Good morning, Sunshine!

Házon kívül töltöttem az éjszakát. Leszállítottam nem kevés árut az egyik rendszeres vásárlómnak London egyik előkelő negyedébe, ijesztő mennyiségű kokainra volt szüksége egy szülinapi partihoz. Miután megkaptam a pénzemet, vettem egy doboz színes cukormázas fánkot, majd beállítottam vele Adához. Imádta a fánkot, nem értettem miért, de ki akartam használni az alkalmat, hogy végre nagyobb összeghez jutottam és legalább egy ilyen apró ajándékot megengedhettem magamnak. Nála aludtam, ezzel azt a tortúrát is vállalva, hogy reggel az ő ébresztőjére keltem, rohannia kellett dolgozni. Ahogy néztem öltözés közben, míg igazgatta magán az aurorok egyenruháját, megállapítottam, hogy szürreális kettőnk kapcsolata. Nem volt komoly, nem tervezgettük a közös jövőnket, de attól ő még auror volt, én pedig egy lecsúszott díler drogproblémákkal. Nem bírtam felfogni, miért akar engem, akár csak egy ilyen komolytalan, futó valamire is. De nem panaszkodtam, kellemesebben teltek az éjszakáim, amióta ő az életem részét képezte.
Hazafelé beugrottam az Abszol úton macskatápért, onnan egyenesen a Zsebpiszok közbe indultam. Úgy terveztem, hogy ma feltöltöm a készleteimet, volt mostanság néhány sikeres üzletem, ami után erőteljesen megcsappant az árumennyiség. Amikor a zárral vacakoltam, fejben már leltároztam is, hogy miből mennyit kéne legyártanom a napokban, mit vittek mostanában és mit nem éri meg árulni. Felkaptam az óriási tápos zacskót, körül sem néztem a lakásban, mikor átléptem a küszöböt, nem is tudtam volna a hatalmas zsáktól. Amikor azonban felcsendült az ismeretlen női hang, rémülten elhajítottam Kormiék tápját és azonnal a pálcám után kaptam. Végül félúton megálltam a mozdulatban. Egy nő ült a kanapémon, egy kibaszottul csinos nő, hogy pontosak legyünk.
Először arra gondoltam, hogy biztos egy prosti, aki eltévesztette a címet - bár ez nem magyarázta, hogyan jutott be az otthonomba. Gyönyörű volt, nem fedte túl sok helyen a ruha és édesemnek szólított. Igen, biztosan ennyi történt.
- Nézd, Édesem, nagyon szívesen beszélgetnék veled, mást is nagyon szívesen csinálnék veled kettesben, de ezt most benézted szerintem. Nekem erre nincs pénzem, meg az az igazság, hogy nem is szeretek fizetni érte. - A következő néhány mondata azonban rácáfolt arra a feltételezésemre, hogy ez csupán egy vicces félreértés, amiről majd később anekdotázhatok minden ismerősömnek. Kifutott az arcomból a vér, kezdett eljutni a kialvatlanságtól kótyagos agyamig, hogy hatalmas szarba csöppentem éppen. A pulóverem zsebéhez kaptam, de a pálcám nem volt ott. A kurva életbe, a kurva életbe, a kurva életbe... Biztosan Adánál felejtettem, én barom állat...
- Fogalmam sincs, mit jelent. - Kiszáradt a szám az idegességtől, de eszem ágában sem volt beleinni a teába, amit olyan bájosan kínálgatott nekem. Pedig remek érzékkel a kedvenc furkászmintás bögrémet ajánlotta fel. - Aldor Marlowe? Nem ismerem, fogalmam sincs ki az, ez az egész valami félreértés. Figyelj, tudok fizetni, nem sokat, de van pénzem, meg tudunk egyezni.
Kezdtem pánikba esni. Hát hogyne tudtam volna, hogy ki az az Aldor Marlowe... Egy jól menő klubot vezetett a környéken, ahol mindenféle illegális üzelmekkel szépen megszedte magát. Drogot adtam el neki nagy mennyiségben, de még hónapokkal ezelőtt. A történetnek azonban nem ez a része volt érdekes, mert az üzlet gond nélkül lezajlott, én megkaptam a pénzemet, ő pedig elégedett volt az áru minőségével. Ami miatt most annyira rettegtem, hogy kezdtem egy kocsonyának érezni magam, amit valaki megbökött egy kanállal, az az volt, hogy Marlowe feleségét ennél határozottan közelebbről ismertem. Fiatal, csinos nő volt, aki a férjével folytatott viták után egy másik férfi társaságában szerette múlatni az időt. Én pedig voltam akkora gyökér, hogy habozás nélkül megfektettem Aldor kibaszott Marlowe feleségét, amíg a pasast vártam, hogy kifizesse az előre megbeszélt összeget. Mivel nem öltek meg érte azonnal, feltételeztem, hogy simán megúsztam ezt a kis affért. Úgy néz ki, hatalmasat tévedtem.
Mibe keveredtem már megint, a rohadt életbe?

Hosszú ideje magába szippantott az alvilág, vagy legalábbis az átlagos törvénytisztelő polgárok így hívták azt a közeget, ahol én dolgoztam. Drogot árultam, fogyasztottam is, olyan történeteket láttam és hallottam, amik megértek volna néhány évet az Azkabanban. De ettől nem lettem kemény, csak megtanultam úgy tenni, szükség esetén valaki másnak kiadni magam, mint aki valójában voltam. Tudtam, hogyan hajtsam be a tartozást a vásárlóimon, hogyan hitessem el velük, hogy velem nem jó ötlet baszakodni. De attól még ugyanaz maradtam, aki régen is voltam - túl érzékeny, túl gyenge, túl kevés. Hiába tanultam meg durva átkokat és kerültem ki győztesként nem egy kocsmai verekedésből, attól még nem lettem "kemény csávó". Rohadtul nem tudtam kezelni a helyzetet, hogy egy vadidegen ült a lakásomban, aki nem süteményt hozott.
