Gyötrelem volt az elmúlt... nem is tudom, mennyi idő, de bőven több mint egy hét eltelt. Talán kettő is. Annyira nem figyeltem oda rá, csak igyekeztem minden napot anélkül túlélni, hogy egymás torkának ugranánk Weasleyvel és úgy hazaérni, hogy ne legyek a sírás határán. Persze sosem sírtam, még Toast sem láthatott ilyen állapotban, amit szerettem volna hiúságra és nem maladaptív lelki folyamatokra fogni. De a helyzet az, hogy még távolról sem akartam megadni Weasleynek ezt az örömet. Sokkal elviselhetetlenebb volt a Bertie-vel végigvitt akciónk óta, ahol ő jelent meg kéretlen felmentőseregként. Elismerem, mondtam olyan dolgokat, amiket nagyon nem kellett volna. Eddig mindig diszkréten kezeltem minden problémáját, mert nem éreztem az én dolgomat és mindenkinek megvan a maga mocska, amit nem szeret, ha mások felemlegetnek neki. Nyilván ő ezt sosem tartotta tiszteletben és mindent megtett azért, hogy napi szinten emlékeztessen rá, mekkora szar ember vagyok. Elég szomorú, ha ezek után elvárta, hogy én mindent szépen a szőnyeg alá söpörjek, ő meg hadd szidjon engem, ameddig csak akar. És ez most az eddigieknél is rosszabb volt. Nem volt semmi különleges abban, hogy egy ribancnak nevezett, az egyik kedvence volt nekem, de minden mást sokkal intenzívebben, sokkal gyakrabban és sokkal nagyobb rosszindulattal hajtogatott nekem. Tartottam magam minden nap, visszapofáztam neki mint egy neveletlen tini, pedig a legjobb lett volna ráhagyni. De már nem volt olyan egyszerű. Reggel alapból bal lábbal keltem fel, minden nappal egyre rosszabb és rosszabb volt a reggeli ébredés és egyre kevesebb kedvem és motivációm volt bemenni dolgozni. Mégis mindig megjelentem és soha nem késtem, akkor sem, ha megfontoltan sétáltam át előtte a hídon, azon agyalva, hogy mennyire megérné belevetni magam a Temzébe. A délelőtt pokoli volt, mint mindig, szerintem egymás utolsó idegszálán táncoltunk már a tegnapi munka jelentésének megírása közben. Nagyon jó ötlet volt délben felállnom és lelépnem ebédelni a közeli gyorsétterembe egy hamburgerért, mert utána egy kicsit nyugodtabbnak és összeszedettnek éreztem magam. Visszaérve nem mondtam semmit, csak leültem a helyemre Weasleyvel szemben egy kávéval és az előttem heverő papírhalom felé fordultam. Örültem, hogy nem kell ma kimennem terepre, semmi hangulatom nem volt hozzá.
Weasley & Lachlan
Vendég
Szer. Jan. 22, 2020 7:09 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Békén kellett volna hagynom Lachlant. Könnyen megúsztam a mentőakciót, amit senki sem kért tőlem, el kellett volna engednem az ügyet. Képtelen voltam rá, ha Lachlanre néztem, elfogott az idegesség és én sem tudtam megfogalmazni ennek a valódi okát. Folyton eszembe jutott, hogy akár meg is halhatott volna, a gondolat pedig teljesen kikészített. Arra fogtam, hogy Elaine halála után nem bírtam elviselni még a képzetelemben sem, hogy valakit elveszítek, akinek kicsit is én feleltem a testi épségéért. Ezt még elfogadtam volna. Ami jobban zavart és ami egyben Ada folyamatos kritizálására késztetett, az az elfojthatatlan féltékenység volt. Újra és újra a gondolataim közé férkőzött, hogy kavart Ollivanderrel. Zavart. Nem akartam analizálni, hogy miért, de nagyon zavart. Miért kellett neki éppen Bertie, mit látott benne? Elég volt néhány kedves szó, ennyi történt volna? Minden egyes nap gyötörtem Lachlant. Már ha egyáltalán hozzászóltam, az eset utáni első munkanapon köszönésre sem méltattam, a következő reggelen pedig nekiálltam a verbális, módszeres kínzásának. Még csak nem is szórakoztatott a dolog, de képtelen voltam máshogy hozzászólni. Tudtam, hogy le kéne állnom, de képtelen voltam rá. Aznap délben eltűnt az irodából. Én maradtam, nem volt kedvem ebédelni és még be kellett fejeznem egy jelentést, amin az indokoltnál sokkal tovább ültem. Utáltam a papírmunkát, mindig tovább vacakoltam vele, mint amennyi időt valóban igényelt a feladat. Elkalandoztam közben, belekezdtem másba, csak ne azzal kelljen foglalkoznom. Most is ez történt, frusztrált az asztalomon halmozódó papírhalom. Éppen sikerült szétfolyatnom a papíron egy nagy tintapacát, amikor Lachlan visszaért és leült az asztalához. - Merre jártál? Megmentetted a világot ebédszünetben, gondolom. - Rá sem néztem a szapulása közben, csak egy gyors bűbájjal eltüntettem a tintafoltot a pergamenről. - A drogos házimanód is veled tartott vagy ez most magánakció volt? Jó kedved van, akkor biztos ő is veled volt, hát olyan vicces csávó. Aláírtam a letisztogatott lap alját, alá került a dátum is, majd behajítottam a kész papírok kupacába. - Ha így folytatod a kemény munkát, biztosan te váltod majd Pottert az aurorparancsnoki irodában. Alig várom, a te profizmusodra van szüksége a jövő aurornemzedékeinek.
Meg sem fordult a fejemben egy percre sem, hogy Weasley akár aggódhatott is értem. Igazából nem is gondolkodtam azon, hogy vajon mi a bánatos lófaszért akart mentőakciózni, amikor rájött, hogy csak megpróbáltam a kis tervemet a tiltása ellenére. Egyáltalán arra sem gondoltam, hogy miért ellenőrzött le, hogy otthon vagyok-e, mert egész biztosan megnézte és akkor jutott valahogy arra a következtetésre, hogy egész biztosan a Baziliszkuszban vagyok azok a putri bulin. De egyáltalán nem agyaltam ezeken, nem is tudom, hogy nem jutott eszembe. Biztos az segített rajta, hogy eszméletlenül kiborított nap mint nap, így nem is igazán akartam egyáltalán őrá gondolni. És természetesen most is így kezdődött az első mondata. Egy pillanat alatt felhúztam magam, mostanában elég nehezen tartottam magamban az idegességemet. Eddig mindig olyan jól ment... És most is annyira elhittem, hogy nyugodtabb leszek ebéd után. De hát ez sem sikerült, mint általában a dolgok az életemben. - Fogd be a pofádat, Weasley, senki nem kíváncsi rád -basztam le az asztalra a kávéspoharat, a kelleténél nagyobb erővel, úgyhogy egy kisebb csepp kiugrott belőle, egyenesen Weasley papírjaira. Csak egy pillantást vetettem rá, de utána nem is foglalkoztam vele tovább. Nem kértem bocsánatot, mert nem érdekelt, feltakarítani meg ő is fel tudja. - Ne is mondd, minden vágyam Potter utódjának lenni, akkor legalább saját irodám lenne, ahová behozhatnán Bertie-t kefélni. Annyira szuper lenne, nem igaz? -Nem, nem lenne az. Kurvára nem akartam aurorparancsnok lenni, még a gondolat is taszított. Túl sok papírmunka, semmi élvezet, és már amúgy sem szerettem annyira az aurori munkát mint azt gondoltam, hogy fogom. Sokszor elgondolkodtam már a kilépésen is, de azzal csak beismertem volna a saját bukásomat. Azt pedig nem akarom megtenni, legalább ennyi maradjon meg nekem.
Weasley & Lachlan
Vendég
Szer. Jan. 22, 2020 10:47 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Időt sem adott rá, hogy kiakadjak a papírjaimra csöppent kávé miatt, pedig határozottan felcseszett vele. Na, nem azért, mert én voltam a rend mintaképe, aki soha nem öntötte le semmivel a papírmunkát és nem gyűrte össze a hivatalos dokumentumokat egy nagy salátává. Én megtehettem, de Lachlan nem barmolhatta szét a munkámat bocsánatkérés nélkül... Nem tudtam belekötni emiatt, kivételesen azonnal robbant. Pedig nem is engedtem el igazán a fantáziámat, ennél nagyobb sértéseket is a fejéhez vágtam a napokban. - Nem tudok róla nyilatkozni, hogy szuper lenne-e, mert nem szokásom drogos köcsögöket hazavinni. Tudod, másoknak van egy bizonyos igényszintje, ami alá nem süllyednek. De ezek szerint már hivatalos a dolog? Nagyszerű, Potter biztosan el lesz ragadtatva, hogy a legjobb aurorja ilyen szoros kapcsolatot ápol egy drogdílerrel. - Potter valószínűleg először amiatt csapkodta volna a falba a fejét, hogy már megint én hisztizek valami miatt. Csak másodsorban zavarta volna az, hogy Ada kivel tölti a munkaidején kívül unalmas perceit. A kelleténél hangosabban beszéltem, szándékosan, már többen minket bámultak és próbálták összerakni, hogy most éppen miről vitatkozunk. - Azért ez elég nagy minőségbeli zuhanás Dolohov után, nem? Dolohov pénzes csávó, tulajdonképpen érthető, ha valaki összeáll vele. Na de Ollivander... Vagy mi a terv, őt feldobod majd dílerkedésért, hátha akkor előléptetnek? Ha így nézzük, tényleg hasznos kapcsolat ő is. - Nem tudtam befogni, képtelen voltam rá. Foghattam volna a másnaposság miatti hasogató fejfájásra vagy akármilyen magánéleti gondomra, de egyikhez sem volt köze. Nem volt semmi mentségem.
