Take a rest as a friend

- Öt galleon. Nem, baszd meg, akkor is öt galleon, ha sírsz. - A csontsovány lány elkezdte leszámolni az aprót, a keze remegett közben, újra és újra az asztalra neki kikészített kristály methre pislogott. Az arca beesett volt, a tekintete üres és véreres. Csak fizikailag volt itt, rég láttam bárkit is, aki ennyire szarul nézett ki. Sajnáltam, de nekem is kellett a pénzt, ha könyöradományokkal kedveskedtem volna mindenkinek, már éhen döglöttem volna. És különben is, ezen a csajon már nem lehetett segíteni, a vak is látta.
Este kilenc körül lehetett. Nem vártam vendéget a meglepetésszerűen érkező vevőkön kívül. Két napja nem láttam Adát, napközben ő dolgozott, éjszaka pedig én, bármennyire szívesen is töltöttem vele az időmet, pénzt is kellett keresnem, fényes nappal pedig beülhettem bármelyik klubba, bárba, kocsmába, szórakozóhelyre, sikátorba, a kutya nem volt ott, hogy drogot vegyen. Márpedig mindig ott szakítottam a legtöbb pénzt. Ma nem volt egyetlen buli sem a környéken és összeszedtem annyi pénzt, hogy megengedhessek magamnak egy szabad estét, de nem akartam Adát zavarni. A múltkori majdnem tragédiával végződött akciónk után még nem tisztáztam magamban és valószínűleg ő sem, hogy hányadán állunk. Weasley-t szerette, Weasley gyűlölte őt, néhány naponta pedig lefeküdt velem, ha olyan hangulata volt. Nem tudtam mi a franc ez, minden bizonnyal ő sem.
A sarokba dobott ősöreg zenelejátszóról háttérzajként szólt a Nirvana, derűsen dúdoltam magamban a Lithiumot, miközben egy füves cigit sodortam és vártam, hogy az anyagért remegő csaj végre összekuporgassa azt az öt galleont. A lemez éppen átváltott a Come as you are-ra, amikor kopogtak. A számban a frissen sodort cigivel felpattantam a konyhaasztaltól, fél szemmel azért a lányt figyelve, nehogy lenyúljon valamit, majd kinyitottam a bejárati ajtót.
- Hát te? - pislogtam döbbenten Adára. Feldúltnak tűnt. - Ennyire hiányoztam, igaz?
Félreálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni, közben visszafordultam a drogos csaj felé.
- Azt kurva gyorsan leteszed - szóltam rá, amikor éppen az asztalon felejtett készleteimből próbált lenyúlni nem keveset. Végül sikerült leraknia az öt galleont az asztalra, gyorsan átszámoltam, tényleg megvolt annyi. Elrakta az árut és köszönés nélkül eliszkolt a lakásomból. Becsuktam utána az ajtót, kattant a zár, ma már nem akartam több vevőt fogadni, most, hogy Ada is itt volt.
- Bocs, most már a tiéd vagyok. Történt valami?

Sokan dörömböltek az ajtómon segítségért, de ők nem a személyem miatt, hanem a fiókból előrángatott áru miatt. Ada persze más volt, nem olyan, mint azok az arcok, akik feljártak hozzám, fizettek, megkapták az anyagot, néha már a konyhámban belőtték magukat, majd elkotródtak innen. Olyan idegennek tűnt a lakásomban, de nyilván nem panaszkodtam emiatt, ha vele voltam, egészen átlagosnak éreztem az életemet.
- Bármikor állok szolgálatodra, a felvidításod a szakterületem - mosolyodtam el.
Láttam az arcán a döbbenetet. Mivel eddig előre megbeszélt időben jött, gondoskodtam róla, hogy ne lásson semmit a munkámból. Elpakoltam minden itthon fellelhető drogot, a félkész árut, amin éppen dolgoztam, az injekciós tűket elnyelte valamelyik fiók és természetesen nem is tettem említést az életemnek ezen részéről. Nyilván ő sem kérdezett róla. Attól pedig megkíméltem, hogy végig kelljen néznie, én hogyan tépek be, spanglin kívül mást nem látott a kezemben és ezen nem is terveztem változtatni. Valami azt súgta, hogy utána nem akarna többet meglátogatni, egyelőre könnyen szőnyeg alá söpörtük az ilyen konfliktusforrásokat. Apropó, spangli... Az előbb sodort füves cigit még szerencsére nem gyújtottam meg, most lemondóan a nadrágom zsebébe süllyesztettem. Adának szar kedve volt, nem azért jött, hogy a bárgyú vigyoromat bámulja és végighallgasson egy filozófiai értekezést a nagy semmiről.
- Jól nézett ki a csaj, mi? Ő sem húzza már sokáig... - fordítottam el a kulcsot a zárban. - Mielőtt megkérdeznéd: nem, nekem van annyi eszem, hogy nem tolok methet, nem fogok így kinézni. Sajnálnám a babapopsi sima bőrömet.
Arról vitatkozhattunk volna, hogy mennyi eszem volt és mennyi nem, de általában nem tettük. Szerencsére. Azért jobbnak láttam hozzátenni mindezt, csak hogy oldjam a hangulatot.
Azonnal visszaöleltem, csontropogtatóan a mellkasomhoz szorítottam, csak mint mindig. Sosem panaszkodott, bár valószínűleg rajtam kívül senki nem köszöntötte öleléssel. Pedig az a legjobb köszönés volt, megmelengeti az ember lelkét. Kivéve, ha hajnali háromkor egy sikátorban egy szakállas pasas hátulról átölel és közben narglikról kezd magyarázni neked, mert az kurva ijesztő. Igen, már megtörtént velem. Igen, elfutottam és nehezen álltam meg, hogy ne sikítsak közben.
- Észre sem vettem, nemrég takarítottam ki a macskaalmot, azok után ez már fel sem tűnik - vontam meg a vállam. - De ha akarsz, zuhanyozz le nyugodtan. Pár napja a szomszéd megbűvölte a vízvezetékrendszert, mert éppen valamiért berágott rám, de elméletileg most már van rendesen meleg víz. Legalábbis pár órája még volt, amikor én zuhanyoztam, lehet azóta megint tönkre vágta. Ez nem az ordítozós, hanem a másik, aki hangokat hall, tudod.
Fél napomba telt visszavarázsolni a meleg vizet a lakásomba, nem tudom milyen bűbájt használhatott az a paraszt, de egy sima Finite Incantatem nem ért semmit.
- Sejtettem. Mondtam már, hogy szerintem meg kéne verned. Kedvesebb nem lenne tőle, de te jobban éreznéd magad. És nem olyan fárasztó, mint a futás. És segítek is benne, ha szeretnéd, a futásban akkor sem leszek partner, ha fizetsz érte. Bocs, a sport ellenkezik az elveimmel.

