A friss, érintetlen hó ropogott a fekete bőrcipőm alatt. Egy lépés, két lépés, három, négy, öt és már ott is voltam az oltárnál, a tisztás közepén. A vállamon és a hajamon is hópelyhek ültek, ahogy felnéztem a tanúm - a bátyám, hiszen ki mást kértem volna meg, mint Klaust - magas alakjára, rajta is egyre sűrűsödtek a pelyhek, szinte szürreálisan hatott a látvány. Mögöttünk a befagyott tavon megtört a fény, a széksorokban ülő emberek némán várták a ceremónia kezdetét, csak a zenekar halk játéka és a növényzetben osonó kisebb erdei állatok szolgáltak aláfestéssel. Nem izgultam, cseppet sem. Tudtam, hogy minden rendben lesz, talán még soha életemben, semmiben nem voltam ennyire biztos, mint abban, hogy ez az esküvő tökéletes lesz, ahogyan a házasságunk is. Szerettem Kira Karkaroffot, akkor is, ha nem én választottam őt - a szüleink tudták, hogy mi a jó nekünk és méltó párt választottak mellénk. Kira erős volt, okos, gyönyörű, különleges és egy irányba meneteltünk az életben, hát kívánhattam volna ennél többet? Persze sokan legyinthettek volna, hogy szinte még gyerekek voltunk, naiv, idealista és szerelmes gyerekek, akik ragyogóbbnak látják a jövőt, mint kéne. De igazából csak ők voltak szkeptikusak és pesszimisták. Én tudtam, hogy az vár ránk, amit oly régóta dédelgettünk és megálmodtunk magunknak - és ha valami csoda folytán mégsem, akkor úgyis megoldjuk majd, mert mi ketten megállíthatatlanok voltunk.
Megláttam az erdei ösvényen közeledő két alakot: Kirát és a leendő apósomat. Lassan, büszkén haladtak át a két széles oszlopba rendezett széksor között, az Eikthyrnir patája szinte nem is adott ki hangot, olyan könnyedén lépdelt a szűz havon. Aztán Kira könnyedén lesiklott a hófehér, szarvasra emlékeztető lény hátáról, gyengéden végigsimított az üstökén, mielőtt az apjába karolva odalépett hozzám. Nem bírtam levenni róla a szemem. Nem volt szüksége gyönyörű esküvői ruhára és szinte ragyogóan fehér Eikthyrnirre, nekem anélkül is ő lett volna a legkülönlegesebb. A tanúk, a szüleink, a vendégek szinte megszűntek létezni. A ceremóniamester megkezdte a szertartást. A jobb karomat nyújtottam Kira felé, a kezeink ismerős érzéssel kulcsolódtak össze, miközben az aranyozott szegélyű szalag első hurka köréjük tekeredett. - Vér vagy a véremből, csont vagy a csontomból. Neked adom a testem, hogy a kettő egy legyen, neked adom a lelkem, míg életem tart - kezdtem el szavalni az eskü tökéletesre gyakorolt szövegét, meg sem próbálva leplezni az arcomon egyre szélesedő, boldog mosolyt. Hát eljött ez a nap. Az utóbbi hónapokban annyiszor elképzeltem, néha pont így, néha máshogy, de a fantáziámban egyszer sem volt ilyen. Még engem is meglepett, hogy izgatottság helyett csak semmihez sem fogható nyugalom áradt szét bennem.
Egészen az elmúlt napokig mintha valami nyughatatlan ösztönszerűség hajtott volna előre, azonban attól a pillanattól fogva, hogy megérkeztünk ebbe a meseszép kastélyba, valami földöntúli nyugalom szállt meg. Úgy éreztem, hogy végre annyi tervezés után eljött az a nap, amely nem csak az én életemben nyitott új fejezetet. Halovány mosollyal hunytam le a szemeimet egy pillanatra, miközben a hajamba, a bundámra, az esküvői ruhámra hópelyhek tapadtak. Az elmémben hallottam az Eikthyrnir kellemes hangját, miközben az ujjaimmal finoman a hófehér bundáját érintették. − Készen állsz? – búgta lágyan, mire szélesebb mosollyal az arcomon nyitottam ki a szemeimet, és emeltem rá a pillantásomat. El sem hittem, hogy ez a büszke teremtmény röpke egy év alatt ilyen közel került hozzám, mégis a jelenléte mindig békességgel árasztott el. − Évek óta erről a napról álmodom – feleltem neki, ő féltérdre ereszkedett, mert ebben a ruhában kicsit nehezemre esett volna felkapaszkodni rá. Megoldható lett volna, de nem akartam kockáztatni, hogy tönkremenjen, hiszen Oroszország leghíresebb talárszabásza és divattervezője készítette ezt eme jeles alkalomra. A bézsszínű bunda a vállaimat fedte a hidegtől – nem mintha annyira fáztam volna −, mégis az anyaga puha volt. A ruha alatta ujjatlan volt, anyagába ezüstös szálakat szőttek. Nem volt túlságosan hivalkodó darab, öltözködést tekintve jobban szerettem az egyszerű, mégis elegáns öltözékeket. Felkapaszkodtam a szarvas hátára, az egyik házimanó pedig átadta fehér virágokkal és aganccsal díszített menyasszonyi csokrot. Féloldalasan ültem az Eikthyrnir hátán, s csupán csak az egyik kezemmel markoltam bele finoman a szőrébe. Nem nyergeltük fel, tiszteletlenség lett volna vele szemben így tenni. Talán mások szórakoztatónak, vagy éppen sokkolónak találták a belépőmet, de ez a teremtmény sokkal jobban megérdemelte, hogy résztvehessen ezen az eseményen, mint néhányan a söpredékből, akiket azért hívtunk csak meg, mert kötelező volt.
