Kirill & Corvus

Hetek óta üldözöm, járok a nyomában, de végre tiszta az ösvény, mely egyenesen hozzá vezet. Megvan végre!
Hidegen hagy a bűne, a kapzsisága, a szégyenletes és gyáva viselkedése, nem azért üldözöm, mert a törvény előtt kell majd felelnie tetteiért, egészen más szándékok vezérelnek, önös érdekek, melyek után magától futna az aurorok karjai közé, csak megmenekülhessen tőlem. De nem fog, nem éli túl a találkozásunkat, a szenvedése pedig hosszú lesz, végtelennek ható, mintha a nap sosem érne véget. A Pokolba vezető ösvény nem oly könnyen járható, mint azt a bűnös lelkek hiszik, megnehezíthető a út, visszahozható a haldokló lélek újra és újra az életbe, a kegyesség pedig a könyörgések nyomán se jön el. Ezt szánom neki, nem lesz kímélet, nem lesz pihenő vagy eszméletvesztés, mely során rövid időre is elmenekülhet a valóságból, mert a rémálmává válok ezen a rideg, borús éjszakán.
Az eső még csak szemerkél, lusta, apró cseppekben hullik alá az égből, mégis a hibás beton rései között elkezdett már összegyűlni a víz. Drága bőrcipőm ahogy a földet érinti, úgy veri fel némileg a nedvességet, de én nem foglalkozom vele, rideg tekintetem egyenesen a cél felé figyel. Derekam alá érő, fekete szövetkabátban haladok végig London külvárosának utcáin, kezeim zsebeimben pihennek, kisugárzásom pedig minden közelemben lévőt arra ösztönöz, hogy messzire kerüljenek el.
Egy anya fordul be nagyjából négy év körüli kisfiával az utcára, de ahogy meglát, rögtön elkapja a gyermek karját, ki előtte még vidáman ugrándozott a pocsolyákban, majd kissé idegesen kezdi el húzni az utca túloldala felé, hogy véletlenül se kelljen elhaladniuk mellettem. A gyermek persze bömböl, rángatja anyja kezét, de mindhiába, így végül beletörődve vonul át vele az úttesten. Rájuk se nézek, egyetlen pillantásra se méltatom tettüket, jobb ez így, kerüljenek csak el.
Még néhány sarok, még néhány utca, közeledek a gyárépület felé, melynek omladozó falai elárulják, hogy rég nincs már használatban a hely. Kiloptak belőle minden értéket, mégis egyesek kedvelt helye. Drogkereskedelem és alkoholbiznisz folyik a környéken, néhány mugli sietve pakolászik, hátha rá vadászom, de oh nem, az én vadam náluk veszélyesebb. Besétálok az épületbe, lassan haladok lefelé a gyárépület korábbi alagsora felé, egy olyan szintre, ami csak a varázslók és boszorkányok számára látható. A sötétben nem látni sokat, mégse gyújtok fényt pálcámmal, melyre rákulcsolódnak ujjaim, de a megfelelő helyre érve az előttem elhelyezkedő fal különböző részeit kocogtatom meg a pálca hegyével. A fal megremeg, majd pulzálni kezd, utat nyitva előttem. Hezitálás nélkül sétálok be egy sötét folyosóra, de az aprócska, kéken világító lények elegendő fényt adnak nekem a közlekedésre, néhány perc után pedig végül megérkezem a mészárszékre.
Az aurorság régóta keresi Zharkov rejtekhelyét, de én vagyok az, aki először rálelt. Bizonyos most lettem csak benne, de az informátoraim jó munkát végeztek. Nem hagytam nyomot magam után, nem hiányzik, hogy a többiek utánam jöjjenek, főleg ne a húgom, mert amire készülök, azt jobb, ha még nem látja.
Csepp... csepp... Lassan fordítom tekintetemet balra, a föld felé, ahova sötét folyadék csöppen alá. Lehajolva vizsgálom meg, morzsolom ujjbegyeimmel, majd emelem orromhoz. Vérszagot érzek, de egy bűbájjal bizonyosodok meg igazamról. Nem kóstolom meg, nem kockáztatok, Owen Zharkov veszélyes és alattomos férfi, véletlenül se kerülnék a csapdájába.
