Semmitmondónak tűnő, talán csak barátinak látszó mosollyal váltunk el egymástól Tonyval nem olyan régen – közbejött valami, de azt azért már megtapasztaltam, hogy nála az egy óra valóban annyi, és nem kettő, vagy négy. A lakásán várom meg, elvégre egy ideje kulcsom is van hozzá, ha már van egy fogkefém, meg hajszárítóm, meg nem kevés ruhámnak akadt hely a szekrényekben is. Van valami egészen megnyugtató ebben, a kúriához képest mindenképp kicsi-, már-már tenyérnyi térben, amin időnként, rövid időre osztozunk. Gyakran gondolok rá, hogy mi lenne, ha itt maradnék, ha soha többé nem mennék vissza Glenriddingbe, ha elrejtőzhetnék itt addig, amíg vége nem lesz ennek az egésznek. Ha maradhatnék egy életre. Bár maradhatnék! De nem tehetem, most nem, még nem. Tudom, hogy nem lennék felhőtlenül boldog, ha itt kellene maradnom, bezárva, mintha csak saját magam-, és az életem rabja lennék – önként és dalolva -, már a gondolat múló illanása nyomán kinyitom az ablakot, szellőztetni, hazudhatnám, de valójában csak azért, hogy hallgassam az utca moraját. Csendes környék a belvárosban, van a közelben egy park, egy család kisboltja, finom illatokkal, egy pékség, ahol életem legfinomabb vaníliás-áfonyás cupcake-jét ettem, a barátságosan hívogató bisztró a sarkon, no, és persze a használtkönyv-bolt az utca vége felé, csupa izgalmas kinccsel. Boldog lennék itt, egy hétköznapi nő, köznapi életét élve, messze az estélyek ragyogásától, a puccos eseményektől, a kétszínű, aranyvérű bagázstól, akiket úgy megvetek, és, akikre mégis mosolyognom kell. Néha őrültségnek tűnik a gondolat, a rohanás ösztönös érzése, ami a tűzzel együtt pulzál a szívemben, mégis, helyesebb dolgot elképzelni sem tudnék. És mégis – maradok az, aki vagyok. A magamfajta nem igazán szokott sütni-főzni, mert nincs rá szüksége, hiszen megcsinálja helyette más, de én hosszú évekkel az előtt, hogy újra találkoztam volna Tonyval, megtaláltam a főzésben az örömöt és azt az érzést, hogy legalább valami fölött van kontrollom. Néha az élethez is elkélne egy szakácskönyv, nem igaz? Receptek, amelyek pontosan megmondják, hogy mit kell tenned. Valósággal a kizökkenthetetlen fajta nyugalomba süppedek, amikor pittyen a kaputelefon. Korábban mindig tartottam tőle, hogy valaki kifigyel minket, Tonyt és engem: a neohalálfalók, Notték, Rappaporték, újságírók és a paparazzi, de hamar rá kellett jönnöm, hogy olyan jól hazudunk Theóval az egész világnak, hogy senkinek meg sem fordul a fejében, hogy itt vagyok, és sokszorosan, különböző úton-módon megszegem az eskümet, amit cirka tizennyolc éve tettem az oltárnál állva, egy sereg arisztokrata előtt. Nem magam miatt rettegtem, hanem Tony és a férjem miatt. Tonyt azért féltem, amit kaphat azért, hogy egy – nem is akármilyen házas nővel – találják egy fedél alatt, egy ágyban, Theodore-t pedig azért, mert, minden bizonnyal, tönkretenném az életét, mert akkor aztán soha, sehol nem lehetnénk anélkül, hogy lencse-, vagy pennavégre kapnák a mindennapjainkat. Számára így is sokkal, sokkal rizikósabb bármilyen jellegű kapcsolatba is kerülnie valakivel, akit megkedvelhetne, aki iránt érezhetne valamit, aki mellett igazán boldog lehetne. Összevont szemöldökkel pillantok az órámra. Túl korai vagy, Tony – mosolyodok el a gondolatra, hiszen még el sem kezdtem előkészíteni a bolognaihoz a hozzávalókat, éppen csak kitöltöttem két pohár, fűszeres, zamatos vörösbort, ami az elképzelésem szerint passzolni fog az olasz tésztaételhez. Amikor nyílik a bejárati ajtó, csak akkor indulok meg az adott irányba, de az előszobában azonnal megtorpanok, és csupán hosszú évek, unásig begyakorolt