a rengeteg emlék, amiket szerettem volna jó mélyen elnyomni, mert eddig ez volt a taktikám a boldog életre. Semmin nem aggódtam túl sokat és nem rágódtam a múlton, így voltam képes megőrizni az optimizmusomat, de most nem tudtam kikerülni a mélyanalízist. Láttam Ada arcán a rémületet, de képtelen voltam rá, hogy megnyugtassam. Máskor biztosan legyintettem volna, hogy "ugyan már, nem is gondoltam komolyan, csak drámáztam", azonban most képtelen voltam erre. Hiszen éppen azért jöttem, hogy drámázzak, muszáj volt beszélnem valakivel és társaságban tartanom magam, mielőtt tényleg szörnyű hibát követtem volna el. Az ölelése megnyugtatott, bár teljesen más volt, mint amikor eddig bármikor körém fonta a karjait. Ez nem olyan volt, mint amikor a szeretője öleli át az embert. Nem, ez olyan volt, mint gyerekként az anyádhoz simulni és tőle várni a megoldást minden problémára. Anyám a mai napig sokszor magához szorított, mikor hazalátogattam, de Ada közelségével ellentétben, mellette egyszer sem éreztem azt, hogy képes lenne bármiben is segíteni. - Mégis hogyan oldódna meg? Nem tudok visszamenni az időben és laposra verni magamat, amiért ekkora gyökér voltam. - Legalábbis úgy sejtettem, én lehettem a gyökér, nem háríthattam Fridára minden felelősséget. Egyedül azért volt jogom neheztelni rá, mert eltitkolta előlem Alina létezését. De talán azért sem, hiszen egyetlen gyerek sem érdemelte meg, hogy olyan apa mellett nőjön fel, amilyen én voltam akkor. Vagy amilyen maradtam. Talán huszonévesen nem is bírtam volna el ennek a szerepnek a súlyát és menekültem volna előle. - Jó, menjünk, ahogy gondolod... - Ráhagytam a dolgot, nekem mindegy volt hova visz, csak ne kelljen egyedül maradnom. Hagytam, hogy magával húzzon a zölden izzó kandallók felé és rábíztam azt is, hova cipel a Hopp-hálózaton keresztül. A Foltozott Üstben kötöttünk ki, ebben a délutáni órában még szokatlanul kihalt volt a kocsmahelyiség. Gyakran jártam itt, de inkább az éjszakai órákban és akkor sem iszogatni. Különben sem igazán ittam, már nagyon régóta nem volt elég hatásos és annyira felelőtlen még én sem voltam, hogy a drogokat alkohollal keverjem. Leültünk az egyik hátsó kétszemélyes asztalhoz, vagyis én inkább csak sután követtem Adát mindenhova, mint egy árnyék. Az sem érdekelt, hogy mit rendel, nem voltam válogatós és tényleg nem is rajongtam különösebben egyik alkoholos italért sem. - Igazából van még valami, amiért téged akartalak megkeresni... - Előhúztam a pulóverem zsebéből egy régi fotót. - Nem tudsz valami aurorhókuszpókuszt, ami megmutatja, hogy mikori ez a fotó? Mert bárhogy próbálkozom, egyszerűen nem tudom pontos dátumhoz kötni az eseményeket. Volt az a kaotikus pár év és... és ha csak egy hangyányi esély van rá, hogy a számok rácáfolnak, akkor azt tudnom kell. A képen természetesen én szerepeltem Frida Scamanderrel, huszonévesen, a homályos háttér alapján valamilyen bulin készülhetett. A fotón Frida éppen egy látványos csókot nyomott az arcomra. Én ijesztően sokat változtam azóta, a fényképen megörökített énemről a kórosan sovány testalkat, a beesett arc és minden egyéb komoly droghasználatra utaló jel ellenére is üvöltött, hogy mennyire fiatal, szinte még csak egy gyerek. Akkor is, ha a huszonéves Bertie Ollivander tekintetébe több szomorúság szorult egy százéves, sokat megélt varázslóénál is. Meg kellett állapítanom, hogy igazából jó szarul állt nekem az a haj, amit akkor rettentő stílusosnak tartottam. Frida egyszerre nézett ki szörnyen és irtó jól, összeillettünk és mégsem, mert bárhogy igyekezett mélyre süllyedni, sosem illeszkedett igazán az én világomba. Vajon most hogy nézett ki és milyen ember lett belőle? A vonásai tényleg hasonlítottak Alinára. Vajon ha a lányára nézett, akkor felfedezett engem benne? Reméltem, hogy nem. Reméltem, hogy nincs mit felfedezni. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy értelmetlenül kapaszkodom ebbe a szalmaszálba. Nem cáfolatot kellett volna keresnem, hanem valahogy megbékélni a tényekkel.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Pént. Jan. 31, 2020 11:07 pm
Mindig én voltam az, aki támogatásért ment Bertie-hez. Mindig én sírtam neki, amikor kiborított a munkahelyem, amikor Weasley különösen bunkó volt vagy amikor a saját gondolataim akartak tönkretenni. Mindig ő volt az, aki engem tartott a karjai között, vidított fel fura bókokkal vagy vicces sztorikkal, rakta fel a kedvenc zenéimet és tett meg mindent azért, hogy jobban érezzem magam. Ma ennek másképpen kellett lennie. Különös volt ugyan az érzés, hogy most nekem kell erősnek lennem, de meg akartam tenni. Bármit megtettem volna azért, hogy jobban legyen, mert ez, ahogy itt állt előttem, mindennél rosszabb volt. A szavaival együtt pedig teljességgel elviselhetetlen. - Tudom... A múltat nem lehet megváltoztatni, nem lehet semmissé tenni és eltörölni a lányt a föld színéről, legfeljebb gyilkossággal, azért viszont le kell, hogy tartóztassalak. -Nem volt jó poén, nem oldotta a helyzetet, de én nem is értettem úgy hozzá, ahogy ő. Nem is ez volt a feladatom, de mást tényleg nem mondhattam erre. Igaza volt, nem tudott visszamenni tizenx évvel ezelőttre és jól seggbe rúgni magát, akkor valószínűleg nem csak az ellen tett volna, hogy gyereke legyen, hanem mást is megváltoztatott volna az életében... gondolom. Nem tudom, miért éppen a Foltozott Üst volt az első, ami eszembe jutott. Bizonyára az lehetett az oka, hogy baráti társaság híján nem igazán jártam kocsmákba, bárokba és szórakozóhelyekre. Egyedül nem csak furcsa lett volna, de nagyon kínos is. Úgyhogy az egyetlen helyre mentem, aminek ismertem a nevét. Elvettem tőle a fotót, hogy megnézzem magamnak. Nem tudtam, mire számítottam, milyen lesz rajta, de azt hiszem, egyszerre volt pont olyan, amilyenre gondoltam és mégis teljesen más. Nem akartam sokat agyalni rajta, hogy milyen élete lehetett akkoriban, egész biztosan borzasztóan éreztem volna magam és elfogott volna a félelem, hogy mi lehet vele, hová juthatna még most is, hogy már messze nem nézett ki... így. Úgyhogy nem is töltöttem el sok időt a fotó nézegetésével. - Van rá módszer, azt hiszem, meg tudom oldani -szólaltam meg egy rövidebb csend után, felnézve rá. -De biztos vagy benne, hogy szeretnéd ezt? Nem egyszerűbb így, ahogy most van? -Nem tudom, mire gondoltam most, legalábbis nem pontosan. De nem voltam biztos benne, hogy pozitívum lenne, ha újabb bizonyítékot kapna a tényre, hogy van egy gyereke. Lehet, még jobban kiborítaná. -Hozok valamit inni, addig gondolkodj el rajta, jó? Ha szeretnéd, megcsinálom, de nem akarom, hogy rosszabbul legyél, ha esetleg nem olyan választ kapsz, amilyet vársz. Felálltam az asztaltól, nyomtam egy puszit a fejére, aztán a pulthoz mentem. Nekem tökéletes lesz a tequila, ő pedig kap egy whiskeyt és egy sört mellé.