- Nem is próbálok bájos lenni, veled nyilván nem szállhatnék versenybe - erőltettem egy kínos mosolyt az arcomra. Kapd össze magad, Ollivander, ne legyél ennyire töketlen. Legszívesebben pofán vágtam volna magam, hogy észhez térjek és képes legyek menekülőutat keresni. Persze nem a szó szoros értelmében, nem szándékoztam futásnak eredni. Pálca nélkül csak az eszemre hagyatkozhattam, ami már sokkal több helyzetből kimentett, mint a párbajtudásom.
Hátulról felborított a saját fotelem, belezuhantam, bár szívesebben maradtam volna talpon. Mégsem keltem fel, jobbnak láttam egyelőre belemenni a játékba, bármi is volt ez. A teát kivéve, abból eszem ágában sem volt inni. Ha valamit hamar megtanultam a drogok világában az az volt, hogy amiről nem tudod pontosan micsoda, azt ne nyeld le és ne lődd be. Rengeteg tragikus halálesetet megelőzhetett volna ez az apró bölcsesség, persze nálam jobban senki sem tudta, hogy van az az állapot, amikor már nem érdekel a kockázat, csak szabadulni akarsz az elvonási tünetektől. Sajnos vagy nem sajnos, a bögrébe kitöltött tea esetében nem késztetett semmiféle elnyomhatatlan sóvárgás az ital elfogyasztására.
Megéreztem a kezeit a vállamon. Az érintése nem volt durva, tulajdonképpen gyengéden masszírozta az idegeskedéstől feszült izmaimat, de nem meglepő módon nem lazultam el tőle. Bármit megadtam volna érte, hogy az ismeretlen nő helyett most Ada álljon mögöttem.
- Cirmi és Kormi - javítottam ki, mintha annyira fontos lett volna a macskáim neve, akik éppen vígan tömték magukat néhány méterre tőlünk, mintha a gazdájuk nem lett volna hatalmas szarban. Kutyát kellett volna hazahoznom, egy olyan nagy vadállatot, mint amit Ada tartott, az legalább megpróbált volna megvédeni.
Ha nem rettegtem volna ennyire, minden bizonnyal tetszett volna a látvány, ahogy elterül az ölemben. Gyönyörű nő volt, fiatal és cseppet sem gátlásos - minden férfi ilyen csajról álmodik, talán éppen így, elnyúlva az ölükben, mint egy fáradt macska. De nehéz volt élvezni a látványt, ha közben ennyire össze voltam zavarodva és ennyire tartottam valamitől. Mert bárhogy is igyekeztem tagadni, ő nem jó szándékkal érkezett hozzám. Elszakítottam róla a tekintetem, hogy könnyebben össze tudjam szedni a gondolataimat. Az asztalon a tea mellett díszes lap pihent, egyáltalán nem illett a lepukkant kéglimbe. Hasonlót sem láttam még, de a nyakamat tettem volna rá, hogy semmi jót nem jelent. A Baziliszkusz Bárhoz lehetett köze? Weasley azt mondta, hogy amneziált mindenkit, de ő csak auror volt, nem hivatásos amneziátor és nem is kedvelt különösebben, talán így akart félresöpörni. Viszont arról a helyről nem egy ilyen nőt küldtek volna, nem tudtam elképzelni, hogy azok a tulkok annyira tartsanak bárkit is az ellenkező nem képviselői közül, hogy rábízzanak egy ilyen munkát. De akkor ki a faszom volt ez?
- Tízezer galleon? Az rengeteg pénz... - Elképzelni sem tudtam akkora összeget, még soha nem láttam egy helyen ennyi pénzt, de a felét sem. Piti drogüzletelésből éltem meg, ha érkezett is hozzám tehetősebb vásárló, ők sem hagytak itt ennyi pénzt, hiszen tízezer galleonból egy kisebb sereget is túl lehetett volna adagolni, nemhogy egy függőt. Ekkora fizetség ellenében én ugyan mit ajánlhattam?
Lázasan kattogott az agyam. Azt mondta, kápráztassam el, de a valóságban nem volt semmi érdekes, legalábbis a nyersen tálalt valóságban. Házasságtörés, alkalmi affér, idegbeteg férj, egy magányos nő és egy még magányosabb férfi futó kalandja. Ezzel az égvilágon senkit nem lehetett elkápráztatni. Kivéve akkor, ha megfelelően tálalod a történetet...
- Jó, jó, beismerem... A felesége volt, Meredith. Aldorhoz mentem, kokaint akart venni, de nem volt otthon és a felesége nyitott ajtót. Ott állt kisírt szemekkel, kék-zöld foltokkal, nagyon csúnyán megverték. Behívott, adott egy pohár vizet, semmi különös. Kérdezgette mi van velem, mondtam persze, hogy semmi különös, csak a szokásos, mire zokogni kezdett és elmondta, hogy Aldor megcsalta, ő számon kérte, mire a férje elkezdte ütni-vágni. Ott ült mellettem, sírt a vállamon és a következő percben már az ölemben volt és ugyan mit tehettem volna? Mondjak nemet egy bántalmazott, elkeseredett nőnek? - Újból a kéretlen látogatóra néztem, megembereltem magam és tartottam vele a szemkontaktust. - Mégis ki itt a bűnös? Én, vagy az, aki kezet emel a feleségére? Te is nő vagy, komolyan dolgoznál egy olyan embernek, aki bántja a feleségét? Megéri azért a tízezer galleonért támogatni a patriarchális elnyomást és a családon belüli erőszakot?