műmosolygásai miatt nem fagy le azonnal a képemről a görbület. Úgy állok ott, mintha valamiféle veszélyes és vérfagyasztó bestiával találtam volna szembe magamat. Vagy egy újságíróval. Vagy egy Nottal. Vagy egy Rappaporttal. Vagy, mintha nem lennék egyéb, csupán egy autó reflektorainak fényében ledermedt, suta őz. A velem szemben álló nem kisebb személy, mint egy Salinger – a legfiatalabb. - Szia – csak ennyire futja első körben. Azt mégsem mondhatom, hogy egy csomó képet láttam rólad, és egy csomó, szép vagy bolondos történetet, nem igaz? A szívem a torkomban dobog, és, azt hiszem, egész életemben csupán pár – szörnyűséges - alkalommal féltem ennyire. De Saoirse minden, csak nem ijesztő és szörnyűséges, és mégis... olyan errort kaptam, nem tudom, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Igazából az első dolog, ami eszembe jut, hogy micsoda szerencse, hogy nem egy buján, pásztorórákra hívogató, csipke-csoda fehérneműben álltam neki főzőcskézni. Nem pont ilyen formában képzeltem az első találkozásunkat, jobb is, ha ennyiben maradunk, de ez mégis egy fokkal szerencsésebb így és ebben a formában, mint a másikban, a lehetséges fogadtatás forgatókönyve szerint. - Non vagyok – bököm ki végül a nevemet. – Édesapád munkatársa – teszem hozzá gyorsan, a kérdéseket elkerülendő. – Hamarosan ő is hazaér – biztosítom e felől a kislányt. Azt mondjuk nem tudom, hogy Tony rendezte-e így, vagy csupán véletlen egybeesés, vagy Saoirse meg akarta-e lepni az apját, esetleg az anyjának is közbejött valami, mert abban az egy dologban biztos vagyok, hogy Tony soha nem felejtené el, ha a lánya hivatalos lenne hozzá éppen arra hétvégére, amelyikre a barátnője – vagy mije – is. – Éhes vagy?
Darrentől a házunk előtt köszöntem el. Eleinte egy kicsit sajnáltam, hogy ilyen hamar véget ért a hétvége anyunál, aztán rájöttem, hogy igazából így több időt tölthetek apuval. Lizzie-vel a sarkamban szökdécseltem fel a lépcsőfokokon miközben egy dalt dúdolgattam. A hátizsákom folyton a hátamnak csapódott, és fogalmam sincs, hogy apu mit pakolt bele, de nagyon zörgött. Egy pillanatra megtorpantam a lépcsősor közepén, az alsó ajkamat rágcsálva, hogy mi a fenét pakolhatott apa a tatyómba, majd mielőtt kipakoltam volna a lépcsőházban a táskámat, inkább vállat vonva segítettem fel Lizzie-t a következő fokra. Szegénykém nagyon kimerült volt! Nem szerette az ilyen hosszú utazásokat, ráadásul ma oda-vissza megtettük ugyanazt az utat. Mire felértünk az emeletre, addigra már én is kipirosodtam a sok ugrálástól. Anyu mindig azt mondja, hogy a lépcsőn ne ugráljak, mert elesek és beverem a fejemet, de mivel anya nincs itt, így biztosan nem haragszik meg érte, ha a táncórán tanult sztepplépéseket ott gyakoroltam. A bal kezemet kibújtattam a táskám pántjából, miközben Lizzie letette azt a hatalmas fenekét a lábtörlőre. Láttam rajta, hogy már nagyon szeretne bekucorodni a kiságyába, de hiába keresgéltem, nem találtam a kulcsomat. A végén kénytelen voltam letenni a táskámat a földre, és letérdelni Lizzie mellé. Gyengéden megsimiztem a buksiját, utána pedig kiszúrtam a cuccaimat a tatyimból. Persze, hogy mindennek a legalján volt a kulcscsomó! Ha apu itt lett volna, akkor most durcás arcot vágva kiáltanám, hogy „Apaaaaaa!”, de ő még nem volt itthon, szóval csak visszagyűrtem mindent a táskába. Azzal sem vesződtem, hogy összehúzzam a zipzárt, inkább kinyitottam a zárat, és lenyomtam a kilincset. Lizzie egyből furakodott a résen, én pedig követtem őt, majd nagylány módjára bezártam magam után az ajtót. Ledobtam a táskámat a sarokba, kibújtam a cipőmből, és épp készültem volna