Bevallom, nem túl nagy lelkesedéssel keltem fel az ágyból ma reggel. Elég volt egy pillantást vetnem a kint lévő hó borította tájra, hogy elmenjen az összes kedvem attól, hogy egyáltalán kimásszak a kellemesen meleget adó takaróhalmaz alól, de hát, az ígéret, az ígéret… Márpedig Alinának még a karácsonyi szünet előtt megígértem, hogy amikor majd lement az egész ünnepi őrület, akkor kimegyünk gyakorolni egy kicsit a kviddicspályára. Más helyzetben és más körülmények között, nem hiszem, hogy ebbe bármikor is belementem volna. Kifejezetten ódzkodok a téltől és a hidegtől, habár a hóval nincsen semmi bajom, de csak az első pár napban. Utána már inkább bosszantóvá és idegesítővé válik, amint pedig elmúlik a karácsonyi hangulat, akkor pedig egyenesen a pokolba kívánom. Az évszak is egy szívás. Hideg van, sok hó esik, a lányok nagy része is inkább jó meleg ruhákba öltöznek a lenge öltözetek helyett, ez pedig még egy plusz amiért utálom az egészet.
Hogy akkor most mégis miért kelek fel a hívogató ágyból, amikor akár úgy is dönthetnék, hogy inkább ott maradok és a hétvégémet azzal töltöm, hogy különböző érdekes könyveket tanulmányozok az alkímiáról? Ennek csak egy oka van: Alina. Senki más kedvéért nem adnám fel a szabadidőmet, főleg nem ilyen hidegben, és habár nagyon szeretek kviddicsezni és igazán ki tud kapcsolni, de akkor sem érné meg ezért feláldozni egy nyugis napot. De ki tudna neki nemet mondani? De most komolyan, az a lány nagyon tud valamit, akaratán kívül is. Úgy tud nézni, hogy azt egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Bosszúsan szusszantok, mikor megint realizálom magamban, hogy akaratom ellenére is milyen nagy hatással van rám, miközben gyorsan felkapkodom az első kezembe akadó kényelmes ruhadarabokat. Ráadásul jó sokat. Tudom, hogy később az edzés után ki fogok melegedni, de… addig sem akarok megfagyni. Említettem már, hogy utálom a telet, meg a hideget?
Hamar elkészülök, majd csendben kiosonva - hogy legalább a szobatársaimat ne keltsem fel a kelleténél korábban –, és felkapva a seprűmet indulok el a kviddicspályára. Amint kinyitom az ajtót és megcsap az embertelen hideg – mellesleg szerintem csak én érzem annak –, egyből összehúzom magamat és legszívesebben mindent és mindenkit elküldenék Merlin tetves szakállára. De komolyan, mit meg nem teszek egy lány kedvéért? Ez már lassan kezd szánalmas lenni, főleg annak függvényében, hogy mennyire… naivan nem veszi figyelembe, hogy én nem feltétlenül csak barátként nézek rá. Szorosabbra fogom a seprűmet és sietős léptekkel szántok végig a vastag hótakarón, hogy aztán odaérve a pályára egyből a pillantásommal Alinát keressem. Még nem látom feltűnni a fehérségben, ezért egyből inkább a raktár felé indulok, hogy mindent előkészítsek a kis közös gyakorlásunkhoz. Most először mióta felkeltem kezdem úgy várni igazán az egész délelőttöt, habár ezt még magamnak sem nagyon akarom bevallani. Elmerengve, és továbbra is szörnyen átkozva a hideget, meg a havat veszem a kezembe a kvaffot és amíg várok dobálgatni kezdem a levegőbe, és kissé szörnyülködve állapítom meg, hogy megint havazni kezdett. Remek.
