Felix & Castor ~ invest in rest

Egész éjszaka odakint voltam, hiszen valakinek fel kellett mérnie a terepet a legújabb célponttal kapcsolatban. Egy műgyűjtő által beszerzett mágikus ékszert akartak ellopatni velem, ugyanis a férfi nem volt hajlandó pénzért megválni a nyakéktől. Ilyenkor jöttünk mi, akiket viszont busásan megfizettek egy-egy sikeres akció után.
Fáradtan estem haza hajnali négykor, de nem mehettem aludni, hiszen rengeteg teendőm akadt itthon is. A lakásban teljes csend uralkodott – meg sem lepett, hiszen Felix a világ legcsendesebb lakótársa volt −, ettől függetlenül tudtam, hogy nem tűnt el örökre. Ha el is ment egy kis időre, mindig visszatalált, talán pontosan azért, mert ha bármi baj történne, akkor akadt egy hely, ahová menekülhetett. Én pedig egyáltalán nem bántam a társaságát, noha nem beszélt túlságosan sokat, és két év alatt vajmi keveset közeledtünk egymás felé, de ez is több volt a semminél. Nem tudtam meg igazán soha, hogy mi történt vele, vagy kiaggatta rá ezt a röhejes nevet, de ha nem akart beszélni róla, akkor nem erőltettem a témát.
Bezártam magam mögött az ajtót. A kulcsaim az előtérben lévő kis szekrényre helyezte, ahol mindig tartani szoktam, majd kibújtam a cipőimből, és elpakoltam őket. Ezután halkan a fürdő felé indultam meg, hiszen nem akartam felkelteni Felixet, majd miután ott kezet mostam, átvándoroltam a konyhába.
Kávét készítettem, és mivel a gyomrom korgása eléggé intő jel volt számomra, hogy ne éhgyomorra igyam meg a feketét, így nekiálltam tojást és bacont sütni. Mindezt a lehető legnagyobb csendben, ugyanis bűbájt szórtam a helyiségre, hogy ne szűrődhessenek ki innen a hangok. Mint mondtam, nem akartam Felixet zavarni azért, mert én holdkóros módjára képtelen voltam elaludni.
Az illatokból csak még éhesebbé váltam, alig vártam, hogy a reggeli békességben elköltsem a reggelimet, azonban Felix szobája felől zajt hallottam.
Összeráncolt homlokkal pillantottam fel. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehetett a hangforrása, így egy lassú mozdulattal lekapcsoltam a tűzhelyet, és fájó szívvel ugyan, de a reggelimet és a kávémat a konyhában hagyva Felix szobája felé mozdultam,
− Felix? – kopogtattam be. – Minden rendben odabent?
Nem kaptam választ, vagy szimplán nem hallottam őt. Teljesen mindegy, mert a további, erősebb kopogtatásokra sem reagált. Ekkor tettem olyat, amely nem vallt rám, hiszen általában tiszteletben tartottam a személyes terét. Most mégis megragadtam a kilincset, és beléptem a szobájába.
Odabent sötétség fogadott, de nem kellett sok idő, hogy megtaláljam a villanykapcsolót, és fényt hozzak a szobájába. Hihetetlen, hogy ennyi év után még mindig nem akarta berendezni a helyiséget. Olyan téren viszont egyet értettem vele, hogy legalább kevesebb dologgal kellett vacakolni takarításnál.
− Jól vagy? – esett rá a pillantásom, ahogy megálltam az ajtóban. Nem állt szándékomban beljebb menni, de aggódtam érte. Az pedig még több aggodalomra adott okott, hogy a pillantásom a romokban heverő ágyára siklott.
Egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem, s bár megjavíthattam volna az ágyat egy egyszerű Reparoval, de nem voltam rá hajlandó. Helyette halkan felsóhajtottam, az ajtófélfának dőltem, és úgy néztem Felixre.
− Felix, el kell keserítenem téged, de ma délelőtt elmegyünk ágyat venni neked – mutattam a mögé lévő romhalmazra, amely szerintem amúgy sem lehetett számára kényelmes. Régen legalább is nagyon ellenkezett ellene, és szerettem volna, ha olyan ágyban aludt volna, amely neki megfelelt.
