Nem szerveztem gyakran találkozót a Zsebpiszok közön kívülre, értelme sem lett volna. Azonban azok után, hogy felbéreltek egy bérgyilkosnőt a megölésemre és úgy tűnik, tízezer galleont tűzött ki a fejemre egy sértett férj, jobbnak láttam egy nyilvános helyen találkozni Ginával. Akkor is, ha gyanítottam, hogy a múltkori rémisztő látogatóm gondoskodott róla, hogy a munkaadója senki mást ne küldjön utánam. Nem értettem, hogy tízezer galleonnál miért tartotta értékesebbnek az én életemet, de nem panaszkodtam. Előző este küldtem egy baglyot Ginának, hogy jöjjön a Panem Bevásárlóközponthoz délután kettőre, előtte ott volt elintéznivalóm - ki gondolná, hogy az egyik bolttulajdonos ipari mennyiségben szívta a raktárban a füvet? Ginával két okból akartam találkozni: egyrészt megkértem, hogy hozzon ki nekem egy vérfarkasokkal foglalkozó medimágusi szakkönyvet a roxforti könyvtár zárolt szekciójából, szükségem volt rá a Harvey-val közös farkasölőfű-főzet kutatásunkhoz, másrészt pedig a karácsonyi bálon az a kedves, naiv tanárnő megzavarta az üzleti beszélgetésünket. Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a kávézó egyik félreeső asztalánál vártam Ginára, pedig az égvilágon senki nem foglalkozott velem, legfeljebb a pincérnőt idegesítette, hogy még mindig nem rendeltem semmit. Tökéletesen érdektelen voltam mindenki számára, ahogy nyilván Ginával kettesben sem fogunk szemet szúrni senkinek, első ránézésre minden bizonnyal olyan benyomást fogunk majd kelteni, mint apa és lánya, akik eljöttek hétvégén meginni egy forrócsokoládét. A forrócsoki része stimmelt is, a többi már nem, Gina nem volt a gyerekem és csak másodsorban találkoztunk amiatt, hogy lássuk egymást. Általában hosszú hónapok elteltek anélkül, hogy hallottunk volna egymásról, nem a hiányérzet késztetett minket most sem erre a beszélgetésre. Különben is igyekeztem kerülni az apaság gondolatát, amióta Alina megjelent a lakásomon. Továbbra sem tudtam, mihez kezdjek ezzel a rémisztő információval és hogyan kéne cselekednem, mi lenne a helyes döntés. Nem akartam elrontani Alina életét, ráakaszkodni pusztán azért, mert szomjaztam az emberi kapcsolatokra. Persze ő keresett meg engem, de biztosan nem tudta mire vállalkozik... Túl sok volt ez, mostanában annyi értelmezhetetlen dolog torlódott fel az életemben, hogy már kezdtem megrogyni a súlyuk alatt. Adával kapcsolatban is kétségek gyötörtek. Merlinre, imádtam vele lenni, imádtam, hogy szeret engem, de közben teljesen kikészített. Nem ő maga, hanem a folytonos hazudozás és tettetés, már kezdtem belefáradni az életem óramű pontos megtervezésébe, csak hogy kínosan titkoljam előle, mennyivel rosszabb passzban voltam, mint ő azt sejthette. Hazugságok és valóság határán egyensúlyoztam minden alkalommal, amikor magamról beszéltem neki, féltem, hogy ha az igazságból túl sokat árulnék el, akkor elmenekülne és többet hátra sem nézne. Önző voltam, egy utolsó szemétként viselkedtem, amiért így igyekeztem megvezetni. A gondolataim közül Gina érkezése zökkentett ki, az arca a szokásosnál is jobban emlékeztetett egy szélsőségesen savanyú citromra. Na, most éppen kit utált? Reméltem, hogy nem engem, mert tényleg szükségem volt arra a könyvre. - Helló - mosolyodtam el. - Forrócsoki? Raknak rá pici, színes pillecukrot is. Én fizetem, nyugi.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Pént. Jan. 31, 2020 1:58 pm
Bertie & Gina
Nem értettem Bertiet. Mégis mi a fenéért nem jó neki a lakásán találkozni, ahogy eddig is? Egy bevásárlóközpont? Most komolyan? Mi a fene van már? Magamban dohogva lépkedtem a Tiltott Rengeteg fáinak magányában, amíg meg nem leltem, amit kerestem. Egy ócska szakadt fél pár tornacsukát, amihez biztos senkinek sem lett volna kedve hozzányúlni. Kivéve nekem. És nekem sem azért, mert különösen beteg vonzalmat éreztem volna az efféle tárgyak iránt. Egyszerűen csak ez volt az a zsupszkulcs, amit Bertie csinált, hogy elvigyen a bevásárlóközpont melletti sikátorba, majd onnan vissza a Roxfortba. Vélhetőleg néhány órát senkinek sem fogok hiányozni. Ha mégis, akkor majd a Rengetegből