Őszintén leszartam volna, hogy így beszél velem. Visszaszóltam volna, lehet, a kelleténél jobban összevesztünk volna, de ebben nem láttam semmi újdonságot. Úgyhogy nem is igazán érdekelt volna, mit csinál, leszámítva a mentális egészségemet, de annak már úgyis kurvára mindegy volt. Azonban nagyon hangosan beszélt. Biztos voltam benne, hogy szándékosan tette, célja volt, hogy megalázzon engem, ahogy eddig is. Csak ezzel túllőtt a célon. Egy darabig fogcsikorgatva néztem rá, nem szóltam egy szót sem. A szemem sarkából láttam, hogy mennyien néznek minket, de kezdett eléggé beszűkülni a tudatom a haragtól, mert hiába vártam, nem hallgatott el. Nem tudom, hogy látta-e rajtam, hogy kezdek teljesen elborulni, mert még nekem is kissé hirtelen jött, de ha látta is, nem érdekelte. Kiejtette a száján Ollivander nevét és azonnal hallgattam a sustorgást magunk körülről. Nem igazán tudtam a hangokat megkülönböztetni egymástól, nem is akartam, de amikor valahonnan meghallottam, hogy "látod, mondtam én, hogy egy számító kurva", akkor teljesen végem volt. Nem tudom, mikor álltam fel, de azt még éreztem, ahogy az öklöm Weasley arcába csapódik. Valami reccsent, vagy az orra, vagy a kezemben az ízületek, igazából mind a kettő lehetett, mert elképesztően fájt a kezem, törött csont szinten hasogatott. A fájdalom mégis tompa volt, annyi adrenalin volt az agyamban mint szombaton, csak akkor a félelemtől volt, most pedig színtiszta haragtól, amit sosem éreztem eddig az életemben. Kellett pár másodperc, mire kitisztult kissé előttem a kép, akkor vettem csak észre a döbbent tekinteteket és hogy mindenki teljes csendben volt. Megragadtam Weasley egyenruháját és felrántottam a székéről, egész biztosan hagyta magát, másképpen nem ment volna és kirángattam őt az irodából, mielőtt Potter is megjelent volna. Magammal húztam a legközelebbi női mosdóhoz, mert, nos, az volt a legközelebb. Egyetlen ember volt bent, éppen kezet törölt és hatalmas szemekkel nézett ránk. Fiatal lány volt, biztosan gyakornok valahol. - Takarodj kifelé! -förmedtem rá, valószínűleg durvábban mint akartam, mert úgy iszkolt ki, mintha kergették volna. Nekivágtam Weasleyt az ajtónak és itt volt vége mindennek. Tudtam, hogy mindent most fogok a nyakába zúdítani, mindent, amit eddig el kellett viselnem tőle és amit végig velem csinált. Szerettem volna közönség előtt, hogy olyan megalázottnak érezze magát, mint ahogy én is tettem, de nem... valamiért nem ment. - Van fogalmad róla, mit művelsz?! Tisztában vagy te vele, hogy mi megy itt egy éve, amióta csak melléd kerültem?! Nem, mi? Sejtettem. De azért kurvára fel lennél háborodva, ha az egyik lányod vagy a fiad sírva jönne haza a Roxfortból, mert egy vörös kis geci napi szinten kikészíti őt. Ugye? Akkor már érdekelne? Hát baszd meg, én is így érzem magam! Tudod te, mennyit harcoltam azért, hogy itt lehessek? Tudod, mennyit áldoztam fel érte, mennyire akartam ezt és mennyire boldog voltam, amikor sikerült? És van fogalmad róla, hogy ennek ellenére is gyűlölöm magamat és a kutyám baszd meg az egyetlen, aki tartja bennem az életet, csak azért, mert te itt vagy és minden egyes napomat pokollá teszed? Pont neked kéne a legjobban tudni, milyen érzés ez! Említettem már, mennyire boldog voltam, amikor először megtudtam, hogy te leszel a társam? Az aurorképzőben ódákat zengtek Weasleyről és Lestrange-ről, mindig ők voltak a legjobb példa, akik minden rekordot tartottak és akik az oktatók örök kedvencei voltak. Kibaszottul boldog voltam, hogy egy ilyen emberrel dolgozhatok együtt, még annak ellenére is, hogy figyelmeztettek rá, hogy már nem vagy a régi. Felnéztem rád, a mentoromnak tartottalak, még azok után is, hogy elkezdtél szapulni mert... faszom tudja, miért, nem is tettem semmit, amivel kiérdemeltem. Mindent megtettem azért, hogy a kedvedben járjak, lestem minden szavadat, mert tudtam, hogy tőled tanulhatok, kurva sokat tanulhatok, és mi lett az eredménye? Ugyanúgy folytattad a basztatásomat. Örömödet lelted benne? Remélem igen, mert ezt nem fogod tovább csinálni. Szerettelek, őszintén, kibaszottul szerettelek, de elegem van. -Fogalmam sincs, mikor eredtek el a könnyeim, de mire eljutottam oda, hogy levegőt vegyek, már az államon folytak le. Ideges voltam, remegett a kezem és olyan mértékű szomorúságot éreztem, amit már nagyon régen nem. Biztosan csak azért, mert már rájöttem, mit kell tennem. -Én nem tudom ezt tovább csinálni. Ennél még a kibaszott kávézó is jobb volt... Minden további nélkül félrelöktem Weasleyt az útból, pedig még sok minden volt, amit szerettem volna az arcába vágni, Merlinre, mennyi minden... De képtelen voltam folytatni, nem akartam az orra előtt zokogni mint egy kisgyerek. Úgyhogy otthagytam egyedül a női mosdóban és idegesen törölve a könnyeimet, elindultam haza. Még ma meg fogja kapni a baglyomat a felmondásommal, mert ahogy hazaérek, az lesz az első, hogy megírom és leadatom vele Potternél.
Weasley & Lachlan
Vendég
Csüt. Jan. 23, 2020 9:13 am
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Csak némán hallgatta a verbális kínzásomat. Semmi reakció. Különös volt ez tőle, kezdett gyanúsan csendes lenni - mármint Lachlan, a körülöttünk elhelyezett néhány íróasztalnál összesúgtak az emberek. Ollivander nem volt nagykutya, de az aurorok közül többen ismerték, hiszen gyakran járt itt kábszerbirtoklásért és az ember azért megjegyzi, ha Garrick Ollivander unokáját behozzák egy táskányi droggal, totál betépve... többször is. Tehát Bertie-ről többen tudták itt, hogy kicsoda, és ő az az alak volt, akit csak akkor tudtak elképzelni egy kolléga oldalán, ha éppen bilincsben hozták be. Nem számítottam arra, ami következett. Szinte fel sem fogtam azonnal, amikor Lachlan ökle az arcomban csattant, nem is éreztem azonnal a fájdalmat, mert a döbbenet mintha kikapcsolta volna az érzékszerveimet. Még a reccsenés hangja is csak több másodperces csúszással jutott el hozzám. Aztán megéreztem a törött orral járó lüktető szenvedést és az arcomon végigfolyó meleg vért. Meg akartam kérdezni, hogy miafaszomvolteztemegőrültél, de addigra már fel is rántott a székről, nem ellenkeztem, ezek után valahogy lehetetlenségnek tűnt, hogy ne menjek vele. Azt hittem, tovább akar majd verni a női mosdóban, ahova belökdösött, már emeltem volna a karomat, hogy védjem a fejemet, legalább azt ne üsse szét, hogy magyarázom meg Brutusnak, de elmaradtak az újabb ütések. Pedig ennél az is jobb lett volna... Úgy hallgattam végig, mintha előtte sóbálvány-átkot küldött volna rám. Nem mozdultam, nem nyikkantam meg, csak teljesen döbbenten meredtem rá. Mondatról mondatra kínosabban éreztem magam, majd már nem csak kínosan, hanem nyomorultul. Ezelőtt soha nem gondolkodtam el azon, hogyan érzi magát a csesztetéseimtől. Hiszen én sem gondoltam őket igazán komolyan, akkor ő miért? Túllőttem párszor a célon, persze, de hát csak tudta ő is, hogy ez nem is annyira komoly... Nem tudta, ugyan honnan tudta volna? Weasley, te barom állat... És még csak örömömet sem leltem benne, a fenébe is, mikor leltem én utoljára bármiben is örömömet? És mit hadovál itt szeretetről? Zsongott a fejem, a mondatok kezdtek összefolyni, pedig teljesen józan voltam, ma tényleg, napok óta egy kortyot sem ittam, nem az volt a gond. Szégyelltem magam, ennyi volt a baj. Rögtön mondanom kellett volna valamit, de nem tudtam. Csak álltam ott bambán, mint egy holdborjú és csupán akkor kaptam észbe, amikor becsapódott utána az ajtó. A vérző orrommal mit sem törődve siettem utána, majdnem letaroltam egy nőt az ajtóban, aki utánam is ordított valami olyasmit, hogy "te perverz állat, ez egy női mosdó", de pont leszartam. A liftben értem utol Lachlant, ahonnan ezúttal én hajítottam ki egy gyakornokot, mielőtt még becsukódott volna az ajtó. A srác nem ellenkezett, biztos nagyon megrémült. - Tényleg egy fasz voltam, bocsánat. Tudom, hogy erre nincs mentség, nem akarok a szar életemmel takarózni. Én... én igazából nem is gondoltam, hogy ez téged ennyire bánt. Nem is gondoltam komolyan, de ez tényleg nem mentség. Bocs, Lachlan, tényleg. - Akármelyik szinten állt meg a lift, egyetlen pálcaintéssel becsaptam az ajtót, nem volt most szükségünk társaságra. Az ötödiken mintha éppen Dolohov és a felesége akartak volna beszállni, de a liftajtó nekik is az arcukba csapódott, remélem, azért holnapra is lesz még munkám.