Így történt az, hogy órákkal később elcibáltam magammal egy bútorboltba. Tudtam jól, hogy nem szeretett emberek között lennie, de nem kuksolhatott örökké a szobájában, így néha kísérletet tettem arra, hogy kimozdítsam otthonról.
Az ágy megvétele pedig pontosan ilyen ürügy volt, hiszen katalógusból nem vehetsz ágyat, ki kell próbálnod a matracot.

Ha nem én magam szórtam volna az összes védőbűbájt a lakás köré, akkor megfordult volna a fejemben, hogy valaki akkora idióta lett volna, hogy betörjön egy betörőhöz. Így viszont csak Felixért aggódhattam, és azért, mert bármi gond lett volna, úgysem kért volna segítséget. Most is feleslegesen koptattam az ajtaján, hiszen válasz nem érkezett tőle.
Más esetben nem törtem volna a személyes terébe, így viszont nem adott más lehetőséget nekem. Figyelmeztethettem volna arra, hogy bemegyek, de akkor talán még az ajtót is eltorlaszolta volna, és egy hosszú éjszaka után ehhez volt a legkevésbé kedvem.
Szó nélkül léptem be hozzá, és kapcsoltam fel a villanyt. Szerencsétlen ott gubbasztott a sötétben, a közelében egy összetört ággyal. A bólintására csak óvatosan beljebb léptem, az ágyhoz sétáltam, és megvizsgáltam a keret darabjait, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy veszünk neki egy újat.
Felix kijelentésére felemeltem a fejemet, kiegyenesedtem, és összekulcsoltam a mellkasom előtt a karjaimat.
− És ki fogja megjavítani? Mert én biztos nem – kérdeztem tőle, mert én biztosan nem voltam hajlandó rá. Ha egyszer ilyen könnyen tönkrement, akkor sokkal célszerűbb volt egy újabbat, kényelmesebbet venni.
Kegyetlenség volt Felix hiányosságai alapozni, vagy a szociális fóbiáira, de csak így érhettem el, amit akartam. Végül, órákkal később betereltem őt az első bútorboltba. Egyáltalán nem tágítottam mellőle, hiszen tudtam, hogy nem érezte jól magát emberek között, de egy ágyat nem rendelhetek neki katalógusból, mert most kellett neki, és mindenképpen ki kellett próbálnia.
− Az egy gyerekágy, Felix. Gyerekeknek. Te már nem vagy kisgyerek – sóhajtottam fel az üzletben, mert tudtam jól, hogy csak minél hamarabb le akarta tudni ezt az egész vásárlást.
Kisvártatva egy eladó bukkant fel, akitől útba igazítást kértem, hogy pontosan merre találtuk a felnőttre méretezett ágyakat.
− Gyere, válassz ezek közül – intettem abba az irányba, ahol az egyszemélyes ágyak sorakoztak. A közben néhány ember a matracokat nyomkodta, vagy próbálgatta, más eladókkal csevegtek, de én keresztülnéztem mindegyikükön.
Gyengéden átkaroltam a vállát, hogy abba az irányba fordítsam, és még véletlenül se próbáljon meg ellenállni.
− Figyelj, minél hamarabb megtaláljuk neked azt, amelyik tetszik, annál hamarabb hazamegyünk. Szóval, kérlek, próbálj meg lazítani. Senki nem fog megenni, ha kérdésed van, akkor beszélek helyetted, csak annyit kérek, hogy tényleg az legyen az elsődleges szempont, mi a legjobb neked. Utána esküszöm, hazamegyünk, és napokra békén hagylak – magyaráztam annyira, hogy csak ő értse, miközben finoman löktem egyet rajta, hogy meginduljunk előre.
Nem azért csináltam mindezt, mert rosszat akartam volna neki, sőt… Szerettem volna, ha egy kicsit betanulna a dolgokba, vagy megtanulna kevésbé félni az emberektől, mert sajnos nem leszek mindig itt, hogy megóvjam őt, vagy elintézzek mindent neki.