Bamm. Bamm. Bamm – a szívem úgy dörömböl a bordáim alkotta ketrecében, mint egy kibaszott kalapács. Olyan az egész, mintha nem egyéb volna, csupán egy borzasztó álom, amiből nem tudok felébredni: képkockákból összeálló emlékek cikáznak a szemeim előtt, akárhányszor lehunyom őket. Volt egy kis vér, hamu és pernye, parazsas düh, és annyi, de annyi hang, összemosódva régmúlt sikolyokkal és ordításokkal, hogy már abban sem voltam biztos, hogy nem álmodok. Nem is kellene itt lennem, hiszen csak apró horzsolások, és zúzódások éktelenkednek a márványszerű bőrön, még csak a dobhártyám sem szakadt be a nyomástól, amit a testvérem rám mért. - Hol van Theo és Tabby? Látni akarom őket – egy idegen orvos szemeibe nézek, mond még valamit, de nem értem tisztán. – Mr. Nott. Itt kell lennie valahol, kerítse elő – meg kell nyugodnia, Mrs. Nott, jön a válasz, itt vannak ők is. Mindketten tudjuk, hogy ez hazugság, mert neki éppúgy fogalma sincs róla, mint nekem. Szinte mozdulatlanul ülök a steril vizsgálóban, tekintetem réved csak az ablak felé, ami a folyosóra néz, azon az apró résen kémlelem a világ látható részét, és keresem a gyerekeimet és a férjemet. Idegesen, ütemesen rugózik a lábam ültemben, egyik kezemmel a blúzom szegélyét piszkálom, a másikkal az ágy szélén támaszkodok. - Van fogalma róla, mennyi önuralom kell nekem ehhez? – kérdezem, a medimágusra villantva opálszín íriszeimet. – Nyugodtan ülni, amikor szívem szerint kiforgatnám a Mungót a négy sarkából, csak, hogy előkerítsem a családomat. Csak, hogy lássam őket, hogy megbizonyosodjak róla, hogy épségben vannak – fűzöm hozzá, hogy értse, mire gondolok. - Azonnal szólni fogunk, ha ideérnek – biztosít e felől a férfi. – De, bármi is lesz, éjszakára bent tartom – és, még mielőtt bármit is mondhatnék, éppen fintorra rándul az arcom, és szóra nyitom a számat, közbe szól: - Csak a biztonság kedvéért, Mrs. Nott – nyilvánvalóan neki sem tenne jót, ha otthon beütne a krach. Úgy tűnik, valamiféle óriási szerencse okán, az egyik bordám csak megzúzódott, nem tört el, de nem tisztán kivehető. - Legkésőbb kilenckor távozok – ennyit fűzök hozzá, ő pedig nem tehet mást, csak bólint. Hosszú órákkal később érkezik a hír: itt vannak, megsérültek, de egyben vannak, és élnek, és ez nem fog változni, azonban várnom kell a találkozóig, amíg ellátják őket, és nekem sem ártana a pihenés, állítólag. Csak a szememet forgattam, de az álom végül alattomosan lopózott be a kórterembe: a fájdalomcsillapítónak hála felszínes-, de álomtalan szendergésbe süppedek. Nehéz fejjel és kótyagosan ébredek; mintha újra huszonegy éves lennék, egy átmulatott éjszaka után. Volt egy pár, még élesen emlékszem, ha másra nem, a másnapokra biztosan. Odakint igazából semmi sem lett nyugodtabb, vagy csendesebb, ebből következtetek arra, hogy nem telhetett el sok idő. Nem hagy nyugodni mindaz, ami történt, és felkészülve arra, ami holnaptól esetleg ránk vár, előveszem a táskámból a jegyzetfüzetemet, és minden momentumot pontosan felidézve körmölni kezdem azt, ami ma történt Roxmortsban: kezdve a beszéddel, a robbanással, egészen a szurokfekete füstön-, majd Reginaldon és Carolon át, a végéig. Mindent. Csak az ajtó nyelvének halk kattanására kapom fel a fejemet. - Honnan tudtad? – mosolygok halványan a férfire. Bizonyára futótűzként terjedt a nem koholt rémhír, de úgy volt, hogy én a falu közelében sem leszek ma. Megkíméltem volna saját magam látványától még egy kis ideig. Azt sejtem, hogy a ’press’ kártyával sikerült kijátszania minden útjába kerülő, marcona aurort, vagy akadékoskodó, ellenmondást nem tűrő nővért, esetleg nyugodt hangú orvost – a nyugtatgatás valahogy soha nem jön be nekik, mert mi, puszta földi halandók, csak annál idegesebbek leszünk. Becsukom a kemény fedeles füzetet, és valósággal kiugrok az ágyból, hogy a nyakába vethessem magam, és magamba szippantsam az illatát, amit úgy szeretek, és, ami mindig az otthon érzéssel párosul. - Remélem, neked jobb napod volt – keserédesen nevetem el magam, futólag, amíg még ölelem és nem látja, törlök le egy kósza könnycseppet az arcélemről.
