In a world full of temporary things, you're perpetual

Ha cirka húsz évvel ezelőtt megkérdezte volna tőlem valaki, hogy tartok-e az első találkozástól a férjem családjával, nemes egyszerűséggel megvontam volna a vállamat, és szelíden nemet intettem volna a fejemmel. Nem féltem senkitől sem, tartottam éppen eléggé a saját családom lesajnáló, megvető pillantásától, a portrék rosszalló sziszegésétől, a házimanók fintorgó engedelmességétől – még ők is szívesen belém törölték volna csupasz talpukat, hiszen a szüleim épp eleget szidtak előttük, és használtak olyan szavakat, mint rossz, hasztalan, tehetségtelen, vagy semmire való lány ahhoz, hogy ez megtapadjon a szolgák fülében, és fejében. Ennek ellenére sosem neveztem őket szolgának, és még beléjük sem rúgtam, ellenben azzal, ahogyan azt az apám, és a fivérem százszor is megtette helyettem is. Akkor sem féltem Theo szüleitől – kiváltképp az apjától -, amikor elmesélte, hogy miféle szörnyűségeket követett el muglik ellen, és, hogy a második varázslóháború óta Azkabanban hűsöl az öreg; a férjem csak így nevezi általában az apját, vagy a nevén emlegeti, véletlenül sem annak, ami, és, amilyen szerepet az életében be kellett volna töltenie.
Ha most megkérdeznék, hogy félek-e az apósomtól, aki órákon belül megérkezik a házunkba – ami voltaképpen az ő háza is-, vagy inkább, semmint a miénk -, akkor azt felelném, hogy attól jobban félek, hogy én mire lennék képes a gyerekeimért, vagy Theóért. Sok minden megváltozott a világban-, és bennem húsz év leforgása alatt: feleség lettem, a magunk őrült módján szeretjük egymást, és anya lettem, a gyerekeimért pedig képes lennék lángba borítani az egész rohadt világot. Úgyhogy, mindent összegezve, továbbra sem Mr. Nott-tól félek, vagy attól, hogy mire képes még, hajdani önmagának gyenge árnyékaként, hanem attól, amit kivált majd belőlünk. Mert a férjemből már most kivált mindent, amit egyszer már, úgy tűnt, maga mögött hagyott.
Eszembe sem jutott magára hagyni a családomat, annak dacára sem, hogy van egy nem annyira kényelmetlen kanapé a szerkesztőségben lévő irodámban. És egy másik lakáshoz tartozó, másik kulcsom, egy másik fogkefém, egy másik fürdőszobában, és egy másik helyem, egy másik ágyban, egy másik férfi mellett. Azt nyilvánvalóan én sem tudom előre, hogy melyik forgatókönyv lett volna a jobb: menni, vagy maradni, de a józanész, a büszkeség – és az a hülye szívem – azt diktálja, hogy nem futamodhatok meg. Ha Theo sem teszi, hát én meg nem fogom magára hagyni az elmeháborodott apjával egy fedél alatt, egy légtérben. Volt egy eskünk, aminek a nagy részét ugyan megszegtük, de a legfontosabbat soha: jóban, rosszban, míg a halál el nem választ.
Azt hiszem, Garpy és Nookey direkt nem varázslattal helyezik át a bútorokat, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez az idősebb Theodore kérésére történik így. Az emeleti dolgozószobám alapvetően csendes, és az év szinte minden napjában ragyogó fénypászmák szövik át, tompán megcsillanva a bútorok politúrján, az asztal lapján, és a könyvek gerincein törnek csak meg igazán; nem egy, és nem két mugli szerző – csak, hogy néhányat említsek a díszes társaságból, Orwell, Fitzgerald, Woolf, Plath, Shakespeare, Atwood - kötetei pihennek e polcokon, amik miatt mások, legjobb esetben is, elítélnének, vérárulónak neveznének, a családom pedig széttépné-, felgyújtaná-, lemosná a lapokról az ékes mondatokká formált szavakat. Minden bizonnyal, velem is hasonlókat tennének, ha fény derülne egy, s másra. De momentán az jobban zavar, hogy a szavak, amiket úgy csodálok, amiket úgy imádok, most valahogy megakadnak a szívem és az ujjbegyeim között félúton. Hogy az idősebb Theodore fenyegetőnek ható érkezése, a bútorok huppanása és nyikorgása, vagy Theo nyugtalansága – amit még a félrenyomott billentyűből is tisztán kiveszek – issza be magát a lelkembe, az idegeimbe, nem tudnám pontosan megmondani.
