Tu sais très bien qu'à ce jeu, jamais personne ne gagne
Az alsó ajkamba harapva, a lehető legfinomabb mozdulatokkal, amelyekre csak képesnek bizonyultam, oszlattam el a krémet az égett, kipirosodott bőrfelületen. Nem volt vészes - annyira, mint lehetett volna -, nem hólyagosodott ki, pár nap és teljesen rendbe jön. Tudtam ezt, Pascal is mondta, mégis dühös voltam. Nem azért, mert egy sárkány megégette; ez, ha nem is szerettem, pontosan olyan velejárója volt a munkájának, mint a csonttörések az enyémnek. Mégcsak nem is azért éreztem így, mert ostoba, felelőtlen mód nem ment el a rezervátum orvosához és nézette meg, hanem mert… nem így képzeltem el az esténket. Én… nem ezt terveztem. Noha alapvetően tudtam alkalmazkodni és improvizálni, ha a szükség úgy hozta, ma jobban örültem volna, ha követhetem a kigondoltakat. Úgy talán kevésbé érezném fájdalmasnak, ha eljön a pillanat. Legalábbis, szerettem volna ezt hinni, hiába éreztem legbelül, hogy ez mindenképpen fájni fog. Rettenetesen, de nem baj. Ez kellett. Szükséges volt. - Legközelebb tényleg meglátogathatnád a medimágusokat - nyúltam dünnyögve egy tekercs, a kanapéra dobott gézért, hogy lefedhessem a kipirosodott, gyógynővényekkel kezelt felületeket. Persze, lehetett azt mondani, hogy értettem a sérülésekhez, tudtam mit csinálok, mert így volt. Nem tagadom. A sportkarrier és egy sárkányimádó ikerbáty sok mindenre megtanított, de ez korlátozott tudás volt. Korlátozott és hiányos, hiszen autodidakta mód, tapasztalások alapján tettem rá szert, nem hosszas képzés során. Sokkal jobban örültem volna, ha látja egy valódi orvos és nem csak rám bízza magát. - Igazából… azért vártalak ébren, mert beszélni akarok veled. - Éppen hogy kimondtam a szavakat, éppen csak megpendítettem a témát. Még a lényegre sem tértem, mindösszesen elkezdtem azt hiszem, mert végre döntöttem, mégha nem is voltam teljesen biztos magamban. A szívem máris belesajdult. Ez pedig nem volt helyes. Nem szabadott így éreznem. - Tudod… mostanában gyakran érzem magányosnak magam. Együtt lakunk elvileg, de… közben mégse - a kezére figyeltem, a gézre és minden másra, nem akartam a szemébe nézni és látni a reakcióit, mert tudtam, hogy így, ebben a szituációban, amibe keveredtünk képtelen lennék rá -, te későn jársz haza, én pedig korán megyek, még a meccsekre se érsz rá eljönni, hiába hívlak mindig - nem akartam, hogy vádnak, rosszabb esetben szemrehányásnak hangozzanak a szavaim, mert nem annak szántam őket. Távol állt tőlem a szándék, hogy hibáztatni kívánjam őt, mert ez nem lett volna fair, hiszen csak egy hibás volt itt. Én. Ha nem éreznék úgy, ahogy, akkor nem okozott volna ilyen problémát. Lehet - sőt biztosan - jobban viseltem volna a hiányát és azt is, amikor éppen együtt voltunk itthon. Bár nem kerültem, de… hiába próbáltam úgy viselkedni, mint azelőtt az este előtt, valahogy nem ment. A történtek óta másképpen hatottak rám az érintései, az ölelései és a gesztusai is. Vagy… pont ugyanúgy, mint előtte, csak nevet kapott? Nem tudtam volna megmondani, csak azt tudtam, hogy óvatosan viselkedtem vele és reagáltam a közeledésére, a korábban oly’ természetes gesztusokra, talán túlságosan is. Ezért hoztam meg azt a döntést, amit bár szépen és kíméletesen akartam megosztani vele, mégis képtelennek bizonyultam rá. Beletörtek a szavaim, így nem maradt más, mint a gyors, sebtapasz letépős módszer, avagy kíméletlenül elmondani az őszintét: - Egy csapattársam lakásában éppen kiadó az egyik szoba és… szerintem hozzáköltözöm. Könnyebb lesz így mind a kettőnknek…
It was love at first sight, at last sight, at ever and ever sight...