Ha történik valami nagy, valami világraszóló, a szerkesztőség felrobban. Mikor az első tudósító megérkezett a Reggeli Prófétához, levegő után kapkodva, sokkos állapotban, Tony épp egy megbeszélés kellős közepén ült. Legújabb vendégcikkéről egyeztetett a szerkesztővel, mert elsőre nem sikerült dűlőre jutniuk bizonyos részletekkel kapcsolatban. Ilyenkor mindig megerősödik benne a gondolat, hogy sosem tudna főállásban itt dolgozni, sokkal jobban érzi magát a Sport&Balance csapatában. Sajnálta, hogy még az az aprócska öröm sem jut neki, hogy Nonnal találkozzon, mikor megérkezett, hallotta, hogy a nő beugrósként kiküldetést teljesít, de igyekezett, hogy amúgy sem fényes hangulatára ez ne nyomja rá a bélyegét. Másfél hosszú óra alatt sikerült egyességre jutniuk, fellélegezne, de amint kilép az irodából, szembetalálkozik a pánikkal. Teljes a káosz, egyszerre zúdult rá rengeteg információ, amiből összerakhatta a képet, hogy aztán eltűnjön. Tudta, mi a dolga, a lehető legrövidebb úton a Mungóba érni. Tudnia kellett, látnia kellett, hogy Non jól van. Bejutni már egy fokkal nehezebb, de az újságíró kártya kijátszása és az elmúlt években tett szívességek minden zárt ajtót kinyitnak előtte. Még jó, hogy mindenkit ismer. A lehető leghalkabban igyekszik belépni, hogyha esetleg alszik, ne ébressze fel. Az gyógyítók persze megnyugtatták, hogy nincs komoly baja, de amíg nem látja saját szemével, addig senkinek nem hisz. Látnia kell. Megkönnyebbült sóhaj, zavart mosoly, egész olyan, mint aki még sosem látott ilyet. Egész zavarba jön attól, hogy még így is mennyire gyönyörű. – Egy jó újságíró sosem fedi fel a forrásait. – Viszonozza a mosolyt, ez már olyan igazi, azzal a kisfiús csibészességgel, ami annyira jellemzi őt. Addig nem mer mozdulni, míg Non nem moccan, kissé felkészületlenül éri, ahogy a nő a nyakába ugrik, mindenesetre karjait szorosan fonja köré, mintha sosem akarná elengedni – mert az igazság valójában ez. Így egész olyan, mintha a világ összes bajától megóvhatná. Tökéletes. Ha a karjai közt tarthatja, mindig úgy érzi, hogy így teljes a világ. - A fél napom ráment, hogy a Prófétában egyezkedtem. Mondtam már, hogy nem kedvelem a kollégáid? – Csak vagy százszor. Vagy inkább ezerszer. Nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, ha feljön a téma.
