H
azudnék, ha azt mondanám, hogy jól éreztem magam a bőrömben. Minden alkalommal, amikor elhagytam az otthonomat, akkor elfogott a szorongás, és olyan tévképzetek gyötörtek, hogy bármikor kitörhet a háború. A félelem, hogy Harry Potter győzelme és az a rengeteg áldozat a mi jövőnk érdekében hiábavalónak tűnt sokszor.
Ma reggel is gyomorgörccsel kapaszkodtam édesanyámba indulás előtt. Megtehettem volna, hogy töröltetem az emlékeimet, és olyan egyszerű, varázstalan életet élek, mint a családom többi tagja, de mindezt gyengeségnek éreztem. Ki gondoskodott volna azokról a mugli születésű gyermekekről, ha én nem? Ki vette volna a fáradtságot, hogy erre a pályára lépjen? Csak ez a cél lebegett a szemeim előtt, ez volt az indok, amiért kitartott és küzdöttem. Éveim voltak még ahhoz, hogy olyan munkakörben dolgozhassak, de türelmes és szorgalmas voltam. Tisztában voltam vele, hogy mindenhez idő kellett. Ahhoz is idő kellett, hogy a világunkon, a lelkeinken ejtett sebek begyógyuljanak.
Egy órát töltöttem el a terapeutánál. Az irodájában lévő fotelbe kényelmesen süppedtem, miközben beszélgettünk. A helyiség annyira apró volt, hogy akár csukott szemmel is körbejártam volna mindenféle nehézség nélkül. Mégis volt valami megnyugtató ebben a parányi szobában és a hölgyben, aki foglalkozott velem.
Amikor végeztünk, nem indultam el egyből hazafelé, hanem helyet foglaltam a folyosón. Az ujjaimat tördelve vártam, miközben próbáltam a saját érzelmeimre fókuszálni. A levegőben ugyanis szinte ott vibrált minden gondolat és érzelem, amelyet nem engedhettem közel magamhoz. Nem voltam olyan lelki állapotban, hogy magamra szabadítsam ezeket. Bár, talán ma ellenkezőleg cselekedtem volna, akkor mások érzései megtöltötték volna a bennem tátongó űrt is, amelyet a roxforti események óta éreztem. Aznap nem csak a barátaim haltak meg, hanem úgy éreztem: a lényem egy része is. Vagy csak túlságosan is borongósan láttam mindent, lehet, hogy a félelem vakított el ennyire. Mindenesetre, tudtam, hogy mindez nem volt jó.
A karórámra pillantottam. Egyszer, majd még egyszer, aztán sokadjára. A mutató azonban csigalassúsággal mozdult előre, a percek nem akartak telni, én pedig némán figyeltem, ahogy a medimágusok és páciensek váltották egymást a folyosón.
Kicsit bolondnak éreztem magam, amikor itt kuksoltam. Abban sem voltam biztos, hogy mindez jó ötlet volt-e, mégis kitartottam amellett, hogy csendben várakozzak.
Aztán a folyosón kinyílt egy ajtó. Már el is felejtettem, hogy hányadjára történt mindez, de ezúttal Ő lépett ki rajta. Percy fáradtnak tűnt, talán a szokásosabbnál is szomorúbbnak hatott a látványa, vagy szimplán én képzeltem bele hamis dolgokat.
A múltkori eset után viszont nem nagyon beszéltünk, és aggódtam érte meg a családjáért, hiszen ott voltam, amikor veszteség érte őket.
Felpattantam a helyemről. Haboztam. Tényleg bele kellett ebbe avatkoznom? És ha nem volt kíváncsi a társaságomra? Tiszteletben kellett volna tartanom őt és a gyász időszakot. Mégis, az ösztöneim, a megérzéseim, vagy a szívem – mindenki döntse el maga, hogy abban a pillanatban mi vezérelt −, arra késztetett, hogy elinduljak felé.
− Szia – köszöntem rá, amikor már csak néhány lépésnyi távolság választott el tőle. Nem szerettem volna azonnal rázúdítani mindent, s közben arra is figyelnem kellett, hogy az ő szomorúsága ne keveredjen az enyémmel.
− Hogy érzed magad? – érdeklődtem finoman iránta, hiszen nem akartam lerohanni azzal, hogy nem nagyon keresett, és az sem lett volna jó ötlet, hogy megpróbáljam magammal cibálni őt. Lehetséges, hogy egyébként sem ért volna rá, vagy a családjával szívesebben töltötte volna az idejét, mint velem. Sok minden járhatott neki is a fejében, s egy kicsit hajlamos voltam túlkomplikálni az eseményeket.
Borzasztóan szerencsétlenül éreztem magam, ahogy ott álltam előtte, az oldaltáskám pántját markolászva, miközben azon tűnődtem, hogy miként közelítsek felé.