Nem találtam viccesnek a megjegyzését és ezúttal nem is próbáltam meg nevetni rajta, mint máskor. Tulajdonképpen örültem is volna, ha letartóztat és bent tart néhány napot, legalább egy fogdában nem lett volna alkalmam valami baromságot csinálni. Persze az az opció sem tetszett annyira, hogy napokra összezárjanak kettesbe a gondolataimmal, különösen nem józanon. Márpedig a parancsnokságon biztosan nem adtak volna a csapnivaló kaja mellé olyat, amit én bárminél szívesebben fogyasztottam... Nem zavart, hogy a Foltozott Üstbe hozott. Lepukkant kocsmákhoz szoktam a Zsebpiszok közben és zsúfolt szórakozóhelyekhez, ez legalább kulturált hely volt azokhoz képest, éltem itt néhány hónapot egy kibérelt szobában, jól ismertem minden szegletét. Az már más kérdés, hogy engem kevésbé kedveltek itt, ahogy elhaladtunk a pult mellett, a csapos azonnal odaordított, hogy "Ollivander, ha megint itt próbálsz árulni, esküszöm, szétbaszom a fejed". Nemes egyszerűsséggel bemutattam neki, majd a fejemmel Ada felé böktem: - Én a helyedben inkább nem tenném, haver. - Morgott valamit arról, hogy ne nevezzem a haveromnak, de nem akadéskodott tovább, nem akart magára haragítani egy aurort. Nem akartam, hogy Ada nézegesse azt a fotót, ha nem lett volna ennyire fontos, amit kértem tőle, biztosan nem mutattam volna meg neki azt a képet és egyetlen másikat sem a múltamból. Nem véletlenül hoztam éppen ezt abból a néhányból, amin Fridával szerepeltünk együtt. Ezen nem láthatott sokat a nyomorult életemből, csupán a szomorúság sütött a fotóról és hogy akkoriban vasággyal együtt nyomtam annyit, amennyit egy egészséges felnőtt férfinak kellene. Persze nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy minden mást hozzáképzeljen, de legalább nem toltam az arcába a fájdalmas valóságot. Nem kellett tudnia róla, milyen állapotban voltam akkor. Az, hogy most is sovány voltam és filctollal össze lehetett volna kötni a karomon a számtalan sebet, véraláfutást és a tűszúrások után maradt régi hegeket, az semmi volt a régi időkhöz képest. Összeszedtem magam, amennyire csak tudtam és igyekeztem nem süllyedni egy bizonyos szint alá. - Sehogy sem egyszerű. De tudni akarom, a kétségektől nem lesz könnyebb - ráztam meg a fejem. Szerettem a szőnyeg alá söpörni a tényeket, de ezúttal nem tehettem meg. Nem csak az én életemről szólt. Bólintottam, bár tudtam, hogy mi lesz a válaszom. Komolyan gondoltam, amit kértem tőle és nem akartam meghátrálni. Muszáj volt szembesítenem magam az igazsággal, utána pedig feldolgozni valahogy. Vajon Alinának mennyi időbe telt elfogadni, milyen ember az apja? Türelmetlenül vártam Adára, aki viszonylag gyorsan visszaérkezett... hát nem két pohárral, pedig arra számítottam. - Hűha, az ott mind az enyém? - pislogtam döbbenten. Eddig elfelejtettem megemlíteni neki, hogy én tulajdonképpen sosem ittam és ebből eredően nem bírtam a legjobban a piát. De ezt nem szándékoztam bevallani neki most sem, hogy már kifizette az italokat. Magától pedig biztos meg sem fordult a fejében, mert ugyan ki feltételezte volna rólam, hogy két sör már a fejembe száll? - Nem gondoltam meg magam. Nézd, Ada, tudnom kell, akkor is, ha nem tetszik a válasz. Igazából sejtem, hogy nem fog tetszeni, de kell valami kézzelfogható bizonyíték, bárki hazudhatott annak a kislánynak. És ha ez történt... akkor ne kelljen abban a tudatban élnie, hogy én vagyok az apja. Ennél minden gyerek többet érdemel. Ki akarna engem... ki akarná ezt az apjának? Megvetően magamra, majd a fotóra mutattam. Mégis milyen apajelölt voltam én? - Olyan rendes gyereknek tűnt, nem akarom, hogy feleslegesen cipeljen egy ilyen terhet.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Feb. 02, 2020 12:48 am
Nem kellett volna meglepődjek rajta, hogy itt is ismerték Bertie-t, ahogy azon sem, hogy nem kedvelték. Felvont szemöldökkel néztem a csaposra, egyidőben azzal, ahogy Bertie bemutatott neki. Más helyzetben tökéletesen hidegen hagyott volna, hogy éppen ki akarja vérét venni valamiért (minden bizonnyal ugyanazért mint itt, most), de ezúttal bárkinek kitekertem volna a nyakát. Bertie szarul volt, én pedig mindent meg akartam tenni azért, hogy ezt semelyik idióta ne fokozza tovább. Szerencsére nem akart ezzel foglalkozni most. Én sem akartam a kelleténél tovább nézegetni azt a fotót, utólag meg is bántam, hogy megtettem. Lehet, jobb lett volna soha nem látni, mert addig be tudtam mesélni magamnak, hogy annyira csak nem lehetett szar és Bertie sosem került olyan helyzetbe, hogy... De hát mégis. És ettől egyrészt összeszorult a szívem, másrészt pedig valamiféle kevés, keserű boldogsággal töltött el, hogy mennyivel jobban nézett ki most, mint azon a fényképen. - Nem mind, a tequila az enyém -vágtam rá, a kelleténél jobban vigyázva a kis tequilámra. Ritkán ittam, akkor viszont senkinek nem adtam belőle. -Nem tudtam, mit szeretsz, úgyhogy sört is, meg