Gyűlöltem borotválkozni. Nem voltak arcszőrzet-preferenciáim, pont leszartam hogyan néztem ki borostával, szakállal, bajusszal, tököm tudja mivel vagy éppen csupasz arccal, általában akadtak ennél nagyobb gondjaim is. Megborotválkoztam, ha már kezdtem idétlenül kinézni, de ennél többet nem tettem a dolog érdekében. A külsőmön voltak árulkodóbb jelei is annak, hogy nem éppen a Black család egyik kellemes kúriájában éltem és teszteltem a Szombati Boszorkány aktuális divatos, egészségmegőrző diétáját. Még a hajamat is a húgom vágta le, mikor úgy ítélte meg, hogy vagy hagyom neki a fodrászkodást vagy letagadja a rokoni kapcsolatunkat. Általában nem is ellenkeztem, hiszen eddig csak néhány alkalommal vágott szörnyű hajat nekem. Azok mondjuk tényleg szörnyűek voltak...
- Tényleg? Ez nagyon hízelgő, de azért nem fogok gyakrabban borotválkozni. Mindig megvágom magamat. Bár lehet ez azért történik, mert Kormi szeret megtámadni a fürdőszobában... - A fürdőszobában is helyesebb megfogalmazás lett volna. Korminak volt egy olyan remek szokása, hogy felmászott minden polcra és szekrényre a lakásban, lesben állt, majd egy váratlan pillanatban nekem rontott. Kormi egy gyilkos bestia volt.
- Azt hittem, már hozzászoktál a bókjaimhoz. Próbálok kreatív lenni, általában beválik. Mondjuk általában nem is a macskaszar adja a csajozós szövegeim alapját.
A szomszédaim fogalmazzunk úgy, hogy speciális esetek voltak. Az egyik oldalamon egy házaspár lakott a gyerekeikkel, akik folyton üvöltöttek egymással, hozzájuk már Adának is többször volt szerencséje. A másik oldalon, egy nagyjából ötven-hatvan éves férfi élt, aki állandóan hangokat hallott és meggyőződése volt, hogy neki a lépcsőházból és a csöveken keresztül kiabál be valaki fenyegetéseket és zörget az ablakán. Egy ideje az volt a rögeszméje, hogy én vagyok ez a bizonyos ember, pedig Merlinre esküszöm, hogy igyekeztem rá sem nézni a kedves szomszéd úrra. Úgy sejtettem, ezért zárta el valamilyen bűbájjal a meleg vizet nálam.
- Az ordítósoknál beválna. A másiknál inkább a Mungóból kéne kijönnie valakinek - vontam meg a vállam. Már csak nevetni tudtam az életem ilyen részletein, nem is igazán érdekeltek az őrült szomszédaim, tulajdonképpen egészen szórakoztatóak is tudtak lenni.
- Azért vigyél majd egy széket, hogy felérd Weasley vörös fejét is - mosolyodtam el. Szerettem volna neki ennél nagyobb támaszt nyújtani, de nem tudtam hogyan tehetném. Nem verhettem meg Weasley-t, különben sem viselkedett volna tőle normálisabban Adával. Pedig nem akartam, hogy Ada ennyire szenvedjen a munkahelyén, megérdemelte volna a boldogságot és a szakmai sikert, különösen a közös akciónk után.
Igazából örültem, hogy eltűnt kis időre a fürdőszobában, mert így volt időm gyorsan rendet rakni. Nem a mosatlan edények zavartak, az a legkulturáltabb házban is előfordult, inkább a konyhaasztalon szétterített drogkészleteimet akartam elrakni egy biztos helyre. Tudtam, hogy Ada nem fog bilincsben berángatni a kollégáihoz egy kihallgatásra, de egyben abban is biztos voltam, hogy nem szeretné látni az árukészletemet. És nekem is könnyebb volt úgy kizárni azt a gondolatot, hogy az estét eredetileg cseppet sem józanon akartam tölteni, ha ezek nem voltak szem előtt. Egy kellemes éjszaka reményében aztán a hálószobát is rendbe szedtem. Éppen kiszórtam két tálba Kormi és Cirmi vacsoráját, amikor meghallottam a fürdőszobából a hangokat. Ledobtam a két etetőtálat a földre és azonnal berontottam a zuhanyzó Adához, biztosra vettem, hogy az őrült szomszédom elintézte, hogy a zuhanykabinban víz helyett mondjuk sav folyjon vagy lángok csapjanak fel. Ehelyett azonban csak egy hisztérikusan röhögő Adát találtam ott, kezében az új samponommal. Nem bírtam ki, az én arcomra is széles vigyor kúszott.
- Tetszik a samponom? Akciós volt, ez volt a legolcsóbb a polcon, úgyhogy hazahoztam. Még soha nem volt ilyen puha és eperillatú a hajam, szerintem egy főnyeremény. Egy hercegnőnek érzem magam tőle.

- Szerintem most is az. Néha arra ébredek, hogy madár-és egértetemet rak az ágyamba. Szerintem ajándéknak szánja őket, így fejezi ki a szeretetét. - Tudtam, hogy Ada gyűlöli Kormit és meg is értettem, de én attól még szerettem azt a macskát. Megkarmolhatott és megharaphatott akárhányszor, akkor is az én macskám volt, akit még kölyökként találtam egy kuka mellett. Imádott a kapucnimban szundítani, feküdni a mellkasomon és hangosan dorombolni, ha éppen szar kedvem volt vagy roszzul voltam.
- Komolyan, és ezt csak most mondod? És én még azt hittem, hogy egyszer majd bilincsben viszel be a parancsnokságra, ha túl sok füvet szívok melletted... - Ezt egy percig sem feltételeztem róla, de eddig azt gondoltam, hogy a fű is zavarja, így azt is próbáltam minél kevesebbre redukálni a közelében. Ez volt a legkisebb áldozat, alapvetően sima cigit sokkal gyakrabban szívtam. Már régesrég túljutottam azon, amikor egy spangli bármire is elég volt azon kívül, hogy vicces kis bókokat találjak ki. Volt átmenet a marihuána és a heroin között, én ezen a nem éppen arany középúton töltöttem a napjaimat, legalábbis azokat, amelyikeken nem találkoztam Adával. Szerettem a kokaint, ha volt rá pénzem és egy saját találmányt, azt különösen, bár lehet anyagi tényezők is szerepet játszottak benne, hogy éppen azért rajongtam annyira. Adának azonban elég volt vicces, beszívott Bertie-t látnia, úgy legalább meg tudtam nevettetni. És én nagyon szerettem volna boldognak látni őt... - Bár most, hogy így belegondolok, nem is lenne olyan rossz, ha összezárnának veled egy fogdában. Tulajdonképpen izgalmasan hangzik.
Komolyan azt gondoltam, hogy nagy baj történt, annyira hisztérikus hangok jöttek a fürdőszobából. Mikor felajánlottam neki a zuhanyzást, eszembe sem jutott, hogy egy hercegnős sampon fog majd rámosolyogni és ezen ennyire kiakadhat. Az évek alatt megtanultam őszintén nevetni azon, ha egy rózsaszín, eperillatú hercegnőmintás samponnal kellett hajat mosnom bármi normális, felnőtt férfiaknak szánt darab helyett. Tényleg vicces volt és a célnak is tökéletesen megfelelt, ahogy Ada is láthatta, mikor lehajoltam hozzá, hogy megszagolhassa az epertől illatozó hajamat. Egészen szürreális volt a jelenet, hogy itt állt a fürdőszobámban egy nő teljesen meztelenül és éppen könnyesre röhögtük magunkat ahelyett, hogy bármi felnőtt elfoglaltságba kezdtünk volna. De hát hercegnős sampon...