kviddics valami olyasmit jelentett nekem, mint másoknak az olvasás lehet. Félreértés ne essék: szeretek olvasni, főleg hideg, téli napokon a ropogó kandalló mellett egy kis forrócsokoládéval. Mindig olyan messzi tájakra és világokba repített egy-egy könyv, amelyeket soha, vagy csak a legvadabb álmaiban érhettem volna el. Az azonban csak fantázia volt, ezzel szemben a kviddics valóság. Az a valóság, mikor a levegőben szállsz és érzed, hogy az arcodba csap a hűs szellő, látod a labdákat és csinálsz valamit. Ez pedig kellett. Nem azért, mert olyan sportos alkat lettem volna, esetleg abban reméynkedtem: én leszek a következő Viktor Krum. Egyszerűen csak felszabadító volt a levegőben szállni akár egyedül, akár csapattal, akár csak egy baráttal. Ez utóbbira készültem most. Ámbátor ennek az edzésnek, vagy gyakorlásnak, nevezzük, aminek akarjuk, más célja is volt. A figyelem elterelés. Nem akartam az apámra és arra gondolni, hogy pár napon belül megyek és felkutatom őt, ezzel fenekestől felforgatva mind a kettőnk életét. Persze, vártam már, hogy találozzunk, csak nem vágytam rá, hogy mindig, minden gondolatom e körül forogjon. Mikor viszont reggel szólt az ébresztő, egy pillanata elgondolkoztam azon, hogy hagyom a fenébe az egészet, inkább kattogjanak a gondolataim, de nem lett volna szép tőlem. Főleg nem Ty-al szemben, aki minden bizonnyal csak miattam vesz, vagy fog erőt venni magán, kel fel és megy ki a hideg, hóborította pályára. Amit nem mellesleg tudom, hogy szívből utál. Ezt sosem felejtette el megemlíteni, ha lehullottak az első szemek. Nehezen vetett ki magából az ágy, így meglehetősen sietve kaptam magamra az első ruhadarabokat, melyek a kezembe akadtak és megfelelőnek ítélem őket. Hiszen egy báliruhában mégsem pattanhatok fel egy seprűre és hasíthatom benne a levegőt. Ámbátor megtehetném, tulajodképpen senki se tartott vissza, de otthon nem okoznék vele szakadatlan örömöt, ha tönkretenném. Így történhetett meg az, hogy kicsit kócosan, mindenféle cicoma nélkül, egyszerű szerelésben, seprűvel a kezemben, futva érkeztem a pályára, de Tynak még így is sikerült megelőznie. Éppen a raktár felé tartott, mikor mint valami kivédhetetlen sötét varázslat berobbantam mellé. - Bocsi a késésért - kezdtem bele egyből a szabadkozásba, esélyt sem adva, hogy megszólaljon -, kicsit nehezebben ment a felkelés, mint álltalában és az első dolog, ami a kezembe akadt, hogy is mondjam, talán nem a legalkalmasabb viselet lett volna az edzéshez - mondtam miközben levegőért kapkodtam, voltam már előtte kellemetlenebb szituációban is, ez már meg sem kottyant. - De ahogy látom, nem maradtam le semmiről, öt pont a Mardekárnak a türelemért - küldtem felé egy játékos mosolyt. Nem mintha zavart volna, ha elkezdi nélkülem, hiszen én késtem, mégis jól esett, hogy megvárt. Ebből is láttam, hogy valóban jó barátok vagyunk, akik valóban számíthattak egymásra, még ilyen apróságokban is. - És van valami ötlet hogyan csináljuk? Már a gyakorlást - pillanttam rá, kérdőn miközben elé kerülve kinyittama raktár ajtaját. Ennek hatására por és más, beazonosíthatatlan anyagok szálltak fel a levegőbe. Komolyan, hogy van az, hogy ez a hely mindig olyan poros, pedig gyakran használják a diákok? Ezzel viszont mit sem törődve, mindössze csak egy orrhúzásra méltatva fogtam meg a láda egyik fülét várva, hogy Ty is hasonlóképpen tegyen a másikkal. - Mármint úgy értettem - folytattam a korábban elkezdett gondolatomat -, hogy elengedjük a gurkókat, aztán hagyjuk, hogy jöjjenek rám miközben gyakorlom a repülést, te meg próbálod elérni, hogy fent is maradjak a seprűn, aztán én beállok a karikák elé, te meg átavanzsálsz hajtónak? Vagy van más ötleted? - igazából elég bonyolult számunkra megszervezni ezt, ha valóban a rendes rangjainkon akartunk gyakorolni, hiszen akkor nem igazán érintkeztünk. Kivéve, ha Tyler úgy gondolta: megpróbálja leszedni a szembenálló csapat őrzőjét. Bár… hirtelen nem tudtam felidézni, hogy történt-e ilyen bármikor is, mikor élesben játszottunk egymás ellen.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Hétf. Jan. 20, 2020 2:19 am
To: Alina
Még csak nagyon gondolkozni sincs időm azon, hogy megint esik az az átkozott hó, amikor a várt személy teljes hirtelenséggel berobban mellém. Önkéntelenül is ma először úgy igazán elmosolyodok, mikor meglátom a lányt, és csendben végighallgatom a kis szabadkozását. Nem igazán bánom, hogy várnom kellett rá, hiszen igazából nem is tettem, csak pár perccel értem hamarabb ide nála. Még szélesebb lesz a mosolyom, amikor végigfuttatom a kissé zilált külsején a tekintetem, és kissé rémülten veszem tudomásul magamban hogy így is veszettül tetszik. Sőt, jobban mintha teljesen konszolidáltan, sminkben jelent volna meg, nekem most tetszik úgy igazán, mikor a hajtincsei rakoncátlanul hullnak néha a szemeibe, az arca pedig egészen ki van pirulva a hidegtől és gyanítom attól, hogy sietett, hogy ideérjen. Kényszerítenem kell magam, hogy ne bámuljam a kelleténél tovább, és ne vesszek el az ijesztő gondolataimban. - Neked is szia. – Jegyzem meg inkább jól szórakozva. - Miért, mi akadt a kezedbe? – Kérdezem kíváncsian, de közben megint kicsit elmerengek azon, ahogy a hópelyhek ráesnek, majd elolvadnak. Annyira talán mégsem annyira rosszak. Rajta legalábbis jól állnak.