Nem számítok arra, hogy rajta kívül találok idelent más élő embert, de Őt biztosan. Oh, már meg is van! Lépteimet hangját egy újabb bűbájjal nyomom el, ne figyelhessen fel rám, bár ha hallana se biztos, hogy felfogná jöttömet, ugyanis tökéletes elfoglaltságot talált. Egy nő van meztelenül kifeszítve előtte, négy végtagja kikötve, X alakban. Kezeit fent egy-egy kampóhoz erősítette, ahogy nézem, nem is kötötte, hanem egyszerűen átszúrta a csuklókat a nehéz, rozsdás fémekkel, de a bokáin valóban kötél húzódik. Meztelen, de a bőre nos... az igen csak hiányos. A szíve már nem dobog, egykor szőke haja most piszkosan, csomókban lóg rajta, bordái kilátszanak, belső szervei egy része sincs már a helyén, akad béldarab, ami a földön tekergőzik. Nem borzaszt el se a látvány, se a szagok, türelmesen figyelem meg, ahogy egy szikével újabb bőrt vág le a halott nő oldaláról.
- Mindjárt... mindjárt tökéletes leszel! Még egy picikét... - kuncog. Alacsony a fickó, nem túl széles, de vékonynak se nevezhető, kopaszodik, szemei pedig üresek, szinte fehérek, mintha egészen más világban élne. Hálásak lehetnek nekem, hogy eltakarítom majd ezt a férget, mert egyszer útban volt, olyasvalakit vadászott le, aki az én prédám lett volna. Nem bocsájtottam meg, nem felejtettem, mert én sose felejtem, a bosszúm pedig mindenkit utolér.
Kezem gyorsan mozdul, csuklómmal csavaros mozdulatot írok le, melynek hála egy kampó hirtelen lendül meg Owen felé, majd csap le rá és kúszik be bőre és húsa alá, hogy hátánál fogva feljebb emelkedjen.
- Incarcerandus! - hangom halk, rideg, de mégis tökéletesen érthetően cseng. Pálcám végéből kötelek törnek elő, majd egy pillanat alatt kötözik hátra áldozatom kezeit, csuklóit erősen fogva, húsba maróan, miközben Ő nyöszörög, a szike pedig időközben a földön köt ki, a vér pedig lassan csordul le a pengéről a porba. Lábaival kalimpál, a kampó feljebb emelte, így nem ér le, a húsa szakad, akár csak a ruha, mégis stabilan marad odafent, nem fog leesni, nem jut ki könnyedén, ahogy a halál is távol van még.
- Ki vagy te és hogy merészeled? - sziszegi szinte felém, mint valami féreg, én pedig lassan sétálok elő az árnyakból. Tekintetem nem sok jót ígér, ahogy arcomra kerülő mosolyom se. A nő hullája felé nézek, majd halkan sóhajtok.
- Igazán trehány munka! - állapítom meg lekezelően, mire felciccen, de aztán nyöszörög. Kezeit mozgatja, kapálózik tovább, miközben én a szikéért hajolok, majd egy laza mozdulattal combjába nyomom, megforgatom benne, aztán eleresztem. Hagyom, hogy kiálltson, hogy sikítson, sírjon, ha akar, senki se hallja, hangszigetelt a hely, védelem alatt áll, bejutnom se volt egyszerű, de Ő nem tud az én segítőimről, kik olyanok, mint az árnyak, megjelennek, majd tova tűnnek, mintha soha nem is léteztek volna. A világos szempárban értelem fénye csillan, majd kérdővé válik tekintete, nem érti, hogy kerülhettem ide, hogy akadtam rá és hogy tudtam áttörni a védőpajzsán, de látom, hogy kérdezne, én viszont ezt előzöm meg azzal, hogy a nő beleit használom most kötélnek, ami hirtelen tekeredik foglyom szájára. Beleharaphat, undorító íze lesz, a vér és egyéb váladékok pedig elönti majd arcát és száját, mégse fog szakadni, ha pedig szakadna nos... a bél újból tekeredik. Van belőle jó pár méter. Szeretett volna úgyis közelebbi ismeretséget kötni az áldozatával, hozzásegítettem.
