Sosem gondoltam volna azt, hogy végül idáig fogok jutni. Kissé sápadtan és kedvtelenül meredek a tükörbe az egyik emeleti mosdóban, miközben próbálom összeszedni a büszkeségem darabkáit. Persze, a haveroknak és mindenkinek, aki kérdezte, hogy mégis miért akarok én még különórákat is bűbájtanból, mikor így is bőven elég tanulnivalónk van, akkor csak egyből rávágtam, hogy azért, mert így lehetőségem van arra, hogy több időt töltsek a bájos tanárnővel. Ez viszont közel sem az igazság. Persze, jó ránézni, és ezer örömmel teszem neki a szépet az órákon, vagy a szünetekben, mikor sikerül vele összefutnom a folyosón, de hogy őszinte legyek… komoly gondjaim vannak ezzel a tantárggyal. Nem nevezném magam rossz tanulónak, megvannak a céljaim a jövőre, ezért általában mindent bele szoktam adni, hogy a jegyeim teljesen jók legyenek. Bájitaltanból, számmisztikából, asztronómiából egyenesen kiemelkedő vagyok, és a sötét varázslatok kivédése sem megy rosszul, viszont az átváltoztatástannal és a bűbájtannal mindig meggyűlt a bajom.
Olyannyira, hogy ez utóbbiból már-már tarthatatlanná vált a helyzet. Annyira rosszul ment mostanában, hogy arra nincsenek szavak. Eddig legalább mindig sikerült legalább egy Elfogadhatót megszereznem, de mostanában még az sem megy. A pálcám sem segít. Némelyik órára annyira bestresszelek, előre tartva attól, hogy nem fog sikerülni, hogy a pálcám megérzi azt és egyszerűen nem működik. Pedig én tényleg mindent megteszek azért, hogy fejlődjek. Ahelyett, hogy a többiekkel lógnék, vagy éppen valamelyik aktuális kiszemeltemet próbálnám elcsábítani a szabadidőmben, e helyett mit csinálok? Üres termekbe bezárkózva bűbájokat gyakorolok. Általában sikertelenül. Ez pedig egyre jobban idegesít, mert tudom, hogy bizony ez a tantárgy igenis fontos ahhoz, hogy a jövőben elismert alkimista lehessek. A szakma nagyon sok területet felölel, és nagyon sok mindenben kell jártasnak lenni ahhoz, hogy a mesterévé váljon az ember. Nekem pedig ez a célom, és nem hagyhatom, hogy egy nyomorult tantárgy az utamba álljon.
Ezért döntöttem úgy, hogy lenyelem a már amúgy is darabokban lévő büszkeségem, és felkeresem Pomfrey professzort, kihasználva azt, hogy ő szívesen segít a nehézségekkel küzdő diákoknak. Igen csak kellemetlen volt, habár igyekeztem a szokásos, eléggé komolytalan stílusban előadni magam még a kérés közben is, de nem tudom, hogy mennyire sikerült ezzel őt átvernem. Mondjuk megvan az esélye, mert mindig is így viselkedtem az óráin, mintha nem igazán érdekelne, hogy valami nem sikerül, és inkább nevettem, ha a varázslatok nem jöttek össze, pedig közben majd felrobbantam a tehetetlenségtől. Újra nagyot sóhajtok, majd összeszedve magam kilépek a mosdóból és elindulok a bűbájtan tanterem felé. Hamar odaérek, és egyből fel is veszem a szokásos laza álarcomat, mikor pár koppantás után belépek a terembe. - Jó estét, professzor. Ma is nagyon csinos, mint mindig. – Jegyzem meg egy szemtelen mosollyal, pedig belül majd szétvet az ideg. Már előre tartok a további sikertelenségektől, és már csak a gondolattól is erős görcsben van a gyomrom.