- Öhm, nem. – Kényszerítem magam megint vissza a valóságba. - Igazából én is csak nem rég érkeztem. Nekem sem nagyon volt motivációm kikelni az ágyból, elhiheted. Nem is igazán késtél. – Teszem még hozzá. A kérdésén kicsit elgondolkozva figyelem, ahogy kinyitja végül a raktár ajtaját. De megint kicsit elkalandoznak a gondolataim az alakját szemlélve, ezért az újabb szóáradat tud már megint csak visszahúzni a mostani helyzetbe. Ez nagyon veszélyes dolog, muszáj koncentrálnom. - Tudom csinálni mind a kettőt egyszerre. – Mondom, mert egy idióta vagyok, miközben egyből mellé lépek és megfogom a láda másik fogantyúját. Legszívesebben az egészet elvenném tőle, de abba úgyse menne bele, annyira már ismerem őt. - Mármint… eddig amúgy is hajtóként voltam kénytelen játszani, most meg hogy végre terelő vagyok, így nem okoz problémát, hogy ha mindkettő pozícióban kell játszanom. Csinálhatjuk egyszerre a kettőt. Kiengedünk egy gurkót, így mind a kettőnknek figyelnie kell majd rá, hogy kitérjünk előle, vagy én elüssem, te meg főleg a karikáknál lennél, én meg próbálok majd pontot szerezni közben. – Magyarázom.
Azért én is érzem, hogy hiába vázolom fel ezt ennyire szépen, és hiába vagyok magabiztos, azért hülye nem. Pontosan tudom, hogy ez a terv sok helyen nagyon is sántít, de… bizonyítani akarok. Neki is, hogy képes vagyok megcsinálni, de főleg magamnak, mintha ezzel, hogy egy majdnem lehetetlen küldetést bevállalva el fogom tudni terelni a figyelmem róla és a zavaró érzéseimről. - Amúgy is már egy ideje próbálok gyakorolni a gyengébbik kezemmel, hogy tudjak azzal is karikára dobni. Tudod, sosem lehet tudni, mikor sérül le az ember. – Mondom tovább, mert most már semmi sem tud eltántorítani attól, amit elterveztem. Még ő sem. Neki így nem nagyon lehet baja amúgy sem, ha jobban belegondolok. Az én részemről is talán kivitelezhető az egész. Csak egy gurkó lesz kiengedve, én pedig mindig is jobban teljesítettem stresszesebb helyzetekben, nem nagyon lehet probléma.