kisétálva egy vállvonással elintézem, hogy kicsit mélyebben sétafikáltam odabent, mint kellett volna. Szóval a zsupszkulcs. Az ismerős rántás. És a sikátor. Pazar. A csukát behajítom az egyik kuka mögé néhány rothadó zöldségre. Merem remélni, hogy van annyira visszataszító állapotban, hogy senkinek se jusson eszébe még bottal se megpiszkálni. Magamban zsörtölve keresem a helyet, -illetve kávézót- amit Bertie említett a levelében. Mért voltam a kelleténél is mogorvább hangulatban? Ennek Kyle Briggs volt az oka. Az a mocskos kis patkány. Undorító nyűves féreg. Gyűlölöm. Annyira gyűlölöm... a Karácsonyi bál óta még inkább Gyűlölöm... és minden pasit gyűlölök, és különben is, mért élhetnek vissza a pasik azzal, hogy kívül hordják a nemi szervüket, és nem belül... Az általános mogorva zsörtölésből Bertie hangja ránt vissza. Levágom a táskám az asztal alá - benne persze Bertie bájitalos könyve, amit kért... - és mogorván vágódok le vele szembe. - Inkább egy vodkatonikot. Az jobban megy a kedvemhez. Különben is mért is itt találkozunk? - morgok rá egy sivatagi kaktusz kedves bájával. És persze mit sem törődve a pincérnővel, aki éppen megnyugodni látszott egy másodpercre, hogy Bertie biztos csak azért nem rendelt eddig, mert engem várt, és aki éppen elkapta a "vodkatonik" szót, és aki most igen csúnyán néz Bertie-re, mert hát ő a felnőtt... Nem voltam az a kifejezetten alkoholba és fűbe fojtom bánatom típus. Most mégis kedvem lett volna letolni egy üveg vodkát, és elszívni Bertie összes füves cigijét... Csak hogy ne gondoljak Kyle Briggsre, és a Karácsonyi bálon történtekre... Ezt persze egy kávézó közepén nem lehetett... - Szóval, mért nem a lakásodon vagyunk? A macskáid jobb fejek, mint te. Ők tesznek elviselhetővé. - folytatom a zsémbelést vele, amit a pincérnő odébb állt Bertie rendelése után... Nem mintha Bertie lett volna a probléma. Egyszerűen ő volt itt, hogy levezessem rajta a Kyle miatt érzett feszültségemet. Még ha ez nem is fair vele szemben. Tudom, hogy túl kéne lépnem rajta, és elfelejteni az egész ostoba Kyle sztorit, mégis folyton itt motoszkált a fejemben azóta. Igaz hála Merlinek azóta az este óta nem botlottam bele, és Runcorn se került elő, hogy követelje Lestrange profon, hogy büntessen meg, amiért megvertem a kedvenc kis védencét... de esküszöm megérdemelte a kis pondró... Bár ez utóbbi önmagában gyanús lehetett volna, de túlságosan lefoglalt a gyűlöletem dédelgetése, hogy ezen kezdjek agyalni... Az kellett volna még...
„Az igazi barátsághoz az szükséges, hogy az egyik fél olyan támogatást nyújtson, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége van."
Gina sosem volt barátságos gyerek, aki mosolygott minden felnőttre és naivan szemlélte a világot. Érthető, hogy nem ilyenre alakította az élet. Alapvetően jól toleráltam minden hülyeségét, nem érdekelt, ha le akarta harapni a fejem vagy elküldött a picsába, hozzászoktam már és különben sem vettem zokon senkitől, nem éppen rá akartam megsértődni. Most azonban a vak is látta, hogy valami baja volt, máskor nem ugrott volna a torkomnak már az érkezése pillanatában, hogy kritizáljon valami tökéletesen jelentéktelen dolgot. Jelen esetben a találkozónk helyszínét, mintha annyira szörnyű lett volna... - Álmodban esetleg. Ott még nem tartunk, hogy kis pisisekkel piáljak, úgyhogy be kell érned valami mással. - Alapvetően nem volt szokásom inni, kész csodának számított, ha kibontottam egy doboz sört. Nagyon szívesen meggyújtottam egy cigit Ginának bármikor, de piát nem kapott tőlem és nem is terveztem ezen változtatni. Nem morális okai voltak, egyszerűen csak nem rajongtam az alkoholért, nem éreztem tőle azt az eufóriát, amit a drogok nyújthattak, így nem is volt mit Gina elé tennem. A pincérnő szúrós tekintettel méregetett minket, valószínűleg nem tetszett neki a kis párosunk azok után, hogy Gina ezzel a bájos megjegyzéssel nyitott. Minden bizonnyal arra számított, hogy a gyerekemnek kinéző kislány a nyakamba ugrik, megöleljük egymást, majd rendelünk valami süteményt és egy teát, hogy afelett megbeszéljük milyen csodálatos lesz