Vendég
Szer. Jan. 29, 2020 2:12 pm
Tyler & Evelyn
Néhány diákom igencsak le van maradva bűbájtanból, ezért úgy döntöttem az év elején, hogy fogok tartani némi külön órát nekik. Hátha így sikerül felcsatlakoztatnom őket társaikhoz. Persze csak abban az esetben ha ők is igénylik ezt. Eszem ágában sincs bárkit is rákényszeríteni erre, nyilván nem mindenki szereti ezt a tantárgyat. Én se szerettem mindent anno, még diákkoromban. Szóval megértem őket. De sajnos a bűbájtan egy olyan tantárgy aminek az egész életünk során hasznát vehetjük bármibe. Ezért muszáj legalább a minimumot ismernünk belőle. Az óráimon erre próbálok törekedni, hogy az RBF vizsgájukon a diákok mind átmenőt írjanak, legalább egy elégségest. Kora estére például egy Mardekáros diák fog jönni hozzám, őt még bevállaltam a mai napra. Szegény bármennyire is törekszik valahogyan nem akarnak sikerülni a bűbájai. Ezért gondoltam, hogy segítek neki. Na meg olyan szépen megkért rá, nem mondhattam rá nemet. Elvégzem az esti teendőimet, tusolás meg hasonlok aztán meg felkapok magamra egy nőies, de nem kirívó nadrágot és felsőt. Nem vagyunk most sem órán sem pedig hivatalos eseményen. Szóval nem fontos tallárban megjelennem, ahogyan neki sem. Előkészítek egy könyvecskét amiben néhány fontos dolog van a bűbájokról. Majd pár törősebb dolgot elrakok az útból, hogy amikor gyakorolni fogunk ne essen semminek se baja, még véletlenül sem. Csinálok kis helyet, hogy legyen hol gyakorolnunk majd pár bűbájt. Hogy melyikeket fogjuk gyakorolni inkább még nem tudom. Az is lehet majd megkérdem őt, hogy mit érez melyik megy neki gyengébben. Hallom az ajtó kopogást. Megérkezett. - Tessék! - mondom hangosabban, hogy belépjen az ajtón. Ő pedig ahogy hallom így is tesz. Feléje pillantok. - Szerbusz Tyler. - köszönök én is mosolyogva - Ha jól tudom nem bókolgatni jöttél ide. - jegyzem meg megpróbálva felvenni a következetes tanár szerepét. - Gyere beljebb. - mutatok az asztalom előtt levő székre, hogy leüljön. - Először is beszélgessünk egy kicsit. - mondom kedvesen, rá meresztve őzike szemeimet - Mi az amit úgy gondolod, hogy gyakorolnunk kellene? - kérdezek rá, mint mondtam előbb tudni akarom, ő mit gondol erről. Mit tanulna szívesen.
Vendég
Szer. Jan. 29, 2020 8:28 pm
To: Evelyn
Ahogy az várható volt, elég hamar bebocsátást nyerek a kopogtatás után, de ez nem igazán enyhít az idegességemen, ahogy az sem, hogy mint mindig, ő barátságosan és bájosan mosolyogva fogad. - Nem, valóban nem, de ha ránézek a tanárnőre nem tudom megállni megjegyzés nélkül. – Mondom továbbra is mosolyogva, próbálva teljesen elrejteni a bennem lakozó idegességet. Ez viszonylag jól is megy. Aranyvérűként teljesen belém ivódott az, hogy álarcokat vegyek magamra, amikor arra van szükség. Ez az iskolában sincs másképp, egyszerűbb gondtalannak és magabiztosnak mutatnom magam, még akkor is, ha sokszor nem érzem magam annak. Ilyen ez a mai alkalom is, sőt ez most hatványozottan is igaz rám. De miért hagyjam, hogy még jobban sérüljön a büszkeségem, ha úgy tehetek, mintha minden rendben lenne? Amikor Promfrey professzor beljebb invitál, habozás nélkül huppanok le a székre, és töretlen mosollyal figyelem minden egyes kis mozdulatát. Azért azt el kell ismerni, hogy továbbra is igen csak kellemes látványt nyújt, mint ahogy általában mindig.