- Ezzel azt akartad mondani, hogy én vagyok a legcsodálatosabb hercegnő, akivel valaha találkoztál, ugye? Különben meg feleslegesen próbálnád ki, az én hajam különleges, neked ilyen sosem lesz - simítottam végig drámaian a fejemen ülő kócos, fekete madárfészken. - Amúgy nyugodtan keress valami tiszta ruhát. Ígérem, nem foglak kiröhögni.
A ruhatáram lényegében rajtam is idétlenül nézett ki, ahogy Ada fogalmazta meg néhányszor: nagyon tróger volt. Engem nem érdekelt különösebben, nem a Minisztériumban vagy egy modellfotózáson töltöttem a napjaimat, bőven megfelelt ez is. Adán már nehezebben tudtam elképzelni mindezt, még akkor is, ha nem tartozott azok közé a nők közé, akik gondosan megkomponálják a ruhatárukat. Ott volt például Fiona Dolohov, aki még a találkáinkra is olyan drága bundakabátban érkezett, hogy nekem a lakásom féléves bérlése nem került annyiba. Persze ő meg is tehette.
- Vacsoráztál már? Csak azért, mert én ma konkrétan elfelejtettem enni, már megint, szóval összeütök valamit, ha gondolod. - Gyakran elfelejtettem enni. Még csak arra sem foghattam, hogy be voltam állva, mert gyerekként is képes voltam megfeledkezni ilyen alapvető dolgokról.
Bár sok időt töltöttem Adával, az ilyen párkapcsolatra emlékeztető apróságok mindig elmaradtak. Ritkán aludt nálam, mert sietett haza a kutyájához, akár hajnalban is - nem tudtam, hogy ez csak valami szar mondvacsinált indok vagy tényleg hozzá siet, nem is firtattam -, és őszintén szólva én sem szerettem nála maradni, bármennyire is kényelmes volt az otthona. Idegennek éreztem ott magam, egyelőre mindenképp, és ahogy már említettem, Ada mellett józannak kellett maradnom, amit nem bírtam ki hosszú napokon keresztül. Szerettem vele lenni, nagyon szerettem, de ettől még nem lettem új ember.
Most mégis természetesnek hatott, hogy leültessem vacsorázni.

- Komolyan hazavitte a fejét? És én még azt gondoltam, hogy Toast nagyon kedves. - Igazából sejtettem, hogy Toast nem éppen ártalmatlan, csak engem kedvelt valamiért és emiatt nem kellett attól félnem, hogy letépi a karomat, mikor meglátogatom a gazdáját. Kormi csak engem kedvelt és még velem is minden adandó alkalommal végezni akart, értelemszerűen a vendégekhez még ennél is rosszabbul viszonyult. Mentségére szóljon, egy kuka mellett felejtett dobozban töltötte a kölyökkora egy részét, traumatizálták szegényt...
- Mert a kristály meth lényegében mindennél szarabb. Én már szinte mindent próbáltam, de az pont a kivételek közé tartozik. Kisüti az agyad - vágtam egy fintort. - De te komolyan nem füveztél még? Ne már, komolyan ennyire jó gyerek voltál?
Azok után, hogy nem kevés ideig még a heroinnak is a rabja voltam, egy füves cigi az én szememben nem volt több, mint meginni este egy pohár sört. Néha még arról is megfeledkeztem, hogy nem legális. Persze sejthettem volna, hogy Ada még sosem próbálta, amit eddig megosztott velem a gyerekkoráról és élete előző néhány évéből, az alapján nem olyannak tűnt, aki diákkorában belógott Hisztis Myrtle mosdójába elszívni egy jointot. Pedig jól tudott jönni jóslástan előtt...
- Megbeszéltük, ha legközelebb unatkozol az irodában, csak vigyél be magaddal. - Nem voltam szemérmes, prűd alkat, de a fogdában pont nem akartam kipróbálni még Adával sem. Legfőképpen azért, mert borzasztóan frusztrált az aurorparancsnokság, gyűlöltem azt a néhány alkalmat, amikor berángattak oda. Mindig rettegtem tőle, hogy nem engednek el valami mondvacsinált okkal a korábbi hasznos tippjeim miatt, megfeledkeznek az informátori kapcsolataimról és tényleg csúnyán megrángatnak.
Visszacsókoltam, közben a pólómra és a fejemre ráfolyt a víz, de nem érdekelt. Majd megszárad. Az sokkal fontosabb volt, hogy Adát felvidítsam, bár ez látszólag sikerült is, még ha nem is szándékosan. Ha ezt tudtam volna, már hamarabb megmutatom neki a hercegnős samponomat.
- Még soha, senki nem mondott nekem ilyen szépet - nevettem. - A legocsmányabbat? Olyat nálam nem találsz, én egy divatdiktátor vagyok. Persze én azt sem bánom, ha semmit nem veszel fel... de a világért sem akarom, hogy megfázz, persze.
Kisétáltam a fürdőszobából, hogy befejezhessem végre a macskák etetését. Legalábbis ez volt a tervem, mire visszaértem a konyhába, Kormi és Cirmi már benne ültek a tápos zsákban és éppen labda formájúra zabálták magukat. A grabancuknál fogva szedtem ki őket, ahhoz is tele voltak, hogy ellenkezni próbáljanak. Leraktam a két macskát a földre, majd gyorsan visszazártam a zsákot, mielőtt halálra vacsorázták volna magukat és inkább letettem eléjük egy-egy tál friss vizet. Már nem is próbáltam leszidni őket a kajalopásért, úgysem érdekelte egyiket sem.
- Szakács? Oké, akkor rád bízom, mert nem vagyok egy nagy konyhatündér. Mármint tudok főzni, muszáj, de neked biztos jobban megy. - Tudtam magamról gondoskodni, nem szorultam rá, hogy főzzenek, mossanak és takarítsanak rám, mint ahogy azt rengeteg férfi elvárta. Nagyon régóta egyedül éltem, néhány barátnőtől eltekintve senkivel nem osztottam meg a lakásomat, muszáj volt megtanulnom többek között főzni is. Bár a kényszertől eltekintve is valószínűleg elsajátítottam volna az alapokat, mindig nevetségesnek tartottam, hogy apám például a saját alsónadrágját sem volt képes kimosni, az pedig elképzelhetetlen volt számára, hogy egyszer ő főzzön és ne az anyám. Anyámat ez nem zavarta, a saját feladatának érzett mindent a ház körül és mivel apám kvibli volt, különösen engedékenyen tekintett rá az otthoni feladatok szempontjából (is).
Már meg sem lepődtem, hogy Ada megtalálta a legocsmányabb alsógatyámat, rajta a színes kis halacskákkal.
- Csinos darab, mi? Még egy barátnőmtől kaptam, teljesen rá volt kattanva az asztrológiára és úgy érezte, hogy ez kifejezi a csillagjegyemből eredő személyiségemet, vagy valami ilyesmi. Már nem emlékszem, igazából csak az a fontos, hogy baromi kényelmes. - Nem éreztem kínosnak, hogy egy korábbi csajomról meséltem neki. Ada nem volt a barátnőm, hogy zokon vegye, igazából azt sem tudtam ki ő nekem. - Szeretnéd még szidni egy kicsit Weasley-t vagy már jobb kedved van?