Immár a hálószobában állva fogom kontyba a hajamat, és veszem le a blúzomat, hogy helyette kényelmesebb viseletet válasszak a lovaglónadrág meg a csizma mellé.
- Visszaérek, mielőtt megérkezne – próbálok megnyugtatóan rámosolyogni, de, valószínűleg, inkább tűnik olyannak, mint, aki citromba harapott, semmint bátorítónak.
Azt mondják a nálam okosabbak és bölcsebbek, hogy idegesen nem jó-, vagy bölcs döntés lóra ülni, mert a hátas – éppúgy, mint bármelyik másik állat – átveszi ezt a negatív attitűdöt, de az az igazság, hogy sokszor csak ebben lelek megnyugvásra: kezdve azzal, hogy a pokrócot a fekete szőrre fektetem, meghúzom a nyereg-, és a kantár szíját, át a rövid úton, amit a fák árnyékában teszünk meg, egészen azzal bezárólag, hogy a Nott birtokon-, és annak közelében szárnyalunk a széllel. Bármennyire is élvezem a szabadság ízét, az illatát az orromban robbanni, a szelét, ahogy a kontyból kiszabadult tincsekbe kap, az eleven életet, amire úgy vágyok, mint a sivatagban eltévedt szomjazó egyetlen csepp vízre, a szokásosnál kisebb ívű kört szárnyalunk át. A bársonyos orr hálásan nyomódik az arcomnak, miután lecsutakoltam a fekete mént, és búcsút intek neki – de csak holnapig.
Így azért mégsem fogadhatom a ház méltóságos urát, nem igaz? Pedig kedvem lenne hozzá: a konyhában, a hatalmas és nehéz-, vagy a szalonban, a míves és finom asztalra vetett lábakkal, hanyagul hátradőlve az egyik széken (talán még hintázva is a hátsó lábain), vagy lusta macska módjára a fotelbe süppedve várni a mogorva pokrócot, nem teszem. Jobb a békesség – örökérvényű mantráim egyike, amit már megszámlálhatatlanul sokszor mondtam el magamban és magamban, újra és újra.
Szinte jéghideg vizet engedek magamra, még a hajamat is megmosom, egyszerű, decens, méregzöld ruhát veszek fel – sem túl rövidet, sem túl mélyen dekoltáltat -, de a magas sarkút egyelőre csak a kezemben viszem le a földszintre. Azt azért nem mondanám, hogy különösképpen kicsíptem volna magam az alkalom apropóján, de slamposnak sem nevezhet Mr. Nott.
Nesztelenül közelítem meg Theodore-t, de biztos voltam benne, ha nem is hall engem, megérez majd, és most nem a parfüm virágos-gránátalmás elegyére gondolok.
- Szerintem a köreinkben – szinte kiköpöm a szarkazmustól keserű szót – ez még csak nem is súrolja az erőszak fogalmát – lépek közelebb hozzá meg a zongorához. – De nekünk jobbnak kell lennünk náluk, akkor is, ha nem érdemlik meg – azt mindketten tudjuk-, mi több, a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy ez mennyire igaz. Én sem bocsájtottam meg a családomnak, de a harag és a gyűlölet csak még több haragot és gyűlöletet szít ebben az amúgy is forrongó világban. – Azt azért, gondolom sejted, hogy segítenék lecitálni az apádat, és nem árulnálak el – sanda mosolyra görbül ajkam szeglete. – Töltesz nekem is? – kérdezem, állammal a whiskey felé bökve, aztán az órára nézek. – Megértem, hogy nem akarod, hogy itt legyen, fordított esetben én sem akarnám – ráadásul az én apám még csak Azkabant sem járta meg. – Nem hagyhatjuk, hogy megfélemlítsen bennünket, Theo –biccentem kissé jobbra a fejem, haloványan elmosolyodva. – Mire számítasz? Azon kívül, hogy hogy elborzasztja majd, hogy mit tettünk a kúriájával, meg, hogy eldobja majd az agyát, amikor észreveszi a telefonomat, vagy, elborul, ha a manók elhintik, hogy miféle mocskos könyveket őrizgetek a dolgozóban – nem titkolt szándékom felkészíteni a lehetséges dolgokból összeálló jövőre, és akkor talán majd nem éri olyan váratlan hidegzuhanyként, történjék bármi is.