whiskeyt is hoztam. Ha valamelyik nem jó, akkor ne aggódj, kárba nem fog menni. -Az biztos, elpusztítottam én, nem voltam válogatós, hiába volt a tequila a kedvencem. Egyébként ha jobban belegondoltam, én nem is láttam őt még inni. Talán egyszer felbontott egy sört, de még ebben sem voltam teljesen biztos, hogy láttam a kezében. Igazán gondolhattam volna erre, amikor piát vettem neki, de mindegy. Úgyis jobb, ha leissza magát a sárga földig. - Te nem vagy rossz ember, Bertie -néztem rá komolyan. -Tudom, hogy nem olyan az életed, ami egy gyereknek járna, hogy ezt nem kell látnia, hogy nem vagy abban a helyzetben, hogy jó példát mutass és gondoskodj róla, de... De attól még te egy nagyon jó ember vagy. Milliószor rosszabb is lehetne annak a kislánynak, az apja lehetne egy nemierőszaktevő, egy pedofil vagy valamelyik arc a Baziliszkuszból. Akármilyen is most a világ, a te világod, én még sosem találkoztam nálad nagyobb szívű és odaadóbb emberrel és biztos vagyok benne, hogy még ha havi egy kávéról vagy fagyizásról is van csak szó, a kislány akkor sem egy csapnivalóan szörnyű apát kapott. Ha pedig nem akarsz mit tenni vele, nem akarsz az élete része lenni, azt egész biztosan meg tudod beszélni vele emberi módon. Mindenre van megoldás és ha szeretnéd, én segítek megtalálni. Átnyúltam az asztal felett és megfogtam a kezét, a figyelmemet pedig a fényképre fordítottam. Előhúztam a pálcámat és a hegyét a lapra szegeztem. Merlinre, nagyon remélem, hogy még meg tudom csinálni azt a bűbájt, az aurorképzőben jól ment, de azóta egyszer sem használtam...
- Nem vagyok válogatós, bármi jó lesz - vontam meg a vállam, majd nagyot hörpintettem a sörből. Az orromra kenődött sörhabot a pulóverem ujjával töröltem le. Reménykedtem benne, hogy ha összeiszom mindenfélét, akkor legalább annyira kiütöm magam, mintha a mosdóban belőnék valamit. Ez az önpusztítás legalább Ada szemében is elfogadhatónak tűnt. Másra amúgy sem lett volna lehetőségem, nem hordtam magamnál kis ridikülben vagy fasz tudja miben az anyagot és a tűt, csak fű volt a zsebemben, de hát az semmi, néhány helyen már legalizálták is. Csendben hallgattam végig Adát. Egyrészt nagyon jól estek a szavai, éreztem, ahogy mondatról mondatra jobban szúr a szemem és kapar a torkom, a monológ végére már megállíthatatlanul folytak a könnyeim és szipogtam, mint egy taknyos kisgyerek. Hiába akartam keménynek tűnni, olyan pasinak, akit komolyan vesznek dílerként és aki képes megvédeni magát ebben a mocskos világban, de nem voltam ilyen. Én az voltam, aki bőg néhány kedves szótól és akinek elrontja a napját egy döglött macska az út szélén. Nem voltam kemény. Rohadtul gyenge voltam, azért ültem itt a teljes kiborulás szélére kerülve, nyomorult függőként, mert minden megviselt. Túl sokat éreztem, azt hiszem. Irigyeltem azokat az embereket, akik képesek nem törődni, képesek nem intenzíven érezni mindent. Szerencsések voltak. Másrészt azért sírtam, mert cseppet sem tudott megnyugtatni. Sőt. - Hát éppen ez az, nálam már csak egy erőszaktevő vagy egy pedofil lenne rosszabb - fakadtam ki. - Mire megy azzal, hogy szerinted jó ember vagyok, ha közben meg sem tudja látogatni az apját, mert egy akkora szartenger közepén lakom, ahova fényes nappal is alig meri betenni a lábát? És lehet nem is merne csak úgy odajönni, mert attól félne, hogy olyan állapotban fog látni, amivel nem akar szembesülni. És mégis hogyan lehetnék az élete része, majd meghív a családi szülinapokra vagy az akadémiai diplomaosztójára, hogy "hé, ez a nyomorult itt az apám"? Nyilván nem, mert kurvára szégyellne. Hiába próbálsz kedves lenni, te is tudod, hogy ez az igazság. Szerinted sem vagyok alkalmas apának, csak nem akarsz megbántani. Bassza meg, Ginával füvet árultatok a Roxfortban, semmi apai ösztön nem szorult belém... Gina állt a legközelebb ahhoz, amit egy gyereknek nevezhettem. Nagyjából három éve találkoztunk, befogadtam egy időra, mert nem volt hova mennie és egyedül meghalt volna. De nem voltam a pótapja, csak a pasas, aki otthont és enni adott neki, alkalmanként pedig elszívtunk közösen egy cigit. Alkalmatlan voltam rá, hogy felelősséget vállaljak másokért, amikor még magamért sem tudtam. Mire Ada befejezte a bűbájt, addigra kiürítettem minden sört a poharamból. A fénykép hátulján lassan számok tűntek fel: 2002. május 6. Pontosan olyan dátum, amit nem akartam látni. Bárhogy matekoltam, bármennyire próbáltam máshogy értelmezni a számokat, mindenhogy ez jött ki: Alina csakis tőlem lehetett. Persze Frida kavarhatott akár más pasival is, nem kizárt, de ha csak az évszámot és a hónapot néztük, akkor minden stimmelt. Idegesen a tenyerembe temettem az arcom. - A kurva életbe. Ó, bassza meg... Miért nem születtem impotensnek vagy melegnek? Nagyokat kortyoltam a whiskyből is, olyan hévvel, mintha víz lett volna a pohárban. - Igazából nem tudom, miért akadtam ki ennyire. Nincs ebben semmi meglepő, hogy összejött egy gyerek, amilyen felelőtlen balfasz vagyok. Csak... annyi minden eszembe jutott, érted? Nem szoktam a régi dolgokon merengeni, pont ezért, de Alina most akaratlanul rákényszerített. És nem is tudom... félek, hogy mindig ez lesz, hogy a létezésével emlékeztetni fog arra a sok szarra. Mármint nem az anyjára gondolok, őt szerettem, nagyon, csak az az időszak... az szörnyű volt, nem akarok rá emlékezni.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Feb. 03, 2020 12:49 am