Gina év végi bizonyítványa. Hát nem ez történt, nem voltam hétvégi apuka és pont leszartam Gina jegyeit, az ő dolga mennyit tanul. Az ölelést pedig tudtam, hogy gyűlöli, csak akkor szorongattam meg grizzly medve módjára, ha szándékosan idegesíteni akartam ezzel. - Csak viccelt, dehogy kér vodkatonikot. Két forrócsokit szeretnénk, azt a pillecukros undorítóan édes fajtát. - Nem, azt hiszem nem loptuk magunkat a felszolgáló lány szívébe, de azért bólintott és elsietett elkészíteni a rendelésünket. Valahol érthető volt Gina viselkedése, valóban nem ilyen helyeken találkoztunk, nem kávézókban szórtuk a keservesen összekuporgatott pénzt. Most éppen megengedhettem magamnak ezt az apró luxust, Gina pedig megérdemelt ennyit, többet is persze, de én csak ennyit tudtam nyújtani. - Akadt egy kis problémám valakivel pár napja, fogalmazzunk úgy, hogy az illető jobban szeretne legalább három darabban látni. Úgy tűnik, hogy házas nőkkel kezdeni még mindig nem a legjobb ötlet, a sértett férjek eléggé bele tudják lovalni magukat... Szóval itt most biztonságosabb, a lakásomat feltörték és inkább nem kockáztatnám meg, hogy ez akkor ismétlődik meg, amikor te is ott vagy. - Sosem volt egy életbiztosítás velem lógni, elismerem, de a tízezer galleonos vérdíj már egy egészen más szintet képviselt, ahova Ginát nem szerettem volna magammal rángatni. - De látom, ma nagyon harapós kedvedben vagy. Mi az, nem táncoltak veled a karácsonyi bálon? Csak ugrattam. Nem akartam megbántani, esküszöm.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Feb. 03, 2020 10:10 am
Bertie & Gina
Ha volt is valaha mosolygós, barátságos gyerek korszakom, az márt már rég elnyelte múlt sűrű ködfátyla. Már nem emlékszem milyen volt naivnak, és ártatlannak lenni. Álmodozni. Kiirtották ezt belőlem, és én is magamból. Az álmok veszélyesek. Túl nagyot csalódhatsz. Jobb ha nem remélsz, akkor nem is csalódsz. - Elmész te a büdös picsába! Tudod, ki a kis pisis... - cseppet sem érdekelt, hogy miket gondolhat rólunk a pincérnő. Valószínűleg semmi jót. Talán nem is értette, hogy Bertie mért nem vágott még szájba, és próbált meg "megnevelni". Nos, egyrészt, bár neki talán úgy tűnt, de Bertie nem volt az apám, és pont leszarta a kis deviáns viselkedésem. Másrészt utáltam, amikor azért nem vesznek komolyan, mert gyerek kinézetem van. Ezt Bertie is tudta. Így persze, hogy bosszantott a kis megjegyzése... - Nem viccnek szántam. Rohadj meg. - zsörtöltem tovább a pincérnő távozta után is. Úgy fest, hogy ma képtelen leszek bárkihez is egy jó szót szólni. Ez elég nagy baj volt Bertie számára... És nem csak a hely miatt. Ámbár, akármennyire is bizarrul hangzik, mégis jobban örültem volna, ha kettesben vagyunk a lakásában. Valahogy furán idegen volt tőlem ez a beülünk a kávézóba dolog. Elég szánalmas volt, hogy a Zsebpiszok köz mocskos utcaköveit koptatva otthonosabban éreztem magam, mint egy ilyen normális helyen. Ráadásképp azt hihetnénk, hogy a Kyle sztori után kerülöm azt hogy egy pasival négyszemközt maradjak, de Bertie más volt. Ő legfeljebb néha azért ölelt meg, hogy bosszantson. Már kezdtem megszokni, ha nem is viseltem jól. De Briggs... - Hát ez a baj a férfiakkal! Képtelenek vagytok a kurva farkatokat a kurva gatyátokban tartani! Csak egyszer nem a rohadt, kurva szex miatt basznátok el mindent, és mindenkit magatok körül, szó szerint, bazd meg! - fakadtam ki rá, talán egy leheletnyivel vehemensebben mint kéne. S bár úgy tűnhetett, hogy amit mondtam arra értem, hogy Bertie megint nem a jó nővel kavart... -mégis mit gondolt, amikor egy házas muffal kezdett??? - de valahogy az is kiérződött belőle, hogy itt ennél azért többről lehet szó, mintha már nem csak Bertie nő kalandjaira irányulna ez... - Az hiányozna még nekem, még több féreg, még több gusztustalan taperolása... rohadj meg, és húzz a francba! - valahogy ma rohadtul nem voltam képes viccesre venni, és értékelni az ugratásait. Pedig máskor határozottan csíptem ilyenkor. Jól elvoltunk a magunk különös, egymást ugrató és játékból csesztető kis szóváltásaival... Ma úgy tűnik ez nem ilyen lesz...