- A pintyeket? És mi a helyzet a látogatókkal? - Valami azt súgta, hogy az a kutya nem fogadott mindenkit olyan kitörő örömmel, mint engem, amikor megjelentem náluk.
Még mindig alig bírtam felfogni, hogy Ada mennyire magányosan töltötte a gyerekkorát, sőt, tulajdonképpen az egész életét. Egyszerűen érthetetlen volt, miért nem tudott sehova beilleszkedni. Nekem sem volt sok barátom életem során, mostanra nem maradt közülük egy sem, de az én esetemben, az én személyiségemmel ez nem volt annyira meglepő, és ha még az akkori politikai klímát is beleszámítjuk... Márpedig bele kellett, ha éppen Tudjukki irányítja egész Nagy-Britanniát, egy kvibli fia, akinek a nagyapja történetesen Garrick Ollivander, nem éppen a legnépszerűbb társaság. És különben sem voltam az, csak egy szerencsétlen gyerek használt tankönyvekkel és másodkézből vett egyenruhában, aki nem remekelt az égvilágon semmiben a bohóckodáson kívül.
- Azt hiszem, kedvelném a bátyádat - vigyorodtam el. - Azért egyszer el kell majd szívnod velem egy spanglit. Megnéznélek beszívva.
Még sosem láttam Adát úgy igazán ellazulni. Többnyire jó kedve volt mellettem, felszabadultnak tűnt, de sosem gondtalannak. Túl sok mindenen görcsölt, túl sokat agyalt azon, mit gondolhatnak mások, így elképzelni sem tudtam, hogyan viselkedne, ha levetkőzné ezeket a szorongásokat. Akár elpusztíthattunk volna ennek érdekében egy üveg Lángnyelv-whiskyt is közösen, de az a hihetetlen igazság, hogy én ritkán rúgtam be. A közös füvezés jobban vonzott, az alkoholért sosem rajongtam igazán. Jól tudott esni egy sör vagy egy pohár Lángnyelv, de évente egy-két alkalommal rúgtam csak be úgy igazán, ha olyan alkalom adódott, ez pedig az én életvitelemmel elég furcsának tűnhetett.
- Nem féltem ettől, ne izgulj. Tudom, hogy nem bírsz ellenállni nekem, de hát érthető, senki sem tud. Szerencsédre én bármikor állok rendelkezésedre, ezt az áldozatot szívesen meghozom érted. - Áldozatot, hogyne... Még mindig alig bírtam elhinni, hogy egy olyan nő, mint Ada, éppen engem akart. Vagyis nem engem akart, hanem Weasley-t, de legalább pótléknak jó voltam. Ezzel is beértem, azt hiszem.
Valóban nem voltam sokkal nagyobb Adánál, nem ezért lógtak rajta a ruháim, én is éppen úgy eltűntem azokban a pulóverekben, mintha egy zsákot húztam volna magamra. Nem voltam magas, testes pedig végképp nem. Sosem pakoltam magamra könnyen a kilókat, de amióta nem alakultak fényesen a dolgaim - ami nem éppen most kezdődött -, azóta egyszer sem sikerült egészséges súlyra visszahíznom, anyám nem győzött panaszkodni, hogy mennyire sovány voltam. Ebben igazat kellett adnom neki, még ha nem is tudhatta, hogy mindegy mennyi húslevest töm belém, akkor sem fogok egészségesebbnek kinézni.
- De még milyen furcsák... A Helios Színház gondolom megvan, melyik. Na, a színházigazgató lányával kavartam hónapokig, olyan húsz-huszonegy lehettem akkoriban. Igazi értelmiségi elit család, Newt Scamander közeli rokonai, elég hihetetlen volt. Aztán persze hazarángatták a lányukat, azóta nem is tudom mi lehet vele. Minden esetre elég szürreális sztori. - Elég sok ilyen történet volt a tarsolyomban, de egyedül ezt éreztem közülük szalonképesnek. - Én azt furcsábbnak találnám, ha lenne, ami kitölti. Azért jól állnak a halacskák, ne izgulj.
Nem akartam erőltetni a témát, bár nem voltam benne biztos, hogy az a megoldás, ha nem is gondol a problémáira. Hatalmas álszentség lett volna tőlem erről papolni, ezért inkább bele sem kezdtem. Talán később majd megnyugszik és képes lesz beszélni róla, bár a közös problémáinkat sem igyekeztünk megvitatni.
- Korlátozottak a lehetőségek, mert nem éppen ma voltam utoljára boltban... de lepj meg, nem vagyok válogatós. - Kinyitottam a hűtőt és a konyhaszekrényt, egyik sem volt roskadásig tele, de talán tudott kezdeni valamit az itthon fellelhető alapanyagokkal. Furcsa érzés volt, hogy főz nekem, ritkán volt részem ilyen gondoskodásban és nem olyan rég meg sem fordult volna a fejemben, hogy majd éppen ő akar nekem vacsorát főzni. Weasley és Lestrange is fizettek már nekem egy-egy hamburgert az évek során, mikor szörnyen le voltam égve és nekik információ kellett, de az nyilván teljesen más helyzet volt.

- Ja, azt hallottam, hogy Dolohovnak is van valami vadállat kutyája, a felesége mesélte. Mikor még nem voltak együtt, Fiona odahoppanált hívatlanul a birtokra és a kutya majdnem szétkapta. A részleteket nem tudom, azért nem vagyunk annyira jóban, csak egyszer megemlítette. - Már önmagában az bizarr volt, hogy én egyáltalán ismertem Fiona Dolohovot. Persze a kapcsolatunk kimerült az egyszerű üzletelésben, én információt szolgáltattam ki neki, ő nem keveset fizetett érte, de még így is hihetetlennek hatott, hogy egyáltalán szóba állt velem. Nevetséges látvány lehetett, amikor egy lepukkant kocsma egyik eldugott asztalánál ültünk mi ketten, és neki a bundakabátja többe került, mint nekem minden holmim együtt. Igaz, nem is volt semmi értékes ingóságom, a legtöbbet a lakásomban az áru érte, egy esetleges betörés alatt biztosan semmi mást nem vittek volna el tőlem.
Meglepett, hogy igent mondott, azt hittem, majd hevesen ellenkezni fog vagy csak lepattint valamivel. Rossz hatással voltam rá, azt hiszem, de cseppet sem éreztem emiatt bűntudatot. Nem heroint akartam adni neki, csak egy sima füves cigit...