Kevés dologhoz értettem, de ahhoz igen, hogyan dumáljam ki magam a legveszélyesebb helyzetből is. Nagyon sokszor csupán ennek köszönhettem, hogy megúsztam ép bőrrel néhány kellemetlen találkozót. Most sem hagyatkozhattam másra, csak a páratlan beszélőkémre. Merlin aszott bal heréjére, csak működjön...

Talán egy másik helyzetben, kevésbé józanon őszinte érdeklődéssel álltam volna le flörtölni vele, mint lényegében minden nővel, akivel találkoztam. Nem a túlzott önbizalom késztetett erre, egyszerűen csak megtanultam, hogy a legrosszabb, ami történhetett, az egy csúnya kikosarazás volt. Történtek már velem rosszabb dolgok is, és ha végül mégis bejöttek a - mellesleg nagyon kreatív - próbálkozásaim, akkor örülhettem. Nem szerettem aggódni ilyen apróságokon. Ezúttal azonban valóban nem a tőlem megszokott fesztelen bókolással próbálkoztam, csak mondtam valamit, céltalanul, hogy ne álljak ostobán és értetlenül a saját lakásom közepén, egyre növekvő idegességgel.
- Őszinte volt, a látásommal még nincsenek problémák.
Sok szürreális helyzetbe keveredtem már életem során, tulajdonképpen minden napom egy Dalí festmény valóságtartalmát súrolta, és ehhez nem is kellett élnem a gondosan kimért néhány grammommal. A Zsebpiszok köz ilyen volt, ha valaki itt élt, megtanulta, hogy fel se kapja a fejét olyan apróságokra, amik egy embert hetekre traumatizáltak. Azonban az, hogy egy vadidegen nő, aki látszólag nem szándékozott sokáig életben tartani, itt ült a lakásomban és a macskáim nevéről vitatkoztunk, kezdte az én magasra állított mércémet is megugrani.
- Nem, a fekete Kormi és a cirmos Cirmi. Mentségemre szóljon, nem voltam jó passzban, amikor elneveztem őket. - Merlinre, én most komolyan magyarázkodtam neki a macskáim neve miatt?
Nem értettem, miért húzza az időt. Ha nekem tízezer galleont ajánlott volna valaki, lehet a saját fejemet is levágtam volna habozás nélkül. Elképzelni sem tudtam, mihez kezdenék ennyi pénzzel. Nem voltam mohó ember, nem vágytam túl sokra. Hiába éltem rosszul, sosem álmodoztam arról, hogy egyszer majd gazdag leszek, kicsit talán meg is rémített a sok pénz gondolata. De mégis... rohadt jól jött volna tízezer galleon, akár annak a töredéke is. Csak egyszer az életben ne kellett volna aggódnom a lakbér, a kaja, a macskatáp és természetesen az üzlet és a saját függőségem miatt. El tudja bárki is képzelni, mennyire költséges volt mindez? Bár valószínűleg ez a nő röhögve kifizette volna az életem egész éves költségeit... És komolyan ennyit ért volna a fejem? Az én hülye fejem?
- Én biztosan nem érek ennyit. Lehet egy másik Ollivanderről volt szó, tudod, elég sokan vagyunk és szerintem nem nehéz belátni, hogy nálam mindenki többre vitte - hadartam. Nem akartam, hogy bántódás érje a rokonaimat, nyilván nem, de én sem akartam meghalni, a kurva életbe...
Gyakran ültek nők az ölemben. Nem voltam szívtipró, sem szőke herceg fehér lovon, csak tudtam hogyan kell megnevettetni őket és nem válogattam sokat. Ennyi volt a titkom. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd kényelmetlenül fogom érezni magam, amikor valakinek az amúgy csekélyke súlyát éreztem az ölemben. Márpedig most rohadt szarul éreztem magam és semmi élvezeteset nem találtam a szituációban.
- Hát nekem biztosan nem hiányozna - vontam meg a vállam. - Nincs tízezer galleonom, de ha csak úgy megcsinálod, akkor legyen.
Nem lettem volna képes a két kezemmel megölni valakit, legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy idáig még nem jutottam el. Önmagam bántása nem állt távol tőlem, de kárt tenni, végleges kárt tenni valakiben... nem, az nem én lettem volna. Az viszont már régesrég nem érdekelt, hogy mi történik az orrom előtt. Nem éreztem volna bűntudatot, ha Marlowe meghal néhány napon belül. Nem volt jó ember, nem lett tőle kevesebb a világ. Inkább ő, mint én...
Felkászálódott rólam, már készültem rá, hogy a következő másodpercben egy varázspálca szegeződik rám, ehelyett csak felkapta a bögréket és nekiállt... mosogatni?
- Hogy... hogy tessék? - hebegtem értetlenül, mint akit pofán talált egy konfúziós bűbáj. - Nem szoktam megfelelni senki szabályainak, de én ezt most kurvára nem értem. Ha nem akarsz megölni, akkor mégis mi a tökömet csinálsz itt? Ez valami rossz vicc?
Kormi felugrott a térdemre, ugyanis még mindig nem mertem felkelni a fotelből. A macska dagasztani kezdett, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Végül rágni és tépni kezdte a pulóveremet, úgyhogy inkább levettem és odaadtam neki. Fél percen belül összegömbölyödött a pulcsin és elaludt. Kretén macska...
- Sosem lehet tudni, nem ez lenne az első ilyen eset - dünnyögtem zavartan. Talán tényleg neki volt igaza és nem Aldor Marlowe látta el a felesége baját. Most már úgysem számított, csak az, hogy holtan akart látni.
Döbbenten figyeltem, ahogy a vadidegen nő otthonosan járkál a lakásomban. Mi a franc történik itt? Rengeteg kérdést akartam feltenni neki, de úgy éreztem, az agyam teljesen kikapcsolt, semmi racionális magyarázat nem létezett a viselkedésére és azt sem tudtam eldönteni, mit kéne először kérdezni.