Ahogy a férjemre nézek, a szövetségesemre, minden titkom tudójára, a legjobb barátomra, keserűség tölti el a szívemet. Mindig is volt Theóban valami gyönyörűséges gyengédség – amit az apja előszeretettel nevezett gyengeségnek, pedig a két jellemvonás aligha állhatna távolabb egymástól az én olvasatomban -, és egyfajta megmagyarázhatatlan kétely: saját magával-, velem-, és a világgal kapcsolatban. Némi sötétség is, igen, de nem az, amelyikkel ártani lehet, nem az, amelyik be akarja kebelezni a világot, hanem az a fajta, ami lidércként a romok és a törmelékek között kísért, amely emlékeztet régmúlt háborúkra és bűnökre. Olyan bűnökre, amelyek elkövetésében ő is szerepet játszott. Engem soha nem érdekelt olyan formában ez az egész, hogy miért nem tett ellenük valamit, hogy, ha mást nem tett, hát, miért nem szökött meg, hiszen én sem tettem. Én is maradtam. Gyerekek voltunk, bassza meg, és gyerekként jobb ötletnek tűnt kussolni, bólogatni, és eljátszani a hülyét. Ha nem szakítom meg a kapcsolatot – csendesen, kimondatlanul – a családommal, akkor, minden bizonnyal, mostanra már nem csak annak a maréknyi embernek a vére száradna a lelkemen, és tapadna a kezemre, hanem száz, meg száz másiké. Éppúgy elárultam a családomat, mint, ahogyan Theodore is tette az övével – a Nott família szemében mindenképpen.
Ahogy figyelem a férjemet a zongoránál, azt hiszem, el tudom képzelni, hogy mit érez most, hogy az apja visszatér ide: mint, amikor a múlt démonai szépen, lassan beeszik magukat a bőrödbe, a húsodba, a csontjaidba, minden kibaszott idegsejtedbe, és újra az a kis szaros tizennégy éves leszel, mint, aki voltál is, abban az égő házban, a pokol hetedik bugyrában, és elhitted, hogy a világ ilyen, pontosan így izzik, az emberek ilyenek, ilyen megátalkodottak. Hogy te is olyan vagy, mint, amilyennek ők neveltek-, aminek végül nem feleltél meg, és, legfőképp, amilyennek gondolnak: haszontalan, tehetségtelen, mihaszna, semmirekellő. Én legalábbis ezt érezném, ha a testvéreim, vagy a szüleim látogatásukat tennék nálunk, de, amíg élek, a Rappaport dinasztia egyetlen tagja sem teheti be ide a lábát, a közös emlékeinkből épített, utolsó végvárba.
Leülök mellé a hosszúkás székre, így figyelem a mimikáit és a vonásait, amiket úgy ismerek, mint a vonalakat a saját tenyeremen, a barázdákat, amik már egy kicsit elmélyültek az évek alatt. Ha azt is mondta volna, hogy jobb szeretné, ha nem lennék itt, valószínűleg akkor sem tágítottam volna. Megfordult a fejemben, igen, leginkább a felesleges parázsvitákat elkerülendő, és a gát kondíciója okán, de valahogy még ezek sem sarkalltak arra, hogy magára hagyjam, és nem azért, mert azt gondolom, hogy nem tudja megvédeni magát. Meg tudná, ha az apja valódi veszélyforrás lenne, de nem az. Az sokkal jobban megrémiszt, hogy milyen hatással lehet az öreg Theóra. Hogy ez az egész milyen borzasztó nyomással járhat, nem beszélve a terrorról, amit az idősebb Nott előszeretettel gyakorolt a fián.