- Nyugi, a fűtől nem lehet semmi bajod, legrosszabb esetben hánysz egyet. De nyilván tudom mit kell csinálni, nem ülnék most itt, ha nem lennék tisztában ilyen alapvető dolgokkal. Amúgy sem adnék neked olyat, amitől bajod eshet. - Soha nem adtam volna a kezébe más drogot, pedig a lakásomban szinte mindent fel lehetett lelni. Nem voltam egy szent, nyilván Adán kívül szinte minden eddigi barátnőmmel (persze, persze, Ada nem az volt) annyiból állt a kapcsolatom, hogy közösen betéptünk, majd vagy egymásnak estünk vagy borzasztóan mélyen szántó eszmefuttatásokba kezdtünk. Többnyire inkább előbbi. Adával ez nyilván szóba sem jöhetett, és ugyan nem említettem neki, de különös, egyelőre nehezen megfogalmazható érzés volt vele józanon együtt lenni. Nem ehhez szoktam hozzá, hanem ennél sokkal intenzívebb, de közben mégis felszínesebb kapcsolatokhoz.
- Hidd el, nem akarsz ilyen listát látni - nevettem fel. - Igazából egy-két kivétellel nem voltak olyan különösek. Tényleg.
Minden bizonnyal kellemetlenül kellett volna éreznem magam, amiért egy auror kutakodott a konyhámban, de Ada semmi olyat nem találhatott, aminek a létezéséről nem tudott enélkül is. És különben is, Merlinnek hála csak a hűtőben és a megfelelő szekrényben nézelődött, ahol a legrosszabb esetben romlott tejet találhatott, az pedig tudtommal nem illegális, bármilyen szörnyű is. Egy ideig csendben néztem, ahogy pakolászott, szinte már lenyűgözve. Továbbra is alig bírtam elhinni, hogy itt volt velem és éppen vacsorát főzött nekem, egyszerűen annyira nem illett bele ez az egész kép az életembe. Egyszerre töltött el boldogsággal ez a jelenet és valami kellemetlen érzéssel, mintha kívülállóként befurakodtam volna valahova, ahol semmi keresnivalóm nem volt.
- Segítsek valamit? - léptem mögé, átölelve a derekát. Nem bírtam csak némán ülni és várakozni, szabadulni akartam attól a logikátlanul kínos érzéstől. Így sem sikerült, de legalább addig sem ezen törtem a fejem. Miért kellett most ezen görcsölnöm, miért nem tudtam egyszerűen élvezni a szerencsémet? Biztos az volt a baj, hogy napok óta tiszta voltam. Igen, ez lehetett a probléma, ok nélküli paranoia, szorongás, csak a szokásos. Ezzel el is hessegettem azt a testidegenséget, amit eddig éreztem. Nem volt semmi furcsa egy kibaszott vacsorában, csak örülnöm kellett volna neki. Örülj, Gilbert, legyél már boldog, a kurva anyádat. Bocs, anya.

- Hát ez nagyon barátságos. Dolohovékból valami drága, pedigrés felhőcskét néztem ki, nem egy dobermant... - Igazából nem kellett volna megdöbbennem ezen. Mr. Dolohovval sosem találkoztam, de Fiona... nos, a megtévesztő külső ellenére az a típusú nő volt, aki bárkinek szétrúgta a seggét. Ha azon a bizonyos szombaton velünk tartott volna a partira, egész biztosan nem szorultunk volna Weasley segítségére. Nyilván Fionának több esze volt nálunk és a közelébe sem ment volna egy olyan lepra bulinak.
Valóban nem erőszakoltam volna rá semmit Adára, és ez alatt nem csak a drogokat értettem. A vásárlóimmal szemben határozottnak kellett lennem, mert máskülönben lenyúlták volna mindenemet, néhány durvább arc talán meg is ölt volna, csak hogy több anyaghoz jusson. Néha én magam sem értettem, hogyan lehetek képes erre, amikor annyira távol állt tőlem az erőszak... De muszáj volt alkalmazkodnom, az elején nehéz volt, most már mindenféle bűntudat nélkül csaptam bele valakinek a fejét egy koszos falba a Zsebpiszok közben, ha tartozott nekem vagy nekiállt keménykedni. Nem voltam nagydarab, ijesztő és még gonosz sem, de nem szerettem, ha baszakodtak velem és ezt hamar értésére adtam mindenkinek. Én is csak túl akartam élni, ennyi az egész. Ada nyilvánvalóan az életemnek ezen a nem éppen legális részén kívülre esett és próbáltam is minél távolabb tartani tőle.
- Az senkinek sem a kedvence. De úgysem lenne bajod, én sodrom a világon a legjobb füves cigit.
Amikor megemlítette az anyját, hirtelen elszállt a jókedvem. Nem a ténytől, hogy a családjáról beszélt, szívesen hallgattam volna bármilyen történetet tőle például a szakács apjáról vagy a világjáró bátyjáról, de a tény, hogy két éve nem látta az anyját, számomra nagyon szomorú volt. Nem ápoltam felhőtlen kapcsolatot a szüleimmel, apám neheztelt rám már húsz éve, amiért félredobtam a "családi vállalkozást" és volt néhány csúnya összezörrenésünk már akkor is, amikor még otthon éltem velük. Eléggé különböztek az elképzeléseink a sikeres és boldog életről. Anyukámat nagyon szerettem a maga naivitásával együtt, még ha meg is fordult olykor a fejemben, hogy szándékosan nem akar tudomást venni a gyerekei problémáiról. De azt hiszem, ő tényleg csak ennyire szemellenzősen látta a világot. Belehaltam volna a szégyenbe, ha egyszer szembesülnie kellett volna vele, hogy hová jutottam. De hazajártam hozzá, mert nem akartam megbántani. És tényleg nagyon finom volt a húslevese, a meggybefőttje, a süteményei... Egyáltalán miért gondoltam én most az anyámra, baszki?
- Két éve? És nem hiányzik? - néztem rá értetlenül. Úgy képzeltem korábban, hogy Adának rendes családja van. Persze ez semmire sem garancia, tulajdonképpen nekem is rendes családom volt, egyedül én nem vittem semmire a testvéreim közül. - Mármint... megértem persze, tudom milyen szar érzés úgy tenni a saját anyád előtt, mintha minden rendben lenne. Nagyon fárasztó. Én is szinte csak karácsonykor megyek haza, a nővérem nem engedi, hogy elmenjek a többi családi összeröffenésre, mert nem akarja, hogy a gyerekei találkozzanak velem. De gondolom, nálad nem ez a helyzet. Tényleg nehéz rászánni magad a látogatásra, tudom. Csak azt hittem, hogy te tartod a kapcsolatot a rokonaiddal.
Mindig szeretettel beszélt a bátyjáról és a szüleiről is. Úgy sejtettem, egyszerűen csak annyiról volt szó, hogy szégyellte magát, amiért eddig elmaradt a siker az életében és nem akarta az anyját terhelni mindezzel. Nálam jobban ezt senki nem értette meg, de mégis szörnyen elszomorított.
Természetesen a legrosszabb feladatot sózta rám, de csak egy szemforgatással nyugtáztam a sajtreszelés tortúráját. Hát legyen... Eközben Kormi felugrott a pultra, onnan pedig a vállamra, sálként körbetekeredve rajtam. Gyakran csinálta. Cirmi volt a kevésbé vadállat kettejük közül, meglepő módon mégis Kormi kereste inkább a társaságomat és követett árnyékként a lakásban.
Eközben egy pálcaintéssel kikapcsoltam a háttérzajként szolgáló zenét a szoba másik végében, ahol Kurt Cobain éppen a Heart-Shaped Box refrénjét énekelte karcos hangon. Vagy csak a lemez volt már ilyen szar állapotban, ki tudja.