- Fogalmam sincs, magamnak főzök. De elárulnád végre, hogy ki a faszom vagy és mit keresel a lakásomban? - nyögtem ki végül a legégetőbb kérdést. Idegesen megigazítottam a pólóm kinyúlt nyakát és megdörzsöltem a karomon a számtalan macskakarmolásnyom egyikét - Korminak volt egy olyan jó szokása, hogy megpróbálta naponta legalább egyszer felvágni az ereimet pusztán szeretetből, mintha nem lettem volna tele így is apró sebekkel és véraláfutásokkal a tűszúrások helyén. Még mindig nem sikerült megnyugodnom.

- Az csak egy félreértés volt, inkább rám nézve kritika, mint rád. - Jogos feltételezés volt, hogy luxus prostinak néztem, ezt neki is el kellett ismernie. Előbb gyanakodik erre az ember, mint egy bájos arcú bérgyilkosra. A szakmámból eredően gyakran találkoztam prostikkal, még ha én magam nem is éltem ezzel a szolgáltatással. Kevés elvem volt, de a nőket tiszteltem, márpedig aki kurvát visz haza, az nem tartja sokra az ellenkező nem képviselőit...
- A mostanában erőteljes túlzás, a rossz passz már inkább egy állandó állapot, de most inkább azt mondanám, kifejezetten jó passzban vagyok. - Nem tudtam, mi az az instaizé, amit emlegetett, de ennek inkább nem adtam hangot, nehogy teljesen hülyének nézzen és még nagyobb lépéselőnyben érezze magát. - De jó, hogy mondod, most már minden problémámra megvan a válasz...
Úgy tűnik, még ebben a bizarr helyzetben sem tudtam szó nélkül megállni ezeket a kéretlen jó tanácsokat. Merlinre, hányszor hallgattam végig a testvéreimtől, hogy "Bertie, csak akarnod kéne a változást" és "minden fejben dől el" meg hasonló faszságok. Biztos sok minden fejben dől el, de én aztán koncentrálhattam erősen egy jobb lakásra vagy egy normális munkára, attól még egyikre sem volt esélyem. És a drogok... miért akartam volna leszokni? Az életem üres volt nélkülük. Nem azért szoktam rá először a heroinra, később azt helyettesítve egyéb keménydrogokra, mert nem tudtam mennyire veszélyes játékot űzök vagy mert azt gondoltam, én majd nem leszek függő. Egyszerűen csak színt adtak a szürke életemnek, olyan örömhöz jutottam általa, amit semmi más nem okozott, kirántott a gyűlölnivalóan jellegtelen napjaimból. Aztán persze jöttek az egyéb okok, megtettem olyan dolgokat, amiket magam előtt is szégyelltem, ezért még több anyagot toltam a szervezetembe, hogy ne kelljen azokra a szégyenteljes percekre gondolnom, de ettől még több megalázó szituációba kevertem magam, és... és ördögi kör, nem lehet szabadulni belőle. Az elvonási tünetek idővel elmúlnak, de az, amiért rákapsz a drogokra, talán soha nem hagy nyugodni, így pedig mégis ki akarna leszokni?
A keresztnevemen, sőt, a becenevemen - bár mindenki Bertie-nek szólított, sosem Gilbertnek és így már nem is becézésként gondoltam rá - hívott, mintha egy barát vagy vásárló lett volna. Egyik sem volt, sajnos, pedig aki tízezer galleont keres egyetlen munkával, az feltehetően nem keveset tudna fizetni. Bár valószínűleg ő nem élt semmivel, amit én tudtam kínálni neki. Ellenben most jobban érdekelt a pénznél az a tény, hogy tudott a karácsonyi családi vacsorákról. Lehetett persze véletlen egybeesés is, hogy pont ezt a kifejezést használta, de valami azt súgta, hogy nem erről volt szó. Többet tudott rólam, mint amennyit én jónak láttam.
- Őszintén szólva úgyis valamivel magamra haragítom a rokonságot... - Azért mégse kellett volna meghalnia senkinek sem. Nekem főleg nem. Nem állítom, hogy sosem voltak még szuicid gondolataim, az ember mentális egészségének nem tesznek jót a hajléktalanként töltött hónapok és egy alapos betépés után is le tudott dönteni az elvonással járó depresszió a lábamról, de úgy igazán sosem akartam meghalni. Élni akartam és reménykedni.
- Ó, hát én rengeteg mindent tudok ajánlani neked. - Hogyne. Drogon és saját magamon kívül semmit nem tudtam ajánlani neki, de valószínűleg néhány tabletta nem ért fel tízezer galleonnal, abban pedig végképp kételkedtem, hogy rám bármilyen formában igényt tartana, még a szerveimmel sem ment volna túl sokra, noha a Zsebpiszok közben akár még azt is el lehetett adni a megfelelő embernek.
- Most már őszintén érdekel, hogy miért nem felelek meg, hátha az életben egyszer valaki elmondja, neki éppen miért nem. - Feleslegesen beszéltem, igazából nem akartam csevegni vele, csak azért pofáztam, mert ettől kevésbé éreztem magam idiótának és kiszolgáltatottnak. Hiába mondta azt, hogy nem akar megölni, nem tudtam megbízni benne. Nyilván nem volt százas a csaj, ha minden rendben lett volna neki odabent, akkor ez az egész most nem történik meg vagy nem vele történik meg, mert Marlowe talált volna mást. Lehet, hálásnak kellett volna lennem a szerencséért, amiért éppen őt küldték ide. Már ha tényleg igazat mondott és nem akart kinyírni.
Kormi elégedetten terpeszkedett az összegyűrt és összemacskaszőrözött pulóveremen. Én sajnos kevésbé éreztem magam komfortosan, és ezen egy árnyalatnyit sem segített, amikor a nő ismét közel hajolt hozzám, pedig Merlinre esküszöm, hogy nem tartoztam azon férfiak közé, akik rettegtek az erős kisugárzású nőktől. Én csak azoktól a csajoktól rettegtem, akik két perce az életem kioltásával fenyegetőztek.