Olyan erősen koncentrált arra a kis karcolásra, hogy észre sem vette azt a kósza tincset, ami az arcába lógott közben. Hiába mondtam, hogy szükségtelen aggódnia, azt hiszem alapvetően nem hitt ebben, ha rólam, és a munkámról, vagy a hobbimról, vagy… igen, szóval, ha rólam volt szó. Pedig Merlinre mondom, az esetek nagy részében én kerülöm a legjobban a sérüléseket, és ilyen apró balesetek csak elvétve történnek. Nem tudtam hibáztatni Nocturne-t, egyszerűen rossz irányból nyúltam a ketrece felé, és kissé megrémült. A legtöbb sárkány nincs hozzászokva az emberekhez, se a varázslókhoz, elvégre elég rejtett életet élnek, ami a mugliknak kész szerencse. Meg nagyobb részt a sárkányoknak is, hiszen így csak az olyan megszállott kutatókat kell kerülgetniük, és nem megenniük, mint amilyen én magam is voltam. Legalábbis nagyon igyekeztünk, hogy vadorzók, és orvvadászok még véletlenül se juthassanak a közelükbe, mert az felbecsülhetetlen károkat is képes lenne okozni. Szóval azt nem mondhatnám, hogy idegen volt a lejátszódó jelenet, megesett már, hogy kisebb sérülésekkel jöttem haza. De hogy állandó lenne, és folyamatosan veszélynek tenném ki magam? Ezt azért kénytelen vagyok visszautasítani, nagyon óvatos voltam! Vagyis igyekeztem. - Ez csak egy karcolás, hiszen mondtam. - Vontam vállat óvatosan, nem akartam, hogy az eddigi munkája kárba vesszen, és elölről kelljen kezdenie. Ennek oka nem abban keresendő, hogy zavart volna a ténykedése, vagy esetlenül csinálta volna, inkább épp ellenkezőleg. Az utóbbi időben úgy tűnt, mintha gyűlölne minden pillanatot, amikor véletlenül, vagy éppen szándékosan hozzáérek, ezért ez az utóbbi néhány perc hiánypótló volt. Mégis olyasmi, amire nem kellene vágynom, vagy inkább nem így. Bár kétségtelen, hogy megérte azt az aprócska sérülést. - Tényleg nem vészes, már egyáltalán nem fáj! - Mozgattam meg mosolyogva a bekötözött kezem, ezzel is bizonyítva, kutya bajom. Szavaira felvont szemöldökkel fordultam felé, ritka volt, hogy ilyen komolyan kezdjen bele valamiben. Bár sok mindent meg tudtunk beszélni egymással, az ezt megelőző percek nem indokolták a hangsúlyt, ahogy azt sem tudhatta, hogyan érkezem haza. Kezdett rossz előérzetem lenni, és alapvetően képes lennék néhány perc alatt kifürkészni mindent, még se teszem. Egyszerűen nem érzem helyesnek, ebben a pillanatban nem. - Sajnálom, ha egyedül érzed magad, hamarosan lezárul a projekt, amin most dolgozom, és akkor megint korábban jövök majd, együtt is vacsorázhatunk. - Nyúltam előre ép kezemmel, hogy megérintsem az övét, mégis megálltam néhány milliméterre, vajon megtehetem? Végül csak leengedtem, féltem, hogyha megfogom, akkor képtelen lennék elengedni. Mert így volna, azt hiszem. Szerettem volna jobban támogatni, tudtam mekkora szenvedéllyel játszik, mégis utáltam látni, ahogy megsérül. Sokszor mondják, hogy az ikrek érzik az ilyesmit, hogy az egy különleges kapocs, de fogalmuk sincs, mennyire. Nem kell ahhoz ikreknek lennünk, hogy ne akarjuk egy szerettünk sérülését látni, márpedig egy profi kviddics meccsen több a vér, mint nálunk egy vadetetésen. - Ez… már eldöntötted, vagy van beleszólásom? - Kérdeztem csendesen, nem voltam biztos a válaszában. - Én zavarlak valamivel, vagy mi ez hirtelen? Azt hittem, hogy… - Hogy szeretsz velem élni, fejeztem be magamban a mondatot, mert ha hangosan mondom ki, és rácáfol, akkor nem tudtam volna, miként is éreznék.
Az alsó ajkamba harapva, a lehető legfinomabb mozdulatokkal, amelyekre csak képesnek bizonyultam, oszlattam el a krémet az égett, kipirosodott bőrfelületen. Nem volt vészes - annyira, mint lehetett volna -, nem hólyagosodott ki, pár nap és teljesen rendbe jön. Tudtam ezt, Pascal is mondta, mégis dühös voltam. Nem azért, mert egy sárkány megégette; ez, ha nem is szerettem, pontosan olyan velejárója volt a munkájának, mint a csonttörések az enyémnek. Mégcsak nem is azért éreztem így, mert ostoba, felelőtlen mód nem ment el a rezervátum orvosához és nézette meg, hanem mert… nem így képzeltem el az esténket. 
|| 
Olyan erősen koncentrált arra a kis karcolásra, hogy észre sem vette azt a kósza tincset, ami az arcába lógott közben. Hiába mondtam, hogy szükségtelen aggódnia, azt hiszem alapvetően nem hitt ebben, ha rólam, és a munkámról, vagy a hobbimról, vagy… igen, szóval, ha rólam volt szó. Pedig Merlinre mondom, az esetek nagy részében én kerülöm a legjobban a sérüléseket, és ilyen apró balesetek csak elvétve történnek.