- Igen, ez már elég betegesen hangzik, ennél valami arisztokratikusabb hobbit vártam tőlük. Nem tudom milyen egy arisztokratikus hobbi, de azért nehezen tudom elképzelni Fiona Dolohovot vagy a férjét, ahogyan kutyát sétáltatnak. - Nem zavart, hogy a kutyájáról beszélt. Tudtam, hogy az ember magányát néha egy négylábú tudta a legjobban enyhíteni, bármilyen hihetetlen, én is hálás voltam a macskáim társaságáért. Velem aludtak, a hülyeségeikkel jobb kedvre derítettek. Kormi feküdt már mellettem dorombolva órákon keresztül, mikor túltoltam valamit és a padlóról sem bírtam felkelni. Biztos voltam benne, hogy Ada is hasonlóan érez a kutyája iránt. De bármiről beszélt, én szívesen hallgattam.
Hiába szánta megnyugtatásnak ezeket a mondatokat, nem érték el a várt hatásukat. Nem értettem, hogy az anyja miért nem akar találkozni vele, miért éri be levelekkel ahelyett, hogy keresné a lányát. A gyász persze szörnyű dolog, de tényleg annyira elmerülhet benne valaki, hogy a gyereke felé sem néz, aki mellesleg szenved a magánytól? Az én anyámnak gyász sem kellett ehhez, de azt hittem, ő speciális eset és más szülő életének az a fénypontja, ha láthatja a felnőtt gyerekét. Ha nekem lett volna egy fiam vagy egy lányom, én biztosan ezt éreztem volna, de Merlinnek hála nem sikerült még összehoznom egyet sem.
- Hát nem tudom... Ha nekem lenne egy lányom, biztos nem érném be annyival, hogy néha levelet írunk egymásnak. - Nem tudtam azt mondani neki, hogy szerintem rendben van a kapcsolata az anyjával. Jól hazudtam, de Adával szemben az őszinteségre törekedtem, többnyire. - Azt hiszem, a család elég túlértékelt dolog. Mindenki arról papol, hogy milyen varázslatos a szülő-gyerek kapcsolat és ha van egy testvéred... Hát nem tudom, engem a nővérem elhajtott a bús picsába, mikor utcára kerültem és meg akartam húzni magam nála, amíg találok valami munkát. Kirakott az utcára, felőle meg is dögölhettem volna, anyámék meg semmit nem is tudtak az egészről, a mai napig fogalmuk sincs róla. Családi összetartás, hogyne, meg a nagy lófaszt... De talán ha mindez nem történik meg, akkor veled sem találkozom, ami elég szomorú lenne. Mert te vagy nagyon régóta a legcsodálatosabb dolog, ami történt velem, szóval...
Megvontam a vállam. Nem kellett volna ilyen csöpögős baromságokkal terhelnem.
Egészen agresszívan reszeltem közben a sajtot, amit elém tolt. Valószínűleg ezért nem hoztunk fel gyakran ilyen témákat, én biztosan nem viseltem jól a családról való beszélgetés.
- De te tényleg egyedül szoktál karácsonyozni? Idén is egyedül leszel? - ráncoltam a homlokom. A gondolat is elszomorított. Még nekem is volt hova mennem karácsonykor, akkor neki sem szabadna egyedül tölteni az ünnepeket. Megérdemelte volna, hogy valaki giccses karácsonyfát díszítsen vele, szenteste együtt vacsorázzanak, nézzék egymás döbbent arcát, mikor kibontják az ajándékukat... Ennyit mindenki megérdemelt. Családot nem tudtam neki varázsolni, de... - Ha nagyon magányosnak érzed majd magad, én ráérek, csak egy napra látogatom meg anyámékat. A többi napot általában totál beállva töltöm itthon minden évben, annál gondolom bárminek több értelme van... Tavaly egy kuka mellett ébredtem huszonhatodikán. Mondjuk akkor találtam Cirmit, szóval nem bánom.
Nem kellett volna ezt mondanom neki, a közös karácsony csúnyán felrúgta a mi kötetlen és alkalmi kapcsolatunk határait. Nem tudtam, Ada mennyire ragaszkodik ezekhez a határokhoz, mert sosem beszéltünk róla. Még azt sem tudtam, hogy én mennyire ragaszkodom hozzájuk. Egyszerre akartam ennél sokkal többet, hiszen görcsösen vágytam bármilyen őszinte emberi kapcsolatra, közben viszont elborzasztott a gondolat is, hogy ennél komolyabbra fűzhetnénk a viszonyunkat. Az mindent tönkretett volna, én egyszerűen alkalmatlan voltam egy igazi párkapcsolatra. És Ada sokkal jobbat érdemelt annál, amit én kínálhattam neki, nem akartam lerántani magam mellé. Most viszont már nem szívhattam vissza az ajánlatot, titkon reménykedtem benne, hogy valami ködös indokkal elhessegeti az ötletet.
- Ja, persze, nagyon jó buli. De ha lereszelem a fél kezemet, te fogsz bevinni a Mungóba - dünnyögtem.
Figyelmesen hallgattam minden szavát a tökéletes carbonara elkészítéséről, mintha a világ legfontosabb információját osztotta volna meg velem. Tényleg megjegyeztem mindent, bár ennek inkább ahhoz lehetett köze, hogy nagyon könnyen memorizáltam recepteket, igaz, ezek többnyire nem klasszikus konyhai receptek voltak.

- Nem vagyok benne biztos, hogy a kutya miatt kerülik el őket. Fiona nem túl kedves nő, a férjét nem ismerem, de túl sok jót nem hallottam róla. Te jobban tudod, hogy tényleg egy paraszt-e. - Biztos voltam benne, hogy a Dolohov házaspár mindkét tagja egy büdös paraszt. Kedveltem Fionát, őszintén, lenyűgöző nőnek tartottam és néha még zavarba is ejtett vele, hogy egyáltalán szóba állt velem, de nem szívesen sétálgattam volna vele órákig egy erdőben, amíg elfáradnak a kutyák. A kedves férjét valószínűleg még csak nem is kedveltem volna.
Sokan azt gondolták, hogy a tragikus életút mögött mindig valami kézzelfogható, nagy trauma állt. Ez hülyeség. Egyikünket sem bántottak, nem volt agresszív apánk, neurotikus anyánk, nem erőszakolt meg minket egyetlen felnőtt sem gyerekként, nem történt haláleset, még egy viharos válást sem kellett átélnünk. Olykor a semlegesség, az érdektelenség, a szürkeség sokkal rosszabb dolgokra késztet, mint a nyílt fájdalom. Egyszer a nővérem megkérdezte tőlem, hogy ugyan miért lettem én ilyen elbaszott, amikor soha, semmi nem történt velem. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy éppen ezért. Nem értette, pedig annyira nyilvánvaló volt: értelmet akartam az életemnek, kitölteni az űrt, ami szürkére festette az egész gyerekkoromat. Nem azért kaptam rá a drogokra, mert ostoba voltam és nem tudtam milyen rosszak vagy mert figyelemre vágytam. Merlinre, dehogyis... Attól a pillanattól kezdve, hogy először próbáltam a heroint, azóta azt az eufórikus boldogságot kerestem. Semmi más nem adhatta meg, ha nem használtam semmit, akkor maga alá gyűrt az üresség, a jelentéktelenség érzése. Nekem ne papoljon senki arról, hogy mitől szar valakinek az élete és honnantól lesz "indokolt" az önpusztítás.