Határozottan örültem neki, hogy nem szólt közbe és hagyta, hogy leordítsam a fejét. Valószínűnek tartom, hogy az első szavára megütöttem volna még egyszer, és még egyszer, és még rohadt sokszor. Így is nagyon nehezemre esett visszafogni magamat, hogy ne essek neki és verjem ki a lelket is belőle. Persze tudtam, hogy az senkin nem segítene, meggyőződésem volt, hogy azzal sem megyek semmire, hogy itt most mindent a fejéhez vágok. Mégis meg akartam tenni, nagyon meg akartam, mert úgy éreztem, hogy másképp szétmar belülről minden szaros kis fájdalmam. De nem lett volna jobb tőle. A Temze meg egyre csábítóbb, ha megverem, ha nem. Akkor legalább a fiának ne kelljen ilyen állapotban látnia. Miért érdekel ez még mindig? Nagyon reméltem, hogy nem akar utánam jönni. Semmi kedvem nem volt a mai napon tovább elviselni, de a következőkön sem. Meggyőződésem volt, hogy a lehető legjobb, amit ebben a helyzetben tehetek, az tényleg a felmondás, aztán vagy visszamegyek a kávézóba, hátha visszafogadnak, vagy... vagy tényleg ott a Temze, aminek nem kéne ennyire csábítania. De ezt igyekeztem kitörölni a gondolataim közül, csak azt akartam, hogy odamehessek Bertie-hez és megölelhessem, mert most minden eddiginél nagyobb szükségem volt rá, hogy a karjai között tartson. De Weasley nem hagyta annyiban. Persze, hogy az övé kell, hogy legyen az utolsó szó... Már bent álltam a lift sarkában, karba tett kézzel (ami piszkosul fájt, csúnyán tönkrevágtam a kezem), amikor megjelent. Elfordítottam a fejem, szívesebben szipogtam a falnak mint neki. Már meg sem próbáltam letörölni a könnyeimet, úgysem akartak elfogyni. - Azért az őszinte hangzáson még van mit dolgoznod -horkantam fel. -Kopj le, Weasley, nem érdekelsz. Leszarom a bocsánatkéréseidet, pontosan úgy csinálod mint egy ötéves gyerek, amikor kurvára nem sajnálja, amit tett, csak anyu meg apu elvárják, hogy bocsánatot kérjen. Nem kell adnod itt a jó embert, teljesen felesleges. Egy pillanatra elsápadtam, amikor megláttam Levin arcát a liftajtó záródása előtt. Merlin herpeszes faszára, nagyon reméltem, hogy nem vett észre. Nem láthatott ő is ennyire nyomorult állapotban. Így is elképesztően szégyelltem magam.
Weasley & Lachlan
Vendég
Csüt. Jan. 23, 2020 3:11 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nem tudom mire számítottam, mikor utánamentem. Valószínűleg semmire, mert nem is gondolkodtam, csak rohantam utána, véres pofával, mint egy igazi idióta. Mindenki megbámult a folyosón, elég bizarr látványt nyújthattam, ennél már csak az lett volna különösebb, ha Maurice Briggs alsóneműben végiglejt a Minisztériumon. Habár engem, személy szerint most az sem izgatott volna. Reménykedtem benne, hogy elfogadja a bocsánatkérésemet, de nyilvánvalóan hiú ábránd volt. A helyében én is elhajtottam volna magamat a bús picsába. Pedig őszintén mondtam, minden szavamat komolyan gondoltam. Ismerhetett már ennyire, tudhatta volna, hogy nem szokásom kötelességből jópofizni másokkal. Miért feltételezte, hogy éppen most kezdtem el? - Nem szoktam jópofizni és bocsánatot kérni csak azért, mert az lenne elvárt. Komolyan gondoltam. Egy pöcs voltam veled, sajnálom, mégis mit kéne még mondanom? Boruljak térdre, verjem a fejemet a falba vagy mi a szart vársz tőlem? Felőlem megüthetsz még egyszer, ha attól jobban érzed magad, most már úgyis mindegy. - Elképesztően fájt a törött orrom, úgy beszéltem tőle, mint egy óvodás, aki most szökött a logopédustól. A picsába, igen, az határozottan Dolohov és a felesége voltak a liftajtóban, amit én a képükbe vágtam. Vajon holnapra kirúgatnak? - Felesleges felmondanod, éppen most rúgattam ki magam - közöltem vele, mert annyira kínos volt ez az egész helyzet, hogy muszáj volt oldanom valamivel. Pedig nem is volt vicces, hogy valószínűleg sikerült megsértenem a Dolohov házaspárt, akiket nem a kedvességükről ismertek a Minisztériumban.
Nevetségesen festettünk mind a ketten. Én sírtam, mint egy szerencsétlen kisgyerek, neki pedig úgy vérzett a képe, mintha jól bevertek volna neki. Ja, hoppá, éppen az történt. Bevallom, azért némi büszkeséggel töltött el, hogy meg tudtam tenni, mert elég ismeretlen volt nekem az, hogy kiálljak magamért. Persze a kezem ettől még csúnyán lüktetett, biztos voltam benne, hogy kezd bedagadni és estére akkora lila folt lesz rajta, mintha ráült volna egy hegyi troll. Muszáj lesz lejegelnem, ha hazaérek. De nézzük a jó oldalát, legalább a kezem nem nézett ki olyan katasztrofálisan, mint Weasley arca. - Nem tudom, mit várok el tőled, Lyle. Azt hiszem, semmit. Tudomásul vettem a bocsánatkérésedet, ha őszinte volt, ha nem. De ez nem fog semmit egy pillanat alatt megváltoztatni, de talán hónapok alatt sem. Besokalltam, eddig bírtam, és nem akarom tovább csinálni ezt az egészet. -Az egyenruhám ujjával töröltem le az arcomat, tudtam én, hogy felesleges mozdulat volt, hiszen a könnyeim csak nem akartak apadni, de muszáj volt megpróbálom. Szánalmasan festhettem és mocskosul szégyelltem magam, hogy így nézek ki a munkahelyemen. - Ha Levin pattogni fog, majd szólok neki. Velem ellentétben neked nagy szükséged van erre a munkára. -Nem, most határozottan nem voltam vevő a poénkodásra. Alapjáraton sokat segített a helyzeten, szerettem a szarkasztikus megjegyzéseit is, amiket soha nem poénnak szánt, de most nagyon kevés volt. Régen nem éreztem ilyen nyomorultul magam. Előkotortam a zsebemből a jelvényemet és némán bámultam rá, amíg meg nem állt a lift az átriumnál. Annyira akartam, úgy vágytam rá, most meg... most meg mindennél jobban gyűlöltem azt a kurva fémdarabot, még saját magamnál is jobban. Ahogy kinyílt a liftajtó, kilépés előtt Weasley kezébe nyomtam a jelvényt, mivel eldobni nem dobhattam el, majd ő csinál vele, amit akar. Nem érdekel már. Csak haza akarok menni sírni és aludni.
Weasley & Lachlan
Vendég
Csüt. Jan. 23, 2020 11:17 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Sosem remekeltem a komoly beszélgetésekben és a lelkizésben. A feleségemmel nem volt sok komoly konfliktusunk, az a típusú házaspár voltunk, akik főként csak apróságokon veszekedtek - ha valamiből végül igazi balhé kerekedett, az többnyire éppen abból eredt, hogy valamit nem vettem komolyan és képtelen voltam leülni felnőtt ember módjára megbeszélni a dolgot, addig, amíg Elaine kellően le nem teremtett. De Lachlan nem volt a feleségem, vele még annyira sem tudtam, hogyan kéne átlavíroznom ezen a szörnyen kellemetlen szituáción, amiben én is kicseszett kényelmetlenül éreztem magam. Utáltam a bűntudatot és nem is tudtam vele mit kezdeni. - És mégis mit akarsz akkor csinálni? Visszamész egy kávézóba dolgozni? Összeköltözöl Bertie-vel? - A hangomból ezúttal hiányzott mindenféle gúny, a kérdéseim őszinték voltak. Ugyan mit akart kezdeni magával? Talán az ő élete rugalmasabb volt az enyémnél, de attól még az egzisztenciája függött ettől az állástól, nem dobhatta el magától. Be kellett látnia, hogy bármilyen szar most, akkor is rosszabb lenne, ha tenne három lépést hátrafelé. Nem akart megint egy kávézóban dolgozni, hiszen auror akart lenni, mindig ezt szerette volna, még ha nem is ilyennek képzelte el. - Te is tudod, hogy nem ezt szeretnéd, akkor nem kockáztattad volna az életedet azon a kibaszott bulin. Ne legyél már ennyire hülye. Ollivander tömi ilyen faszságokkal a fejed, vagy mi? Könnyebb volt rákenni Bertie-re Ada kiborulását, mint vállalni érte a felelősséget. Igazából még reálisan is hangzott, hogy Ollivander siralmas élete miatt lett Lachlan is ennyire negatív. Bárcsak ez lett volna a helyzet... - Csak viccelni próbáltam, nem kell szólnod neki semmiért. Ezt meg nem kérem - ellenkeztem, amikor a kezembe nyomta a jelvényét. - Hallod? Vidd ezt innen, nekem is van sajátom, nem kell a tiéd. Rakd el, baszki, ne szórakozz már... Kezdtem kétségbeesni, nagyon is.
