it doesn't hurt me - Bastian & Simon

Más körülmények között különleges engedélyre lenne szükségem – áthelyeztetésem oka és időtartama részben még előttem is homályos, már nem rendelkezem beléptetőkártyával, nincs hozzáférésem a védőbűbájok feloldásához, és egyetlen professzionális beállítottságú, megfelelően kiképzett őr sem engedne be a megnyerő félmosolyom és az apámhoz jöttem kombójával. Csakhogy ismerem, méghozzá nagyon jól ismerem a kutatólaborhoz kijelölt biztonsági őrt, már messziről int nekem, Simon, rég láttalak, haver, nagyon jól áll neked az egyenruha, beszarás, ki gondolta volna rólad…? Kezet fogunk, laza vagyok, gondtalannak tűnök, hát igen, késésben vagyok, Mr. Payton már vár, hivatalos ügy, vagyis várt fél órája, de amilyen szórakozott, úgyis meglepődik majd, tudod, milyen – ő meg bólogat, mert tudja, milyen, az egész rohadt világ pontosan tudja, milyen, csodálják érte, piedesztálra emelik, ránk pedig járulékos veszteségként tekintenek.
Nagy elme, nagy felelősség, nagy teher – nagy lószart.
Könnyen beengednek, nem is ellenőrzik, felvezették-e a nevemet, elég egy aurorjelvény, némi nosztalgia és összemosolygás, akár szakmai vagy üzleti titkokat is átcsempészhetnék, senki nem állítana meg.
Három éve ugyanazon az emeleten, ugyanabban a laborban dolgozik, szereti az állandóságot, ezt mondta nekem egyszer egy kevésbé szimpatikus asszisztense – rajongója, szeretője, tudom is én, sűrűn pislogva hordott neki kávét, papírhalmokat, tömjénezést – megjegyezte, miközben elkísért hozzá, én meg végig arra gondoltam, milyen esetlen hazugság, aki ismeri, úgyis tudja, hogy nem tologathatják a munkaállomását, mert rendszeresen eltévedne. Egy bejáratott útvonal energiát spórol az agyának más tevékenységek elvégzésére. Kizárólag tudományos tevékenységek elvégzésére.
Lehet, kevésbé lennék szigorú vele, ha nem próbált volna meg több ízben is papás-mamásat játszani. Mindenesetre segít elvegyülni, senki sem kérdőjelezi meg, mit keresek ott, célirányosan haladok, kijelölt útvonalon, amit mindig kerültem, Merlin verje meg, szenvedélyesen kerültem, minél kevesebb az érintkezési felület, az átfedés, annál biztosabban lehetek kevésbé az apám fia. Hiába mondanám neki, úgysem értené.
Én sem értem még teljesen.
Magányosan találom, Petri-csészének látszó tárgy fölé görnyed, kezében különös szerkezet, fél szemét behunyja, fókuszál, koncentrál, olyan erősen, olyan bosszantó elmélyültséggel. Ilyennek látszom munka közben, ilyennek látszom egy-egy helyszínelési jegyzőkönyv átolvasása közben, nekem is ugyanígy ráncolódik a homlokom, és az orromat pont így húzom fel, láttam már képeken. Örökölhettem volna kevesebbet tőle, és sokkal, de sokkal, de sokkal többet anyától.
Mielőtt megkapaszkodhatna bennem az emléke, előre lépek, lendületesen, szinte lerázom magamról a gyász és hiányérzet makacs foszlányait. – Nem szokásom panaszkodni, ism… – elharapom félúton, hülye frázis, semennyire sem ismer –, de feltenném azt a nem túl indiszkrét kérdést, hogy miért landolt a kanapémon a fiad. Az öcsém. Jason – pontosítok, mert azt hiszem, elsőre fel sem tűnt neki, hogy melyik fia szívódott fel.