Denny & Lynn ~ I promise that I'll be by your side through good and bad times

Meglepett, hogy az első alkalommal mennyien összegyűltünk, sőt jókat mosolyogtam azon, hogy a csapatunk nagyrészét jelenleg hugrabugosok tették ki. Valahol teljesen logikus volt a részükről, hogy meg akarták védeni magukat és egymást, azonban az egymás mellett ülő Louis és Hugh Shelby látványa egyszerre volt abszurd és valami újszerűnek a kezdete. Épp annyira volt szokatlan a mardekáros fiú jelenléte, mint Lyra Rosieré, akivel a kviddicses eset és a roxmorts-i események után sikerült elásnom a csatabárdot. Azt hiszem, nem volt harag a részéről sem, sőt egész kulturáltan elbeszélgettünk mostanában, ha összefutottunk.
A roxmorts-i események mindenkit megviseltek. Valakinek még mindig gyógyultak a sebei, és én sem felejtettem el azt a pillanatot, amikor a dementorok majdnem végeztek velem. Sőt, a dementorok újra és újra felbukkantak az álmaimban, ezzel is gyarapítva a kialvatlanságomnak az okait.
A találkozó után mindenki eltűnt, még Celia is magamra hagyott, pedig azt hittem, hogy a testvérem legalább segít nekem rendet tenni. Celia azonban úgy szaladt Lily Potter után, hogy attól féltem, valami őrültségbe fogja belerángatni a lányt.
Én maradtam utoljára a teremben rendet tenni és székeket pakolni. Engem nem várt meg senki, nem csapódott hozzám társaságul másik diák. Kicsit talán irigyeltem is a hugrabugos srácokat, akik egy csapatba összeverődve hagyták el a gyűlést. Szerettem volna az ő összetartozásukat az egész DS-re kiterjeszteni. Egyesek szerint lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de számomra az a szó nem szerepelt a szótáramban.
Épp az utolsó széket raktam vissza a helyére, amikor sebes lépések zaja keltette fel a figyelmemet. Kisvártatva Celia bukkant fel az ajtóban, teljesen kipirulva, nyilvánvalóan idáig futott. Homlokráncolva pillantottam rá, ahogy megkapaszkodott az ajtófélfában, de mire megkérdezhettem volna, addigra megszólalt: − Lynn! Látnod kell! Mulciber két haverja ráakaszkodott Lestrange-re az udvaron!
Elengedtem a széktámláját. Nem érdekelt most már, hogy a helyén volt-e, vagy sem. Sebesen az ajtó mellett teremtem, majdnem magammal sodorva a húgomat.
− Mutasd az utat! – parancsoltam rá a testvéremre. Celia szörnyen fürge volt, nehezen tartottam vele a lépést, de az udvarra érve már kivont pálcával készültem fel arra, hogy rendet tegyek. Rendben, ez erős túlzás volt, de amikor megláttam, hogy ketten estek Dennynek, és senki nem segített neki, akkor képtelen voltam megállni, hogy ne lépjek közbe.
Ketten egy ellen sem volt igazságos, de amikor Mulciber alakja bukkant fel a kíváncsi diákok között, és vigyorogva készült pálcát emelni Dennyre, akkor a védelmező ösztöneim felülkerekedtek rajtam.
Átfurakodtam magam két bámészkodó diák között. Egyetlen pálcasuhintás és elmormolt varázsige elég volt ahhoz, hogy az átkom Denny mellett repüljön el, és találja telibe Mulcibert. Sebastian métereket repült hátra, egyedül a mögött lévő oszlop fogta fel.
Döbbenten csuklott össze, a döbbenetén pedig hamar diadalmaskodott a nyers harag, amely amúgy is belőle áradt. A következő átkom láthatatlan béklyókat teremtett a kezeit közé, a harmadik egy kötőhártya-gyulladást okozó rontás volt.
A haverjai meglepődtek, amikor Denny mellé lépve rájuk szegeztem a pálcámat, és megszólaltam: − Vagy összeszeditek a haverotokat, és eltűntök az udvarról, vagy patkányt varázsolok mindkettőtökből!