Én is borzasztó voltam a konfliktusokban, mert egyenesen rosszul voltam még a gondolatától is. Nem szerettem senkivel sem balhézni, még tiniként sem vesztem össze soha a szüleimmel, a bátyámmal pedig végképp nem. Persze nem is nagyon volt rá soha okom, szerencsére jó kapcsolatom volt vele. Hosszú ideje Lionel Weasley volt az egyetlen ember az egész országban, aki engem olyan szinten kiborított, hogy ordítottam vele. Ez határozottan nagy siker, bár attól függ, honnan nézzük. Pozitív sikernek nem neveztem volna. - Költözzön össze vele a halál, az. -Szinte már a feltételezéstől is felháborodtam, pedig amúgy jogos kérdés volt tőle. Nem kötöttem az orrára a kapcsolatom milyenségét Bertie-vel, bár nem is lett volna mit az orrára kötnöm. Még én sem tudtam, hogy pontosan mi van közöttünk, mert határozottan jobban szerettem őt egy egyszerű, állandó szexpartnernél, viszont az a szeretet nem is olyan volt, amit az ember a párja iránt érez. Ezt azért még én is fel tudom ismerni... Szóval ugyanúgy összezavartam magamat is ezzel, mint másokat. -És annak is mi értelme volt? Potter vállon veregetett, hogy "ügyes kislány", lekapcsolt egy emberkereskedő hálózatot, és annyit sem mondott, hogy jó az informátor, tartsam meg. Bertie pedig nem tömi semmivel a fejem, hidd el. Éppen ő az, aki segít kiüríteni, amikor mellettem van. Kurva nehéz ám nem gondolni semmire, amikor... mindegy. -Nem akartam befejezni a mondatot, nem tetszett volna neki a vége. Túl sokat gondoltam mostanában olyan dolgokra, amikre nem kellett volna. Megtorpantam, amikor nem hagyott békén a jelvénnyel. Végül felsóhajtottam és visszafordultam felé. - Én most hazamegyek -jelentettem ki határozottan. -Ha Potter keres, mondd azt neki, hogy beteg vagyok. Arra meg vigyázz holnapig, mert ma látni sem akarom, holnapig még kitalálom, mi legyen vele. -Nem változott még meg a véleményem, továbbra sem akartam itt maradni, de úgy éreztem, ez megnyugtathatja. Ha hisz nekem, hogy tényleg gondolkodni akarok rajta.
Weasley & Lachlan
Vendég
Pént. Jan. 24, 2020 10:25 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nem tehettem semmit, csak hagytam Lachlannek, hogy hazamenjen és falaztam neki a kollégák előtt, bármilyen átlátszó is volt a történtek után. Őszintén reméltem, hogy nem fog ostobaságot csinálni, a lehető legrosszabb rémképek lebegtek előttem egész munkaidő alatt, majd otthon is. Estefelé már ott tartottam, hogy elmegyek hozzá és ellenőrzöm, minden rendben van-e vele, vagy Ollivandert faggatom ki róla. Végül egyiket sem tettem, mert Brutus lekötötte minden figyelmemet és szabad percemet. Ezt akkor bántam meg, amikor másnap reggel megérkeztem a Minisztériumba, negyed óra késéssel, mert Brutus nem volt hajlandó megenni a reggelit - most éppen gyűlölte a gabonapelyhet, ami eddig a kedvence volt, de ezt nyilván én tudtam rosszul, hiszen ő eddig is rühellte azokat a kurva csokigolyókat és én szándékosan tönkretettem a reggelét. Szóval a fiamnak éppen rossz napja volt, ebből következett, hogy az én reggelem is katasztrofálisan kezdődött. És még rosszabbul folytatódott... Amikor beléptem az irodába, már mindenki ott ült az asztalánál, akit éppen nem küldtek terepre, Lachlané azonban üres volt. Zavart a gazdátlan íróasztal látványa, de először úgy döntöttem, nem csinálok belőle ügyet, biztos megérkezik. De nem érkezett, eltelt még egyszer negyed óra, majd fél és háromnegyed, de Lachlan sehol. Kezdtem pánikba esni. Mi van, ha tényleg ostobaságot csinált? Hiszen annyira kiborult tegnap... Nálam jobban senki sem tudta, mennyire könnyű eljutni abba az állapotba, amikor már felemészt az elkeseredés és csak egyetlen kiutat látsz... De biztosan nem ez történt. A biztonság kedvéért azért talán mégis rá kéne néznem. Mondvacsinált indokkal leléptem a Minisztériumból, egyenesen Lachlan háza elé hoppanáltam. Kopogtam az ajtón, semmi reakció. Hangosabban kopogtam, mire kutyaugatás volt a válasz, de más nem érkezett. Harmadszorra már úgy dörömböltem, olyan kétségbeesetten, mintha faltörő kost próbáltam volna imitálni. Bassza meg, Lachlan, nyiss ajtót...
Kár is lenne tagadni, hogy nem voltak egész délután önpusztító gondolataim. Toast nagyon rosszul viselte az én kiakadásomat, talán éppen ez volt, ami igazán átsegített ezen a katasztrofális napon... meg a tequila, bár nem ittam túl sokat. Mindenesetre a délutánom úgy telt, ahogy arra számítottam: sírással. Kiengedtem a pintyeket, nagyon boldogan csipogva röpködtek a nappaliban, Toast pedig az ölemben ült és hagyta, hogy átáztassam a bundáját a könnyeimmel. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kutyát, de végtelenül hálás voltam neki a létezéséért is. Később kivittem a kertbe egy frizbivel és egy labdával, aztán elmentünk futni is, bár most nem olyan hosszan mint a múltkor, amikor fel sem tudtam állni másnap Bertie mellől az ágyból. Öt órakor már aludtam. Egyszerűen kimerültem mentálisan, úgy éreztem magam, mint akit kilométereken át vonszoltak a földön, aztán nyolc dementor vette körül - ami a való életben nem jött volna túl jól, mert életemben eddig egyetlen alkalommal sikerült állatalakú patrónust idéznem, az is elég gyenge volt. Azóta sem tudtam megtenni még egyszer. Mindegy is, hazaérve a futásból még megetettem Toastot, lezuhanyoztam, aztán bedőltem az ágyba és el is aludtam. Ezzel a legfőbb probléma az volt, hogy nem kapcsoltam be az ébresztőórámat... de hát ki gondolta volna, hogy több mint tizenkét órát fogok aludni? Nem keltem fel az első kopogásra, csak Toast ugatására. Morcosan fordultam át a másik oldalamra, nem éreztem magam még kipihentnek és leszarom a szomszéd pitéjét. Aztán a kopogásból dörömbölés lett, én pedig kelletlenül kimásztam az ágyból. Egy nyúzott rövidnadrág és egy kinyúlt póló volt csak rajtam, a legkényelmesebb pizsama a világon, úgyhogy muszáj volt még egy kabátot magamra vennem, nem akartam megfagyni. Leültettem Toastot és megsimogattam a fejét, hogy elcsendesedjen, csak utána nyitottam ajtót. Nem éppen Weasleyre számítottam. - Történt valami? Ugye nincs semmi baj? -dörzsöltem a szemem álmosan. -És miért van ilyen világos? Arrébb álltam az ajtóból, hogy beengedjem a házba, csak nem akart ilyen hidegben ott kint állni.