követni Lizzie-t a nappaliba, amikor megpillantottam, hogy a kutyus megállt az átjáróban. Zavartan követtem őt, és az arcom talán még értetlenebbé vált, amikor megpillantottam a lakásunkban álló nénit. Homlokráncolva mértem végig. − Sziiiia – nyújtottam el a köszönést, majd mielőtt még megszólalhatott volna, kibukott belőlem a kérdés: − Az új takarítónéni tetszik lenni? Mert akkor légyszi-légyszi, ne tessék benézni a szobámba! De amint befejeztem a mondatot, már hallottam is, hogy apukám munkatársaként mutatkozott be. Leguggoltam Lizzie-hez, hogy megsimizhettem, és egy kis bátorságot töltsön belém. − Apa… Munkatársa? Apu miért ad a kollégáinak kulcsot az otthonunkba? A néni munka miatt van itt? – értetlenkedtem egy sort, hiszen apu eddig nem is mesélte, hogy a munkatársai bármikor betoppanhattak hozzánk. Azt a tényt, hogy apu hamarosan hazaér, figyelmenkívül hagytam, hiszen tudtam jól, hogy apu úgyis haza fog jönni. Apa mindig hazajött. − Nem, köszönöm – ráztam meg a fejemet, bár jobban belegondolva egy ici-picit éhes voltam, de nem annyira, hogy bevalljam a néninek. Ehelyett finoman megütöttem Lizzie popsiját, aki végre elindult befelé, majd felugrott a kedvenc fotelébe. Én is levettettem magam a kanapéra, és az idegen felé pillantottam. − És a néni éhes? Vagy szeretne valamit inni? – kérdeztem meg, hiszen apu tuti azt mondaná, hogy ha már vendéglátók vagyunk, akkor legyenünk kedvesek a vendégeinkkel.
Annyi biztos, hogy én jobban megijedtem a kislánytól, mint ő tőlem. Pedig, a hiedelemmel-, és a nevemmel járó balsejtelemmel ellentétben, nem vagyok olyan ijesztő... oké, talán első blikkre igen. Egy kicsit. De abban nincs semmi szórakoztató, ha nem rémíted meg egy kicsit az embereket. Nem most! Ég óvjon! Úgyhogy azonnal el is mosolyodok, bármennyire is érzem magamat kellemetlenül és kényelmetlenül. Lizzie értelemszerűen nem ugatott meg, mert már ismer, de annak azért örülök, hogy olyan fáradt a nagyságos asszony, hogy nem ugrál körbe, ahogyan azt a régi ismerősök köszöntésénél szokta tenni. Elnevetem magam, amikor azt hiszi, hogy a takarítónő vagyok, és felhívja rá a szíves figyelmemet, hogy még csak ne is gondoljak rá, hogy belessek az ő szobájába. - Ha így is lenne, nem árulnálak be – cinkos mosolyt villantok a kislányra. – De be sem teszem oda a lábamat, ígérem – ünnepélyesen esküdve, mellkasomra, egészen pontosan a szívemre teszem az egyik kezemet, biztosítva felőle, hogy nem sértem meg a privát szférája megtörhetetlen szentségét. A kérdések garmadáját hallva hamar rá kell jönnöm az örökérvényű igazságra: attól még, hogy gyerek, nem hülye. Tök felesleges kamuznom neki, legalábbis ekkorát, hogy csak munkaügyben vagyok itt, amikor már behűtöttem a bort, meg bevásároltam a vacsorára, aminek egyébként neki akartam állni ugyebár. Kicsit így is sántít a dolog, meg a sztori, de mégsem mondhatom el neki, hogy igazából úgy belezúgtam az apjába, mint vak ló a szakadékba, hogy nagyon régóta nem voltam olyan boldog, mint most a férfi mellett, és, hogy halálosan, gejl nyálasan, romantikus tini filmesen szerelmes vagyok Tonyba. Nem, mert, ha meglát rólam – és valószínűleg Theóról, ne adja ég, a családomról – egy közös képet a Prófétában, akkor az csak újabb kérdéseket vetne fel, és egy-két pillanat alatt szárnyra kapna a hír a Roxfortban, hogy nem kevés sansz van rá, hogy Nott asszony, bizony-bizony, félrekúrogat, annak dacára is, hogy a házassága – látszólag, és elméletileg - eszményien tökéletes. - És barátja – teszem hozzá végül. – Kölcsön adta, van még egy kis dolga, és nem akarta, hogy addig a parkban üldögéljek – ez a része végül is majdnem