Things are never quite as scary when you've got a best friend
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
E
gész nap a megfelelő pillanatra vártam. Kényes kérdés volt, nem olyan, amit kíváncsi fülek hallatára beszél meg az ember, és különben is, Leta szinte el sem mozdult Mr. és Mrs. Lestrange közeléből, előttük pedig nem akartam beszélgetni - rendes emberek voltak, de mégiscsak szülők, nem kellett mindent hallaniuk. Egyszóval türelmesen kivártam, ami egy ekkora birtokon, ennyi tennivaló mellett nem is volt olyan nehéz. Miután megérkeztünk zsupszkulccsal és a házimanóink kipakoltak a szobánkban, elmentem Ronannel felfedezni a kertet, megnéztük a lovakat, a tavat, az egész kastélytermet megtöltő vadászati trófeákat - Herr Munter elég erélyesen ránk szólt, amikor közelebbről meg akartuk vizsgálni a falra kihelyezett puskákat -, végül a vacsora előtt visszavonultunk a szobánkba átöltözni. A közös vacsora sem szolgált megfelelő alkalommal, Leta az asztal másik oldalán ült Mrs. Lestrange mellett, és amúgy is nehezen beszélgettem volna bárkivel bármiről, amikor egy német vendég - Frau Vogel, azt hiszem - végig engem és anyáékat bombázta a kérdéseivel, nekem pedig rémesen koncentrálnom kellett, hogy tökéletes némettudással válaszoljak, bár az olykor-olykor összevont szemöldökéből biztos voltam benne, hogy néha kevertem az Akkusativot a Dativval. Arról nem is beszélve, hogy nagyapa és Herr Vogel politikai beszélgetésére is igyekeztem nagyon figyelni, komoly arccal, kihámozva a gyorsan pergő mondatok közül mindent, amit értettem. De rá kellett jönnöm, hogy a Reggeli Próféta lapozgatása még nem tett politikai szakértővé, és ez eléggé bosszantott. Úgy éreztem, lassan tizennégy évesen többet hozzá kellett volna tennem a beszélgetéshez, de mégis kit érdekelt volna, ha elpanaszolom, hogy a Roxfortban is mennyire korruptak, hogy diszkriminálnak és hogy majdnem halálra égtem Roxmortsban májusban, azóta pedig egyszerűen nem tudtam, mit kéne gondolnom a világról. A felnőttek látszólag mindenről szilárd véleménnyel rendelkeztek, mindent értettek, tudták, hol van a helyük, de én május óta csak bizonytalanságot éreztem (és félelmet, rengeteg, rengeteg félelmet). Hol volt az én helyem? Mert nem akartam azokhoz tartozni, akik embereket öltek Roxmortsban maszkok mögé bújva, de a többiek közé sem illettem, hiszen én is aranyvérű voltam... El tudott ebben igazodni bárki is?
A vacsora után mindenki átvonult a szalonba, a felnőttek italoztak, beszélgettek, én pedig végre megláttam a tökéletes lehetőséget: Leta elindult a szalonból az emelet felé. Anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna a távozásomról, azonnal utána eredtem, itt volt az idő, hogy végre feltegyem a kérdéseimet. - Miért hazudtatok a nevedről? - Futólépésben megelőztem Letát, karba tett kézzel álltam előtte és szinte már követelőzően bámultam az arcába. Magyarázattal tartozott nekem.