„Az igazi barátsághoz az szükséges, hogy az egyik fél olyan támogatást nyújtson, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége van."
- Tavaly még egy vajsört sem vehettél volna a Három Seprűben, szerintem ez határozottan a kis pisis definíciója... - A pincérnő teljesen döbbenten bámult ránk, minden bizonnyal azt várta, hogy majd kivívok magamnak valamiféle apai tiszteletet Ginával szemben, de eszemben sem volt rászólni. Ha nagyon akartam, le tudtam szerelni a csípős megjegyzéseit, mégiscsak egy gyerek volt, de nagyon ritkán folyamodtam ilyesmihez és akkor is csak azért, mert nem volt időm vele foglalkozni. Legtöbbször inkább adtam alá a lovat, amíg már ő sem tudta komolyan venni a saját duzzogását. Jó taktika egy megkergült kiskamasszal szemben. - Ezt most úgy veszem, hogy megköszönted, amiért rád költöm azt a kevés pénzemet - forgattam a szemem. Nem vártam tőle köszönetet, soha, semmiért. Most is csak ugrattam, egyáltalán nem tartottam rá igényt, hogy hálás legyen egy bögre forrócsokiért vagy egy kanapéért, ahol aludhatott. Nem azért törődtem vele, mert ettől valami kibaszott hősnek éreztem magam, éppen ezért nem is szorultam rá, hogy ilyen visszajelzést kapjak. Felőlem aztán elküldhetett még párszor a picsába, rólam ez már rég lepattant... Nem tudtam hova tenni Gina kifakadását, mondatról mondatra aggasztóbbnak találtam a szavait. Éreztem, hogy amit mond, az valójában nem nekem szólt, vagy csak részben nekem. Másról beszélt, még ha hozzám is intézte a mondandóját. Még több gusztustalan taperolása... Mire gondolt még több alatt? Nem tudtam átsiklani a szóhasználat felett, és ahogy homlokráncolva Gina arcát fürkésztem, elfogott a félelem. Nem, Gina nem a tinik szokásos harapós hangulatával küzdött, ez annál sokkal komolyabb volt. Valaki bántotta, valamelyik rohadék kis pöcs bántani merte. Nem voltam hülye, tudtam olvasni a sorok között. A pult felé pillantottam, a nő éppen felénk tartott a két bögrével. Megvártam, amíg lerakta elénk és elsétált, csak utána szólaltam meg, súlyosan ránk telepedő másodperceket követően. - Gina, történt valami? Bántott valaki? - Tudtam a választ, Merlin bassza meg, hogyne tudtam volna, de fel kellett tennem ezt a kérdést. - Valaki megpróbált... szóval... Nem találtam a megfelelő szavakat, nem akartam felzaklatni, így is időzített bomba módjára viselkedett. Úgy éreztem, elég egy óvatlan mondat és nekem esik, amivel önmagában nem volt baj, de akkor biztos nem árulta volna el, mitől készült ki. És ha igazak voltak a sejtéseim - könyörgöm, ne legyenek azok -, akkor valakivel beszélnie kellett és rajtam kívül rohadtul nem volt senkije. Ezt nem baszhattam el, valahogy rá kellett vennem, hogy elmondja mi történt.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szer. Feb. 05, 2020 9:55 am
Bertie & Gina
- Ismétlem: rohadj meg! - kb. ennyit tudtam mondani a kis pisisezésre. Pedig máskor ennél százszor válogatottabb, és kreatívabb sértéseim is voltak Bertie számára ilyen esetekre. De ma valahogy nem sikerült a válogatott, kreatív szócsatát vívó Ginát hozni. Azt a Ginát, aki életében nem ismételte még meg magát vita közben. Ez már önmagában is gyanús lehetett volna... Arra pedig, hogy meg kéne köszönöm a forrócsokit, már nem is reagáltam, csak az orrom alatt nyomtam el egy kisebb olasz káromkodást. Pedig tudtam, hogy Bertie-nek valahol igaza volt. Meg kellett volna köszönöm. Apám valamikor egy elfeledett ködös múltban arra tanított, hogy mindig köszönjem meg, amit kapok, és legyek hálás érte. De ő most lehetetlenül messze volt. Olyan helyen, ahol nem érthettem el, és ahova nem követhettem. Tulajdonképpen hálás voltam én a magam fura és elcseszett módján Bertie-nek. Még, ha nem is mondtam ki. Valamiért mégis azt képzeltem, hogy tudja, hogy így van. Bertie és köztem voltak fura csendek. Főként amikor a beszívott vigyorát kellett bámulnom. De kínos csendek aligha. Most pedig mégis egy örökkévalóságnak tűnő súlyos csend telepedett ránk a kifakadásom után. Végül a pincérnő kihozta a rendelést, bár korántsem barátságosan mosolygó arccal. De azt