teljesen igaz. – Igen, részben. De jókat szoktunk beszélgetni is édesapáddal. Már régóta ismerjük egymást, a Roxfortból, aztán együtt jártunk az Akadémiára is. Én is újságíró vagyok – fűzöm hozzá -, a Prófétánál dolgozom – magyarázom röviden, a lényeget, csak és kizárólag azt. Futólag pillantok Lizzie-re, aki, remélem, nem utál meg egy életre, amiért nem dögönyözöm meg, ahogy egyébként, máskor, más körülmények között szoktam. Majd kiengesztelem valahogyan. Már éppen megszólalnék, hogy nem is zavarom tovább, sőt, még az is megfordul a fejemben, hogy életemben először menekülőre fogjam, de végül Saoirse kérdésére elmosolyodok. - Farkaséhes vagyok – vallom be, szélesen elmosolyodva. – Igazából édesapáddal beszélgettünk erre felé jövet, és arra gondoltunk, hogy rendelés helyett kivételesen főzhetnénk valamit – csak, ugye, közbe jött az a fontos dolog, amiről én is csak pont ennyit tudok. – De kukta nélkül maradtam – sütöm le a pillantásomat. – Szereted a bolognait? – még nem találtam ki, hogy mi lesz helyette, ha nem, de bármi is legyen, megoldom, megszerzem, elkészítem. A választól függetlenül megyek vissza a konyhába, gyorsan írok egy üzenetet Tonynak (’eszedbe se jusson kulccsal bejönni, kapuzz, kérlek’), annak reményében, hogy el is olvassa, aztán nekiállok előpakolni mindent, ami a raguhoz kelleni fog.
− Tényleg? – csillantak fel a szemeim. Lelkesedésemben egy finoman összecsaptam a kezeimet, és kedvem támadt volna odaszaladni, és megölelni a nénit, de nem akartam tolakodó lenni. − Köszönöm szépen! – szélesedett ki a mosolyom, ahogy megígérte, hogy nem fog belépni a szobámba. Pedig semmi titkos nem volt odabent, csak… Kicsit kupi volt, de azt sem én csináltam, hanem a manók voltak. A manók csináltak mindig felfordulást, véletlenül se én hagytam ott a holmijaimat, ahol kiestek a kezemből… Á, dehoooogy. Az egyetlen szupertitkos dolog talán az a rajz volt, amit apunak készítettem, de még nem sikerült befejeznem. Valami viszont nem stimmelt. Mármint, tényleg nem értettem, hogy apu miért osztogatta a lakáskulcsokat a munkatársainak. Ez vajon azt jelentette, hogy én is adhattam kulcsot majd a roxfortos barátaimnak? − Érteeem – nyújtottam el azt a szócskát. Úgy tettem, mintha értettem volna, de igazából csak újabb kérdéseim lettek. Például, a néni miért akart a parkban ücsörögni? Mit keresett a parkban? Neki nem volt kutyusa, mint nekem, hogy sétáltassa. Akkor mégis miért akart ott gubbasztani egyedül? Vagy a játszótérre akart menni? De ahhoz már túl nagy volt, hogy a játékokhoz odaférjen. − Furi. Apa nem mesélt a néniről – ráncoltam össze a homlokomat. – De lehet, hogy említette, viszont túl sok kollégája van. Nem emlékszem mindenkire. Az utolsó szavaknál lebiggyesztettem az ajkaimat, hiszen tényleg sokszor csak kapkodtam a fejemet, amikor apu erről az emberről beszélt, aztán arról az emberről beszélt, én pedig hallgattam őt a hajamba túrva, mert egyszerűen követhetetlen volt az egész. Túl nagy volt nekem a felnőttek világa. − Ha a néni éhes, akkor együnk valamit – pattantam fel a kanapéról, majd kilőttem a konyha irányába. Egyedül a kérdésére torpantam meg. Hogy a viharba ne szerettem volna a bolognait? Annál jobban már csak a pizzát szerettem. Egy gyors mérlegelés után a néni után szaladtam a konyhába, és a hűtőről lekaptam a kedvenc pizzériánk étlapját. − És a pizzát szereti? – kérdeztem vissza, angyali mosollyal tartva fel az étlapot, amiről rendelni szoktunk. Majd hosszas magyarázatba kezdtem, hogy miért próbálja ki ezt a helyet, és hogy apu is biztosan örülni fog, ha rendelünk pizzát, mert akkor kevesebbet kell majd mosogatni is.