- Nem vagyunk jóban, de emiatt igazából nem haragszom rá. Gyerekei vannak, te sem pátyolgatnál egy heroinfüggőt a másfél éves lányod mellett. Ezzel csak azt akartam mondani igazából, hogy a családi összetartás nagyon túlértékelt és nem létező dolog. - A keze az enyémre simult, jól esett ez a gesztus. Közelebb húztam magamhoz Adát egy rövid csókra, nem törődve a vállamon terpeszkedő macskával. Őt sem igazán zavarta kettőnk meghitt pillanata. - Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ezt fogod mondani nekem azok után, hogy mennyire rettegtél, amikor Weasley először ide hozott. Úgy néztél ki, mintha legalább Pablo Escobarhoz rángattak volna el.
Valamivel muszáj volt oldanom az érzelgőssé váló helyzetet. Féltem minden ilyen beszélgetéstől, egyre gyakrabban merengtem az Adával kialakult kapcsolatomon és minden alkalommal az lett a vége, hogy stresszelni kezdtem. Féltem tőle, hogy egyszer csak kilép majd az életemből, mert elkezdtem a kelleténél jobban ragaszkodni hozzá - túl jól éreztem magam mellette, boldoggá tett, normálisnak tűnt tőle az életem. De az utána érzett sóvárgást éppen annyira veszélyesnek éreztem, mint a hirtelen beütő elvonási tüneteket. Nem száradtam ki tőle, nem fogott el a hányinger, nem húzta görcsbe a testemet és nem kuporogtam a földön a hiányától, egyáltalán nem erre gondoltam. De azzal tisztában voltam, hogy ez nem tarthat örökké, el fog hagyni és én megint egyedül leszek. Nem szabadott volna vágynom rá, amikor nyilvánvalóan csak csalódás várhatott rám. Pontosan ezért féltem attól is, hogy ennél komolyabb kapcsolatra vágyik. Nem húztuk volna sokáig, nagyon rövid időn belül elveszítettem volna. A szex jó volt, de a kettőnk barátsága még jobb, és belegondolni is fájt, hogy ez majd egyszer semmivé lesz. Nem tudtam megtartani magam mellett az embereket.
- Egyáltalán nem cseszném el az ünnepeket, ha veled tölteném. A családi vacsorától eltekintve én is mindig egyedül vagyok. És őszintén szólva a családi karácsonyt sem szeretem igazán és azok után, hogy tavaly lehánytam apám kedvenc golymókját, nem is vagyok benne biztos, hogy szívesen látnak. - Reméltem, hogy nem kíváncsi a golymóklehányós eset részleteire.
Nem kontárkodtam bele a vacsorába, hagytam, hogy ő fejezze be és közben ittam minden szavát. Amíg főtt az étel, leültem a konyhaasztalhoz és rágyújtottam egy cigire - simára, kihangsúlyoznám. A hirtelen jött látogatása miatt felborultak az esti terveim, a dohányzásról legalább nem kellett lemondanom mellette, legalábbis eddig nem tette szóvá, hogy kifejezetten viszolyogna a cigarettafüsttől. Már csak az hiányzott volna...

- Biztos vagyok benne, hogy képesek tönkretenni bárki életét. Kedvelem Fionát, van humora, de remélem nem jön el az a nap, amikor valamire nemet kell mondanom neki, mert nem akarom tudni milyen következményei lennének. - Fiona Dolohov rendkívül hasznos kapcsolat volt az életemben, sokat fizetett az információkért, amiket megosztottam vele és szívesen legeltettem rajta a szememet is a jóízlés határain belül. Ettől függetlenül még tartottam tőle, hogy egyszer rajtam is úgy átgázol, mint nálam ezerszer fontosabb embereken, könnyedén, bűntudat nélkül. Én nem voltam senki hozzá képest, soha nem is leszek.
- Másképpen segíteni? - nevettem fel hitetlenkedve. - Auror vagy, ne legyél ennyire naiv. Egy jó szakmai tanács: egy narkósnak azt se hidd el, amit kérdez. Ha adsz neki két galleont kajára, abból megy és túladagolja magát. Csak annak lehet segíteni, aki akarja, hogy segítsenek rajta. Látom, túl sok értelmes dolgot nem tanítanak az auroroknak, biztos azért van köztetek annyi balfasz...
Nem akartam megbántani Adát, csak néha megdöbbentett a naivitása - úgy éreztem, nem csak azért mondta ezt, mert próbálta az én pártomat fogni, hanem őszintén így gondolta. Segíteni egy heroinfüggőnek? Lehetetlen. Ha a nővérem rám erőszakolt volna néhány hetet vagy hónapot a rehabon, azzal sem ért volna el semmit, ugyanott folytattam volna, ahol előtte befejeztem. Az persze sokat segített volna, ha nem kerülök az utcára és nem lököm magamat még mélyebbre, de az összképet nézve mindegy volt. Már régóta nem próbáltam bűnbakot keresni, tudtam, hogy én basztam el mindent, okolhattam volna a családomat, de nem ők szúrták először a tűt a karomba és nem ők kértek, hogy kezdjek el dílerkedni. Visszamehettem volna a golymókfarmra, vállalhattam volna mugli munkát, rengeteg lehetőségem lett volna. Én döntöttem így, ez nem mások kegyetlensége volt vagy valami kicseszett betegség, ami tőlem függetlenül férkőzött be az életembe. Igaz, talán nem éppen Adát kellett volna kiokosítanom arról, mennyire ne higgyen el semmit egy függőnek, amikor én is minden második nap az arcába hazudtam. Egyszerűen csak nem bírtam magamban tartani ezt a néhány mondatot és úgy éreztem, valóban hasznos tanács a későbbi karrierjére nézve. Túl jónak látta az embereket, még mindig.
- Komolyan ezt mondta? - vigyorogtam. - De ezek szerint nem találtál túl félelmetesnek. Lehet változtatnom kéne az imidzsemen, hogy meglegyen a gengszterstílus. Talán tetováltatok egy Sötét Jegyet a homlokomra. Kár, hogy félek a tűktől...
Még csak nem is viccnek szántam, tényleg rémisztőnek találtam a tetoválás folyamatát, ami elég abszurdnak tűnhetett éppen tőlem. Újra és újra meg kellett kérdeznem magamtól: mi a faszt kerestem én a Zsebpiszok közben?
Derűsen figyeltem, ahogy magáról megfeledkezve foglalatoskodott a vacsorával. Már régóta letettem arról az álomról, hogy ez a kép a mindennapjaim része lesz majd egyszer. Mindig is családra vágytam, semmi különösre, nem akartam én bombázó külsejű feleséget és csodagyerekeket, csak egy átlagos kis családot. Egy nőt, akivel nagyon szeretjük egymást és néhány gyereket, akiket még annál is jobban imádhatunk majd. Nem kellett volna ilyen kényelmesen élveznem ezt az estét, mert úgyis pofára esés lesz a vége. Mégis nehéz volt visszatérni a földre, különösen, amikor közelebb lépett hozzám egy csókra, én pedig lehúztam az ölembe, közben az elszívott cigarettát elnyomtam a hamutartóban.