A kérdésére kicsit halványul a mosolyom. Most értünk csak a kényesebb részekhez. Tudtam, hogy egy ponton majd kénytelen leszek elmondani, hogy mi nem megy igazából, de… azért ezt továbbra is igen csak nehéz beismerni, főleg egy olyan fiatal nő előtt, aki tetszik nekem. Ez sosem könnyű. - Most őszinte leszek. – Tűnik el egyik pillanatról a másikra a mosolyom és komorodom el teljesen. Eddig még nagyon ezt nem is láthatta rajtam. - Szerintem szánalmasan teljesítek, akármelyik bűbájról is legyen szó. Az évfolyamtársaimhoz képest legalább egy évvel le vagyok maradva, még mindig csak azok a bűbájok mennek maradéktalanul, amit ötödévben tanultunk. A mostaniak teljesen meghaladják a képességeimet. A múltkori órán, amikor a duplázó bűbájt vettük, mint láthatta, a pálcám egyáltalán nem akart működni, akármennyire is próbálkoztam vele. – Avatom be halkan a helyzetbe. Látszik, hogy nem igazán fűlik a fogam, hogy megosszam vele ezeket az információkat, de nincs más választásom.
- Nem igazán tudom, hogy mi lehet a probléma gyökere. Csak sejtéseim vannak. – Mondom sóhajtva és a kezembe fogom a pálcámat kissé leverten meredve rá. - Tudom, hogy nem azzal van a probléma, hogy nem gyakorolok eleget, mert erről szó sincs. Amikor van időm, akkor általában mindig próbálom az eddig megtanult bűbájokat gyakorolni, de eléggé siralmas az eredmény. A pálcám elég érzékeny, ezért érzi, hogy mennyire frusztrált vagyok. Az a sejtésem, hogy ez is nagyban befolyásolja a dolgokat, mert nem akar úgy működni, ahogy én akarom, pontosan azért, mert túlságosan is akarom, ha ennek van bármiféle értelme is. – Újra felnézek rá. - Minden egyes alkalommal, mikor önnel van órám, gyomorgörcsöm van, mert tudom, hogy megint rosszul fogok teljesíteni. Ezt pedig nem akarom. De nem tudom, hogyan tudnám ezt megváltoztatni. – Fejezem be a magyarázatot halkan. - Úgyhogy konkrét bűbájt nem is tudok mondani, ami nem megy. Mert azok, amiket ebben az évben tanultunk, egyik sem megy tökéletesen. – Most megint csak a pálcámat bámulom, mert egyszerűen nem tudok a professzor szemébe nézni. Túlságosan szégyellem magam, hogy ennyire béna vagyok.
Vendég
Vas. Ápr. 05, 2020 10:13 pm
Tyler & Evelyn
““teach reflection, relationships, and resilience.””