Elmosolyodok, és lesütöm pilláimat.
- Csak egy icipicit – ravasz csillogás villan íriszeimben, ahogy szemem sarkából felpillantok rá. Már jó régóta nem titok, egymás között semmiképp sem, hogy mennyire megvetjük a hozzánk cseppet sem hasonló, aranyvérű társainkat, még akkor is, ha ezt nem verjük nagydobra. Néha gondolok rá, hogy bár megtehetném, bár eldobhatnám a nevemmel járó kötelességeket és a képmutatást. Egy ideig azt hittem, főleg, amikor kiderült, hogy Theodore is szabadelvűbb, mint első blikkre tűnt, hogy a házasságom egyenlő a szabadsággal, de nagyobbat aligha tévedhettem volna. Néha el szeretnék menekülni. Megváltoztatni a nevemet. Eltűnni. Olykor nem csak, hogy ez tűnik a legjobb-, de az egyetlen megoldásnak is. Időnként, a legrosszabb napjaimon, valóságos, fizikai fájdalmat okoz a mellkasomban ez a megmagyarázhatatlan, feszítő szorítás.
A futni-, menekülni akarás – végül maradás.
Bármennyire is szörnyen érzem magam miatta.
- Egyáltalán nem vagy tehetetlen, Theo. Sikeres-, és jó – ezt a szót erélyesen megnyomva kihangsúlyozom – ember vagy. Tudom, hogy ez most nem vigasztal annyira, mert rengeteg mindent visszahoz magával a múltból, amit a távozása óta cipelsz magaddal, de nem szabad megengedned neki, hogy újra elhatalmasodjon fölötted. Mondhat bármit is, te jó ember vagy, Theo – a pillantását keresem, úgy próbálok belé lelket önteni, mielőtt a whiskey-be kortyolnék. – Ó, sejtettem – sanda mosolyra görbült ajkakkal bólintok, aztán nem tudom megállni, hogy ne nevessek a remek alakításán. – Most mondanám, hogy visszafogom majd magam, de tudod, hogy hosszútávon nem vagyok jó az ilyesmiben. Szar lehet egy neurózisos picsával együtt élni – dőlök neki a vállammal, finoman meglökve egy kicsit ültemben, még mindig mosolyogva. – Ne adj ötleteket, te is tudod, hogy képes lennék rá – tényleg, komolyan mondom, és ezt ő is nagyon jól tudja.
Pontosan tudom, hogy annak dacára is, hogy hányszor hallotta már ezeket az apjától, most sem lesz könnyebb. Lehet, hogy képes lenne úgy tenni, mintha tudomást sem venne róla, de ettől függetlenül a szavak erős fegyverek, amikkel olykor több kárt lehet okozni egy emberben, mint egy erősebb átokkal vagy rontással. A szavak beivódnak egy ember lelkébe és elméjébe, és sokszor, sajnos, a rossz dolgokra sokkal élesebben és tisztábban emlékszünk, mint a jókra – akkor meg pláne, amikor a jóból kevés jutott osztályrészül.
- Akkor, ha az utóbbi valósulna meg, kénytelen lennék rád tapadni, mint egy matrica, Mr. Nott – vonom fel az egyik szemöldökömet, megbúvó mosollyal. – Már elég rég nem találkoztam a családommal, de, ha újra összesodorna velük valamilyen úton-módon az élet – igaz a klisé: kicsi a világ, mi meg kevesen vagyunk, egy grandiózus, aranyvérű esemény éppen elég lenne hozzá, hogy ez bekövetkezzen -, akkor valószínűleg megpróbálnám elkerülni őket. De, ha nem sikerülne, azokra a dolgokra gondolnék, amiket elértem az életben, amiket ki sem néztek volna belőlem soha, amikről azt gondolták, hogy nem vagyok képes rá. Azokra gondolnék, még, ha nincsenek is sokan, akik szeretnek és, akiket viszont szeretek, feltételek-, és kérdés nélkül – Theóra, a gyerekekre, Tonyra, a kollégáim közül párakra, néhány régi barátra az egyetemi évekből. – Persze, valószínűleg engem is megbénítana egy percre, vagy egy órára, napokra, de, kérlek, vésd az eszedbe: több vagy, és jobb, mint, amilyennek hisz az apád.