Merlinre, én nem akartam, hogy sírjon... Nagyon nem bírtam, ha az emberek sírtak körülöttem. Sajnálatos módon olyan magas szinten dolgozott az empátiám, hogy ha valakit sírni láttam, az esetek nagy többségében engem is elfogott a sírni akarás. És legtöbbször vagy csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudtam magamban tartani. Miért is jelentkeztem én aurornak? - Nem így értettem, Bertie -ellenkeztem azonnal, megrázva a fejem. -Nem attól leszel jó ember, hogy nem vagy pedofil vagy erőszaktevő, attól csak... normális leszel. Azt mondod, hogy egy szartenger közepén laksz? Az a szartenger hány kóbor macskának adott már otthont és hány hajléktalan gyereket szállásolt el, hogy ne fagyjon meg kint télen? Vagy mi van velem? Mindig tiszta vagy, amikor találkozunk, hogy ne kelljen téged szar állapotban látnom, még akkor is, ha nehéz lehet. És kurva sokszor állítok be hozzád úgy, hogy az egész élettel tele van a tököm, lehet, hogy neked is épp annyira szar napod van, de mindig felvidítasz, ha nincs kedved a panaszaimhoz, akkor is. Merlin faszára, Bertie, nagyon régóta te vagy az első olyan ember, akire egy kicsit is számíthatok és kurvára szeretlek érte. Nem, nem gondolom azt, hogy szar apa lennél, egyáltalán nem. Ha már annyit megtennél a gyerekedért, márpedig ismerlek annyira hogy tudjam, megtennéd, amit értem is megteszel, akkor már nem vagy szar apa, sőt jobb vagy, mint az apák legtöbbje. Szorosan fogtam a kezét, amíg elvégeztem a bűbájt. Nem akartam, hogy egyedül érezze magát, mert így is nagyon ki volt borulva. De az eredmények így sem olyanok lettek, amilyenekre számított. Azt hiszem, eddig a percig egy kis része még reménykedett abban, hogy talán tévedés az egész, ez a dátum azonban határozottan elvette tőle ezt a reményt. - Én egyiknek sem örülnék. És szerintem a lányod sem örülne neki, ha nem született volna meg. -Ennél megnyugtatóbbat nem tudtam mondani, ez is lófasz volt. Én is felhajtottam gyorsan a tequilát, mert nagyon kellett az a pia most nekem is. Nem szerettem ilyen kiborulva látni őt. - Megértem, hogy félsz, biztosan rossz lehet visszagondolni azokra az időkre. De nem biztos, hogy a lány csak arra tudna emlékeztetni. Sőt, valószínűnek tartom, hogy sokkal fontosabb lesz neki is, hogy új emlékeket gyártson, mégpedig veled. Ha nem így lenne, biztosan nem keresett volna fel téged.
Nem akartam bőgni, hihetetlenül kínos volt, hogy elhozott egy kocsmába és itt sírtam neki, mint egy kisgyerek. De amikor kimondta, hogy "kurvára szeretlek", végképp elveszítettem minden önuralmamat. Még csak hasonlót sem mondott eddig, annyit nem közöltünk egymással, hogy "bírlak", a leginkább érzelemtől fűtött pillanatokban sem. Talán még tudatosan is figyeltünk erre, mert ezt a fajta kötődést egyszerűen nem engedhettük meg magunknak a mi helyzetünkben. Szipogva Ada vállára döntöttem a fejem. - De ő nem egy kóbor macska vagy egy hajléktalan gyerek, neki ez nem lesz elég. És nem tudok folyton tiszta maradni mindenki kedvéért, kurvára nem megy, Ada. Te megszabadulhatsz tőlem, ha már megint elkúrok valamit, de ő nem tud, neki akkor is egy narkós szerencsétlen lesz az apja. És a családja mindenfélét összehordott rólam, úgy csinálnak, mintha maga Tudodki lennék, pedig kurvára nem az én hibám ez az egész. Még csak nem is én szedtem fel Alina anyját, ő mozdult rám, én meg csak örültem, hogy egy olyan csaj, mint ő szóba áll velem. Én nem akartam neki rosszat, mégis úgy tesz az egész Scamander család, mintha belerángattam volna minden szarba. Semmibe nem rángattam bele, nem én kértem, hogy kezdjen el drogozni és inni, rohadtul az ő döntése volt. És Alina egész életében azt hallgatta, hogy én mekkora egy szemét vagyok... - Nem tudtam, pontosan mit mondtak neki, de voltak elképzeléseim. Tisztában voltam a saját hibáimmal, tudtam mit rontottam el az életemben, de az nem tartozott a bűneim közé, amivel Scamanderék vádoltak. Remegő kézzel kivettem a zsebemből egy csomag cigipapírt és füvet. A szokásos rutinmozdulatok is nehezebben mentek most, de egészen pofás jointot tekertem. Meggyújtottam és lassan, élvezettel letüdőztem a füstöt. Erre volt most szükségem és talán még egy pohárra abból a whiskyből. Megtöröltem az arcomat. Meg kellett nyugodnom, nem picsoghattam itt egész este, össze kellett szednem magam. - Nem tudom milyen közös emlékei lehetnének velem. Egyáltalán mit lehet kezdeni egy tizenhat éves lánnyal? Nem ilyenkor kezded el gyűlölni a szüleidet? Mármint nem én leszek az, akit utálnia kell, mert este tízkor hazarendeli a buliból és eltiltja a pasijától, de akkor is... - piszkáltam idegesen a sörösüveg színes címkéjét. - Nekem úgy tűnt, hogy szeretné tartani a kapcsolatot. De továbbra sem hiszem, hogy ez jó ötlet hosszú távon. És nem hiszem, hogy a rokonai engedni fogják neki, hogy találkozzon velem. Azt végképp nem szeretném, ha miattam hazudna az anyjáéknak.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Feb. 03, 2020 10:43 pm