hiszem ez nem is érdekelt egyikünket sem. Viszont, amikor a pincérnő távozott, akkor Bertie kérdése rántott vissza a valóságba, szinte felérve ez arculcsapással. Hát ennyire látszik? Ennyire az arcomra lenne írva? - Nem!!! Semmi sem történt!! Honnan veszed?! - túl gyors, túl védekező kapásreakció. Az a fajta, amit még egy ösztönös védekező kézmozdulat, és kétségbeesett tekintet is kísér. Az, ami pontosan a szavak ellenkezőjéről győz meg. A kezem megremegett, amikor a forrócsokiért nyúltam. Megemeltem, de le is tettem. Képtelen voltam hozzányúlni. Az én kezem nem szokott csak úgy megremegni. Soha Mi a franc van velem? Éreztem, hogy a torkomban az a rossz féle gombóc egyre nagyobb lesz, az újonnan beálló csend egyre kínosabb. Mereven kezdtem bámulni a forrócsoki tetején lévő tejszínhabot, és színes kis pillecukrokat. Képtelen voltam Bertie szemébe nézni, és még magamnak sem tudtam megmagyarázni miért? Mintha szégyellnem kéne magam valamiért, amit nem is én tettem. Valamiért, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből, és ezzel talán csalódást okozok Bertie-nek, Lestrange prof.-nak (aki előre figyelmeztetett, hogy kerüljem el Briggst, ne álljak bele, mert ez lesz... de akire képtelen voltam hallgatni... és akinek igaza lett... ) és úgy általánosságban mindenkinek. Igaz, a mugli nevelő tisztek is megmondták: "Soha semmire se viszed!" "Haszontalan vagy, aki mindent elront!" "Egy utolsó semmirekellő vagy, úgy is végzed majd!" "Megérdemled a sorsod, ez jár neked!"... és lehetne folytatni. Talán igazuk volt. Tényleg csak ennyinek lennék jó? Egy utolsó utcai senkinek, akin mindenki szabadon átmehet? Annyiszor hallottam már ezeket, hogy már dacolni sem maradt erőm ezekkel az állításokkal szemben. Talán csendben el kéne fogadnom őket... - Kyle Briggs... ő volt... ő próbálta meg azt tenni... - a hangom szokatlanul vékony, csendes, és elcsukló volt. Ugyanakkor még ha kerültem is Bertie tekintetét, tudtam, hogy neki nem kell megmagyaráznom, hogy ebben az esetben mit jelenet az "azt" kifejezés.
„Az igazi barátsághoz az szükséges, hogy az egyik fél olyan támogatást nyújtson, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége van."
Gina nem volt jól. Bárhogy tagadta, bárhogy próbálta leplezni, bárhogy hajtott el a picsába, attól még valami nem volt rendben vele. Nem sok mindenhez értettem, de az emberi érzelmekből jól olvastam, túl könnyen ráhangolódtam mások lelki világára, különösen azokéra, akik közel álltak hozzám. Márpedig Gina közel állt a maga idegesítő, sündisznószerűen szúrós módján. Odafigyeltem rá, amennyire tőlem telt, a mostani zaklatottságát valószínűleg akkor is észrevettem volna, ha éppen túladagolom magam. A vak is látta, hogy történt vele valami. Nem mondta ki, de tudtam mire céloz. Szorította a mellkasomat a Gina miatt érzett szomorúság és az elkeseredés, hogy mindez egyáltalán megtörténhetett egy tizennégy éves kislánnyal. Tudtam persze, hogy megtörténhet, Merlin bassza meg, nálam jobban ugyan ki lett volna tisztában vele, hogy milyen szörnyű a világ? De ezzel szembesülni, nézni, ahogy a mindig magabiztos, mindig kekeckedő Gina itt ül összeszakadva velem szemben, remegő kézzel... ez egészen más volt, mint elméletben tudni dolgokat. Mindig undorodva hallgattam, hogyan képesek más férfiak nyilatkozni az erőszakról. "Minek ment oda?", "miért vett fel olyan ruhát?", "hát nem kellett volna egyedül sétálgatnia azon a környéken" vagy a legrosszabb: "biztos ő is akarta". Meg a nagy lófaszt, dehogy akarták a nők, hogy megerőszakolják őket, egy kislány meg végképp nem erről álmodozott... A gondolattól is felfordult a gyomrom. Hogy képes valaki ilyet tenni? Hogy lehet erre magyarázatokat kreálni, amíg végül az áldozat lesz a bűnös? Nem voltam én nőjogi harcos, azt meghagytam a nálam nemesebb lelkeknek, voltak már nekem is olyan húzásaim, amiért megérdemeltem volna egy alapos pofánvágást, bár az erőszak semmilyen formában nem tartozott ezek közé... Talán csak azért zaklatott fel jobban ez a téma, mint más férfiakat, mert én is tudtam milyen az a "gusztustalan