Weasley & Lachlan
Vendég
Szomb. Jan. 25, 2020 9:19 am
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Másodpercről másodpercre idegesebb lettem. Kifutott a végtagjaimból a vér, úgy vert a szívem, mintha nem hoppanáltam, hanem futottam volna idáig. Történt valami. Bassza meg, biztos megtette, én tehetek róla... Úgy döntöttem, hogy betöröm az ajtót, egy gyors átok megteszi, a kutyát pedig majd elkábítom, mielőtt letépné az arcomat. Már éppen nyúltam a kabátom zsebébe a varázspálcámért, amikor kattant egyet a zár és megjelent előttem Lachlan. Nem úgy nézett ki, mint akit öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok kínoznak, inkább úgy, mint akit legszebb álmából keltettek. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mégis előveszem azt a varázspálcát és darabokra átkozom. - Ez most teljesen komoly? - néztem rá a döbbenet és a harag egyelőre számomra is meghatározhatatlan arányú elegyével. - Elaludtál, baszd meg? Te... te... van neked fogalmad arról, hogy mit gondoltam, mikor reggel nem voltál bent az irodában? Azt hiszem, a harag nyert. Beléptem az előszobába, de csak azért, mert nem bírtam egy helyben ácsorogni az ajtóban, mint egy idióta. Így is hatalmas baromnak éreztem magam, amiért egyáltalán iderohantam. Mit gondolhatott most rólam, te jó Merlin... Közben le sem vettem a szemem a hatalmas kutyáról, ami úgy morgott rám, mintha éppen betörtem volna hozzájuk. Nem féltem az állatoktól, elvégre egy fedél alatt éltem a fiam elmebteg macskájával, Margittal, de azért ezt a bestiát szerettem volna néhány méter távolságra tudni a torkomtól. - Másfél órája bent kéne lenned.
Fáradt voltam, álmos, még félig aludtam, de láttam, milyen sápadt Weasley, úgy nézett ki, mint aki mindjárt hányni fog. Azt hittem, hogy történt valami, Merlinre, csak ne a gyerekeivel vagy Bertie-vel. Vagy a bátyámmal akár, de róla úgysem tudnám meg, csak hónapok múlva, vagy talán még akkor sem. Meggyőződésem volt, hogy valami nagyon szar dolog történt, csak abba nem gondoltam bele, hogy az éppen én voltam. Kínos. - Elaludtam? -néztem rá hasonlóan döbbenten, aztán egy pillanatra nekem is kifutott az arcomból a vér. -A kurva életbe, tizennégy órát aludtam... Bassza meg, bassza meg, bassza meg... -Gyűlöltem késni, elképesztően, és mindig nagyra becsültem magamban, hogy időben bent vagyok a Minisztériumban és amióta aurorként dolgozom, egyetlen alkalommal sem késtem. Úgy fest, ez a sorozat is megdőlt. Besiettem a nappaliba, ahol csak ledobtam magamról az egyik fotelbe a kabátomat és a kalitkához léptem. A pintyek már ott tobzódtak, hogy ők éhesek, persze, hogy azok, már régen enniük kellett volna. Amikor kinyitottam az ajtót, mindketten ráültek az ujjamra (ami kétszer akkora volt, mint lennie kellett volna és lila mint a szilva, mert hát így jár az, aki beveri a társa képét), felraktam őket a ketrec tetejére, kaja be, aztán madarak is vissza. Rituálészinten működött így, már ők is tudták, hogyan kell csinálni. - Van a hátad mögött jutalomfalat, ha kérsz tőle egy pacsit és adsz neki egyet, rögtön megkedvel -szóltam Weasleynek, miközben visszarohantam a hálószobámba, hogy felöltözzek. A kurva életbe, hogy tudtam így elaludni?
Weasley & Lachlan
Vendég
Vas. Jan. 26, 2020 12:08 am
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Eljátszottam a gondolattal, hogy megragadom a vállánál fogva és addig rázom, amíg vissza nem tér abba a hülye fejébe a józan ész. Elaludt? Mi az, hogy elaludt? Soha, egyszer sem csinált még ilyet és mindezt akkor kellett kezdenie, amikor beverte a képemet, mindenféle kétértelmű utalást tett a nyomorult életére, majd elviharzott a Minisztériumból? - Hát igen, szerintem is bassza meg. Azt hittem, valami hatalmas ostobaságot csináltál, erre békésen alukálsz itthon. Ezt egyszerűen nem hiszem el... - Természetesen őt az izgatta a legjobban, hogy elkésett a munkahelyéről, ahonnan tegnap még fel akart mondani. Abba látszólag bele sem gondolt vagy csak leszarta, hogy én mit gondolhattam és érezhettem, ami miatt itt dörömböltem az ajtóján, mint egy idióta. Amikor nekiállt azokat a csipogó minicsirkéket etetni, akkor már tényleg kezdett elszállni minden türelmem. Ezen cseppet sem segített az a hatalmas kutya, aki pislogás nélkül bámult rám és valószínűleg éppen azt fontolgatta, hogy melyik végtagomat kéne előbb letépnie, majd megennie. - Kösz, inkább kihagyom - morogtam. Nem bíztam meg a kutyában, egészen biztos voltam benne, hogy nem adna nekem pacsit, legfeljebb megharapna. Nem is vágytam jelenleg pacsikra, nem is tudtam mire vágyom most. Talán csak örülnöm kellett volna, hogy Lachlan él és szóba áll velem, de ez lehetetlen feladatnak tűnt, mikor ennyire haragudtam rá. Egyáltalán mit csinálhatott, ami miatt elaludt? Átfutott az agyamon a gondolat, hogy nekem fel ne bukkanjon itt Ollivander egyszál boxerben vagy még annyiban sem, de végül nem adtam hangot az ilyen jellegű aggályaimnak, mert Lachlan biztosan már megint megsértődött volna. Igazából abban sem voltam biztos, hogy beszél-e még Bertie-vel, talán csak én gondoltam bele túl sokat abba, hogy volt közöttük valami futó, egyszeri kapcsolat. Nem is kellett volna zavarnia, de mégis kibaszottul idegesített, ha rágondoltam, már akkor is.
Nem válaszoltam neki azonnal. Mikor öltözködés közben eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, erős bűntudatom lett. Nagyon csúnyán végződött a tegnapi nap, betörtem az orrát, majdnem eltörtem a saját kezemet is, mindent a fejéhez vágtam, ami csak eszembe jutott, sírtam, mint egy kisgyerek, aztán odaadtam neki a jelvényemet és otthagytam. Közben pedig olyan mondatok is elhagyták a számat, amiket eddig soha nem mondtam ki hangosan, mindig csak a fejemben éltek azok a szuicid gondolatok, amikkel néha túl sokáig játszadoztam el. Meglepett a tény, hogy aggódott értem, de valahol jól is esett, hogy nem szart le ennyire. Mindenesetre rohadtul érthetetlen ez az ember, ilyen ellentmondásos viselkedést még életemben nem láttam magamtól sem, pedig az nagy szó. Az egyenruhámat igazgatva mentem ki hozzá, végre normálisan kinézve, nem úgy, mint aki a Zsebpiszok közből szökött. Bocs, Bertie. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni -álltam meg végül előtte. -Tudom, nagyon rossz időzítés volt ez az elalvásra, de elhiheted, hogy én sem így terveztem és nem szándékos volt. Valamikor öt vagy hat körül aludtam el, biztos voltam benne, hogy úgyis felkelek időben, így nem állítottam be ébresztőt. Hülye ötlet volt, most már tudom. Bocsánat, nem akartam a frászt hozni rád. Felnéztem rá, most először úgy, hogy rendesen láttam őt. Az arcát fürkésztem, különösen az orrát. Nem tűnt ferdének, úgyhogy vagy nem volt nagy a baj, vagy még az eltűnésem után ellátta magát. - Nem is nézel ki olyan szarul -érintettem meg gyengéden az arcát. -Sikerült rendbe tenni, vagy ilyen gyenge vagyok? -Az előbbire tippeltem volna, nem azért, mert annyira nagyra tartottam a saját fizikai erőmet, éppen ellenkezőleg. De a kezem állapota nagyon nem a gyengeségről árulkodott. Mondjuk a hangomban lehetett volna kevesebb önelégültség, de nem tehetek róla. Toast közben megbökte az orrával Weasley kezét. Már megnyugodott, hogy én is ott voltam és látszólag nem féltem, úgyhogy ő is haver-módra váltott.