Soha nem mondtunk ilyeneket egymásnak. Egyszerűen nem volt helye az ilyen kijelentéseknek a kettőnk kapcsolatában. Nem voltunk többek barátoknál, akik puszta testi vágy miatt... hát, nem néha, inkább elég gyakran együtt töltenek egy éjszakát. Kimondatlan szabály egy ilyen kapcsolatban, hogy nincsen érzelmi kötelék, de mi ezt most nagyon elbuktuk. Azt hiszem, már nagyon régen nem ezen a szinten tartottunk. Ha egy pár dolog másképpen lett volna, még el is tudtam képzelni magunkat rendes párként, de az a pár dolog elég nagy volt. Például hogy én auror voltam, ő pedig drogdíler, a még fontosabb pedig az, hogy én Lyle Weasleyt szerettem. Őt is, de nem úgy, inkább mint egy olyan barátot, akit soha az életben nem akarok elveszíteni. De ezeket a részleteket inkább megtartottam magamnak, bár azt hiszem, ő is hasonlóan látta a helyzetet. Nyomtam egy puszit a feje tetejére és szorosan magamhoz öleltem, gyengéden simogatva a hátát. Szörnyű volt így látni, és a picsába az én kurva empátiámmal. - Akkor bizonyítsd be neki, hogy nem az vagy, akinek előadtak. Megérdemli, hogy tudja az igazságot rólad és ne csak azt hallja, amit a nagyszülei akarnak bemesélni neki. Te is tudod, hogy képes vagy rá. Ha az kell hozzá, bármikor lemondhatsz bármit, amit velem beszéltél meg a lányod kedvéért. Ő sokkal fontosabb mint én vagyok, ezzel pedig ne is akarj vitába szállni. Hidd el, hogy nem fogok megsértődni, ha egy jobb napodat inkább vele töltenéd mint velem. -Úgyis ismét meg akartam keresni egy küzdősportos klubbot. Nemrég szóba került Weasleyvel is, hogy jó voltam ökölvívásban és előtte is eszembe jutott már, úgyhogy mindenképpen vissza akartam menni edzeni. Egész biztosan jólesett volna a lelkemnek és rengeteg fölös szabadidőt vett volna el tőlem. Persze ennek gyakorlatban nem volt köze Bertie-hez, de legalább tudtam magam ezzel nyugtatni. Amíg ő elkezdte feltekerni a füves cigit, én felálltam és elmentem hozni még egy kört. Ezúttal tequilából is kettőt hoztam, mert a kelleténél gyorsabban fogyott előttem. - Nem tudom, nem hiszem, hogy mindegyik gyerek ugyanúgy éli meg ezt a kort. Én sosem jutottam el oda, hogy utáljam a szüleimet és nem is voltam balhés tinédzser. Utólag nagyon örülök is neki, hogy nem tettem, apa halála után nagyon bántam volna... De ez most mindegy. Eddig sem úgy meséltél róla, mintha egy pokoli gyerek lenne, szerintem sokkal komolyabb, mint a legtöbbek. Legalábbis az, hogy téged felkeresett, szerintem erre utal. Óvatosan kivettem a szájából a cigit, csupán azért, hogy én is beleszívhassak. Sosem tettem még ilyet, de egyszer élünk, bassza meg, és a mostaninál jobb alkalom úgysem akadt volna.
Néha eljátszottam a gondolattal, hogy Adával lehetne-e köztünk valaha is bármi komoly. A válasz nyilvánvalóan egy hatalmas nem volt. Ez azért volt különösen szomorú, mert nem a potenciál hiányzott - jól megértettük egymás lelki világát, megnevettettük a másikat, őszintén tudtunk rajongani egymás életének apró kis mozzanataiért és még a szex is eszméletlenül jó volt, pedig józanon kellett csinálnom, ami nem volt szokásom -, egyszerűen a körülmények szabtak gátat annak, hogy ez valaha is több legyen annál a valaminél, ami most volt. Csupán egy lépés választott el minket tőle, de azt a lépést képtelenek lettünk volna megtenni. Adának tönkretehette volna az amúgy sem fényes karrierjét, de a magánéletét is. Most jól megvoltunk, de egy rendes párkapcsolatban többet nem söpörhettük volna szőnyeg alá a problémákat. Nem szoktam volna le Ada kedvéért, ő sem pótolhatta azt, amit a drogok jelentettek. De ezen agyalnom sem kellett, mert nem engem szeretett. Úgy nem. Azt már rég nem tudtam eldönteni, én hogyan szeretem őt, csak abban voltam biztos, hogy jobban, mint kéne. - Mindig túl jónak látsz - ellenkeztem. - Ez nem ilyen egyszerű, nem vagyok képes táblázatba rendezni az életemet az örökkévalóságig, hogy kapcsolatokat tartsak fenn. Te is úgy kezelsz, mint valami szentet, mert nem vagyok egy faszkalap, aki elzavar a problémáiddal és még nem láttál rossz passzban. Ha nagyon igyekeznék, akkor sem tudnék olyan jó lenni, amilyennek tartasz vagy amit megérdemelsz te is és Alina is. Már megint olyan dolgokat mondtam, amiket nem kellett volna. Legutóbb is megrémítettem, csak azért nem vesztünk össze, mert erőszakosan