Tudtam, hogyha előbb nem, a következő találkozónk alkalmával be kell majd számolnom Tonynak az egészről, ami történt. Mindenről. Tudni fog róla, hogy mi történt Roxmortsban, és látni fogja rajtam is a mai nap nyomait – az arcomon, a kezeimen húzódó, felszínes sérüléseket, a fájdalomcsillapítókat, amiket a törött bordáimra kaptam. Én pedig sosem hazudnék neki, úgyhogy kénytelen lennék elmesélni mindent, abból a szemszögből, ahogyan én láttam. Kivéve a tüzet – azt senki sem tudja, hogy ki okozta, hétpecsétes titok, hisz az ilyesmit, a veszélyes, irányíthatatlan mágiát, nem nézik jó szemmel a Minisztériumban. Azt persze én sem láthattam előre, hogy egy szempillantás alatt terjed majd a hírnek az a csekély, homokszemnyi része, ami csak keveseket mozgat meg, vagy érdekel egyáltalán, mégpedig az, hogy én is jelen voltam a rajtaütésen. A sors különös fintora, hogy még csak össze sem tudom rendesen szedni a gondolataimnak azt a részét, amit majd a kollégáimnak-, és, ami még fontosabb, Tonynak mondok majd, mikor is halkan nyílik az ajtó, és megpillantom a férfit belépni rajta. Válaszára megingatom a fejem, ajkam szegletében az övéhez hasonló, sanda mosoly bujkál. - Azt hiszem, végtére is az számít, hogy megtaláltál. Túl sok minden történt, borzasztóan sok, szörnyűséges dolog, ezzel magyarázom, hogy túlságosan ellágyulok, hogy hiába mosolyodok el, a szemembe is könnyek gyűlnek, hogy csak úgy, mint egy felhúzott, rugós játék, valósággal kiugrok az ágyból – annak dacára is, hogy mondtak valami olyasmit, hogy semmi hirtelen mozdulat, semmi sport, semmi megerőltető tevékenység -, hogy a szeretett férfi nyakába vessem magam. Egy szívdobbanás erejéig azt kívánom, hogy bárcsak ne itt lennénk most, hanem a londoni lakásban, nem titokban, nem ilyen zaklatott körülmények között, egy idegen, rideg kórteremben. Nem akarok most erre gondolni, mert összeszorul a torkom, ha elképzelem, hogy innen csak egy út vezet haza, és mégsem mehetek arra és oda. - Igen, rémlik, hogy említetted párszor – nevetek röviden és karcosan, miután futólag megtöröltem az arcomat. – Néha nagyon furcsák tudnak lenni – nyugtázom, és csak most távolodok tőle el annyira, hogy szemügyre vegyem az arcát, a sekély barázdákat, a haja vonalát, az orra és a szemöldöke ívét, étcsokoládé színű lélektükreit. – Nem pont így terveztem ezt az egészet – vallom be töredelmesen, és magam sem tudom pontosan, hogy a napra gondolok, és annak eseményeire, amelyek őrült forgatagába keveredtem, vagy éppenséggel az első találkozásra mindezek után. Az élet már csak ilyen – egy groteszk vicc, és hálás vagyok, mert a csattanója sokkal kegyetlenebb is lehetett volna, mint, amennyire így is az volt. – Itt maradsz velem egy kicsit? – ha kérdezné, hosszú évek után, mostanra már be merném vallani, hogy szükségem van rá. - Foglalj helyet – intek jobb híján az ágy felé, és ezzel a mozdulattal kicsit arrébb is dobom a jegyzetfüzetet. – Azt hiszem, csak vízzel szolgálhatok – nézek a kancsóra -, rég jártam a Mungóban, nem tudom, hogy azóta idomultak, és beszereztek-e automatákat – és őszintén: nem is ezzel foglalkoztam az örökkévalóságnak tetsző úton, amíg egy kivizsgálóba-, majd ide hoztak. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy alkalma sem legyen kérdéseket feltenni, mert arra nem biztos, hogy készen állok, hogy beszéljek arról a sok vérről és a halálról.