Weasley & Lachlan
Vendég
Vas. Jan. 26, 2020 9:26 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nem éppen türelmesen, de azért várakoztam rá. Tartva a harapástól, inkább arrébb sétáltam a kutyától és a madarakat tanulmányoztam, ahogyan a reggelijüket fogyasztották éppen. A kalitka mellett találtam egy fotót Lachlanről és egy fiatal férfiről, hasonlítottak egymásra, biztosan ő lehetett a bátyja. Régebben említette, hogy van egy testvére, de a nevére már nem emlékeztem. A képkeret mellett valaki ott felejtett egy doboz cigarettát, az olcsóbbik fajtát, egy szál maradt benne és egy kézzel sodort, ránézésre fű volt benne. Ezek szerint nem tévedtem akkorát, valóban találkozgat Ollivanderrel. Már nem éreztem ezzel kapcsolatban olyan dühöt, mint legutóbb, sokkal inkább csalódottság fogott el. Nem lettem kevésbé ideges a magyarázkodásától. Örültem, persze, hogy élt és sértetlenül találtam rá, de nem tudtam egyszerűen megbocsátani neki, hogy ilyen megalázó szituációba kevertem magam az ő meggondolatlansága miatt. Kínos volt, hogy itt álltam a nappalija közepén, úgy rohantam hozzá, mint egy idióta, mintha több közünk lett volna egymáshoz egyszerű munkakapcsolatnál. Nem az én dolgom volt aggódni érte és törődni a gondjaival, éppen elég problémám volt nekem is, bőven eleget stresszeltem nélküle is. Részegen leüvölteni a főnöködet kevésbé kínos, mint őrült módjára rohanni egy nő lakására, mert azt hiszed, hogy megölte magát néhány gúnyos megjegyzésed miatt. - Mindegy, mit hordasz össze, attól még haragszom - morogtam. - Ez kurva gáz húzás volt, függetlenül attól, hogy szándékosan tetted-e. Az orromat rendbe tették a Minisztériumban, magamnak nem mertem megcsinálni, nem remekeltem a gyógyító bűbájokban, de akadt olyan, aki igen. Egyetlen pálcaintéssel visszarendezték az orrcsontomat, bár ha visszagondoltam rá, még most is belesajdult az egész arcom, fájdalmasabb volt magánál a törésnél is. Nem hisztiztem miatta, ennél több tartás szorult belém és hálás is voltam a kollégának, aki ellátta a sérülésem, mert így megúsztam egy ferde orrot. Ennél azért hiúbb voltam... - Rendbe tették rögtön, nem sikerült elcsúfítanod, ha esetleg ez volt a cél. - Ösztönösen elhúzódtam tőle. Nem zavart az érintése, mégsem bírtam elviselni. Nem a személye miatt, azt hiszem, bárki más közelségét is nehezen viseltem volna. És haragudtam is rá, nagyon, nem húzhatta ki magát egy csepp kedvességgel a kínos szituációból. Megéreztem egy nedves orrot a kezemnél, Lachlan kutyája követelte a figyelmemet. Sután megpaskoltam a fejét, sosem értettem igazán a kutyákhoz. Nekem gyerekkoromban nem volt, otthon pedig csak Tristan rusnya macskáját és két baglyot nevelgettünk. A kutyatartás sosem jött szóba, bár Brutus néha hisztizett, hogy akar egyet, de ő lett volna a négy gyerekem közül az utolsó, akinek háziállatot veszek. - Amúgy nem kellett volna rohannod, azt hiszik az irodában, hogy terepen vagyunk. Nem mintha kaptunk volna bármi értelmes munkát, a legkomolyabb ügy, amit az asztalomon hagytak, az néhány illegálisan megbűvölt mugli elektronikus eszköz - tereltem inkább másfelé a szót. - De ezek szerint már nem akarsz felmondani és a Zsebpiszok közbe költözni drogdílernek. Nagyszerű. Amúgy Ollivander ezt itt felejtette, vagyis gondolom, ez itt nem a tiéd. A cigisdobozra mutattam, ami nyilvánvalóan nem hozzá tartozott. Nehéz volt elképzelni Lachlant füves cigivel, de még simával is bizarrnak hatott a kép.
Láttam rajta, hogy nem fog egyhamar kiengesztelődni. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ekkora problémát okozna, ha elalszom, bár most az időzítés sem volt a legjobb. Őszinte bűntudatot éreztem, hogy ennyire megrémisztettem, még akkor is, ha azért egy kicsit jól is esett, hogy gondolt rám és aggódott értem. Ő lett volna az utolsó, akiről ezt feltételezem, még a tegnapi után is. Érezhetek én bármit iránta, ha mellette meggyőződésem, hogy rühell engem, márpedig a nyakamat tettem volna rá, hogy utál engem, talán még az eddigieknél is jobban. - Tudom, és nagyon sajnálom. Komolyan nem akartam problémát okozni, hidd el, elég szarul érzem magam miatta. Most megmondom, hogy nem fog többször előfordulni. -Ismertem magamat annyira, hogy tudjam, még tudattalanul is görcsösen fogom esténként ellenőrizni az öreg, ütött-kopott, de nagyon szeretett ébresztőórát, ami az éjjeliszekrényemen ücsörgött. Mindig ez történt, ha elcsesztem valamit, utána mániákusan igyekeztem, hogy soha többet ne történhessen meg ugyanaz a baki, még akkor is, ha elég banális volt. De hát muszáj volt mindenből a lehető legjobbnak lennem, annyival kevesebb fogás volt rajtam, amit megtámadhattak azok, akik nem kedveltek. Nem mintha nem lett volna amúgy is totál mindegy... - Nem az volt a cél. Igazság szerint nem is volt cél, csak túl ideges voltam, utólag esett csak le, hogy mit csináltam. De nem hazudok, kurva jólesett. -Egy halk bocsival elhúztam tőle a kezem, nem tudtam, hogy ennyire rosszul fogja fogadni. Pedig semmi hátsó szándékom nem volt a mozdulattal, komolyan, csak az orrát néztem, hogy tényleg sikerült helyrerakni neki. Pedig csúnyán festett, amennyire emlékeztem rá tegnapról. Legalább időben megcsinálta neki valaki, úgyhogy semmi maradandó nyoma nem maradt. Azért megérte, mert legalább most nem volt akkora paraszt velem, mint ezelőtt. Toast propellerként csóválta a farkát, ahogy Weasley megsimogatta a fejét. Veszedelmes vadállat, mi? Jó, idegenekkel tényleg az volt, bárkinek kitépte volna a torkát, aki engem meg akarna támadni, de mivel rájött, hogy Weasley nem ártó szándékkal jött, átváltott barát üzemmódra. Nála csak ez a két véglet létezett. - A terep határozottan jobban hangzik, mint bent rohadni az irodában. Tegnap óta gondolom legalább harminc százalékkal növekedett a kurvasági pontszámom, úgyhogy nem is szívesen hallgatnám azt a sok tetvet ott bent. -Már nem is volt neheztelés a hangomban. Mégis mit tehetnék? Muszáj leszarnom őket. -Egy szóval sem mondtam, hogy nem akarok felmondani. Továbbra is erősen gondolkodom rajta, de egyelőre még maradok, mivel nincs jobb, amit csinálhatnék magammal. A Bertie-t érintő megjegyzésére csak morogtam valami nagyon nem szépet az orrom alatt, de követtem a tekintetét a kalitka mellett heverő cigis dobozra. - Merlinre, ez a hülye már megint meg akarta tanítani beszélni a pintyeket -sóhajtottam fel lemondóan. -Pár napja hagyhatta itt, majd szólok neki.
Weasley & Lachlan
Vendég
Kedd Jan. 28, 2020 2:42 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
- Leszarom, felőlem bármikor elaludhatsz, én is el szoktam, csak előtte ne tarts nagymonológot a szuicid gondolataidról másoknak. Mint láthatod, elég kellemetlen következményei lehetnek... - morogtam. Tényleg nem érdekelt volna, ha késik a munkából, velem is rendszeresen megtörtént. Nem azért, mert órákkal tovább aludtam a kelleténél, hanem mert közbejött valami. Brutus megbetegedett, Brutus hisztizett reggel, ezt kellett intéznem, azt kellett és igen, nagy ritkán az is megesett, hogy másnaposan lecsaptam az ébresztőórát és csak később riadtam fel pánikolva. Ez szerencsére nem fordult elő gyakran, megtanultam úgy szervezni az életemet, hogy a legrosszabb állapotban is funkcionáljak. Nem volt könnyű, de mi mást tehettem volna? Nem tehettem tönkre a gyerekeim életét... még jobban. - Örülök, hogy ennyivel hozzájárulhattam a jókedvedhez. Azért muszáj lelomboznom téged és elárulom, hogy ennél már kaptam nagyobbat is. - Rodyval volt néhány elég akciódús bevetésünk, ahonnan csoda, hogy élve kikerültünk. Szenvedtem már nagyobb sérülést egy orrtörésnél, bár azt nem mondanám, hogy nem fájt rohadtul, amit tegnap kaptam Lachlantől. Persze nem ért fel egy jó kis Cruciatusszal vagy kaszabolóátokkal, értékeltem, hogy Lachlan nem ezekkel próbálta levezetni rajtam minden felgyülemlett haragját. Nem nehezteltem rá azért, mert eltörte az orrom. Jogosan tette, megérdemeltem, nincs ezen mit szépíteni és magyarázkodni. Nem tudtam hova tenni a kutya viselkedését. Úgy csóválta a farkát, mint egy őrült, egyre inkább kezdett egy túlméretezett ölebre emlékeztetni. Ettől függetlenül nem tudtam bízni benne. - Igazából fogalmam sincs, senki nem mer téged emlegetni, mert attól félnek, hogy őket is megvered. Még John sem kurvázott le, pedig szerinte mindenki egy kurva. Én is, bár nem tudom mivel érdemeltem ki. - John a trollméretű, összenőtt szemöldökű kollégánk volt az irodai dolgozók közül, aki ellen eddig számtalan fegyelmi eljárás indult zaklatásért, de valamiért sosem rúgták ki. Lehet még Potter is félt tőle. Én biztosan, bevallom férfiasan. - Csodálatos. Én is ezt mondom minden reggel, és úgy látszik, a büdös életben nem szabadulok ettől a fos melótól. Üdv a klubban, Lachlan. Nem számítottam rá, hogy ma bármin is nevetni fogok, amit Lachlan mond. De az, hogy Ollivander megpróbált megtanítani beszélni két pintyet, annyira nevetséges és annyira bertie-s volt, hogy muszáj volt nevetnem rajta. - Sosem volt egy lángész, de úgy látom, azt a kevés agysejtjét is sikerült kisütnie az évek alatt. - Ha nem utáltam volna annyira a gyerekkori sérelmek miatt Ollivandert, alapvetően szórakoztató figurának tartottam volna. Eddig legalábbis, amióta rányomult Lachlanre, határozottan jobban gyűlöltem a korábbinál is. - Minek találkozgatsz vele? Nem tartozol neki semmivel csak azért, mert bevitt arra a bulira. Fizess neki egy ebédet és kvittek vagytok, nem kell pátyolgatnod a sérült lelki világát. Majd jól belerángat valamelyik szarságába, ha ennyi időt töltesz vele... Tudom, hogy vicces és alapvetően tényleg kedves pasas, valahol a lelke mélyén még jó ember is maradt, de akkor is egy katasztrófa az élete, ne hagyd, hogy magával rántson. A narkósok ilyenek, jobb megtartani tőlük a két lépés távolságot.