- Úgy sejtem, hogy fogalmad sincs arról, hogy ki vagyok. Meglátom, hogy mire végzek veled, megérdemled-e, hogy megtudd. - lépek elé, végig szemeibe nézve, de én vele ellentétben figyelek... mindenre. Bár üresnek láttam e helyet, most ideje megbizonyosodnom róla.
- Homenum Revelio! - a bűbáj pedig lassan terjed, így ha akad bárki a közelben, az hamarosan lelepleződik előttem. Kiderül nemsokára, hogy hány áldozatom lesz ezen az éjjelen.

Nem érdekelnek a körülöttünk szanaszét heverő kínzó eszközök, se egyéb tárgyak, engem csupán csak egyetlen valaki érdekel, valaki, aki egy pillanat alatt válik vadászból a vaddá, ki már a kampón is lóg, mint a már vágásra érett malac, vére pedig lassú patakokban folyik alá hátán, egészen dereka irányába, majd a vörös cseppek végül padlót érnek. A ruhája is átázik, de ez még oly kevés, fog ennél még sokkal, de sokkal jobban szenvedni.
Mivel harap a kismalac, így a bél roncsolódik, undorító szaggal terül szét arcán és mellkasán a belőle kicsorduló folyadék. Moccan a has, a gyomor kiadná tartalmát, hányna, ha tudna, de megállja… mily kár. Pedig visszamenne, ami kikívánkozik, hiszen a bél újból körbetekeredik nyaka körül, de nem fojtogat, nem az a célja, csak a száját zárja el, amit már inkább tűr a mihaszna, nyitja száját, jó nagyra, mintha valami más vastag dolgot szeretne befogadni. Nem is fogaz, jófiú… talán a bél se sérül meg ismét, bár a gusztustalan nedvek íze bizonyosan szájában és nyelvén marad, véletlenül se feledhesse el.
Bár csend van, mégse árt biztosra mennem, a paranoiám olykor túl erős, de sose hiábavaló, így bár sűrűn érzem azt, mintha figyelnének, most a varázslatom valóban leleplezi a kukkolót, leleplez Téged. A bűbáj kéken pulzál, rideg, sötét íriszeim pedig először körvonalaidat látják meg, majd nem sokkal később teljes valódban pompázol előttem. Sosem láttalak még korábban, idegen vagy a szememnek, de a kampón lógó malacka is annak hisz Téged, mert nyüszög, könyörgő szemekkel néz rád, benned látva minden reménységet. Még csak nem is sejti, hogy mennyire rossz ajtón kopogtat, mert a segítség nem jön el, ha pedig mégis így történne, nem gondolhatja, hogy átjutna rajtam.
Nincs benned félelem, nem rettegsz Tőlem, mily botorság… és minő magabiztosság leng körbe. De jól áll, igen, határozottan jól mutatsz így, akár csak mosolyod, mely az enyémhez hasonlatos. De jól mutatnál a nő helyén is, kikötözve, szétfeszített végtagokkal. Vajon akkor is így mosolyognál rám? Oh nem, kétlem, hogy így lenne, mert megtörnél, ahogy mindenki megtörik. De ki lehetsz te és vajon mit keresel itt? Miért pont most jelentél meg? Jöhettél volna korábban is, de később is, ez kétségtelen, mégis most vagy itt, nekünk találkoznunk kellett.
A pálcám nem szegezem rád, egyelőre kivárok, halljuk mit akarsz, lépj csak beljebb, érezd otthon magad és mutasd meg végre az arcod teljesen, látni akarom, hogy kit takar a csuklya.
- Tetszik? - úgy teszem fel a kérdést, mintha már ismernélek, mintha a kedvedben akarnék járni, várnám, hogy lenyűgözzön az alkotásom, ami igazán még engem se nyűgöz le. Még én is csak most érkeztem, még csak most kezdtem neki a játékomnak, amit te megzavartál, de talán… talán izgalmasabbá teheted. Tehetnéd, ha nem kezdenél el fennakadni azon az apró részleten, hogy jelenleg Owen az én prédám. Enyém… Tiéd… miért ne lehetne a Miénk?