pillanat egy tört részéig eljátszottam a gondolattal, hogy mást mondok Tynak, mint ami valójában volt. Azonban hamar elvetettem ezt az ötletet. Nem csak azért, mert minden bizonnyal magamban minden, amit erre “poénosan” rávágnék kínosak jönne ki, hanem azért is, mert egyszerűen túl régóta voltunk barátok. Nem tudtam volna zavarba hozni. Ilyesmivel nem. - A ruha, amit a karácsonyi bálra vettünk, kaptam - nem igazán tudtam, melyik lenne a legjobb szó, mivel tényleg meglepetés volt, nem hittem, hogy anya - feltehetően a nagyapám támogatásával - meglep egy ilyen darabbal, volt egy csomó hasonló jelmez a színházban, azok is megfeleltek. Nem mintha szegények lettünk volna, de azért a pénz sem vetett fel annyira, hogy elszórjuk azt olyan ruhákra, amik egy alkalomnál aligha lesznek többször rajtam. - Anyám biztos kinyírt volna ha tönkreteszem - ráztam meg a fejem egy sóhaj kíséretében. Mint került: Ty sem érkezett annyival korábban, de mégis csak megelőzött, így nagy kegyesen megtarthatta a jelképesen kapott öt pontját. Nem vagyok tanár, így nem osztogathatok agyba-főbe valós pontokat, de poénkodni azért jó vele. - Ez ostobaság - fontam össze magam előtt a kezem, miközben a zseniális “edzés tervet” hallgattam, amit kieszelt. Több sebből is vérzett a mondandója és legalább három, ha nem négy helyen bele tudtam volna kötni, mégsem tettem. Nem udvariasságból, annak köze sem volt ehhez, egyszerűen tudtam, hogy a mardekáros is maximálisan tudatában volt annak, hogy ez nem élete ötlete. Én pedig tisztában voltam azzal, hogy ennek ellenére akkor se tudnám erről lebeszélni, ha holnapig itt vitatkoznánk ezen a szakadó hóesésben. Ő eldöntötte, hogy így lesz és pont. Néha nagyon tudtam átkozni a makacsságát, például most is. - Csináljuk - sóhajtottam végül lemondóan, mindenféle harc nélkül. - De azért vigyázz magadra, nincs kedvem nem sokkal az ünnepek előtt a gyengélkedőre cipelni téged agyrázkódással vagy bármi hasonlóval - arról nem is beszélve, hogy minden pénzem tettem volna rá, hogy a szülei sem örültek volna annak, ha a dolgok úgy alakulnak. Márpedig ebben a tervben nagyon sok minden miatt köthettünk ki ott. - Ki tudja, lehet pont most akarják neked bemutatni a menyasszonyod - vontam meg a vállaim. Soha nem tudtam igazán eldönteni zavarja-e, hogy nem tudja kit kell elvennie, vagy inkább hálás, mert így egyelőre bűntudat nélkül csinálhatta azt, amit akart. Mondjuk nekem már az is furcsa volt, hogy egészen kicsi kora óta van egy lány, akinek odaígérték, vagy a lányt neki. Részletkérdés. Tudtam, hogy ez szokás az aranyvérűeknél, hogy tisztán tartsák a vért, mégis annyira szürreális volt találkozni ezzel a mindennapokban. Merlin szakállára, huszonegyedik században éltünk, nem a középkorban. Ahogy letettük a ládát, előhúztam a pálcám, majd egy Alohomoraval felnyitottam annak a zárját. Egyszerű kis varázslat volt ez, még elsőben tanultuk a bevezető óráink egyikén, annak az esélye, hogy elrontom nulla. Így tehát biztos nem én hibáztam, mikor a zár kattanását követő másodpercben két gurkó vágta fel a fatetőt, majd csapódtak fel a levegőbe. Már azt sem értettem, hogy hogy nem tört el. A két labda egyelőre eltűnt a ködben, de biztosak lehettünk benne, hogy vissza fognak jönni. Még előtte próbáltam őket Finite Incantatemmel hatástalanítani, de semmi eredménye nem volt. Fasza! - Ezt valaki megbűvölte - mondtam ki a nyilvánvalót, nem hozzátéve, hogy bárki is gondolta, hogy ez vicces lesz, kurva nagyot tévedett. - Futunk vagy repülünk? - kérdeztem gyorsan, ugyanis mire ennek a rövidke mondatnak a végére értem a labdák elkezdtek körvonalazódni a ködös égbolton. Egyelőre jó lett volna, ha nem lapítanak össze, utána majd kitaláljuk hogyan tovább.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Szomb. Jan. 25, 2020 2:43 am
To: Alina
Elmosolyodom, ahogy elképzelem, hogy nézett volna ki, ha báli ruhában áll neki száguldozni a seprűvel, habár el kell ismernem, hogy úgy is elég jól nézne ki. - Azt azért megnéztem volna. – Jegyzem meg egy nagyobb mosollyal. Úgysem láttalak a báli ruhádban. – Teszem hozzá egy csalódott kis sóhajjal. Idén, mint mindig, hazamentem a szünetre, ezért a karácsonyi bált is kihagytam. Igazán nem is bánom a dolgot, mert így volt lehetőségem egy kis időt eltölteni a húgommal is, amire nincs sok lehetőségem amióta ő hivatalosan meghalt, ezt pedig semmi pénzért nem cserélném el. Még annak a lehetőségért sem, hogy esetleg Alinát lássam báli ruhában és felkérjem pár táncra. Meg persze, hogy megkérdezzem, hogy eljönne-e velem… Amire valószínűleg igent mondott volna, szigorúan csak barátként. Ilyenkor érzem csak magam igazán szerencsétlennek. - Ezért cserébe majd el kell jönnöd velem az egyik családi bálunkra. Legalább többször is felvennéd azt a ruhát. – Mondom egy hirtelen ötlettől vezérelve, mert továbbra sem igazán vagyok a helyzet magaslatán és inkább az érzelmeim beszélnek belőlem, és nem az eszemre hallgatok. Habár szerintem nem lenne belőle semmi probléma. A szüleim nem igazán a gyűlölködő aranyvérűek táborát erősítik, egyszerűen csak szeretik a saját társaságukban jól érezni magukat. De sosem zavarta őket, hogy milyen vérűekkel barátkozom.