- Szeretem a mocskos trükköket, de ha nem, hát nem... - Bertie, kussolj már be, baszd meg. Legalább most ne legyél ekkora idióta. Néha pofán kellett volna vágnom magam. Egy székkel. Kétszer-háromszor.
A "barátnőm" említésére újból elfogott a rémület. Tudott Adáról, a rohadt életbe... Engem már sokan meg akartak ölni, még ha nem is tízezer galleonos vérdíjért cserébe, de Adát nem akartam belerángatni semmibe. Nem szorult a védelmemre, de mégis óvni akartam minden szarságomtól, túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy a legapróbb zűrbe is belerángassam.
- Nem a barátnőm. Csak találkozunk néha, de nem beszélgetni szoktunk, úgyhogy tőle nem kell tartanod - bizonygattam hevesen. - Ha neked jó a Szexi, akkor nekem is jó. Kormi már van a szobában, szóval tényleg ez a lehetőség maradt.
Az ő "humorát" a feketehumor kategóriájába lehetett sorolni. Az enyémet a Bertie-Ollivander-miért-vagy-ekkora-szerencsétlen-nyomorék-fogd-már-be-a-pofád címkével lehetett ellátni. Miért kellett a tépett fülű macskámmal együtt emlegetnem a fekete haja miatt? Még csak vicces sem volt...
Kezdtem belátni, hogy két lehetőségem van: vagy szerzek neki kaját vagy meghalok. Ha nem ő öl meg, akkor hagyja, hogy mások tegyék meg. Határozottan érdekemben állt gyorsan elé tenni valami ehetőt.
- Oké, értettem, kerítek valami kaját - pattantam fel a fotelből, olyan sietős léptekkel a hűtőhöz rohanva, mint akinek az élete múlik rajta. Talán ez is volt az igazság. - Én a helyedben beérném az én konyhatudományommal, mert a környéken menüt venni felér egy öngyilkossággal.
Nekem bárki elhiheti, nem voltam válogatós, lehúztam hosszú hónapokat az utcán, túrtam én már át nem egy kukát éhségtől reszketve. De amit a környéken adtak "ebéd elvitelre" címszóval, az tényleg garantált ételmérgezést jelentett.
- Szendvics és tészta, ennyivel tudok szolgálni. Vagy füves brownie-val, de az mindig olyan állagúra sikerül, mint a háromnapos kutyaszar, szóval... - vonogattam idegesen a vállam. Úgy álltam a konyhapult mellett, hogy végig rálássak a nőre. Nem mertem szem elől téveszteni, nem mintha bármivel megvédhettem volna magam pálca nélkül. Hogy lehettem ekkora gyökér, hogy Adánál hagytam?

Részemről teljesen egyértelmű volt, hogy egy prostival könnyebben boldogulnék. Úgy általában bárkivel jobban boldogultam volna, aki nem akar maradandó kárt tenni bennem. Bármilyen meglepő is volt ez az én szakmámban, de nem kedveltem az erőszakot és igyekeztem elkerülni, amíg tehettem. Nem csak akkor, ha engem akart valaki laposra verni vagy darabokra átkozni, hanem én sem okoztam szívesen fájdalmat másoknak. Megtettem persze, ha kellett, vertem már fejeket a falba és átkoztam le a gatyát is másokról, de nem örömmel.
- Nem vagyok benne biztos, hogy az életem részleteit egy idegennel szeretném megvitatni. - Átlagos helyzetben sem, de most végképp nem akartam a magánéletemet mások orrára kötni. Ebben egyszerre gátolt meg az ő személye és az a tény, hogy azt a bizonyos jó passzt Ada jelentette, márpedig róla nem tudhatott senki. Nem miattam, engem legfeljebb mindenki vállon veregetett volna, hogy sikerült felszednem egy ilyen nőt, aki ráadásul még auror is. De Ada csúnyán megüthette magát emiatt a munkahelyén és a magánéletében is, nem hiányzott, hogy miattam is ribancnak bélyegezzék, mert úgy tűnik, a világon csak a házasság elfogadott kapcsolati forma egy nő számára. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy nem akartam Adát belerángatni a szarságaimba, ez a váratlan látogatás határozottan egynek ígérkezett azok közül. - Köszönöm, máris boldogabbnak érzem magam, tele lett tőle a pénztárcám, rendeződött a szociális életem és tiszta lettem. Csodálatos nap ez a mai, jó, hogy találkoztunk.
Abban az egy kérdésben igazat kellett adnom neki, hogy a vérségi kötelék túlértékelt. Biztosan léteztek összetartó családok, de az enyém nem volt az. A tág rokonság nem látta szívesen a kvibli apámat, ezáltal engem és a testvéreimet sem, bár én különlegesen előkelő helyet foglaltam el a nemkívánatos személyek listáján. A nővérem látni sem akart, az utcán is képes volt úgy tenni, mintha nem venne észre, csak hogy ne kelljen velem mutatkoznia. Végignézte, ahogy utcára kerültem, milyen testvéri szeretet ez? Apám húsz éve neheztelt rám, mert nem akartam a kurva golymókfarmját, anyám meg olyan szinten nem vett tudomást az életemről, hogy szerinte a tűszúrások nyomai a karomon a véradásnak köszönhetők. Egyedül a húgommal volt valóban bensőséges viszonyom, de még vele is folyton öltük egymást.
- Éljenek a család fekete bárányai - morogtam. Habár nem tudtam, hogy vele is hasonló-e a helyzet, és őszintén, nem is érdekelt. Már az nevetséges volt, hogy a családi kötelékekről csevegtünk, mint régi jó barátok, amikor tulajdonképpen az életemre akart törni.