Természetesen, az utóbbi csak blöff volt. Hiába ismertem a varázslatot, nem voltam annyira képzett boszorkány, hogy megkockáztassak egy ilyen magasszintű átváltoztatást. Ettől függetlenül kellően elszántnak hangozhattam, mert úgy tűnt, megijedtek tőlem. A pálcám hegye követte az egyik srác mozgását, ahogy először hátrált, majd Mulciberhez futott. Ténylegesen egyiküket sem akartam bántani, de meguntam már, hogy mindig mi voltunk azok, akiket bántottak, megvertek és kigúnyoltak. Nem voltunk olyan gyengék és sebezhetőek, mint amilyennek gondolták. Ha pedig békét nem lehetett erőszakmentes módszerekkel kivívni, akkor megmutatom nekik és az összes iskolai zaklatónak, hogy milyen fából faragtak.
Csak akkor engedtem le a varázspálcámat, amikor a két fiú segített Mulcibernek feltápászkodni, és eltámogatták az udvarról. A háttérben kuncogó, nevető diákok felé fordultam. Akadtak köztük bőven olyanok, akik az imént egy teremben ültek velünk, mégsem tettek semmit. Kicsit haragudtam rájuk, de nem várhattam el, hogy a bajtársiasság azonnal kialakuljon a csapaton belül. Reméltem, hogy a mostani jó lecke volt számukra is, hogy kiállunk egymás mellett.
− Kérlek, menjetek a dolgotokra! Nincs itt semmi látnivaló! – fordultam még mindig szigorú éllel a hangomban a kíváncsi tekintetek felé. Kellett egy kis idő, mire a tömeg eloszlott, én pedig csak ezután léptem Denny elé.
− Jól vagy? – kérdeztem sokkal lágyabb hangszínt megütve, miközben azt néztem, hogy hol sérülhetett meg. Aggódva ráncoltam össze a homlokomat és csóváltam a fejemet, miután végre mindenki a saját dolgával foglalkozott.
− Gyere, menjünk innen! – ösztönösen nyújtottam volna a kezemet, ahogy a kisebb testvéreim irányába is szoktam, de félúton észbe kaptam, és inkább eltettem a pálcámat. A gyengélkedőre nem akartam vinni, mert Mulciber biztosan ott haldokolt a javasasszonynak, ráadásul úgy gondoltam, voltam annyira ügyes, hogy kisebb sebeket magamtól is ellássak.

Sosem szerettem a középpontban lenni, talán ezért volt is kényelmes Dennyre bízni a DS szervezését, én pedig csendes támogatója voltam neki és a mozgalomnak is. Könnyen azzá a személlyé váltam, aki némán, a háttérben megbújva tette a dolgát: rendet rakott, eltüntette a nyomokat, eligazított mindent, hogy még véletlenül se gyanakodjon bárki arra, hogy ezt a helyiséget mire használjuk pontosan. Sokkal gyorsabban haladtam volna, ha más is marad segíteni, de a többséget nem ismertem olyan közelről, a húgomtól pedig nem vártam többet annál, hogy amint kinyílik az ajtó, ő beleveti magát az iskolai élet forgatagába.
Arra viszont nem számítottam, hogy Celia visszatér, sőt a megjelenésével járó hírek még inkább megleptek. Több se kellett ahhoz, hogy a nyomába szegődjek. Úgy futottam a húgom után, úgy szorongatta a torkomat a jeges rémület, mint nem is olyan régen Roxmortsban történt. Próbáltam elnyomni ezt a gondolatot, nem foglalkozni vele, és még inkább magamba temetni, de abban a pillanatban, hogy megláttam Dennyt és a saját mardekáros társait párbajozni, automatikusan lendült a pálcám, és tettem helyre a csatlakozni kívánó Mulcibert. Itt nem volt helye logikának, gyorsan kellett cselekednem, és lecsapnom, mielőtt még nagyobb baja esett volna.
Furcsa… Mióta visszatért a Durmstrangból, azóta egyre gyakrabban vezéreltek az érzelmeim, ha tenni kellett valamit. Ezek az érzelmek pedig csak még nagyobb hullámokban törtek rám, ahogy Dennyt hátrarepítették. Ezért én sem kíméltem Mulcibert, és olyan átoksorozatot zúdítottam rá, hogy mozdulni sem volt lehetősége. Elszántan álltam hát be Denny elé, nem törődve a minket körülvevő tömeggel, ügyet sem véve a mardekárosok döbbent tekintetére. Csak azt akartam, hogy eltűnjenek innen, és ha ehhez így kellett viselkednem… Akkor fájó szívvel mondtam ki magamban, de bizony teszek a házirendre, amíg a házirend nincs betartva, és nem biztosít védelmet minden egyes diáknak.