Az életünk távolabb sem állhatna a tökéletestől, de boldogok vagyunk a magunk furcsa, groteszk módján. Egymással – és másokkal is. A kezdeti nehézségek, az ide-oda szurkálódások, egymás kóstolgatása – még, ha csak verbálisan is -, és súrlódások után volt egy olyan időszak, amikor tényleg, komolyan azt gondoltam, hogy ez az elrendezett házasság mégsem olyan rossz, hogy valamilyen oknál fogva a szüleink, régimódi-, és egyben elhibázott lépése mégsem egy elfuserált házassághoz vezetett, hanem valami különleges dolog bontogatja a szirmait. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltam szerelmes soha, egyetlen pillanatig sem. Évekig az voltam. Fülig. És az is ordas nagy kamu volna, ha azt mondanám, hogy nem volt kurvára nehéz lezárni saját magamban, miután fényderült Theodore titkára, amit kínosan őrizgetett még előttem is. Kezdetben magamat hibáztattam, amikor még mit sem sejtettem az egészről, az is megfordult a fejemben, hogy mégsem szeret annyira, mint, ahogyan azt állítja, mert az emberek tettei és cselekedetei mindig, mindig hangosabbak a szavaknál, és azokat kell figyelni, nem azt, amit mondanak. Megbántva és elárulva éreztem magam, de nem váltam el tőle, és ő sem tőlem.
Csak évekkel később értettem meg, hogy én miért nem tettem: túlságosan fontos ahhoz, hogy félrelökjem, mint egy megunt játékot és átlépjek fölötte, magára hagyva a kúria rideg sötétjében; ezt a kacsalábon forgó palotát ugyanis mi tettük-, és tesszük élővé, mi négyen, és, ha egyetlen fogaskerék is hiányozna, akkor ugyanaz a csupasz börtön volna, mint az előtt. Mint előttünk. Az életünk előtt. Ismerem Theót, jobban, mint bárki más, beleértve saját magát is, hangozzék ez bármennyire nagyképűen is. Én láttam a legjobb formájában, és ott voltam vele a legrosszabb, legsötétebb pillanatokban is, amikor egyébként, minden bizonnyal a háta közepére sem kívánta az én-, vagy bárki más társaságát. Biztos vagyok benne, hogy egyedül is megállná a helyét, annak dacára is, hogy milyen nehezen sikerült rávennem, hogy felüljön egy biciklire, vagy, hogy előttem soha, senki nem sütött neki grillen, meg sütni, főzni sem főzött rá más, a házimanókon kívül. Félreértés ne essék, nem saját magamat akarom fényezni, szó sincs róla, épp a saját gyengeségem okán vagyunk még most is ott, ahol. Tudom, ha elválnánk, nem szűnnék meg szeretni őt, és Theo is szeretne engem, hiszen legjobb barátok vagyunk. De talán most, hogy a Tonyval való kapcsolatom egyszerre erősödött meg-, és ezzel egy időben pont a hülye szívem okán meg is gyengült, úgy tűnik, mintha azok a válási papírok itt lennének, karnyújtásnyira, már-már fizikai valójukban. Egyszerre vágyok rá, hogy aláírjam őket, és rettegek tőle, hogy a sors kegyetlensége nyomán, valamilyen úton-módon elveszíthetem eddigi életem egyik legfontosabb részét.
- Tudom – bólintok, kaján mosolyra görbült ajkakkal. – Nem is foglak megvádolni a jelenlétében ilyen szemenszedett hazugsággal – somolyogva sütöm le pilláimat, mielőtt a whiskey-be kortyolnék. – Szerintem meg te becsülöd le saját magadat. Nem ezt vártam egy mardekárostól, Theo – röviden és halkan ciccegek is a nyelvemmel, mintha csak McGalagonyt akarnám utánozni – a pillantását, az összehúzott-, ráncolt szemöldökével és homlokával, egészen jól tudtam már a Roxfortban is imitálni, és később is sokszor kisegített az életben ez az ellesett mimika.