- Leszek én kurva is, ha az kell. Neked biztosan. - Fiatal srácként határozottan esetlen voltam a lányokkal, a Roxfortban sokáig arra sem tudtam összeszedni a bátorságomat, hogy elhívjak valakit a roxmortsi hétvégére egy vajsörre. Azóta sem az önbizalmam nőtt, ugyan mitől nőtt volna, egyszerűen csak nem érdekeltek a következmények. Bármilyen nő megfelelt nekem, aki akár csak két percre értelmet adott az amúgy kibaszott értelmetlen életemnek. Nem bonyolódtam normális párkapcsolatokba, ezen a szokásomon nem is terveztem változtatni. Ettől a nőtől azonban nem akartam semmit, még akkor sem, ha iszonyatosan jó csajnak tartottam. Félreértés ne essék, nem Ada iránti hűség volt ez, elvégre nem volt a barátnőm, hanem jobban kedveltem azokat a nőket, akik nem akartak meggyilkolni tízezer galleonért. A legszomorúbb mégis talán az, hogy kértek már tőlem ennél rosszabbat is, azokhoz képest egy dögös bérgyilkosnővel kialakított bármilyen jellegű viszony csak jobb lehetett. Nem mintha bármi esélyt láttam volna rá, hogy ilyesmire fanyalodna, csak próbáltam viccesnek tűnni, mintha a rokonszenven múlna az életem.
Mint kiderült, tényleg azon múlt, bár nem a suta vicceimen.
- Ennyi az egész? Túlságosan szórakoztatlak hozzá, hogy megölj és nem vagyok elég szar alak? Eddig még sosem éreztem ekkora hatalomnak a balfaszságomat, de most egészen új perspektívából látom magamat.
Önmagában az aggasztó volt, hogy tudott Adáról. Az még inkább, hogy a kapcsolatunk milyenségéről is. Ha egy nő feljárt egy férfi lakására és fordítva, nyilván mindenkinek ez volt az első tippje, de talán egy drogdíler és egy auror esetében nem éppen ezt feltételezték az emberek. Kivéve akkor, ha többet tudtak annak a bizonyos drogdílernek a magánéletéről, mint amennyit szeretett volna a világ elé tárni.
- Azt nem mondtam, hogy nem feküdtem le vele. Csak azt mondtam, hogy nem szoktunk beszélgetni, ami el kell ismerned, elég valószínű. Nem egy aurorral fogom megosztani az üzleti dolgaimat. - És ezúttal nem is hazudtam, mert valóban nem beszéltem Adának semmit a drogüzleteimről, arról pedig végképp nem, hogy magamat hogyan mérgeztem. Ő szemet hunyt minden felett, én igyekeztem diszkrét lenni, kimondatlanul ebben egyeztünk meg.
Kényszeredetten pakoltam ki a konyhapultra mindent, amit hirtelen találtam a főzéshez. Nem volt tömve a hűtő és a polcok sem, napokkal ezelőtt voltam utoljára boltban, eltekintve a macskatápért tett apró kitérőtől.
- Ebben a lakásban senki nem kap fél gramm anyagot sem, aki nem fizetett érte. Szóval nem, nem lesz a kajádban semmi - forgattam a szemem. Egy pillanatra Ginára emlékeztetett az idióta kötekedésével, éppen olyan gyerekesen is viselkedett, mint egy harmadikos kislány, ami elég bizarrnak hatott egy bérgyilkostól. - Kösz, de nagyon szépen tudok egyedül is szeletelni.
Nem voltam egy konyhatündér, de mivel egyedül éltem, kénytelen voltam elsajátítani néhány alapvető receptet. Ezeknek a tárháza Adának köszönhetően némileg bővült, de most nem terveztem semmi bonyolultabbal törni magam, csak feldobtam forrni a vizet a tésztának és nekiálltam keresni bármit, ami alkalmas lehet egy tésztaszósz elkészítéséhez.
- Nem, az az igazság, hogy egy-két kivételtől eltekintve senki nem akar betörni ide. Nem érdeklek senkit eléggé ahhoz, hogy meg akarjon ölni a saját otthonomban, kirabolni meg ugyan ki akarna? Mit visznek el, egy kibaszott bögrét? Nincs itt semmi értékes az árun kívül, de azt történetesen pont levédtem. - Egyetlen szekrényajtón valóban komolyabb védőbűbájok voltak, amögött tartottam a drogok egész tárházát, amikkel kereskedtem.

- Ja, szinte legjobb barátok lettünk. - Nem is volt legjobb barátom. Igazából barátaim sem voltak, talán soha. Akit gyerekként annak ítéltem meg, úgy átbaszott, mint azóta senki sem, azokat pedig havernak sem neveztem volna, akikkel mostanság néha összejártam betépni. Az életünk egyetlen közös pontja ezekkel az emberekkel az volt, hogy szerettük mérgezni magunkat és társaságban olykor szórakoztatóbbnak ígérkezett. Nem beszéltem velük semmiről a drogos tripjeimet leszámítva. Két emberrel ápoltam a húgomon kívül állandó kapcsolatot, Ginával és Adával. Gina egy tizennégy éves árva kölyök volt, nem éppen az, akit barátnak neveznék. Gyerekpótlék, bűntárs, idegesítő kis kertitörpe talán, bár magam sem tudtam mi lenne a jó címke kettőnk kapcsolatára. Ada... Ada fogalmam sincs mi volt nekem. Hagyományos értelemben véve szerető talán, de egyrészt nevetségesen régimódinak tartottam ezt a szót, másrészt sokkal mélyebbnek éreztem kettőnk viszonyát. És múlandónak leginkább, tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, úgyis elhagy majd, mert milyen közös jövő létezett egy auror és egy narkós számára?
