Sorry, that's not my name

Lestrange vs. Leta

iszáradt a szám a gondolatra, hogy apáék beszélni akarnak velem. Nem tudnám megmondani, miért él bennem ennyire negatív dologként az, hogy “Leta, holnap délután beszélhetnénk?”, de teljesen lefagytam, amikor szóltak előző este. Nem is tudom, mire gondolhattak, talán hogy így nem tűnik annyira rémisztőnek, mintha azonnal előttük kellene teremnem, az igazság azonban az, hogy így még rosszabb volt. Persze akkor is idegeskedtem volna, ha rögtön magukhoz hívatnak, viszont ez az opció nem ad túl sok időt arra, hogy mélyen beleássam magam a miértjébe. Így viszont…
Semmit nem aludtam az éjjel, konkrétan egy percet sem. Rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek pörögtek le a szemem előtt, de mindig visszaértem az első és a legerősebb megérzéseimen alapuló (tehát valójában megbízhatatlan) lehetőséghez: el fognak küldeni. Megértettem volna, hiszen én nem voltam ide való, nem ebben a kúriában lenne a helyem, mindez nem volt más, mint egy ideiglenes lakhatás, amíg kitalálják, mit akarnak velem. Egyébként is biztosan szégyent hoztam rájuk, hiszen nem voltam sem aranyvérű, sem pedig törvényes gyerek, a kettő közül pedig nem tudom, melyik lehetett rosszabb a szemükben. Sokszor megnyugtattak, hogy nem ez a helyzet, éreztették velem, hogy valójában ez az otthonom és ők a családom, mégis nehezemre esett tényleg hinni ebben. Bár mostanra kezdtem megszokni ezt a hatalmas épületet és már egész jól ki is ismertem magam rajta.
Reggel elmentem zuhanyozni, legalább egy órát töltöttem a csobogó, forró víz alatt, azt reméltem, hogy ettől majd jobban fogom érezni magam, megnyugtat és lecsillapít. Hiú ábránd volt, de megpróbáltam. Utána eltöltöttem még egy kis időt Macival a szobámban, annyira nagy volt a hely, hogy labdázhattam is vele, őt pedig mindez nagyon boldoggá tette. Tudtam, hogy így volt, ahogy azt is, hogy mennyire imádta ezt a helyet és Mrs. Lestrange… vagyis, Amelie kutyáit is.
Merlinre, bele sem gondoltam, hogy mi lesz Macival, ha engem elküldenek! Ha itt maradhat, nem akkora baj, nagyon fog hiányozni, de tudom, hogy jó helye lesz. Viszont ha nem jöhet velem és nem is maradhat? Nem akartam, hogy menhelyre kerüljön vagy valami olyan emberhez, aki nem szereti őt annyira, amennyire megérdemli. Maci mintha a gondolataimat olvasta volna, úgy lépdelt oda hozzám és ült le a szőnyegen térdelő alakom elé. Azonnal kaptam a lehetőségen és megöleltem, hiszen ki tudja, meddig leszünk még együtt.
Tizenegy óra tájékában sikerült rászednem magam, hogy előmerészkedjek a szobából, ami eddig az enyém volt, és a szalonig sétáltam. Óvatosan léptem be a helyiségbe, nem akartam senkit megzavarni vagy senkinek útban lenni. Apa és Amelie már ott voltak, én pedig odasomfordáltam az egyik fotelhez és leültem a szélére, a kezeimet a két térdem közé szorítva.
- Sajnálom, ha gondot okoztam -szólaltam meg, még mielőtt bármit is mondhattak volna. -Megértem, ha el kell mennem. Csak Macira vigyázzatok nekem, kérlek.
Kerültem a szemkontaktust, nem akartam látni az arcukat. Elkeserített volna, ha nem látok rajtuk semmi érzelmet. Szorult a torkom, de még tartottam magam. Merlinre, majdnem tizennégy vagyok, ideje leszoknom a sírásról.