Aztán elérkezünk a csodálatos tervemhez. Egyáltalán nem meglepő, hogy azt mondja, amit, de az is egyértelmű, hogy túlságosan ismer már, mert végül nem kezd el tiltakozni a dolog ellen. Ezért meg is ejtek egy elégedett vigyort, mikor belemegy a hülye kis tervembe. - Ugyan, azért annál ügyesebb vagyok. Nem lesz semmi bajom, bízz bennem. – Biztosítom mosolyogva, és ezt azért komolyan gondolom. Keményebb fából faragtak engem, minthogy pár gurkó kifogjon rajtam. Különben is, mikor ennyire hajt a bizonyítási vágy, tényleg hajlamos vagyok eléggé felül kerekedni magamon, és kiválóan teljesíteni, annyira, hogy azon még én magam is megszoktam lepődni, mert ismerem a határaimat. - Áh, nem hiszem. Ha bemutattak volna neki, akkor azt már megtették volna az újévi bálunkon, de semmi ilyesmi nem történt. – Legyintek a feltételezésre, hogy most akarnának bemutatni a menyasszonyomnak. Azt már meg sem jegyzem, hogy lehetőségük se igen lett volna szilveszterkor sem, mert éppen részegre ittam magam Wylieval a könyvtárban.
Ahogy a láda a földre kerül és kinyílik a fedele, a két gurkó úgy száguld fel a levegőbe, mintha megbolondultak volna. Valószínűleg így is történt, mert egyébként nem szoktak így viselkedni. Elmélázva nézek felfelé, ahol eltűntek, és hála a fránya hóesésnek sok mindent nem is tudok kivenni. Hát ezt jól megszívtuk. Valamelyik vicces kedvű hülye gyerek, biztos megátkozza a gurkókat, hogy hű, de jó móka lesz majd. Hát nem az… - Meg. – Állapítom meg én is bosszúsan sóhajtva. - Repüljünk. Úgy gyorsabbak vagyunk. – Ugrok is fel a seprűbe, hogy aztán egyből a levegőbe emelkedjek és így sikeresen elkerüljem az egyik gurkót, ami egyből le is akart lökni a seprűmről. - Nem nagyon szeretném egyiket sem felrobbantani, a repülésoktató ki is nyírna érte… – Mondom nem túl lelkesen, miközben az éppen Alinára támadni készülő gurkót ütöm el elég erőteljesen, hogy minél messzebbre takarodjon tőle. Annyi a biztos, hogy azt nem hagyom, hogy neki bármi baja essen.