lezártuk a témát, mielőtt vita lehetett volna belőle. És én mit tettem már megint? Magam ellen beszéltem. Inkább örülnöm kellett volna, hogy Ada ilyennek lát, még akkor is, ha ez egy hatalmas hazugság. Odahúztam magamhoz a whiskyt, amit a második körben hozott. Tulajdonképpen finom volt és kellemesen elzsibbadt tőle az agyam. Nem lett volna elég a hétköznapokban, de most ez is megtette, jobb, mint a teljes józanság. - Igen, elég érettnek tűnt, de nem tudom... talán csak az anyját és a nagyapját akarja bosszantani ezzel az egésszel. Fogalmam sincs. A tizenhat évesek kiszámíthatatlanok. Én kurva idegesítő voltam, a testvéreim is. Apámat egyszer annyira felidegesítettem, hogy belenyomta a fejemet egy talicska golymókszarba. Én meg erre annyira megsértődtem, hogy három napra "elszöktem" otthonról, ami igazából annyit jelentett, hogy egy haveromnál dekkoltam. Remélem, Alina azért nem ilyen... - Biztos voltam benne, hogy nem. Én elég extrém eset voltam gyerekként. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy elvette tőlem a füves cigit, majd beleszívott. Nem számítottam rá, hogy valaha is megteszi, hiába ígérte meg egyszer. - Aztakurva, de rossz kislány lett ma valaki - kúszott az arcomra a beszélgetésünk során először egy széles vigyor. - Egyáltalán honnan veszed, hogy ingyen kapsz belőle? Két galleon egy ilyen, remélem tudod. Visszavettem tőle egy cigit, röviden megcsókoltam, majd én is szívtam egy slukkot. A korábbi aggodalmaim azt illetően, hogy kínos-e neki velem mutatkoznia, kezdtek elpárologni. Itt füvezett velem a Foltozott Üstben és percek óta ölelgetett, lehetett ennél egyértelműbb a kapcsolatunk milyensége bárki számára is?
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Kedd Feb. 04, 2020 7:38 pm
A kelleténél én is többször eljátszottam ezzel a gondolattal. Mást szerettem, igen, de Weasley pontosan annyira volt érzelmileg elérhető mint egy halott dementor. El kellett volna engednem, ami számomra nem volt egy annyira egyszerű feladat, de nagyon igyekeztem. Talán éppen ez késztetett arra, hogy többet gondoljak Bertie-re, és még inkább az, hogy másképpen akarjak gondolni rá. Állandó érzelmi konfliktusban álltam, ami olykor nagyon fárasztó tudott lenni, így mindent meg is tettem azért, hogy kikapcsoljam. Persze most, hogy Weasley már emberként bánt velem, sokkal nehezebb lett ez a feladat is, mint ezelőtt volt... - Nem gondolom, hogy egy szent lennél, ennyire még én sem vagyok téveszmés -válaszoltam rövid hallgatás után. -De éppen elég szar emberrel volt már dolgom életemben, hogy tudjam, te nem vagy az. Lehet, hogy többet feltételezek rólad, mint amennyit valósnak érzel, az is lehet, hogy neked van igazad. De én akkor is kitartok amellett, amit mondtam, ha rohadtul nincsen igazam. És igen, szerencsém van, hogy még nem láttalak rossz passzban, de előbb-utóbb úgyis foglak, mert ez elkerülhetetlen. Ez viszont nem változtatna semmit azon, hogy hogyan látlak téged, mert tudom, hogy ez az igazi éned, aki most itt ül mellettem, és aki úgy tud megölelni, hogy már attól sokkal jobban érzem magam. Adj egy esélyt magadnak, tegyél vele egy próbát. Egyébként sem azt kérte, hogy hadd költözzön hozzád, nem? Erősen kétlem, hogy havi egy-két alkalomnál gyakoribb találkozásokkal kezdenétek. Vagy nem így terveztétek? Nem akartam arról beszélni, hogy milyen, amikor nem vagyok mellette. Tudtam, hogy katasztrofálisan érezném magam utána, és még mindig nem ez volt a megoldás, de akkor sem voltam képes belemenni ebbe, úgyhogy szépen eltereltem a szót. Nem túl jól, de nem tudtam mást tenni, egyszerűen nem ment. - Nem tudhatom, én nem ismerem őt. De elég extrém gyerek lehettél, ha ilyeneket tettél... Te találkoztál vele, ha azt mondod, hogy érettnek tűnt, akkor elég lehetetlennek tűnik, hogy ennyire fel akarna bosszantani bárkit. Mit tudsz róla? -Nem voltam biztos benne, hogy sok segítséget jelent-e majd neki, ha beszél róla, de egy próbát megért. Hátha végül csak jobban érzi magát tőle. Máskor olyan könnyen ment ez is, nagyon értettem ahhoz, hogy megnyugtassak másokat és támogatást nyújtsak nekik, most azonban magamra hagyott ez a képességem. A szememet forgattam, mielőtt az arcába fújtam volna a füstöt. - Amíg Potterék nem tudják meg, leszarom -vontam meg a vállam. -És én fizetem a piát, úgyhogy azt hiszem, egálban vagyunk. Majd beszélünk róla, ha esetleg túl sok fogyna ebből a gyeptégla ízű vacakból. -Azért annyira nem volt rossz íze, én pedig kérdés nélkül kifizettem volna neki, ha problémát jelentett volna a füves cigi ára. Vele ellentétben engem nem vágott a padlóra két galleon hiánya. Visszacsókoltam, megsimítva közben az arcát. Jó volt végre látni egy mosolyt az arcán, annak ellenére is, hogy ettől még ugyanúgy maga alatt volt, mintha nem történt volna semmi. Felvettem az asztalról a poharamat, hogy még egy jó nagy korty tequila követhesse az eddigieket.
