Könnyű bejutni – visszaéléstől nehéz szívvel lopakodom mégis, lépésenként majdnem meggondolom magam, torkomban föltolul bűntudat, félelem és izgatottság –, néhány szekrény átkutatása sem okoz különösebb problémát, apa picit mindig szétszórt, nehezen tart rendet maga körül, bármerre tapogatózom, bármit húzok ki és futok át, úgysem tűnik majd fel neki. Ráadásul úgyis sikerül észrevétlenül átnéznem mindent, mert pergamenenként haladok, borítékonként, precízen, persze eget verdeső pulzusszám kíséretében, mert fogalmam sincs, mit mondok majd, ha rajtakapnak. Nem kaphatnak rajta, erről gondoskodtam, egész délelőtt órarendeket egyeztettem, kerestem húsz percnyi metszetet, átfedést kettejük napja között, amikor egyikünk sem húzhatja keresztül a számításaimat. Pedig nincsenek számításaim, legalábbis… tudom, mit keresek, illetve azt hiszem, tudom, mit keresek, és tudom, hogy apa is tudja, mit keresnék, sőt, apu is tudhatja mostanra, mit keresnék, és talán már összehívtak egy miniatűr válságstábot, hogy eldöntsék, ezzel mihez kezdjenek, mert kezdeni kell valamit, értelemszerűen, elvégre egyikünk – és nyilvánvalóan az sem titok előttük, melyikünk – megkerülte őket. Abigail nem tenne ilyet. Abigail értékrendje érinthetetlen és támadhatatlan, Abigail piedesztálon ül, tökéletes és bátor és fantasztikus és minden, ami valaha lenni szerettem volna, minden, amit sírva szedtem ízekre a terápián, minden, amit irigyeltem, gyűlöltem és szerettem, végtelenül, nevetséges szerettem, szeretek, és… Nem ragadhatok le, spirál el, egyik kanyarulat követi a másikat, beláthatatlan félfordulatok, sosem tudom, pontosan mi vár rám, sírógörcstől kezdve, dührohamon át, egészen a konstans flegmaságig bármi felbukkanhat. Egy borítékot keresel, emlékeztetem magam, minisztériumi pecsétet, amelyet biztosan feltörtek már, benne félbehajtott levél, rajta adatok, szignó, ismét pecsét, semmitmondó, bürokratikus név kíséretében, valaki unottan írhatta meg, száraz szövegezéssel, ügyelve a margókra és stilisztikára, pillanatra sem kizökkenve, gépiesen és sterilen. Miután két szekrény áttúrásával végzek, apa asztalához lépek, ujjaimmal bizonytalanul érintem meg a levélnehezéket, amit két éve alkudtunk ki neki egy bazársoron apuval, és tudtuk, hogy úgysem fog örülni neki, mégis küzdöttünk érte, mire visszaértünk, és ragyogó arccal odaléptem hozzá, büszkén felmutatta, amit Abigailtől kapott, apró kvaffot, amelyhez egy apró őrzőkarika is járt. Itt van ez is, hát persze, jobb kézre esik, valószínűleg sokszor játszik vele, megszokásból, rajongásból, hálából, amiért Abigail ennyire ismeri, amiért ennyi mindent tud róla, amiért figyel… Aznap éjjel emlékszem, kiszöktem, és… Enyhe fejrázással próbálok megszabadulni a gyomromat összerántó vádtól és önvádtól. Mindennek mindig két pólusa lesz, mindig minden kétfelé fut, két pontban végződik. Kihúzom a közelebb eső fiókot, különböző iratok, tantervek, feljegyzések, apró cetlik, pennák, mindenféle kacat, egyre dühösebben pakolok ki belőle, valahol itt kell lennie, egyszerűen tudom, mert láttam ma rajta, áthatóan nézett rám, elidőzött, mielőtt megkérdezte volna, bevettem-e a gyógyszerem, hogy aztán sértetten és szomorúan hátat fordítsak neki, amiért azt feltételezte, nem venném be a gyógyszerem, hogy utána visszarohanjak a hálókörletbe, mert tényleg elfelejtettem bevenni. Vagy nem is akartam. Nem tudom, néha iszonyúan nehéz eligazodnom saját magamon.