- Talán ezért nem túl sikeresek a rehabok. Javasolhatnád a megfelelő szerveknek ezt a változtatást, hatalmas sikere lenne. Még a végén én is elmennék elvonóra. - Meg a nagy lófaszt.
Inkább nem válaszoltam a fekete hajra vonatkozó kérdésére, úgy ítéltem meg, hogy erre nem tudnék neki tetsző választ adni. Ha azt mondom, hogy a haja miatt, akkor lehet megsértődik. Ha közlöm vele, hogy a személyiségére gondoltam, akkor talán meg is öl.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy jutott már nálad rosszabb is, szóval... ugyan miért ne lennék biztos? - Tulajdonképpen az egyik legszebb nő vőlt, aki valaha ilyen közel jött hozzám. Az előbb konkrétan az ölemben feküdt. Kár, hogy odabent a fejében valami biztosan nem volt rendben, persze én aztán nem kritizálhattam senkit, de attól még ezek a tények. Ettől függetlenül inkább ő, mint egy ötven felé közelítő nő valamelyik kocsmából, akit éppen elhagytak és újraéli a fiatalkorát vagy egy házas pasas egy lepukkant bár férfimosdójában. Mindig van az a pénz és élethelyzet, nem igaz? A különös látogatóm viszont csak a fejemet akarta, vagyis úgy tűnt, most már azt sem és ezzel kapcsolatban egyelőre nem tudtam, hogyan kéne éreznem. Megkönnyebbültem persze, de az eddigi kis műsora után igazán megérthette, hogy nem bíztam meg a szavaiban. Talán csak azt várta, hogy megnyugodjak és utána akarta elvágni a torkomat.
- Engem is meglepne, ha valaki tényleg tízezer galleont fizetne értem. Mármint persze felbecsülhetetlen az értékem, mert csodálatos vagyok, de azért tízezer galleon... - Csodálatos, hát hogyne. - Akkor ez a bérgyilkos biznisz önkényes igazságosztás pénzért, vagy mi? És én még azt hittem, hogy az én morális szabályaim furcsák...
Rengeteg ember volt a világon, akik nem érdemeltek többet egy Avada Kedavránál a hátukba. A szomorú az, hogy jellemzően nem ők haltak meg először errefelé, hanem a hajléktalan drogosok, az éjszaka óvatlanul sétáló lányok vagy az elhanyagolt gyerekek, akik rosszkor voltak rossz helyen. Akik rászolgáltak a halálra, általában tisztában is voltak ezzel és igyekeztek kellő védelemmel ellátni magukat. Én nem voltam fontos ember, nem szúrtam sokak szemét, így legfeljebb akkor aggódtam az életem miatt, ha valamiért belém kötöttek az utcán és kék-zöldre vertek azért a néhány galleonért, ami a zsebemben lapult. Megesett olykor. Korábban sosem láttam rá esélyt, hogy valakit tudatosan küldenének a meggyilkolásomra, túl jelentéktelen voltam én ehhez. Úgy tűnt, hogy egy házas nővel hancúrozni nem éppen életbiztosítás, akkor sem, ha nálad kevésbé fontos ember a világon nem létezik.
- Jó, talán erős túlzás üzletnek nevezni, hogy mégsem akarsz megölni, de nem találtam rá jobb szót. A meghiúsult gyilkosság durván hangzik, bántja az érzékeny lelkemet.
Megvontam a vállam, aki nem fizet, az ebben a lakásban nem kap egy tésztánál többet. Nem mintha olyannak tűnt volna, aki szeretne felszívni a konyhaasztalról egy csík kokaint vagy tűt szúrni a saját karjába. Felismertem azt a típust, ő pedig minden furcsasága ellenére kívül esett rajta. A szakmájában különben sem lett volna szerencsés beállni.
- Nekem is meg kell élnem valamiből. És te, ne haragudj, de nem tűnsz potenciális vevőnek, még kóstolót sem éri meg pazarolni rád. A fű különben is a brownie-ban jó, a húslevesben nem. - Esküszöm, hogy nem próbáltam meg füves húslevest főzni korábban. Reméltem, hogy nem is fogom megpróbálni, de ismerve magamat, már semmit nem tartottam kizártnak.
Elképzelni sem tudtam, hogyan védhetném meg magam egy esetleges újabb látogatóval szemben. Körbevehettem volna a lakást a legkomolyabb védőbűbájokkal, amikre képes voltam, de mire megyek velük, ha kiteszem a lábam az utcára vagy beengedek egy vásárlót? Márpedig nem terveztem itthon kuksolni.
- Ha valaki nagyon meg akar ölni, ami tízezer galleonos vérdíj esetében elég valószínű, akkor úgyis eljut hozzám - vontam meg a vállam. - Ez jó lesz?
Leemeltem a polcról egy üveges, előre elkészített tésztaszószt, leértékelve vettem a boltban. Mint általában mindent.

- Csak akkor, ha betűgyöngyös karkötőt csinálunk egymás nevével és szívecskékkel. - Még halványan derengett, hogy a Roxfortban ilyet csináltak egymásnak a tizenegy és tizenhárom év közötti kislányok, bár ezek csak igazán homályos emlékek voltak, és nekem soha nem is akartak ilyet adni. Nem dúskáltam a barátokban, végképp nem a lány barátokban. Kínos gyerek voltam, akivel szinte senki nem akart együtt lógni, így viszonylag kevés fogalmam volt arról, hogyan nézett ki egy sztereotip tinibarátság. Igazából azt sem tudtam, hogy felnőttként hogyan kéne kinéznie. Nem sok tartós emberi kapcsolatom volt, jó érzékkel elüldöztem magam mellől mindenkit.
- Az élet egy kalap szar, próbálom élvezhetővé tenni - vontam meg a vállam. - Egy idő után különben sem számítanak az okok, azért csinálod, mert muszáj csinálnod. De sosem értettem, hogy az emberek mit nem képesek felfogni ezen. Nem hiszem el, hogy ők soha nem akarnak kilépni pár órára az életükből.