- Fogalmam sincs, nem terveztünk semmit. Azt mondta, annyi időm van gondolkodni ezen, amennyit szeretnék. Szerintem ő sem tudja még igazán, mit vár tőlem. Nehezemre esett nem Ada szemébe mondani, hogy "de, minden megváltozna, ha látnád azt, ami felett olyan igyekezettel siklunk át mindketten". Nem tudott volna ugyanúgy nézni rám, ha lát abban az állapotban. Én semmi szörnyűt nem találtam egy teljesen betépett ember látványában, de valószínűleg azért, mert én nem a nyomorult függőt láttam, hanem az érzést, amit ez az állapot okozott. Ada viszont nem így gondolkodott, ő nem tudta, nem érthette, hogy nekem a jobb napjaim azok, amikor teljesen kiüthetem magam és nem az, amikor tiszta vagyok. Persze, jó volt vele lenni, talán jó lenne időt tölteni Alinával is, de... Hogyan is mondhattam volna ezt el neki, ráadásul éppen most, amikor fáradtan, munka után pihenés helyett az én lelkemet ápolgatta? - Egyelőre nem tudok sokat. Tizenhat éves, hugrabugos, van egy törpegolymókja, ami elég ijesztő véletlen... Ismeri a húgomat, őt kéne kifaggatnom róla, de Bonnie éppen nem áll szóba velem, mert szerintem nincs rendben, hogy a pasija kék-zöldre veri. Talán már megenyhült és hajlandó beszélni Alináról. - Ada tulajdonképpen ismerhette is a húgomat, hiszen egyidősek voltak. Sosem kérdeztem erről, tudtam, hogy Adának nem voltak barátai a Roxfortban, így nyilvánvalóan Bonnie-val sem ápolt túl szoros kapcsolatot akkor sem, azóta meg végképp nem. Bonnie valószínűleg kisebb röhögőgörcsöt kapott volna, ha elmesélem neki, mostanában ki melegíti az ágyamat, már ha egyáltalán emlékezett még Adára a roxfortos éveiből. - Gyeptégla ízű vacak? - kérdeztem vissza felháborodottan. - Ennél jobb füvet senkitől nem kapsz, te hálátlan dög. És különben is, a két kezemmel, szeretettel sodortam, benne van szívem-lelkem, erre te ezt mondod? Jól van, megjegyeztem ám. Nem állt szándékomban kifizettetni Adával azt a két galleont, ennyire még én sem álltam rosszul és sértette volna a büszkeségemet is. Egy idő után visszaadtam neki a cigit, ez így ment, amíg volt mit szívni rajta, oda-vissza adogattuk egymásnak, igazságosan elosztozva rajta. A füvet épp csak megéreztem, ellenben az egymás után fogyó whiskyket... nos, az rekordgyorsasággal a fejembe szállt. Éreztem a rám telepedő tompaságot, nem olyan volt, mint amihez hozzászoktam, de jobb volt a semminél, szakadozottá tette a kavargó gondolataimat.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szer. Feb. 05, 2020 4:07 pm
- Neki is nagyon új még ez az egész. Te is nagyon ki vagy borulva ettől, szerintem ő sem éppen örömtáncot lejt otthon. Mindkettőtöknek időre lesz szüksége, hogy teljesen feldolgozzátok ezt az egészet, mert azért valljuk be, szerintem nagyon nem erre számítottatok. Ő sem így képzelhette el a hirtelen találkozást az apjával és a helyedben én ott ájultam volna el, ha egy tizenhat éves lány közli velem, hogy az én gyerekem. De biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, csak adjatok egy kis időt magatoknak. -Ennél jobb tanáccsal nem szolgálhattam, de tényleg úgy éreztem, hogy ez hatásos lehet. Persze, most még nagyon sokkoló ez az egész, de biztosra vettem, hogy az idő ezen is segíteni fog majd. Nem akartam ilyeneket hallani tőle. Azt hiszem, a lelkem mélyén mindig tudtam, mi a helyzet és tisztában voltam vele, hogy soha nem leszek fontosabb neki a drogoknál, de ezt is ugyanúgy elástam mélyre, mint minden mást, amitől rosszabbul éreztem volna magam. Szerettem vele lenni, mindig alig vártam, hogy végre időt töltsünk el együtt, akár a hálószobában, akár azon kívül, és igyekeztem csak ezekre az érzésekre koncentrálni. Éppen eléggé szar volt az alaphangulatom, legalább mellette hadd legyek boldog, ha nem is tarthat el örökké. - Nem mondod komolyan, hogy van egy golymókja -próbáltam sikertelenül elfojtani egy mosolyt. Nagyon gonosz vagyok? Igen, azt hiszem, határozottan az vagyok. -Szerintem mindenképpen érdemes lenne beszélned vele, hacsak Alina nem kért meg rá külön, hogy ne tedd. Mert gondolom, nem szándékosan árulta el neki a húgod, hogy ki vagy te... vagy mégis? -Ha tizenhat évig ilyen jól titkolta az egész család, hogy ki az apja a lánynak és eddig Bertie sem tudott semmit, nem túl valószínű, hogy szándékosan árulták el neki éppen most. A szememet forgattam a megjegyzésére. - Sosem szívtam még füves cigit, úgyhogy nem tudom, milyen íze kell, hogy legyen. Egyébként is, én sokkal finomabb vagyok, de ha te nem így gondolod, akkor ma este a maradék füvet nyalhatod ki helyettem. -Nem volt valós fenyegetés, úgysem bírtuk volna ki. Főleg én nem. Elég hamar ködösek lettek a gondolataim a fűtől, én határozottan nem voltam úgy hozzászokva az érzéshez mint Bertie. A tequila csak rátett egy lapáttal, egyébként az nem lett volna elég ahhoz, hogy engem megüssön. Ha eddig azt gondoltam, hogy ijesztő élmény lehet a füvezés, akkor kurva nagy tévedésben éltem. Szerintem életemben nem voltam még ilyen nyugodt mint amilyennek most éreztem magam.