- Nem fogom többet szóba hozni az ilyen gondolataimat. Így is elég szánalmas volt, hogy kimondtam hangosan. -Persze ez nem jelentette azt, hogy nem is lesznek ilyen gondolataim, valószínűleg azoktól soha nem fogok szabadulni, de legalábbis nem belátható időn belül. Igazából már megszoktam őket, néha jó is volt eljátszadozni velük, hosszan merengeni rajta, hogy mi lenne, ha... De úgyis tudtam, hogy nem tenném meg. Lehet, hogy Griffendéles voltam, de ehhez egész biztosan nem voltam elég tökös. Biztosan nem lettem volna képes annyi kurázsit összekaparni, hogy egyáltalán megpróbálkozzak vele, és ez addig volt jó, amíg tényleg ezen a szinten voltam. - Azt valahogy sejtettem. Úgy nézek ki mint egy szál makaróni, egész biztosan nem tőlem kaptad a legnagyobb orrbeverést. Megértem, nagyon ütnivaló fejed van -mosolyodtam el halványan, érzékeltetve, hogy az utolsó mondatot már határozottan viccnek szántam. Persze, jólesett tegnap bemosni neki egy nagyot, még akkor is, ha utána jegelni kellett a kezemet pár órán át, de azért nem mondtam volna azt, hogy szívesen tettem. Alapvetően nem tartottam erőszakos embernek magam, de főleg azokat nem bántottam szívesen, akik fontosak voltak nekem. És Weasley határozottan az volt. Toast határozottan egy túlméretezett öleb volt, aki ha nagyon akart, képes volt kitépni bárki torkát. Eléggé a végletek között mozgott a kutya. - John szókincse annyira szűkös, hogy a kurva nagyon sok funkciót tölthet be a beszédében. -Én rohadt viccesnek találtam Johnt, mindig röhögtem rajta, meg azon is, hogy Weasley mennyire kiborult, akárhányszor meglátta. Na, ha ő verte volna be a képét, akkor egész biztosan nem maradt volna eszméleténél. John nagyon kemény volt, minden szempontból. Lehet, nekem is félnem kellett volna tőle, de inkább csak vicces volt. -Sosem fogok szabadulni, mi? Nem tudtam nem elmosolyodni én is. Nem tudom, Bertie miért függött rá ennyire, hogy pintyeket tanítson meg beszélni, de egyszerűen nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt a büdös életben nem fogja elérni. Most már én is viccesnek találtam, eleinte csak megdöbbentem rajta. - Hát nagyon sikerült neki, de olyan élvezettel csinálja, nincs szívem már leállítani. -Nem válaszoltam azonnal a kérdésére, mert nem tudtam, mit. Mégis mit csináljak, közöljem vele, hogy akit akarok, az gyakorlatilag teljesen elérhetetlen, hiába áll éppen itt előttem, úgyhogy megpróbálok másnál boldogságot keresni? Nagyon szánalmasan hangzana. Az egyenruhám gallérját gyűrögetve meredtem a cigisdobozra. -Tudom, hogy nem kéne és azt is, hogy mennyire le tudna rántani. És ez nagyon nyomorultul hangzik, de már nem bírom az egyedüllétet. Hosszú ideje ő az egyetlen, akit érdekel, mi van velem, aki hajlandó úgy megölelni, hogy jól érzem magam tőle, és az egyetlen, aki mellett nyugodtan tudok aludni. Nem szeretem, vagyis nem úgy, inkább csak mint egy barátot, mert nagyon fontos nekem, de... De végre nem vagyok egyedül nap mint nap. -Megint elhallgattam, de ezúttal gyorsan észbe kaptam. -Bocs, nem foglak a nyomorult életemmel terhelni. Így is túl sokat mondtam.
Weasley & Lachlan
Vendég
Kedd Jan. 28, 2020 11:44 pm
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
- Ja, mert akkor biztos boldogabb leszel... Senkivel nem osztottam meg a fejemben hadsereggé szerveződő negatív gondolatokat. Többnyire csak azok töltöttek ki mindent, amit nem foglaltak el a létfenntartással és a gyerekeimmel kapcsolatos gondolatok - bevásárlólista, bárcsak meghalnék, levelet írni Tristannak, hogy hajtana át rajtam a mugli metró, új bébiszittert keresni Brutusnak, ó, hogy jöjjön értem egy dementor... Valahogy így nézett ki a lelki világom már nagyon régóta, minden viccet félretéve. Praktikum és önutálat, semmi több. - Biztos a sok vörös lehet az oka, a bikákat is felhergeli. De hát ez van, a Weasley-gének elpusztíthatatlanok. - Az én arcomra is halvány mosoly húzódott, ezúttal valóban őszinte. - Az egyik unokatestvérem feleségül vett egy negyedvélát. Még neki sem sikerült teljesen kiszorítania a Weasleységet. Rettegtem Johntól, ezen nincs mit szépíteni. Nem voltam félős ember, nem rémisztettek meg nálam kétszer nagyobb férfiak sem, de John különleges eset volt. Talán a szemöldöke lehetett az oka, talán az, hogy eddig két mondatot intézett hozzám és abból is az egyik az volt, hogy "pofán vágjalak, hö?". A másik az, hogy "pisilnem kell, takarodj az útból", és ez talán még jobban megrémített a másiknál is, mert nem akartam egy férfimosdóban tartózkodni azzal a trollcsemetével. - Lehet, de abban egészen biztos vagyok, hogy rám nem kedves jelzőként használta. Bár lehet nem is jelzőnek szánta, csak úgy mondott valamit. Eddig nem fedeztem fel sok logikát a viselkedésében. Régebben volt egy olyan teóriánk Lestrange-el, hogy Johnt hegyi trollok nevelték fel, mint Mauglit a farkasok. Még nem sikerült bebizonyítani, talán majd egyszer. - Néha piszkosul hiányzott Rody. Pontosabban mindig, hiába tartottuk a kapcsolatot, már semmi sem volt a régi. Ő volt a társam, és hiába értettem meg a távozása okait, akkor is fájt. Nem akartam hallani, amit Ollivanderről mondott. Már tényleg nem dühített, csak zavart és elszomorított, hiába mondta azt, hogy nem szereti. De kedvelte és kötődött hozzá, ezt elismerte ő is. - Nézd, Lachlan, semmi jogom beleszólni az életedbe, azt kezdesz magaddal, amit akarsz. Csak annyit akartam mondani, hogy vigyázz Ollivanderrel. Egy kamugép. Nem tudom, mit mondott neked, de soha nem leszel olyan fontos neki, mint az, hogy megkapja az adagját. Gyereknek normális volt, nem tudom mi történt vele és őszintén szólva nem is érdekel a nyomora, de valami végleg eltört benne és az ilyesmit csak a nyálas tiniregényekben lehet helyrehozni. Ha tényleg olyan szarul vagy, mint tegnap mondtad, akkor én a helyedben rövid úton eltakarítanám az életemből, mert csak ártani fog neked. Találsz helyette száz másikat, neki meg úgyis mindegy kit kúrogat abban az egérlyukban, amit az otthonának nevez és kinek sírja el a problémáit, amiket csak magának köszönhet. Nem kell mindenkit megmentened, törődj inkább magaddal.