taperolás", Ginától idézve, bár én egészen máshogy kerültem annak idején nem egy ilyen szituációba, én tényleg csak magamnak köszönhettem, nekem kellett annyira a pénz. De azt hiszem, valójában ettől függetlenül is éppen olyan rosszul lettem volna és épp olyan dühöt éreztem volna ebben a percben. - Csak próbálta? - kérdeztem vissza óvatosan, reménykedve. Elképzeltem, hogy péppé verem Kyle Briggs köcsög fejét. Megfogom és szétcsapom az Abszol út macskakövein. A probléma csupán annyi, hogy ez nem törölte volna el Gina fájdalmát. - És... ugye tudod, hogy emiatt neked nem kell szégyellned magad? Csendben bámultam Gina arcát. Meg akartam ölelni, hogy így biztosítsam a támogatásomról, de egyelőre nem mertem. Talán rosszul jött volna ki éppen most.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Pént. Feb. 07, 2020 3:03 pm
Bertie & Gina
Nem voltam jól. Napok óta nem voltam jól. Kár lett volna tagadni. A gondolataim folyton Briggs körül jártak. Annyira, hogy még Ethan Moore-nak is feltűnt. S bár nem mondtam semmit a srácnak, igyekeztem elhessegetni, éreztem, hogy ez nem elég. Nem fogja ennyivel beérni. Féltem, hogy a Briggs iránti gyűlöletén nem fog tudni uralkodni, és hülyeséget csinál. Miattam. Pedig ő sosem csinált hülyeséget. Akkor nem ő lett volna a Dök elnök. És nem veszthettem el az egyetlen barátomat, aki mellettem volt 9 éves korom óta. Aki fedezett, ha kilógtam Bertie-hez az intézetből, aki megvédett a nagyobbak piszkálásától, aki ételt csent nekem, ha az intézetben azzal büntettek, hogy vacsora nélkül kellett lefeküdnöm, aki Dök elnöki igazolást nyomott a kezembe, amikor elkéstem egy óráról. Bár mindenki tudta, hogy nem vagyok dök tag, és semmi közöm semmi iskolai izéhez, Ethan-nek mégis mindig volt egy jó magyarázata, hogy mért kellett találkoznunk, és mért késtem. A tanárok pedig elfogadták. Vélhetőleg elkönyvelték valami bizarr barátságnak. Két intézetis árva, akik csak egymásra számíthattak. És akik bármit megtettek volna egymásért. Ezért nem mondtam el neki. Nem mondhattam el. Senkinek. De belülről emésztett a dolog. Kurvára emésztett. Ezt el kellett ismernem. Folyton magamon éreztem Briggs mocskos kezét, és ettől hányni tudtam volna. Ettől az egész helyzettől hányni tudtam volna. Még önmagamtól is hányni tudtam volna. De végre el kellett mondanom. Valakinek mégis. Bertie volt az egyetlen, aki meghallgatott. Aki talán nem fog hülyeséget csinálni. Nem is jár a suli és Briggs környékén... - Csak próbálta... miután elváltunk, én visszamentem az udvarra levegőzni. Hogy lenyugodjak. Aztán Briggs... egyszer csak a semmiből megjelent. Mire észbe kaptam már letepert a földre... benyúlt a ruhám alá... nem tudom hogy... talán az utcán eltöltött idő... de védekezni kezdtem. Valahogy sikerült középen rúgnom. Pont ott. Felordított, én meg csak rúgtam, és ütöttem, ahol értem, aztán valahogy talpon voltam... ő golyóit szorongatta, fetrengett, és üvöltött... én elszaladtam... Borzalmas volt, és másra se tudok gondolni, mit erre... - elcsuklott a hangom. Remegett a kezem, és nem tudtam fenézni Bertire. Percekig csak néztem magam előtt a lassan olvadozó tejszínhabot, de még mindig képtelen voltam hozzányúlni. - De igen... mert az én hibám volt... én provokáltam Briggst... pedig Lestrange prof. figyelmeztetett, mondta, hogy ne tegyem. Kerüljem Briggst, és hagyjam a picsába, mert baj lesz. De én nem hallgattam rá... a bálon se... láttad... te fogtál le. Most biztos csalódtál bennem... biztos Lestrange is csalódna... nem tudhatja meg... - egyértelmű volt, hogy nem mondtam el a házvezetőmnek, ahogy senkinek eddig. Mert féltem, hogy csalódnak majd bennem. Hogy többé nem úgy néznek majd rám, mint azelőtt. Hogy elrontottam. Mindent... Mert rossz vagyok, és képtelen vagyok helyes döntést hozni. Biztosan szánalmasan festhettem, mindenkinek csalódást okozva, miközben lassan irányíthatatlanul egy könnycsepp kelt önálló életre az arcomon lefelé gurulva...
„Az igazi barátsághoz az szükséges, hogy az egyik fél olyan támogatást nyújtson, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége van."