Persze, hogy nem tudja meghazudtolni magát mikor belép is bókolgat nekem. Igazán aranyos fiú de szerintem nem azért jött, hogy bókolgatással levegyen a lábamról. legalább is remélem, hogy nem. Inkább a bűbájtan óráira kellene, hogy koncentráljon, hisz bukásra áll. Szerencsére gyorsan belép és le is huppan a székre amit felajánlottam neki. Így már mindjárt más. Gyorsan rátérek a tanagyagi kérdésekre. Először is szeretném tudni, hogy ő mit nem tud ezekből. - Azért vagyunk itt, hogy őszintén elmondja mi nem megy önnék. - helyeselek arra, hogy őszinte szeretne lenni velem. Én pedig készen állok arra, hogy figyelmesen végig hallgassam őt. Aztán hirtelen meg is indul a nyelve. Látom rajta, hogy elég nehezen mondja el ezeket a dolgokat. Ezért próbálok kedvesen viszonyulni hozzá, hogy ne érezze annyira feszélyezve magát. - Hát tényleg nem teljest valami jól. És abban is van valami, hogy le van maradva az évfolyamtársaihoz képest. - helyeselek kijelentéseire. Nincs mit ezen szépíteni. Tyler valóban nem a legjobb tanuló az egész évfolyamban, sőt szerintem az egész suliban sem. Persze nem akarom megsérteni, de elhitetni sem akarom vele, hogy jobb lenne annál, mint amit gondol magáról. Miközben ezt mondom neki korábbi helyemet megváltoztatva az asztalom elé megyek és háttal kissé felülők rá, vagyis megtámaszkodom rajta. Így némiképp közelebb kerülök Tylerhez is. - Oh. Remélem nem az én jelenlétemmel van gondja az órákon. - mosolygok rá kissé elhumorizálva a dolgot. -Nyilván tisztában voltam azzal, hogy nem megy szinte egyetlen bűbáj sem neked. Csupán kíváncsi voltam arra te hogyan látod ezt a dolgot. Tisztában vagy-e arról, hogy hányadán állsz a bűbájjal. - fedem fel előtte igazi tervemet. - De látom nagyon is tudod mi a helyzet. - teszem hozzá egyenesen a szemébe nézve. Nagyon helyes ahogyan így kétségbe van esve. - Hol is kezdjük? - kérdezem inkább csak magamtól. - Talán induljunk az alapoktól. Mondjuk egy Vingardium Leviosa vagy egy Capitulatus. esetleg más Invito? - nézek rá kérdőn. - Te melyiket szeretnéd inkább?
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 2:37 am
I need a private lesson
Akármennyire is szeretem tenni a szépet a tanárnőnek, a jövőm is szörnyen fontos a számomra, még ha az idő nagy részében ezt igyekszem is a nagyközönség elől eltitkolni. A tanórákon, nem csak a bűbájtanon, hanem a legtöbbön komolytalanul viselkedem, sokszor rám kell szólni, mert beszélgetek másokkal, de közben minden egyes dolgozatomat kiválóra írom meg, amikor pedig komolyan be kell mutatni a tudásomat, akkor mindig remekelek… legalábbis azokban a tantárgyakban mindenképpen, amik érdekelnek. A bűbájtan egy kicsit más. Tudom, hogy kelleni fog majd a jövőmhöz, de valahogy nincs érzékem hozzá. A túlságosan nagy önbizalmam is, amit mutatok mások felé, csak egy álca, hogy ezzel leplezni próbáljam a benne dúló bizonytalanságot, hiszen nem kis fába vágtam bele a fejszémet, mikor elhatároztam, hogy híres alkimista leszek. Ezért döntök úgy, hogy minden büszkeségem ellenére beavatom a tanárnőt a problémáimba, akármennyire is nem szeretnék előtte gyengének mutatkozni. Vagy alkalmatlannak. -Tisztában vagyok vele. – Mondom sóhajtva, amikor ő is azt mondja, hogy látja, mennyire le vagyok maradva. Ez a mondat is csak olyan, mintha egy újabb tőrt forgatnának meg a szívemben, de kár is lenne ezt tagadni.
- Ebben is lehet valami, eléggé figyelemelterelő Promfrey professzor szépsége, ezt el kell ismernem. – Mondom egy halvány mosollyal, felcsillantva a régi önmagam egy töredékét, de ez nem sokáig tart és a mosolyom is hamar eltűnik. Előre tudom, hogy még az ő segítségével is alaposan meg fogok szenvedni a bűbájokkal. - Azok szerencsére mennek. Nagyjából, ha nem stresszelek rá túlságosan, akkor mindig sikerülnek. Amik igazán nem mennek azok az idei bűbájok. – Mondom halkan. - Például a vízbűbáj, az sosem akar úgy sikerülni, mint ahogy én szeretném, sosincs rendes vízsugár a varázslat után csak annak a paródiája. – Zavartan beletúrok a hajamba, és végül felkelek a székről is. - De ha gondolja, akkor kezdhetem azokkal az egyszerűbb bűbájokkal is, csak nem szeretném nagyon sokáig rabolni az idejét. – Mondom és hogy hitelt adjak a szavaimnak, a pálcámmal már rá is mutatok az egyik asztalon heverő pennára. - Vingardium Leviosa! – Mondom ki a bűbájt és a penna egyből felemelkedik a levegőbe. Nonverbálisan már nem tudnám ezt megcsinálni, azt még gyakorolnom kell, de ezt már régebben is annyit gyakoroltam, hogy álmomból felébredve is menne.