Abban a pillanatban azonban, amikor megérkeztünk a tisztásra már nem érdekelt senki más, csakis Sven. Elfojtottam a mosolyomat, hiszen még nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, hogy kifejezzem a vőlegényem iránti rajongásomat. A szarvas megállt, én pedig sokkal könnyedebben ereszkedtem le a hátáról, mint gondoltam. Lágyan végigsimítottam az üstökén, halkan megköszönve neki mindazt, amit az elmúlt napokban tett értünk, értem. Ember nem rendelkezetten ilyen tiszta lélekkel. Egyre nagyobb pelyhek kavarogtak körülöttünk. Azt hiszem, a családjaink igazán kitettek magukért. Édesapám mellé léptem, belekaroltam, s engedtem, hogy végigvezessen a násznép között, egészen a vőlegényemig. Egy pillanatra sem vettem le a szememet Svenről, amíg lassan, mégis méltóságteljesen végigvonultunk a sorok között. Egy cseppet sem érdekelt mások reakciója, ugyanis ez az egész rólunk, kettőnkről szólt, még akkor is, ha szinte az teljes aranyvérű társadalom előtt készültünk letenni az eskünket. Elengedtem édesapám karját, hogy Svenhez léphessek, és megállhassak vele szemben. Ekkor már nem folytatottam el a boldogság jeleként megjelenő mosolyomat, s gondolatolvasónak sem kellett lennem ahhoz, hogy tudjam, mi járt a fejében. Vélhetően ugyanazok a gondolatok, amelyek az enyémekben is. A szertártartás megkezdése előtt átadtam a csokrot Nikitának, hogy ne zavarjon bennünket, amikor a szalagot felhelyezik a kezeinkre. Ezek után az ujjaim ösztönösen fonódtak össze Sven ujjaival, viszont én továbbra is az arcát fürkésztem. Miközben a ceremóniamester a kezeink köré tekerte a szalad első hurkát, még szélesebben elmosolyodtam, hiszen felidéztem magam előtt, hogy mennyi minden történt velünk tizenegy év alatt. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ez az ember, ez a férfikor küszöbén álló fiatal fiú mennyire a világom részévé vált. Pedig nem volt ez mindig így, sőt, volt egy időszak, amikor meg akartam szabadulni tőle, de egy ideje nem vágytam másra, csak arra, hogy együtt lehessünk. Hogy együtt lehessünk, és közösen írjunk történelmet. − Nem uralhatsz engem, hiszen én csak magamhoz tartozom. Azonban ha mindketten úgy kívánjuk, megosztom veled, ami az enyém – folytattam az eskü szövegét, miután közösen elkezdtük a jól begyakorolt mondatokat. Mennyi, de mennyi időt töltöttünk a szavak memorizálásával! Sven mosolyától, a pillanattól és mindattól, hogy végre elérkeztünk ehhez a naphoz is, nekem is még jobban kellett mosolyognom. Szinte észrevétlenül cirógattam meg a hüvelykujjammal Sven kézfejét, miközben továbbra is az eskünket mondtuk. Tudtam nagyon jól, hogy ez csupán formalitás volt, s már évekkel ezelőtt is egymáshoz tartoztunk, mégis ez a pillanat oly’ különleges volt a számomra. Ha a ceremónia menete nem lett volna szent és sérthetetlen, akkor gyengéden söpörtem volna a hópelyheket Sven válláról, de így mozdulatlanul tűrtem, hogy a második hurkot alkossák meg a kezeink körül. Soha nem éreztem még ilyesfajta boldogságot, mint ebben a percben.