- Kisujj becsszó – szélesen elmosolyodva emelem fel szabad kezemet, felmutatva az említett ujjamat. És, hát, a kisujj eskü eléggé komoly dolog, kisebb volumenű szavamat sem szokásom megszegni, úgy nagyjából soha. – Igazán nincs mit köszönnöd – mosolygok még mindig a kislányra. Igazából a saját gyerekeim szobájába sem rontok be csak úgy, amikor nincsenek otthon, amikor meg otthon vannak, akkor pláne nem, csupán akkor, ha kopogás után bebocsájtást nyerek. Ismerem a magánszféra intézményét, és tiszteletben is tartom. Persze, más lenne, ha valóban takkernő lennék, de ilyen jellegű szerződést még nem kötöttünk Tonyval. Rendet tarok-, és rakok, ha úgy van, de nem mániákusan. Az is eléggé távol áll tőlem. Csak egy egészen kicsit nyugszom meg, amikor csak hallhatóan érti meg, amit mondok, de látom a kis pofiján és a mimikáin, hogy nem teljesen tiszta a kép, azonban nem hibáztathatom e miatt, hiszen fordított esetben számomra is furcsa és érthetetlen lenne a helyzet. De egyelőre nem mondok semmi mást, vagy többet, mert, ha még többet magyarázkodnék, az még egy tizenegy évesnek is furcsa lenne. Így hát ennyiben hagyom, amennyiben nincs több kérdése. Újfent megkönnyebbülök, hogy egészen idáig még nem is hallott felőlem, és, ha őszinte akarok lenni, akkor jobb lett volna, ha ez még így is marad egy kis ideig, és megbeszélés szerint, tervszerűen alakul az első, nagy találkozás, de másképp hozta a sors. - Nem vagyok olyan érdekes, vagy nagy szám – orrom alatt somolyogva vonom meg az egyik vállamat. – Igen, vagyunk egy páran, úgyhogy nem is csodálkozom rajta – sem azon, hogy nem említett volna, sem pedig azon, hogy Saoirse nem emlékszik rám, még akkor sem, ha Tony valóban megemlítette neki a nevemet. - Ez a beszéd. Segítesz is? – kérdezem, már az ajtó felé fordulva, amikor meghallom az apró lábak, halk morajlását a helység felé közeledve. Aztán várom a reakciót a bolognai említésére, és a felcsillanó szemét látva szinte biztos vagyok benne, hogy beletrafáltam. – Imádom – felelem, és csendben, minden figyelmemet neki szentelve hallgatom az étteremről szóló beszámolóját. – Hm. És, mondd csak, mi lenne, ha mi sütnénk pizzát? A mosogatás miatt ne aggódj, azt majd én elintézem – van mosogató-, meg gép is, és egy pálcaintésnél nem kerülne többe, hogy az edények elmosogassák magukat. – De most te vagy a ház ura, úgyhogy, hölgyem – kecsesen és nem kevésbé teátrálisan pukedlizek, mintha valóban a királynő előtt hajolnék meg -, hogy óhajtja a vacsoráját? – kíváncsian pillantok rá.
