but it was not your fault but mine

Amikor egy orvos úgy kezdi a mondandóját, hogy ne izgassa fel magát, vagy, hogy maradjon nyugodt, esetleg, hogy pánikra semmi ok – már nem is emlékszem, melyiket választotta a medimágus, annyira ideges és ijedt lettem a szavai hallatán -, akkor azért biztosan tudod, hogy tuti össze fogod csinálni magadat az aggodalomtól és a félelemtől.
- Csak fertőtlenítse le, és kenjen rá valeriánás kenőcsöt, kérem. Apró horzsolások és zúzódások, ugyan... – biztos vagyok benne, hogy ennél komolyabban sérült emberek, boszorkányok és varázslók is vannak itt, nálam sokkal fiatalabbak, egek! Gyerekek! Akiknek nagyobb szükségük lenne erre az orvosra, aki velem szemben ül, és olyan fegyelemmel, és koncentrált odafigyeléssel kezelgeti a felszíné sérüléseimet, hogy legszívesebben elrántanám a kezemet előle, mintha csak izzó vassal nyúlna a bőrömhöz. Persze, azzal is tisztában vagyok, hogy minél kevesebbet akadékoskodok, annál hamarabb végez velem, hogy folytathassa az útját a következő kórteremben. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, hogy ott talán egy olyan mágus fekszik, akinek ronda, égési sérülései vannak, vagy bőven vérző sebe, esetleg lerobbant a karja, vagy a lába. Miközben velem foglalkoznak. Mindezt miért? Mert én vagyok Maurice Briggs felesége, a First Lady, az ország elsőszámú asszonya.
Moe persze sehol. Holden, Frida és Robert ki tudja, hol vannak, és mi történt velük, miközben a neohalálfalók áldozatául esett ártatlanokat és gyengéket védték és menekítették. És a gyerekek... a diákok, az Akadémia hallgatói, akik segédkezni mentek Roxmortsba... velük mi lehet? Hányak veszhettek oda, egy teljesen értelmetlen lázadásban, és támadásban? Hányak életét nyomorították meg visszafordíthatatlanul és végérvényesen? Meg sem próbálok nem rájuk gondolni, mert csak rájuk tudok gondolni, miközben azt is tudom, hogy mindebben a férjem-, és a testvére, Russ keze is benne volt, még, ha csak közvetetten is. Nem akarok, még csak gondolatban sem, minden felelősséget Moe-ra hárítani, de vannak dolgok, amiket ő sem moshat le magáról.
Hirtelen szorít a torkomra a félelem és a harag keserű elegye. A fejem zúgni kezd a önnön-, és mások érzéseitől, olyan érzés, mintha valamiféle láthatatlan erő előbb a koponyámat szorítaná össze, aztán a mellkasomat, mintha zuhannék – és nem úgy, mint, akinek a lábai alól kirántják a talajt, hanem úgy, mintha csak egy metafizikai síkon tenném ezt. Mintha a saját testem és lelkem rabja lennék, és egy láthatatlan spirálba csavarodnék, és az húzna egyre beljebb-, és lejjebb saját lényembe. Lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek, és, amikor a medimágus megkérdezi, hogy fáj-e, csak nemet intek a fejemmel.
Nehéz szép és jó emlékeket és érzéseket keresni, és azokba kapaszkodni, azok mögé bújni, mintha azok volnának ebben a szentségtelen pillanatban az utolsó végváraim – és, valószínűleg, ez így is van. A gyerekeimre gondolok, Holden és Frida boldog mosolyára, Robert mufurc képére, ami nem is olyan régen megnevettetett. Moe-ra nem. Moe-t most látni sem akarom. Csak felmérgesítene.
Már épp megnyugszok, mikor bekötözi a kezeimet az orvos, ezt végre gyors mozdulatokkal teszi, amikor az imént említett, magasabb rangú medimágus megjelenik az ajtóban, kopogás után lép be, és, miután röviden a hogylétem felől érdeklődött, kezdett bele mondandójába. Eric fejvesztve rohant be a Mungóba, Holdent és engem keresett, amikor a folyosón összeesett. Leszedálták, és úgy tűnik, hogy most jobban van, de elképzelésük sincs, hogy mi történhetett.
- Bemehetek hozzá? Kérem! Csak pár percről lenne szó... – a doktor vékony vonallá préseli ajkait, úgy néz rám a szemüvege lencséi mögül. – Kérem – és, azt hiszem, most kellene előhúznom a First Lady kártyát, de rezzenéstelen pillantással, könnyes szemekkel nézek rá, és reszkető hangon folytatom. – Az anyja vagyok, uram, kérem – hogy ez győzi-e meg, vagy a ki nem mondott-, ugyanakkor jól ismert tény, hogy ki vagyok én, kinek a felesége, azt nem tudom, de végül engedélyt ad egy rövidke látogatásra.
Amikor a kórterembe lépek, lerí róla, hogy a nyugtatók milyen hatással voltak rá. Nem kába, vagy ilyesmi, sokkal inkább nyugodt, és az elmondások alapján nem ilyen volt, amikor megjelent az ispotályban.
- Édes kisfiam – az ágy mellé lépve végigsimítok az arcán, majd, miután leültem a székre, megfogom a kezét. – Mi történt? Hogy kerültél ide? – és most nem a kórházra gondolok, mert azért azt sejtem, hogy hallotta, hogy mi történt a börzén, és azért rohant ide. – Fáj valamid? Szeretnéd, hogy hozzak csokit? Láttam egy automatát a folyosón idefelé jövet. Vagy inkább innál valamit? – hirtelen csendesedek el, és hagyom szóhoz jutni.