Darian & Astrid ~ i didn't lose a friend, i just realised i never had one

Másnak talán semmit sem jelentett volna a tudat, hogy az utolsó évemet immár hivatalosan is a Roxfort diákjaként töltöm az iskola falai között. Ugyanabban a szobában hajtom fejem álomra, ugyanazok a színek ékesítik talárom, s tavaly óta ugyanannak a kviddicscsapatnak vagyok a tagja, mint eddig. Nekem azonban mégis minden másnak tűnt, mintha csak megszabadultam volna utolsó béklyóimtól, melyek a Durmstranghoz kötöttek. Nem élt már bennem a félsz, hogy bármelyik pillanatban úgy alakulnak a dolgok, vissza kell térnem Munter és Karkaroff kis birodalmába, attól rettegni, miféle ajándékkal üdvözölnek újra egyesülésünk alkalmával… egész addig, mígnem a Roxfort folyosóin futottam velük össze ismét. Kegyetlen vicc a sorstól, pont akkor a nyakamra hozni őket, amikor végre kezdtem megtalálni a helyem, de a végső döfést mégsem korábbi ellenségeim látványa vitte véghez, hanem Astrid, akit hajdanán talán barátomnak nevezhettem.
A lány az első pillanattól fogva ellenségesen reagál még a puszta létezésemre s, ami miatt igazából hamar feladtam, hogy valaha is normálisan fog viszonyulni hozzám, s megelégednék, ha csupán élni hagynánk egymást, ő azonban majdnem oly’ agresszíven lép fel irányomban, mint a többi északi vendégtanuló. A helyzetemen az sem segít, hogy immár nem ugyanazon házat képviseljük, velem ellentétben ő a Mardekárba került, és merem feltételezni, pont az irántam érzett ellenszenve miatt engedték, hogy a közös edzéseken ő is a pályára kerülhessen, ezzel provokálva mindkettőnket. A lány pedig nem kímélt, olyan erőteljes ütésekkel küldte felém a gurkókat, mint amelyekkel csupán a Durmstrang kupájáért folytatott döntőkben találkozhattam - akkoriban még egymás oldalán küzdve, de tett róla, hogy a nosztalgikus érzéseket már a születésük előtt elfojtsa. Ha azt mondanám, csupán önvédelemből vettem át agresszióját, hazudnék, nem kellett sok fájdalmas találat ahhoz, hogy magam is vérszemet kapjak, s ugyanolyan haraggal küldjem vissza neki a vasgolyókat, mint amellyel ő címezte őket. A talajon, valószínűleg elviseltem volna, hogy a sárba tiporjon, kiélje rajtam indulatait, idefenn azonban, a pályán, amihez álmaim, céljaim kötnek, nem maradhattam alul.
Persze hogyan is végződhetett volna másképp harcunk, minthogy mindketten az ispotályban kötöttünk ki az egymástól elszenvedett sérüléseinkkel. Készségesen hagyom, hogy a javasasszony a használható kezembe nyomjon valami bájitalt, melynek tartalma sem színre sem szagra nem tűnik emberi fogyasztásra alkalmasnak, s hogy elhessegessem gondolataim azon aggályaimtól, hogy igazából meg akar mérgezni, figyelmem lopva Astridra terelem. Egész pontosan a küzdelemre, amit a nővel vívott; bármennyire is erőltetem az elmém, képtelen vagyok felidézni olyan alkalmat, amikor ilyen vérmességgel jutalmazta volna a javasasszonyok segítő szándékát. Ugyanakkor naivitás lett volna azt feltételezni, hogy az elmúlt pár év alatt ugyanaz a lány marad, akit hajdanán, minden bizalmatlanságom ellenére, Tanya utáni a legjobb barátomnak tartottam a Durmstrangban. Ezért viszont nem is hibáztathatom, hisz valószínűleg én sem ugyanaz a kölyök voltam, aki reményvesztetten menekült el onnan, próbálva eltörölni minden szálat, ami ahhoz a helyhez kötötte – s vele együtt az Astriddal való viszonyom.
Zavartan nézek rá, ahogy váratlanul rámförmed. Nem hiszem, hogy bármi jelét mutattam volna annak, hogy szórakoznék a sajgó vállammal, melyet miután ő sikeresen kimozdított helyéről, haragomban nem sikerült helyére rántanom, csak nagyobb kárt okozva ezzel, azonban merem feltételezni, hogy abba is belekötne, hogy egyáltalán még lélegzem.
- Én csak… még mindig próbálom feldolgozni, mennyit változtál – velem szemben mindenképp nem pozitív irányban haladt, azonban… mondjam azt, hogy remélem a durmstrangos kiskirályokkal is legalább ekkora vehemenciával képes fellépni? Kényszercselekvésként emelem ajkaimhoz a bájitalt; jelenleg még az is barátságosabbnak tűnik, mint a lány.