Csendben hallgattam végig Ginát, egyszer sem szakítottam félbe, bár nem is tudtam volna hirtelen mást mondani, csak az egyetlen gondolatot, ami most bennem kavargott: kicsinálom Kyle Briggset. Mégsem mondtam ki hangosan, mert ez a beszélgetés nem Kyle Briggsről szólt, csak és kizárólag Gináról. Az elsődleges szempont most az ő lelkének az ápolása volt, nem a Briggs kölyök élve elásása. Tehát nem sikerült neki. Legszívesebben megkönnyebbültem felsóhajtottam volna, csupán azért nem tettem, mert láttam Ginán, hogy őt ez nem vigasztalja annyira, mint engem. Nyilván nem. Lehet, hogy Briggsnek nem sikerült befejeznie, amit elkezdett, de attól még Gina sosem fogja elfelejteni, ahogy leteperte a földre és ahogy fogdosta. Ugyan hogyan is felejthetné el? Arra senki sem képes, főleg nem egy tizennégy éves, akinek valószínűleg a fiúkkal való legközelebbi kapcsolata eddig az volt, ha megverte őket. És talán Kyle Briggs elvette tőle a lehetőségét is annak, hogy Gina majd felszabadultan érezhesse magát élete első fiúja mellett, ha elég idős lesz hozzá. Az összes ilyen férfinek alig nevezhető selejt megérdemelte volna, hogy ugyanezt megtegyék vele is. - Nagyon jól tetted, hogy megverted. - Csak néztem a remegő kezeit és összefacsarodott a szívem. Soha nem láttam még ilyen állapotban. Annyiszor keveredett már bajba, annyi szar történt vele, de mindig erős maradt. Úgy tűnik, most telt be az a bizonyos pohár, ezt már ő sem bírta dacosan és emelt fővel végigcsinálni. Persze nem is kellett. Nem volt egyedül és nagyon reméltem, hogy ezt ő is tudja. Talán igen, hiszen elmondta nekem, mi történt vele. Szerettem volna hinni, hogy ez a bizalom jele és azt mutatja, hogy Gina tudja, számíthat rám. - Dehogy csalódtam benned, ne mondj már ilyen hülyeségeket, tudtommal nagyon okos vagy, de most elég jól titkolod - vágtam rá szinte már felháborodottan. - Gina, te nem tehetsz semmiről. Erről sohasem az áldozat tehet. Mindegy mit csináltál előtte, mit mondtál, milyen ruha volt rajtad, hol jártál éppen, ez kurvára nem a te hibád. Csakis az a felelős érte, aki úgy dönt, hogy ráerőszakolja magát valakire. Baszki, baszki, Gina sírt... Életemben egyszer sem láttam sírni, egyszer sem kellett végignéznem, ahogy Gina arcán könnyek csorognak. Azt gondoltam, erre soha nem is fog sor kerülni, hogy Gina szemei csak akkor fognak könnyektől csillogni, ha már megint sikerül valami lehetetlen hülyeséggel annyira megnevettetnem, hogy levegőt is alig kap - de még erre is ritkán került sor, mert többnyire csak vágott egy grimaszt, ha valami vicceset mondtam. És most sírt, teljesen összezuhant és fogalmam sem volt róla, mit kéne pontosan tennem. - Na jól van, gyere ide, te kis hülye. - Nem volt szokásom ilyet tenni, őszintén szólva késztetést sem éreztem rá korábban attól a néhány alkalomtól eltekintve, amikor fel akartam idegesíteni, most azonban ösztönösen öleltem át Ginát. Reméltem, hogy nem a lehető legrosszabb opciót választottam a megnyugtatására, de hát mégis mi mást tehettem volna? Nem mondhattam neki azt, hogy ne izguljon, gyorsan rendbe jön minden, hogy tudok bármit is tenni, amivel enyhíthetném a fájdalmát. Csupán ennyit tehettem: itt voltam mellette és sírhatott a vállamon. Talán ennyi is elég lesz, talán nem akar majd engem is megverni. - Tudom, hogy most nagyon szar. Tudom. De jobb lesz majd. Korábban sosem tudatosult bennem, hogy Gina mennyire kicsi és törékeny. Csak egy kisgyerek volt, akivel nagyon kibaszott az élet és Kyle Briggs. Egyáltalán hogy juthatott eszébe hozzányúlni egy kislányhoz? Mert Gina az volt, bárhogy is nézzük, de azt a szemétládát ez nem érdekelte, csak bosszút akart állni...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Feb. 17, 2020 3:41 pm
Bertie & Gina