““teach reflection, relationships, and resilience.””
Búskomor arcára nézve kissé bűntudatom lesz. Nem akartam megbántani, csak jelezni szerettem volna, hogy tényleg nem olyan jó bűbájtanból. Pusztán azért, hogy tisztában legyen tudásával, de ahogy látom ennek ő is teljes tudatában van. De ezen még lehet javítani, hiszen más is megtette már. Voltak még olyan diákjaim, kik még Tylerél is sokkal rosszabbak voltak. De nekik is sikerült és Tylernek is fog. Ebben szinte biztos vagyok. Hisz nem buta ő, csupán nem elég ügyes ahhoz, hogy bűbájtanból épp olyan jó legyen. - Na de ne szomorkodjon. - nyugtatom meg őt is.- Ezen lehet javítani. Sok gyakorlással és odaadással. - teszem hozzá erőt adva neki. Bókjára kissé jobban elvörösödöm, mint ahogyan azt elképzeltem. Gyorsan le is hajtom fejemet leplezve ezt. Tanárnő vagyok. Nem engedhetem meg ezt magamnak. Gyorsan átsiklom inkább arra a tényre, hogy miféle bűbájokat nem tud leginkább megjegyezni, megcsinálni. De van egy olyan érzésem, hogy talán az alapoktól kéne kezdenünk. Ezt pedig hangosan el is mondom neki. - Értem. Akkor mégsem olyan gyenge, mint ahogy gondolja. - jegyzem meg rá mosolyogva. Én kicsivel rosszabbra számítottam. De Tyler mégsem olyan rossz mint ahogyan azt gondoltam. Sokkal könnyebb dolgom lesz vele, mint ahogyan azt elképzeltem. Másoknál egyenesen az alapoknál kezdeni, mert az sem megy nekik teljesen. - Melyekre gondol? - kérdezek rá. Fogalmam sincs mire gondol. Az idén elég sok bűbájt tanultunk, szóval lehet olyan, amiket tud és olyan amit nem. Így hagyom, hogy elmondja igazából melyik nem megy neki. - A vízbűbáj. Aham. - gondolkodón motyogom magamnak. Aztán figyelem ahogyan felpattan a székről. Az nem éppen olyan nehéz, de könnyűnek sem mondható. Megértem ha nem megy neki. - Nem. Nem kell azzal kezdenünk. - de mire kimondom már be is mutatja, hogy tudja a lebegtető bűbájt. - Nagyon ügyes. - dicsérem meg - Teljesen tökéletes ez. - teszem hozzá büszkén. - Nem tudom miért mondta, hogy nem megy semmi. - jegyzem meg mosolyogva.- Na de lássuk akkor azt a vízbűbájt. - pattanok fel én is és megyek közelebb hozzá. Keresgélve nézek szét a szobámban, majd ahogy rá is akadok egy nagyobb edényre elhelyezem azt az asztalomon. Természetesen előtte szinte teljesen üressé tettem az asztalt. - Próbálja ezt megtölteni vízzel. - utasítom rá kedvesen. Majd figyelem, mit művel. Ha rosszul tartja már az elején a pálcáját, akkor mielőtt kimondaná a varázsszót gyorsan a háta mögé lépek. Megfogom a kezét amelyikben a pálcát tartja, hogy helyre igazítsam. De lehet így még zavaróbb lesz neki ez a helyzet. - Így ni.