Csak azután eresztettem le a pálcámat, amikor a három jómadár eltűnt a színről, és a tömeg is oszlani kezdett, pedig már az első adandó alkalommal Dennyhez siettem volna. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól van, addig viszont nem mozdulhattam, amíg Mulciber és a haverjai fel nem szívódtak.
− Nem úgy tűnsz, mint aki jól van – billentettem oldalra a fejemet, ahogy az ingujjába törölte a vért. – A manók biztosan örülni fognak, hogy szedhetik ki a vérfoltokat az ingedből – tettem hozzá éppen csak halkan, ahogy kibukott belőlem a gondolat. Hányszor, de tényleg hányszor kellett odahaza foltokat, vagy éppen vért kiszednem a testvéreim ruhájából, mert Celia kicsinek leesett a kőfalról, vagy Brutus talált valamit, amivel megvágta a kis kezét. (Hozzáteszem, azóta sem derült ki, hogy mivel sikerült, pedig akkoriban azt hittük, sikerült bababiztossá tenni a házat.)
− Ugyan… − legyintettem a dicséretre, bár magam se vallottam volna be, de igenis jól esett ezt tőle hallani. – Csak nem akartam, hogy bajod essen.
Megígértem neki, hogy nem fogom cserbenhagyni. Ez az ígéret pedig nem csak aznapra vonatkozott.
Halkan felszisszentettem, ahogy az üvegszilánk visszarepült a helyére, és megvágta az arcát. Ezt akár óvatosabban is ki tudtam volna szedni, ha nem türelmetlen, és hagyja, hogy megnézzem a sebeit.
− Rendben, de ígérd meg, hogy tényleg hagyod, hogy lekezeljem a sebeidet – sóhajtottam halkan, hiszen lehet, hogy nem volt több néhány zúzódásnál, vagy vágásnál, de szerettem volna biztosra menni. – Ismerek egy helyet, ahol nem zavarna minket senki.
Intettem neki, hogy kövessen, hiszen még így is akadt néhány bámészkodó, én pedig szerettem volna elkerülni a kíváncsi tekinteteket. Mégis furcsa volt látni a reakciójukat, hogy milyen gyorsan rebbenték szét az útból, amikor elhaladtunk mellettük.
− Igazából, a barátodnak, Zabininek köszönhetem, hogy tudok erről a helyről – szólaltam meg szórakozottan, ahogy bevezettem őt egy folyosóra, és megálltam egy fali szőnyeg előtt. – Amíg nem voltál itt, addig próbált nagyon kreatív lenni, és egyszer pont itt lökött meg. Ahogy neki estem a fal szélének, éreztem, hogy valami nem stimmel – meséltem neki, miközben az ujjaimmal kitapogattam a szőnyeg szélét, és finoman odébb húztam azt. Egy szűk járat lapult a szőnyeg mögött, amelyet mindig tisztán tartottam, ha erre jártam, így sokkal kevesebb volt a por és a pókháló, mint várható lett volna.
− Vigyázz a fejedre – pillantottam hátra mosolyogva, miközben a fejemet lehúzva bemásztam a járatba, majd egy Lumosszal megvilágítottam az utat. Még egyszer hátralestem, hogy követett-e, majd lassan elindultam előre.
Nem kellett sokáig menni, az út végén pedig egy régi ajtó megszokott látványa fogadott. Egy Alohomorát elmormolva koppintottam a kilincsre. Egy apró, eldugott erkélyen lyukadtunk ki, ahová csak a legvégső esetben jártam ki, hiszen nem akartam, hogy rátaláljon más is erre a helyre. Mégis, amikor mindenáron egyedül akartam lenni, itt szoktam elrejtőzni.
− Remélem, megfelel – intéztem a szavaimat Denny irányába, miközben a korláthoz sétáltam, hogy letekinthessek a mélybe.
− Fogalmam sincs hányan tudnak erről a helyről, de valószínűleg elég kevesen. Bolondnak, vagy nagyon vállalkozókedvűnek kell lennie annak a személynek, aki a Roxfort összes zugát fel akarja fedezni, erre a bejáratra pedig szerintem senki nem gondolna – húztam végig az ujjaimat az öreg kőkorláton, s bár egyből nekiálltam volna ellátni Denny sérüléseit, akár mérget is vehettem volna rá, hogy amíg nem dohányzott, úgyse hagyná nekem.