- Hát tényleg nem erre számítottam, mikor megjelent nálam... - ráztam meg a fejem. - Gondoltam rá, hogy beszélnem kéne az anyjával, de aztán rájöttem, hogy ez szörnyű ötlet. Alina biztosan nem állna többet szóba velem, az anyja meg... hát nem hiszem, hogy hajlandó bármit is megbeszélni azok után, hogy ezt eltitkolta előlem. Mármint értem én, hogy akkoriban még ennyire sem voltam alkalmas apajelölt, de bassza meg, ő sem volt anyának való. Nem tudtam, milyen irányba változott Frida Scamander. Mikor utoljára láttam, tizenkilenc éves volt, menekült az apja elvárásai elől és ha éppen nem volt betépve, akkor ivott, mint akit kényszerítenek rá. Alina viselkedése és a normális gyerekkor, amit feltételeztem róla, azt sugallta, hogy Frida teljesen megváltozott. Én sem voltam már ugyanaz az ember, mint akkor, nyilván, de nem is sikerült normális életet kialakítanom magamnak. Frida biztosan látni sem akart, csak a hibáira emlékeztettem volna. - De, van egy túlméretezett törpegolymókja, majdnem kaptam egy sírógörcsöt, amikor megláttam. És az a kis dög gyűlöl engem, Kormi pedig majdnem meg is gyilkolta... - Nem is Kormi lett volna, ha nem akarja megölni a frissen megismert lányom házikedvencét. Remek indítása lett volna a kapcsolatunknak, ha a macskám kibelezi a golymókot. "Jó, hogy megismertelek és bocs, amiért Kormi lefejezte a kisállatodat. Azért találkozunk még, ugye?" Nem a legjobb kezdet egy gyümölcsöző apa-lánya kapcsolathoz. Nem mintha a golymókgyilkosság nélkül olyan remek kilátásaink lettek volna... - Abban sem vagyok biztos, hogy ő mondta el neki, bár más tippem nincs. De ha ő is volt, biztosan nem szándékosan mondta el, Bonnie nem olyan. Ő csak... csak néha észre sem veszi magát, kimond dolgokat, amiket nem kéne. Ez családi vonás, azt hiszem. De talán hajlandó velem beszélni. Nagyon szerettem a húgomat, annak ellenére is, hogy rengeteget veszekedtünk. Talán a vitáink száma is azért volt olyan nagy, mert őszintén törődtünk a másikkal és nem bírtuk végignézni, hogyan tesszük tönkre magunkat két különböző módon. Ada következő kijelentésére mérhetetlen döbbenet ült ki az arcomra. Mikor megismerkedtünk, úgy gondoltam, ő amolyan szende, ártatlan típus, a viselkedése mindig ezt sugallta. Amióta jobban ismertem, tudtam, hogy ez kurva messze áll a valóságtól. Azonban még mindig meg tudott lepni. - Egy szóval sem mondtam, hogy ezt gondolom - ellenkeztem már-már megszeppenve. Nem foszthatott meg egy ilyen nap után az egyetlen dologtól, ami legális és képes elterelni a figyelmemet. Újabb és újabb kör fogyott az italból, amíg már az idő múlását sem igazán érzékeltem, tompa fáradtság telepedett rám, mintha elzsibbadtak volna az agytekervényeim, az arcom, még a szemeim is. Nagyon rövid idő alatt kibaszott részeg lettem, amilyen már régóta nem voltam. Ada pedig attól az egyetlen füves cigitől úgy beszívott, hogy olyat én már ezer éve nem láttam. Bár lehet csak azért, mert nem elsőfüvezőkkel töltöttem unalmas perceimet, az összes haverom narkós volt, akik ennyit meg sem éreztek. - Egyszer volt egy csaj... a húgom mutatott be neki, a színházból ismerte vagy valami ilyesmi. Nagyon cuki csaj volt, tényleg, az a kedves, ártalmatlan típus, akik engem általában messziről elkerülnek. Én nem akartam tőle semmit, annyira édes volt, nem akartam megbántani, de ő gond nélkül bekajálta a szokásos hazugságot, hogy a Minisztériumban dolgozom, tök normális az életem ésatöbbi. Rávett, hogy menjünk el randizni, nemet mégsem mondhattam, de már előre rástresszeltem az egészre, mert én nem vagyok az az "üljünk be egy étterembe és beszélgessünk átlagos dolgokról" fajta, meg hát tudod ki akar ilyesmire költeni... Mindegy, elmentem az étterembe, egészen tűrhetően alakult az este, de elkezdett a munkámról faggatni, már annyira kínos volt az egész, hogy inkább kimentettem magam, gondoltam, ha elég időt töltök a mosdóban, akkor meg is feledkezik róla, hol fejeztük be a beszélgetést. Csak a férfimosdóban ott volt egy ismerősöm, rám nézett, és megkérdezte, hogy "hé, Bertie, nem szívunk el egy jointot?", én persze nem ellenkeztem, mert nagyon stresszes voltam, rám fért. Azt hiszem, sokáig tartott a dolog, mert rémülten megjelent a férfi wc kellős közepén a vacsorapartnerem és ott talált totál beszívva. Hozzám vágott egy guriga vécépapírt, azóta sem láttam. A húgom majdnem letépte a fejemet, amikor megtudta. Na mindegy, igazából nem tudom mit akartam ezzel mondani. Nekinyomtam a homlokomnak az egyik hideg sörösüveget. Melegem volt, túl sokat ittam, ki kellett volna mennünk levegőzni, de nem bíztam az egyensúlyérzékemben.
Egészen addig tartottam magam, amíg Alina nem távozott. Amint egyedül maradtam, eluralkodott rajtam a pánik. Egyik percről a másikra lett egy tizenhat éves lányom, ez pedig nagyobb rettegéssel töltött el, mint amit mostanság akármikor éreztem, pedig volt részem félelemben nem is egy alkalommal. Annyi érzés kavargott bennem, annyi gondolat öntötte el az agyamat, és képtelen voltam elzárni a csapot, ahonnan mindez megállíthatatlanul ömlött. Szerettem volna kikapcsolni, órákra megszabadulni a gondolkodás terhétől, de közben mégis magamnál akartam lenni, hátha sikerül megtalálnom Alina állítására a tökéletes cáfolatot. Még mindig reménykedtem valamiben, igazából bármiben, amivel bebizonyíthattam volna, hogy ő nem az én gyerekem. Ha létezett is ilyen, én nem találtam és ennek elsősorban a tizenhat-tizenhét évvel ezelőtti emlékeimet borító köd volt az oka. Nem csak az évek miatt fakult ki minden, ami Frida Scamanderrel kapcsolatos, az egyszerűen egy ilyen korszaka volt az életemnek, napok és hetek estek ki teljes egészében, mintha kitéptek volna lapokat egy régi könyvből. Tettem róla akkoriban, hogy az emlékezetem kihagyjon, ezért olykor hálás voltam, amikor csak rémséges emlékfoszlányokból sejthettem mi történt akkor éppen, de ezúttal szükségem lett volna minden konkrétumra. Bárcsak lett volna egy Merengőm...