Nem szerettem volna ennél bővebben kifejteni, mi élvezetes a droghasználatban. Egyrészt nem tudtam szavakba önteni, mert ez nem egy olyan tapasztalat volt, amit felfoghatott az, aki még sosem próbálta és aki nem tudja milyen függőnek lenni. Másrészt nem is szívesen beszéltem erről, sem idegenekkel, sem ismerősökkel. Gyűlöltem az ehhez hasonló kérdéseket, bár rajta kívül még soha, senki nem tette fel ítélkezés nélkül. Úgy tűnt, őt tényleg csak az őszinte érdeklődés hajtja, nem a kioktatás, de ettől még nem éreztem késztetést a függőségem alapos kitárgyalására. Olvasson inkább egy erőltetetten megírt regényt a drogfüggők életéről, többre megy vele.
- Hogy te milyen kedves vagy! Életem végéig hálás leszek, amiért nem ejtettél foltot a hírnevemen. - Azon már nehéz volt foltot ejteni. Ha valakit megkérdezett volna a Zsebpiszok közben, hogy mi a véleménye Bertie Ollivanderről, egészen válogatott válaszokat kaphatott volna a "ja, az egy hatalmas paraszt és tartozik nekem vagy ötven galleonnal"-tól kezdve, a "ha legközelebb meglátom azt a köcsög fejét, akkor megölöm"-ig. Megvan a züllött élet előnye, az embernek egy idő után már nem kell aggódnia az erényei miatt. Nincs az a baklövés vagy kínos kapcsolat, ami sokat rontana az illető megítélésén. Én is ebbe a kategóriába estem, ami a Zsebpiszok közben nem volt egyedülálló, bár én inkább voltam zűrös, mint a veszélyes. Ártalmatlan hülye, talán ez lett volna rám a legjobb jelző.
- Még sosem hallottam ebben a kontextusban a tehetségest. Biztos vagy benne, hogy mások, feltételezem, kreatív meggyilkolását tehetségnek kéne nevezni? - Egy percig sem kételkedtem benne, hogy a sarokba dobott macskamentás plüssegérkével is képes lenne válogatott módon végezni velem. Valószínűleg puszta kézzel is megoldotta volna, hiába volt ő a nő és én a férfi. A nyakamat tettem volna rá, hogy hiába a törékeny testalkat, gond nélkül leterítene engem. Na, nem mintha olyan jó erőben lettem volna, az még biztosan nem érdem, ha valaki engem földre tudott küldeni. Megvédtem magam egy-egy kocsmai verekedés során, de részegeket ütni azért mégis más... - Véletlenül sem akarok akadékoskodni, mert nem szerepel a terveim között a halál, de miért is mész velem többre élve? Azt már bizonyára felmérted, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mint te...
Nem sok mindenhez értettem a kábszerkotyvasztáson és a hazudozáson kívül, hacsak az nem számít különleges tehetségnek, hogy mindig sikerült rosszkor lennem rossz helyen.
- Most komoly? Akadj már le szegény Kormiról... - morogtam, szeretetteljesen az alvó macskára pillantva. Egy szörnyeteg volt, de akkor is kötődtem ahhoz a kis démonhoz és rosszul esett, ha mások leszólták. Én minden egyes nap legalább tízszer megtettem, de én voltam a gazdája. - Csodálatosan hangzik, őszintén.
Utáltam tartozni másoknak. Az már egy egészen másik kérdés, hogy sok embernek tartoztam és általában nem is igazán törtem magam, hogy törlesszek. Hacsak nem fenyegettek az életem kioltásával - ez különben gyakrabban megesett, mint ahogy én szerettem volna -, akkor jótékonyan megfeledkeztem az összegről, amivel lógtam másoknak. Akadtak nálam megbízhatóbb emberek, fogalmazhattunk így is.
- Ebben én is biztos vagyok. Bár meglepődnél, akadnak elég pénzes vevőim is. Tudod te mennyi kokain fogy egy minisztériumi partin? Úgy szívják fel a mosdóban, mintha csak porcukor lenne. Még csak nem is az élvezet miatt, hanem csupán azért, mert megtehetik és ki tudják fizetni. - Kis hal voltam ebben az alvilági tengerben, ritkán tudtam nyélbe ütni ennyire jó üzletet, de már megesett párszor, hogy nagyobbat szakítottam a varázstársadalom elitjének köszönhetően. Sajnos elég hamar el is tapsoltam a pénzt, mint mindig. - Az lehet, hogy nincs jó íze, de a hatása kárpótol.
Újabb vállvonás volt a reakcióm. Nem szerettem aggódni és nem értettem, mit nem lát át ezen a helyzeten: tízezer galleonért én személy szerint egy házőrző sárkányon is átverekedtem volna magam, nemhogy néhány védőbűbájon. Úgyis elkapnak, ha el akarnak.
- Hát... a tanáraim mindig azt mondták, hogy ha a hülyeség fájna, akkor én ordítanék. Igazából apám is ezt mondta. Szóval igen, lehet ennyire hülye vagyok. - Tényleg ezt mondták. - Aha, van valami sajt is. Te most ki akarsz enni a nem létező vagyonomból, vagy mi?
A következő kérdésére értetlenül hátrafordultam. Ugyan mit érdekelte, hogy van-e tetoválásom? Ezzel talán arra próbált utalni, hogy nem hozom túl hitelesen az alvilági drogdílert? Mert ez nem újdonság és őszintén szólva nem is törekedtem rá, amíg nem volt feltétlenül szükséges.
- Nincs. Most már barátságtetkót is szeretnél kis virágokkal és nyálas idézettel? Vagy lehetne két ficánkoló delfin is, mit szólsz?