Szemöldök ráncolva figyeltem, ahogy Denny vigyorogva végigkövette Mulciberék távozását. Azért nem volt annyira szórakoztató jelenetet rendezni az iskola egyötöde előtt, úgy, hogy valójában bárki bemárthatott volna Bagman tanfelügyelőnőnek, de most ez lett volna a legkisebb gondom az életemben.
− Látszik, hogy házimanók között nőttél fel – ingattam a fejemet egy erőtlen mosoly kíséretében. Nem vártam el tőle, hogy tudja, milyen volt, amikor ténylegesen te végezted el a házimunkát, és valószínűleg az ismeretlen volt számára, amikor egy félnapos takarítás után elégedetten és kimerültél dőltél hátra, hogy milyen gyönyörű lett az otthonod. Nekünk nem voltak manóink. Nem telt volna rájuk, s gyanítottam, hogy ha anyu még köztünk lett volna, akkor sem engedte volna meg, hogy házimanónk legyen.
Mielőtt még eszmecserét folytattam volna arról, hogy lényegében a házimanók a legális rabszolgatartás egy formái voltak, inkább elindultam előre az emberek között. Talán Denny nem talált volna ebben semmi kivetnivalót, feleslegesen pedig nem akartam volna vitatkozni, amikor a sérüléseit is el kellett volna látnom valahol, valamikor.
− Elég kedvesen nyilatkozol a barátaidról. Rám is így hivatkozol, vagy ez valami fiús dolog? – sandítottam hátra a vállam felett, talán a megszokottnál eltérőbb, csipkelődőbb hangnemben. Legalább is, Tristan soha nem beszélt így a haverjairól, Brutus pedig… Még kicsi volt ahhoz, hogy így halljam másokról beszélni, de tuti szappannal mosnám ki a száját egy-egy ilyen megjegyzés után.
− Nekem se, ne aggódj – szóltam hátra, hiszen valóban pusztán a véletlen műve volt az, hogy ráakadtam erre a járatra. Az mellékes, hogy az ifjabb Zabininek a keze is benne volt a dologban. Az erkélyre érve viszont én is sokkal fesztelenebbül érzem magamat. Most már nem járt az eszem azon, hogy mi lesz, ha Mulciber beköp a házvezetőjének, vagy ha ránk uszítják emiatt a tanfelügyelőnőt. A kíváncsi tekintetek sem követtek tovább minket az udvaron túlra, így könnyedén merülhettem el ismét a háttérben lévő ember szerepében.
− Nem tudom, hogy ez bóknak számít-e, vagy sem, de hálás lennék azért, ha nem kellene folyton arra emlékeztetnem téged, hogy a keresztnevem szólíts Denarius – hajoltam le egy kődarabért, miközben immár sokadjára kértem meg Dennyt arra, hogy mellőzze a vezetéknevem folytonos használatát.
− Még mindig jobban kedvelem a Lynette-et – pillantottam rá, majd a tekintetem a tenyeremben lévő szabálytalan alakú kőre siklott. Még mindig azt tartottam a kezemben, amikor Denny magyarázkodni kezdett.
− Őszintén szólva? Nem igazán. Talán egy kicsit reméltem, hogy valaha is megérhetlek téged, vagy kevésbé leszel velem ellenszenves, de álmaimban sem hittem volna, hogy a bizalmasom leszel – forgattam a kavicsot még mindig az ujjaim között, szándékosan kerülve a szemkontaktust, majd a követ feldobtam, és még reptében találta telibe a bűbájom, amely a követ székké változtatta. A szék pedig halkan puffanva ért földet a padlón.
− Nem. Egy ujjal se tudtak hozzám érni – ráztam meg óvatosan a fejemet, hiszen sokkal fürgébb volt, mint Mulciber, a haverjaira pedig sikerült a frászt hoznom, hogy végül nem próbálkoztak semmivel. Legalább is, egyelőre békén hagytak, abban viszont biztos voltam, hogy a jövőben mindezt kamatosul visszakapom majd.
− Szóval, lennél olyan kedves, és helyet foglalnál, hogy megvizsgálhassalak? – fordítottam felé a széket egy határozott mozdulattal, miközben a tekintetem és a hanghordozásom olyan ellentmondást nem tűrő volt, mint amikor a kisöcsém sebeit kellett lekezelnem.