- Azt sem tudom, milyen alakja van a patrónusomnak. Már régen letettem arról, hogy boldog legyek -vontam meg a vállam, mindenféle keserűség nélkül a hangomban. Nem panaszkodtam, egyszerű tényeket közöltem vele, amiket közben úgy éreztem, hogy nagyon nem kéne, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Pedig nem szerettem csak úgy akárkire rábízni az érzéseimet. Nem igazán volt ember, akiben ennyire megbíztam volna, még Bertie-nek sem mondtam el szinte semmit. Persze, tudott ezt-azt, tényeket többet, mint bárki más, talán még a testvéremnél is többet, de az igazi érzéseimet soha nem mondtam el neki. Nem éreztem úgy, hogy helyes lenne ezzel tenni még szarabbá a napjait. Weasleyvel sem kellett volna ezt csinálnom és utáltam magam érte. - És még Levint merik fáklyának hívni -nevettem fel. -Pedig ti vagytok, akiknek lángol a fejük. -Levin csak egyszerűen világított. Magas volt, nagyon szőke és vicces volt fáklyának hívni. Amikor először meghallottam ezt a megnevezést, szerintem könnyesre nevettem magam. Nekem eddig még nem volt összeakadásom Johnnal, csak mindig, ha összetalálkoztunk valamiért a folyosón, kedvesen odaköszöntem neki. Egy élmény volt látni minden alkalommal azt az ostoba fejét, ahogy még ostobább lesz, annyira összezavarodik azon, hogy... hát nem tudom, pontosan min. Vagy azon, hogy valaki egyáltalán köszön neki, vagy azon, hogy tudom a nevét, ő meg hónapok elteltével sem jegyezte meg, hogy nem most lát először. Sosem válaszolt, nem köszönt vissza, én pedig mentem tovább, mintha semmi nem történt volna. Remélem, néha rémálmai voltak velem. - Annyira szeretném megkérdezni tőle, hogy bizonyítást nyerjen ez az elmélet, mert nagyon tetszik, de szerintem egy ujjával nyomna el, mint a kisgyerekek a hangyákat. -Vagy én voltam fura kisgyerek, aki nyomott el hangyát az ujjával? Nagyon remélem, hogy nem, mert az roppant kínos lenne. Mattel az egyik kedvenc játékunk volt kimenni a hátsó kertbe és versenyezni azon, hogy ki tud több hangyát egy ujjal kinyírni. Fura gyerekek voltunk, azt hiszem. - Nem akarom megmenteni -ráztam meg a fejem. -Komolyan, még nem is gondoltam erre. Nem képzeltem magunkat romantikus regényekbe, ahol minden egy varázsütésre csodálatos lesz és lesz nyolcvan gyerekünk, Merlinre, még csak az kéne, hogy gyereket szüljek neki... Azt is tudom, vagyis látom magam előtt, hogy csak idő kérdése és vége ennek az akárminek közöttünk, de addig szeretném kihasználni a lehetőséget. Nem akarok szépíteni rajta, nem akarom a kelleténél tovább húzni, az viszont biztos, hogy addig, amíg van, határozottan ki akarom használni. Mert kurva jó érzés évek után végre úgy feküdni az ágyban, hogy valaki olyan van mellettem, akinek legalább egy hangyafasznyit fontos vagyok. -Megint a fejemet ingattam. -A száz másikkal vitatkoznék, de nem fogok. Nekem egyébként sem az a száz kell, hanem... hagyjuk. -Ada, most kussolsz be, vagy tényleg a Temzében kötsz ki betoncsizmával a lábadon. Adtam magamnak pár másodpercet, hogy összeszedjem magam, aztán megint Weasley felé fordultam. - Nem kérsz egy kávét?
Weasley & Lachlan
Vendég
Szer. Jan. 29, 2020 11:39 am
Lachlan & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
- Én is tudnék mesélni, Lachlan, de önutálattal nem mész semmire, csak mások is meggyűlölnek. Én már csak tudom. - Régen rajongtak értem a kollégák, mindenki a mi társaságunkban akart lenni Rodyval, mi voltunk a vicces, lenyűgöző aurorpáros, az összes kezdő olyan akart lenni, mint mi. Ez mintha egy másik élet része lett volna. Mostanra elrettentő példa lettem, hogy milyen ne legyen senki és hogyan baszhatod el az életedet néhány rossz döntéssel. Gyűlöltem magam, az érzés semmit nem enyhült Elaine halála óta, csak tompább lett, már képtelen voltam intenzíven érezni bármit is, még a szomorúság és az elkeresedés is megfakult. Üres volt az életem. Nekem nem kellett bemutatnia, milyen a kilátástalanság. Talán éppen ezért nem értettem meg, miért akar nyakig merülni ebben a mocsárban, amikor annyi lehetőség állt még előtte. - Sosem értettem, miért éppen rá ragasztották ezt a nevet, amikor legalább tíz Weasley rohangál a Minisztériumban. Dolohovra mindig is jobban illett az "az a köcsög ruszki" megnevezés. Egyszer hallottam, hogy néhány gyakornok Rettegett Ivánnak hívja, az sem rossz. - Tényleg így emlegették a háta mögött, a Minisztérium minden főosztályán közismert tény volt, hogy Dolohovtól rettegnek az újoncok. Tudtommal nem volt igazságtalan, nem várt nyalizást, egyszerűen csak olyan keményen bánt a gyakornokokkal és olyan sokat követelt, amit nagyon kevesen bírtak ki. Egy pöcs volt, ezt már sokszor megmondtam Lachlannek, de akadtak nála ezerszer rosszabb arcok is a Minisztériumban. Ő legalább nem sikkasztott el pénzt és nem nyalta senkinek a seggét. - Inkább ne kérdezd meg, nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen kérdés után helyre tudnának rázni a Mungóban. - Nem tettem hozzá, de átfutott az agyamon a gondolat, hogy mostanában éppen elég életveszélyes hülyeséget csinált, inkább legyen olyan kedves, üljön le a seggére és ne pattogjon se a Zsebpiszok közben, se Johnnak. Tudtam milyen a lelket felőrlő magány. Hosszú évekig boldog házasságban éltem, imádtam a feleségemet, tökéletes életünk volt a gyerekeinkkel. Mindezt egyetlen tragikus nap alatt veszítettem el és Lachlannak nem kellett bemutatnia, milyen az, amikor álmatlanul forgolódsz éjszaka. A mai napig kísértett a holttest látványa, fizikai rosszullét fogott el, ha csak rá gondoltam. Ezt azonban nem akartam megosztani vele, sőt, képtelen voltam rá. Nem tudtam erről beszélni, a szakemberrel sem, akihez kötelező jelleggel elküldtek. Van, amit nem lehet szavakba önteni. - Jó, te tudod - sóhajtottam fel. - Csak vigyázz vele, kezeld fenntartásokkal, amit mond. És ne keveredj semmi illegálisba, még Potter sem olyan jófej, hogy megtartson egy aurort, aki kábszerügybe keveredik. Bertie csak egy jelentéktelen porszem, de attól még megér néhány évet az Azkabanban, ha egyszer elkapják. A drogüzlet nem játék, de a kis magánakciód után már biztosan te is sejted. Meglepett a kérdése, de nem láttam akadályát. Ugyan hova rohantunk volna? Semmilyen értelmes munkát nem kaptunk... ismételten. - De, azt hiszem, az jól esne.
Nem válaszoltam neki, mert igaza volt. Tudtam, hogy ezzel nem megyek semmire és mindenki csak éppen annyira fog utálni engem, amennyire én magamat, az pedig éppen elég volt. De beszélni róla sokkal egyszerűbb volt, mint valóban tenni érte. Semmi kedvem nem volt elmenni szakemberhez, pedig lehet, szükséges lett volna, de mégis mit mondtam volna neki? Hogy utálom magam, de amúgy semmi okom nincsen rá? Weasley helyzete teljesen más volt mint az enyém, ő éppen elég traumát élt át ahhoz, hogy szarul érezze magát. Én viszont egyszerűen csak szánalmas voltam az önutálatommal, hiszen gyakorlatilag nem volt rossz dolgom. Csak én éreztem annak. - A Rettegett Iván nagyon tetszik, bár megnézném, ahogy valaki az arcába mondja. Kár, hogy ennyire egyik gyakornok sem tökös, csak a háta mögött tudnak így beszélni róla. Mondjuk érthető, valószínűleg puszta szavakkal belezné ki őket egy ilyen tiszteletlenségért. -És jogos is lenne, azért az ember ne beszéljen így a főnökével. Ha jól tudtam, a nagyon bunkó és nagyon nyámnyila gyakornokok nem is bírták végigcsinálni a kijelölt időt nála. Amióta Fionával együtt dolgozott, szerintem sokkal rosszabb lehetett a helyzet, azok ketten tuti úgy darálták be a gyakornokokat mint a hentes a húst. - Igaz, lehet, nem lenne túl jó ötlet. De nagyon szeretném tudni, hogy mit válaszolna rá, feltéve, hogy egyáltalán megérti a kérdést. Lehet, nem jutna el abba az ogreagyába. -Egész biztosan nem jutott volna el odáig. Ha már egy "szép napot, John" összezavarja, akkor nem tudom, ettől mit kéne elvárnom. Pedig én tényleg csak kedves voltam vele, de azt hiszem, a kedves szó jelentését sem igazán értette. Mélyen elraktároztam magamban, amit Weasley mondott. Reménykedtem benne, hogy nem lesz igaza, hogy soha nem kell majd ezt az információt felhasználnom, de úgy éreztem, hogy nem szabad elfelejtenem. Nem is igazán tudom, hogy tudatalatt már éreztem, hogy valami csúnyán félre fog menni vagy egyszerűen csak be akartam biztosítani magam, de most is adtam a szavaira, mint egyébként is mindig. - Merlinre, dehogy csinálnék ilyet! Az életeben nem akarok droghoz nyúlni, soha nem csábított, sőt, határozottan elrettent a gondolata, hogy bármi dolgom legyen vele. Szerencsére nem is emlegeti soha, füves cigin kívül még nem is láttam, hogy mást használna. Mármint nyilván nem csak azzal él, de előttem nem tol semmi mást, nem is emlegeti és látnom sem kell. Remélem, hogy ezt a szokását nem akarja egyhamar megváltoztatni. -Azt nem igazán értékeltem volna, mondjuk így. Csak bólintottam egyet és elindultam a konyha felé, hogy főzzek gyorsan egy kávét magunknak. Toast azonnal felpattant és szorosan mellettem jött. Nagyon szerette a konyhát, nem is meglepő, hiszen mindig ott evett ő is és sokszor kapott egy-egy falat húst vagy zöldséget, amikor főztem. - Szóval... akkor ma sincs semmi értelmes, amit csinálhatnánk, ugye?