Vendég
Csüt. Jún. 11, 2020 4:15 am
I need a private lesson
A bűbájtan mindig olyan tárgy lesz, ami számomra örök mumus marad, akármennyire is igyekszem javítani a tantárggyal való kapcsolatomon. Olyan ez az egész szituáció, mintha az égiek is úgy akarnák, hogy ebben ne legyen tehetségem, mintha ezzel akarná valaki kompenzálni azt, hogy annyi minden másban viszont remekelek. Néha kifejezetten utálom a sors furcsa fintorait. - Könnyű azt mondani, hogy ne szomorkodjak. - Mormogom halkan. - Már szinte mindent megpróbáltam, és nagyon sok időt szántam arra, hogy fejlesszek a teljesítményemen, de nem lett sok eredménye. Nem szeretek másoktól segítséget kérni, de ez alkalommal kénytelen voltam meghozni ezt a döntést. - Akármennyire is fáj ezért a büszkeségem, van az a pont az ember életében, mikor fel kell adnia valamit a jó eredmény érdekében, még akkor is, ha az fájdalmas egy lépés.
- Dehogynem. - Mondom nagyot sóhajtva. - Rosszabb vagyok, mint az évfolyamtársaim. Ráadásul ez egy olyan tantárgy és szakterület, amire később még szükségem lehet alkimistaként. Nem tudom csak egyszerűen azt mondani rá, hogy oké, ha nem megy, akkor nem megy, foglalkozom inkább olyan dolgokkal, amik gördülékenyebben mennek, és nem kell ennyit szenvedni azért, hogy jobb eredményeket érjek ell belőle. - Mondom halkan. - Meg amúgy sem vagyok olyan, aki egyszerűen megfutamodik a kihívások elől, sőt... Az a típus vagyok, aki szereti is a kihívásokat, és merítkezik ebből, hogy aztán kétszeres erőfeszítéssel álljon neki annak, amit elhatározott. - Avatom be egy kicsit a személyiségembe a tanárnőt. - De ez most valahogy szintén nem akar működni. - Sóhajtok újra, elkeseredetten. Hamar előkerülnek a problémás bűbájok, de annak örülök, hogy nem teljesen az alapoktól kell kezdenem, mert akkor biztos, hogy kiugranék az ablakon. Ha az alapok sem mennének, ott valami nagyon nem lenne rendben. Azt jelentené, hogy nincs bennem elég varázserő, márpedig nálam nem ez a helyzet, így szerencsére minden probléma nélkül sikerül bemutatnom azt a lebegtető bűbájt. - Azért mondtam, mert a korosztályomhoz képest így is szörnyen le vagyok maradva. - Jól kellene esnie annak, hogy megdícsér, de elértem arra a pontra, hogy már ez sem tud felvidítani, főleg mivel tisztában vagyok azzal, hogy ez szinte tényleg a nagy semmivel határos.
Csak csendesen figyelem Promfrey professzort, ahogy előkerít egy edényt, majd az utasításra csak bólintok és már célzok is a pálcámmal az edényre. Habár első látásra jól tartom a pálcát a kezemben, de neki biztos hamar feltűnhetnek a nagyon apró, szinte láthatatlan hibák, és már lép is mögém, hogy segítsen ezeket korrigálni. Persze, a közelsége eléggé figyelemelterelő tud lenni, akármennyire is próbálok a feladatra koncentrálni. - Ez mind szép és jó, tanárnő, de, ha ilyen közel áll hozzám, elég nehezen tudok arra figyelni, amire igazán kellene, akármilyen nagy is legyen az elhatározásom. - Jegyzem meg egy kis mosollyal. Azért saját magamat csak nem tudom meghazudtolni, még ilyen kétségbeejtő szituációban sem.