- Oh, úgy sajnálom, szegény uram! – próbálok egyszerre komoly, de kétségbeesett arcot is vágni, ahogy kézfejemet a homlokomhoz emelem, és úgy dőlök hátra kicsit. Teátrálisan. Mint a hattyú a halálakor. – Mondanám, hogy megváltozok a kedvedért, de már túl öreg vagyok hozzá. Készülj fel, mert mostantól csak rosszabb lesz – felegyenesedtem ültemben, és úgy nézek rá, kaján vigyorogva, a poharamba kortyolva. – Még szankcionálhatok is. Lakat a hűtőre, sálat meg baseball sapkát adok a manóknak, vad sztrájkba kezdek, meg hasonlók, tudod... – de nem bírom ki nevetés nélkül. – Csak akkor kerülnénk Azkabanba, ha megtudnák az aurorok. Ha lennének nyomok, amik hozzánk vezetnek. Ha ránk tudnák bizonyítani a különös esetet. Különben pedig kéz kezet mos – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom, hogy micsoda szerencse, hogy egy neurózisos picsa skálán valahol alulmaradtam a fajtársaimtól. – A kárörvendést pedig folytathatjuk itt, a kúriában. Mégiscsak jobb a megszokott közeg – nézek körbe a helységben, mintha még soha nem láttam volna ez előtt. Mint egy élet múzeuma, emlékekkel és lélekszilánkokkal kirakott falakkal. Mostanra már egészen a miénk lett, mindent, ami nem ide való, száműztük. Ez a ház vált a mentsvárunkká, az utolsó végvárunkká. Akkor sem cseréltem volna el, amikor rossz volt. Most? Most egy londoni lakásba vágyódom...
- Szerintem ők is hasonlóan vélekednek rólad – mosolygok vissza rá. Az eltelt évek, az idő gyógyító hatalmának köszönhetően, és az együtt töltött-, és végigbeszélt napok és éjszakák után már egy egészen kicsit sem fáj, vagy nehéz arról beszélni Theónak, hogy mennyire megvetem a saját, tulajdon családomat, és, hogy nekik is éppúgy hiányzom, mint egy szög a cipőjükből, vagy légy a levesükből. Régen nem vettem ezt ilyen könnyedén. Nem beszéltem róla soha, senkinek a Roxfortban (mondjuk, barátom sem volt sok). Amikor meg mégis – az akkor még csak vőlegényemnek -, olyan emberek miatt sírtam, akik le sem szarták, hogy élek-e, vagy sem, akik egy gondolatot sem szenteltek nekem valószínűleg, pláne nem pazarolták a pergament vagy a tintát egy nekem szánt levélre.
- Miért számít ez még? – kérdezem, teljesen őszinte érdeklődéssel, a férjemre függesztett pillantással. – A saját életedet éled, nem az övét, még csak nem is azt, amit neked szánt. Megbecsült ember vagy a pártban, a parlamentben, de még a varázslóvilágban is, Theo. Miért számít, hogy mit gondol az apád? Hogy mit akar? Hogy mivel tudnál megfelelni neki? – a hangom nyugodt, de szavaimnak finom éle van. Nem bántani akarom, csak dühös vagyok rá, amiért annak az embernek akar a kedvében járni és eleget tenni neki, aki tönkre is tehette volna, aki tönkre is tette a saját feleségét – Theo anyját -, aki képes lett volna bármit feláldozni a hatalom oltárán, beleértve a saját fiát is. Összevont szemöldökkel megingatom a fejemet, mielőtt a minőségi szeszbe kortyolnék.
- Egyetértek – nyugtázom a gyerekek, nagyapjukkal való találkozásának bojkottját. – Ha más nem, elvihetjük valahova a nyárra, biztosan van valami nyári rezidencia, otthagyjuk Garpy-val és Nookey-val, tudjuk nélkülözni őket pár hónapra – újabb korty a whiskeyből. – Vagy egy otthonba – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet ravasz rókavigyorra görbült ajkakkal. – Nem gyűlöl, csak... most ilyen korszaka van – emelkedek fel ültemből. – Még van egy kis időnk – pillantok az órára a falon. – Akarsz egy kis friss levegőt szívni és sétálni velem?