Gyűlöltem sírni. Nem is tettem gyerek korom óta. Legalábbis nem mások előtt. Gyenge szarnak éreztem magam tőle. Többé pedig nem akartam így érezni. Tehát valamikor, valahol, ott az intézet rideg kőpadlóján zúzódásokkal tarkított testtel eldöntöttem, hogy többé nem leszek gyenge szar, akibe csak úgy bele lehet rúgni. Most mégis itt ült egy nyilvános helyen Bertie-vel, és képtelen volt visszanyelni a könnyeit. Jóformán még a levegővétel is fájt. Hallottam Bertie szavait, éreztem, hogy megölel. Valahogy mégis olyan távoli, és valószerűtlen volt. Mintha nem jutott volna el hozzám. Egyszerűen belekapaszkodtam, talán olyan erővel, ami fájdalmat is okozhatott neki, és sírtam. Valakibe kapaszkodnom kellett, és sírni. És ezt szégyelltem. Gyenge voltam. Puhány. Egy szégyellni való senki. Lestrange, Bertie, Ethan... mind sokkal jobbat érdemeltek nálam. - Nem lesz jobb... sohasem... megmondták az intézetben is... csak egy semmirekellő vagyok, aki csak csalódást tud okozni... aki semmire nem viszi... Lestrange... ő... jobbat érdemel nálam... nem egy ilyen gyenge, és szánalmas semmirekellőt... nem tudhatja meg... nem lehet... - nem akartam, hogy bárki ilyen nyomorultul lásson. De Bertie lassan hozzászokhatott már. Nem egyszer látta el a sebeimet, adott enni, amikor már azt hittem éhen veszek, és mindig türelmesen hallgatta, hogy szidom a körülöttem élő felnőtteket. Az intézetet, az iskolát, úgy általánosságban a szar életet. De Lestrange és Ethan? Nem akartam, hogy tudják. Nem lehetett. Másként néztek volna rám. Nem azt az erős, független, és okos lányt látták volna, akit szerettem volna, hogy lássanak. Csak ezt a romhalmazt itt. Ennek nem volt szabad megtörténnie. Lestrange biztos nem akart volna többé magához venni, ahogy az összes többi normális nevelő szülő sem akart, amint beszéltek az intézeti nevelőkkel... Ethan... ő meg... bonyolult. Nagyon. Azt sem tudom, hogy mik vagyunk egymásnak. Csak vagyunk egymás mellett, és mindig számíthatunk a másikra. De ha tudná, meg akarná ölni Kylet. Hülyeséget tenne. De kettőnk közt is megváltozna valami. Nem az lennék, aki régen. Lehetek én egyáltalán az, aki régen? Hülyén hangzik, de nem akartam, hogy bármilyen fiúnak úgy köze legyen hozzám, de ha mégis akartam volna, akkor azt akartam volna, hogy Ethan tegye meg. De ő nem tette. Mégis néha azt kívántam bár megtette volna. Inkább éreztem volna az ő kezét a testemen, mint Kyle Briggsét. De Ő nem Kyle Briggs. Sőt, mindenben a szöges ellentéte. Talán ezért is nem bánom a társaságát már rég. Egyszerűen megszoktam. Pedig egyszer megpróbáltam ellökni magamtól. Eltaszítani, elmarni. Azt mondtam nincs szükségem rá. Még ha tudtam is, hogy ez egy kibaszott hazugság. És mondtam még sok kibaszott hazugságot, csak hogy gyűlöljön. Miért? Azt mondták, azt gondoltam, hogy jobb így neki. Ha nem húzza le egy semmirekellő kolonc mint én. Ha nem rontom el a jövőjét. Most is ezt éreztem. Mindenkinek jobb lenne nélkülem, ha nem rontanám el a jövőjüket a saját szánalmas, gyenge és semmirekellő kolonckodásommal. Végül csak elengedem Bertie-t, amikor tudatosul mit csinálok éppen. Egyszerűen felhúzom a térdeim, és átkarolom őket, hogy felettük a semmibe bámuljak. - Bertie... dühös vagyok, és nyomorultul érzem magam, és nem akarok többé így érezni. Az egyik felem meg akarja ölni Kyle Briggst. A másik fél, hogy azzal is csak csalódást okozna. És közben nem tudok azok szemébe nézni, akik fontosak nekem. Nem akarok így érezni. Semmit sem akarok érezni többé...
„Az igazi barátsághoz az szükséges, hogy az egyik fél olyan támogatást nyújtson, amire a másiknak abban a pillanatban szüksége van."
Gina sosem volt barátságos gyerek, aki mosolygott minden felnőttre és naivan szemlélte a világot. Érthető, hogy nem ilyenre alakította az élet. Alapvetően jól toleráltam minden hülyeségét, nem érdekelt, ha le akarta harapni a fejem vagy elküldött a picsába, hozzászoktam már és különben sem vettem zokon senkitől, nem éppen rá akartam megsértődni. Most azonban a vak is látta, hogy valami baja volt, máskor nem ugrott volna a torkomnak már az érkezése pillanatában, hogy kritizáljon valami tökéletesen jelentéktelen dolgot. Jelen esetben a találkozónk helyszínét, mintha annyira szörnyű lett volna...