- Késtél! - állapítom meg, mert elkéstél, mert nem te értél ide előbb. Ha így történt volna, most te állnál az én helyemen és minden bizonnyal én a Tiéden, de ez nem így történt, ugye? Magadra vess, magadat hibáztasd. Merre jártál? Mintha vártam volna rád, úgy mondom ki ezt az egy szót, majd végül sóhajtok és könnyed mozdulattal húzom ki áldozatunk combjából a szikét, amit az imént helyeztem belé. Felüvöltene, a bél ismét mélyebbre csúszik, prüszköl-nyüszög, én viszont nem foglalkozom vele, de veled annál inkább, mert feléd mozdulok, a szikét könnyedén fordítva meg a kezemben, hogy a pengéje én felém  nézzen, ne vedd véletlenül se fenyegetésnek. Nem akarom, hogy megijedj máris, pedig lehetne okod rá, bár nem ismered a gondolataimat, nem tudhatod, hogy Téged is elképzeltelek, miként fogságomban vergődsz.
- Látni akarom! Tedd meg, legyél a helyemben, leckéztesd meg kedved szerint, nem foglak megzavarni benne, közben pedig elmesélheted, hogy mit tett ellened. - kezemet feléd nyújtom, tenyérrel felfelé, benne a fegyverrel. Nem túl nagy, de annál élesebb. Gyerünk vedd, el, hát neked adom! Vedd el és mutasd meg, hogy szerinted mit érdemel ez a féreg, majd csiripeld el nekem a bánatod, meghallgatlak, jókedvemben találtál. Csak ne tegyél róla,  hogy ez megváltozzon, azt nem szeretném és hidd el, te se. Csak egy pillantásra méltatom, hogy mit művelsz ezután az asztalnál, nem különösebben érdekel, hogy mit tulajdonítasz el, engem itt semmi nem érdekel, már a kis malackán kívül, de Ő se fog sokáig, főleg, ha nála érdekesebbre lelek és személyedben közel állok hozzá, hogy ez megtörténjen. Végül rajtam lesz a nevetés sora, fejem pedig finoman billen oldalra. Ezt a kérdést most komolyan feltetted?
- A megfelelő kérdés inkább úgy hangozna, hogy Én miért is hagyjalak életben Téged. - nincs bennem félelem, se hangomban, se mozdulataimban, a tartásom is nyugodtságról árulkodik. Nem ismerlek, mégse tekintelek ellenfélnek, egyelőre nem. Egyébként se félem a halált, se a kínokat, ha meg kell halni, hát meg fogok, de szembenézek vele, sőt, még egy sakkjátszmára is kihívom a Kaszást, ha úgy alakul! Na de ne hidd azt, hogy könnyű dolgod lesz velem, bár bizonyára ahhoz vagy szokva, hogy mások összepisilik a gatyájukat, ha így jelensz meg a közelükben, nos… én nem vagyok ilyen. Inkább hozzád hasonlítok. Nem-nem! Te hasonlítasz én hozzám, igen, ez így helyes, bár ahhoz előbb bizonyítanod kellene. Finoman nyújtom ki kezem Owen irányába, tessék csak, éld ki magad, mutasd meg, hogy mire vagy képes, addig is én a halott lány elé lépek, majd lassan mérem fel, tanulmányozom a testét. Vajon valamelyik szerve még értékes lehet? Nem mindig egyszerű a szervek beszerzése, pedig több alkímiai folyamathoz hasznosak, akár csak a vér. Ha mindig a sajátomat kellene használnom, túl hamar elfogyna, pazarlás lenne, lássuk csak, akad itt valami nagyobb üveg? Oh igen, már ki is szúrok egyet, de mielőtt azt mozdítanám magam felé, egy nagyobb lavort is látok, ami hamarosan Owen alá kerül.
- Ne pocsékoljunk! - magyarázom, ha esetleg nem tudnád értelmezni tettemet. Véreztetheted nyugodtan, de gyűjtsük össze azt a vért. Remélem arra nem tartasz majd igényt, ne légy ennyire kapzsi, hát én is osztozok veled.