- Ki nem hagynám életem legjobb vacsoráját.

- Ettől függetlenül is kínos találkozás lenne, nem? - Nem tudtam, hogyan váltak el pontosan az útjaik Dolohovval, de úgy vettem ki a szavaiból, hogy kifejezetten barátságos hangulatú szakítás lehetett, még ha elképzelni sem tudtam milyen lehet az. Ez persze nem azt jelentette, hogy Fiona szívesen találkozott volna a férje exével, általában senki sem akar hallani a párja előző kapcsolatairól.
Láttam a hirtelen beállt hangulatváltozást, ordított a testbeszédéből és a szokatlanul komor kifejezésből az arcán. Egyszer sem nézett még így rám. Nem kellett volna ezt mondanom neki, de őszintén jó tanácsnak szántam, hogy ne érezzen kedvet több garantáltan rosszul végződő akcióra, mint amilyen a miénk is volt a múltkor. Vagy talán túlságosan bűntudatom volt a sok hazugság miatt, amiket összehordtam neki minden alkalommal. De nem tudtam őszinte lenni vele, az ő érdekében nem. Lófaszt, az lett volna az ő érdeke, ha a nyakába zúdítok mindent és még azelőtt elmenekül a közelemből, hogy komoly lelki sebeket szerezne. Sajnos nem voltam ennyire önzetlen, így maradtak a hazugságok.
- Ada, ne már... Nem úgy értettem, én nem magamról beszéltem. Mármint nem a jelenről. Nem vagyok egy junkie, már nem, sosem hazudnék neked. Ha hazudni akarnék, akkor elmondtam volna ennyi mindent? Nyilván nem. Azt is beismertem, hogy nem vagyok tiszta, kamuzhattam volna arról is, úgysem vennéd észre. De én már nem vagyok... olyan. Nem ekörül forog az életem, mint másoknak, nem az olyanokra gondoltam, mint én. - Ilyenkor gyűlöltem magam. Nem ezt érdemelte, de mégis mit kellett volna tennem? Közölni vele, hogy "bocs, Ada, eddig mindenféle valótlan faszságot összehordtam, mert már nem bírom tovább szeretet nélkül, tényleg ne haragudj rám, és amúgy nem is kokainfüggő vagyok, mert az baszottul nem elég nekem"? - Ne idegeskedj már ennyit. Tudod, hogy az életedet is rám bízhatnád. Olyan dolgokat mondtam el neked, amit senki másnak, ennél őszintébb már nehezen lehetnék.
Ez tulajdonképpen részben igaz volt. Habozás nélkül egy Avada elé ugrottam volna, ha azzal őt megmenthetem. Ez nem túlzás volt vagy hősködés, tényleg megtettem volna. Több szeretetet kaptam tőle, mint talán életemben eddig bárkitől, nem véletlenül kezdtem el úgy ragaszkodni hozzá ennyire kevés idő után.
Nyomtam egy gyors, engesztelő csókot a feje tetejére.
- Akkor nem tetszene, ha mondjuk a mellkasomra tetováltatnám Kormit? Talán a hajamat is leborotválom, a kopasz pasik olyan keménynek tűnnek, nem? - Nyilvánvalóan egy másodpercig sem gondoltam komolyan. Nem akartam tetoválást, kopasz fejet pedig végképp nem. Elég volt Kormi a valóságban, nem kellett a mellkasomra is, a hajam pedig pont jó volt úgy, ahogyan a húgom legutóbb levágta.
Megvontam a vállam. Nem érdekelt, hogy nem valami különleges, egzotikus kaját rakott elém. Igazából az íze sem számított, nem voltam válogatós. Azért volt ez a legjobb vacsora, mert végre nem egyedül ültem le enni.
- De a társaság egész biztosan tízből tizenegy pontos. Azt hiszem, tényleg ennem kéne, mert ez most szörnyen gyenge volt. Ígérem, összekapom magam, ez most "bertietlenül" hangzott, hol a kreativitásom?

Furcsa volt belegondolni, hogy előttem Ada eltöltött egy-két évet Levin kicseszett Dolohov mellett. Dolohov gazdag volt, jóképű, befolyásos, egy igazi gentleman, nem akkora tróger, mint én. Nem értettem, Ada miért állt egyáltalán szóba velem egy ilyen pasi után.
- Hiába titkolja, nincs szánalmasabb látvány egy fülig szerelmes férfinél, úgyis mindenki látja rajta.
Tudtam, hogy nem hitt nekem. Hallottam a hangján, láttam az arcán, de nem akartam tovább erőltetni a témát. Csendben kellett volna maradnom és helyeselni, amikor a nővéremet szidta az elutasításáért. Miért kellett mindent elrontanom? Nem ezt akartam elérni, hanem... hanem mit? Talán tudat alatt pont ezt akartam, mert annyira gyötört a bűntudat, amiért annyiszor hazudtam neki. Nem akartam, hogy elhagyjon, csak a sok hazugságot és színészkedést untam már. Fárasztó volt folyton azon matekolni, hogyan jelenjek meg előtte józanon, hogyan intézzem a munkámat anélkül, hogy ő bármit is látna belőle. Kimerített, hogy folyton tisztának és vidámnak tűnjek, pedig Merlinre, rohadtul nem voltam az napi huszonnégy órában. Tudtam, hogy nem egészséges, ami kettőnk között kialakult, kölcsönösen ártottunk egymásnak, de mégis... annyira boldog voltam mellette minden nehézség ellenére, mint nagyon régóta egyszer sem. Olyan nagy kérés volt, hogy legalább néhány hónapnyi szeretet járjon nekem?
- Jó, szerintem se beszéljünk erről.
Engesztelően lehajtottam a fejem és odanyomtam a vállához, mint egy kedves póniló. Rendszeresen ezt csináltam vele, talán túl sok időt töltöttem el a macskáimmal és ellestem tőlük, hogyan fejezik ki a szeretetüket. Ada viccesnek találta, úgyhogy minden alkalmat, amikor megbökhettem a fejemmel.
- Ebben az esetben lemondok a tetoválásról és kopasz sem leszek, szeretnék a kedvenc hercegnőd maradni - vigyorodtam el. Nem értettem, miért találta ennyire viccesnek azt a hülye hercegnős sampont, de ha őt ez boldoggá tette, akkor képes voltam akárhányszor felhozni, csak hogy őt megnevettessem.
Nem is válaszoltam a kérdésére, túlságosan lefoglalt a talán túl hosszúra nyúló csók és ahogy összetúrta az - eperillatú - hajamat. Bármeddig képes lettem volna így ülni vele, de leginkább feküdni, rajta, lehetőleg. Nem akartam elveszíteni, bassza meg, mi lenne velem nélküle? Nem hagyhatott el azok után, hogy újból ilyen örömöt éreztem mellette...