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
50
Sven Munter
Vas. Szept. 18, 2022 10:06 am
Kira & Sven
Amióta csak az eszemet tudtam, arra neveltek, hogy mindig legyek kemény, hogy a racionalitás felsőbbrendű az érzelmekkel szemben, hogy bár a család a legfőbb prioritás, mégis rideg számítással szemléljem a kapcsolati tőkének ezt a legősibb formáját is - most azonban csak az érzelmek jelentette gyengeség kapott helyet a szívemben és a gondolataim között, ezt pedig még az apám sem róhatta fel nekem. Ő is szerette anyámat a maga módján, nem úgy, nem annyira, mint én Kirát, de tudtam, hogy szereti és tiszteli őt. Még ő sem várhatta el, hogy az esküvőm napján, legalább egy egészen kicsit ne érzékenyüljek el. Bár arra kínosan ügyeltem, hogy egy férfitől elfogadható meghatottságnál és csodálatnál több ne üljön ki az arcomra. A mi köreinkben kevesen nevezhették magukat olyan szerencsésnek, mint mi ketten. Sokan házasodtak fiatalon, akár még nálunk korábban is, de kevesen tették ezt szerelemből. Az aranyvérű családok között a házasság nem arról szólt, hogy ki kit szeret, hanem arról, hogyan őrizhetünk meg patyolattiszta vérvonalakat, hogyan adhatjuk össze a vagyont és befolyást. Akinek egy csepp esze is volt, az felfogta, hogy ez mennyire fontos, különösen a jelenlegi modern, hanyatló világunkban, amikor a mágusvér egyre csak felhígult - ha a szüleim mást jelöltek volna ki számomra, bizonyára azt is méltósággal viseltem volna, ahogy az egy Muntertől elvárható. Nem ellenkeztem és lázadoztam volna, ugyanígy itt álltam volna ezen a ceremónián, csupán kevesebb őszinte szeretettel a tekintetemben és kevesebb izgatott várakozással a szívemben. De én igazán szerencsés voltam, és tudtam, hogy ezért mérhetetlenül hálásnak kell lennem. Anyámnak, apámnak, Karkarofféknak vagy a Sorsnak, magam sem tudtam melyiknek, és igazán nem is számított. - Nem parancsolhatsz nekem, mert szabad ember vagyok, de szolgálhatlak oly módon, amire szükséged van, hiszen a méz édesebb, ha az én kezemből kapod - szavaltam tovább tökéletes összhangban Kirával az esküt, miközben a kezünk körül újabb hurkot alkotott az aranyozott szegélyű szalag. Szóról szóra, mondatról mondatra haladtunk, az eskü olyan könnyedén gördült előre, mintha egész életünkben ennek az elszavalására készültünk volna. Tulajdonképpen így is volt. Olyan korán eljegyeztek minket, hogy egyikünk sem tudott olyan napot felidézni az életéből, amikor mi nem tartoztunk össze - bár ezt eleinte nem fogadtuk olyan kitörő örömmel, mint most, de komolytalan kisgyerekektől talán nem is elvárható, hogy felfogják, egy eljegyzést többet jelent egy akkor még gusztustalannak tűnő csóknál. Erre az esküvőre készültünk minden közös tanórán, minden eséssel és sikeres mozdulatsorral a jégkorcsolyapályán, minden hajnalba nyúló beszélgetéssel, az összes mások számára érthetetlen összepillantásunkkal a Durmstrang folyosóin, a közös vadászatokkal, a bálokkal, ahol senki sem táncolt úgy, mint mi ketten... És most itt voltunk. - ...Ez az én esküm neked és egyenlők leszünk e naptól. - A szalagok mostanra végigtekeredtek a kezünkön. Elvettem a ceremóniamestertől a felém nyújtott díszes kupát, rajta a családjaink címerével, majd miután beleittam, Kira felé nyújtottam. Ugyanezt tettem a szelet kenyérrel is, miután letörtem belőle egy kisebb falatot. Kira varázspálcáját a kezemben tudni ismerős érzés volt, mintha csak a sajátomat tartottam volna az ujjaim között. Engedelmeskedett nekem - a testvér pálcamag megkönnyítette a feladatot -, mikor a kezünket beborító szalagot egy elegáns mozdulattal jegygyűrűvé változtattam, ahogyan az én pálcám is végrehajtotta Kira parancsát. Szélesen elmosolyodtam és vetettem egy futó pillantást - látod ezt? - a bátyámra, mielőtt a két tenyerem közé fogtam volna Kira arcát, hogy a ceremónia lezárásaként hosszan megcsókoljam. A násznép ujjongott és tapsolt, a megbűvölt hó mintha hevesebben hullott volna körülöttünk. Házasok voltunk. Most már hivatalosan is egymáshoz tartoztunk.