áthattál volna, ha eljöttök a családoddal - fontam össze magam előtt a kezeimet. Nem vád volt ez, egyszerűen csak kimondtam egy tényt. - Az igazság az, hogy nem értem miért nem jöttetek el. Nagyon sokan itt voltak a felsős tízezerből és az aranyvérűek közül is, például az egész Dolohov család, vagy éppen maga a miniszterelnök - nem mintha a felsoroltak közül bármelyik is lázba hozott volna. Számomra tulajdonképpen mindegy volt, hogy ki vesz részt, én mindenképpen el akartam menni, hiszen nem gyakoriak az ilyen események a Roxfortban - vagy éppen az életemben. Ezt nem volt opció, hogy kihagyom. Még úgy sem, hogy anya és nagyapa - szerencsére (?) - nem tudtak eljönni, mert aznap este előadás volt a színházban. A Diótörő, azt hiszem. Nagyon klasszikus és nagyon karácsonyi. Persze, gyanakodhattam volna arra is, hogy Ty és a szülei a húga halála miatti gyász és tisztelet miatt maradtak otthon, de… nem. Mr. és Mrs. Roquetaillade valahogy nem tűntek ennyire érzelmes embereknek. Már csak az alapján sem, hogy simán odaígérték valakinek a fiúkat, mintha ez természetes lett volna a huszonegyedik században. Tény, a kép nem túl árnyalt részemről, hiszen sosem találkoztam velük személyesen, talán, ha egyszer láttam őket a 9 és ¾-dik vágánynál, de lehet sokat mondok, egyszerűen abból indultam ki, amit a fiúk mesélt. Az pedig erre engedett következtetni. - Ez… nagyon kedves - mosolyodtam el döbbenten a meghívás hallatán. Lassan hat éve ismertük egymást, de Ty még soha nem tett ilyen felajánlást. Nem mintha elvártam volna tőle, erről szó sincs, már a barátságunk kezdetén elfogadtam, hogy nem mozgunk ugyanazokban a körökben. Az utóbbi hetek „történései” után pedig rá kellett jönnöm, hogy ez fokozottan igaz. - De biztos vagy ebben? Mármint… nem hiszem, hogy olyan ember lennék, akit a szüleid szívesen látnának egy ilyen előkelő rendezvényen - pedig tudtam viselkedni, ahogy az illemet is maradéktalanul ismertem és érdekelt is egy ilyen burzsoá aranyvérű bált. Egyszerűen a saját véleményem szerint nem volt elég ehhez a rendezvényhez. Bár, mint baráttal talán nem lett volna velem akkora bajuk, mégis csak Scamander voltam - és Ollivander, bár erről egyelőre nem tudtak sokan, és nem pont Tylernek és a szüleinek terveztem hangoztatni az elsők között-, tehát, ha nem is aranyvérű, de valakinek a rokona, leszármazottja. Mert hát Newt Scamander azért mégsem kisember vér ide vagy oda. - Benned bízom, a labdák varázslatában már nem annyira - sóhajtottam, tudva, esélyem sincs a lebeszélésre. Ha Tyler Roquetaillade eldöntött valamit, akkor Tyler Roquetaillade úgy is fog tenni. Komolyan, lehetett volna ez a mottója is. - Jogos - bólintottam a kérdésemre adott válaszára. - Szerinted mikor akarják majd bemutatni neked? Mármint, azért meg kéne ismernetek egymást mielőtt egybekeltek meg ilyesmi - vontam meg a vállam, nem részletezve, hogy ez nem lehet már olyan messze, hiszen Ty jövőre tizenhét lesz, ami azt jelenti, hogy a varázsvilág szerint felnőtt. Ha a lány fiatalabb nála, akkor egy, maximum két év múlva esküvő, ha pedig nem fiatalabb, akkor csak Merlin tudja mikor. Nem mintha bármi halvány lila közöm lenne az egészhez, egyszerűen csak érdekelt. Mondjuk úgy, szeretem beleütni az orrom a barátaim dolgába. Egészen kicsikét. A labdák nem csak engem leptek meg, hanem a mardekárost is. Ennek nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e vagy sem. Végül inkább az utóbbi mellett döntök, ha Ty is ennyire meglepődik, akkor fogalma sincs mi lehet ez - vagy még nem is gondolkozott rajta -, ebből pedig egyenes arányban következett, hogy arról sincs fogalma hogyan oldhatnánk meg. Fantasztikus! Bárcsak lehetne úgy is átkot szórni, hogy nem tudom ki tette, de az átok megkeresi azt és jól kicsesz vele. Arra, hogy a repülést választja csak bólintottam és fel is pattantam a seprűmre. Alapvetően imádok a levegőbe emelkedni. Imádom, ahogy a hajba kap a szél. Imádom, hogy hasíthatok a levegőben. Most azonban semmi ilyesmire nem tudtam koncentrálni, az épségben maradás volt a cél. Ami már majdnem az első levegőben töltött mozzanatomnál meghiúsult, ugyanis kishiján szemből lekapott egy gurkó. Csak a kviddicses tapasztalatomnak köszönhettem, hogy sikerült maradéktalanul kikerülnöm. - Ha nincs más választásunk, majd szétrobbantom én - nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy a repülés oktató engem is megpróbálna kinyírni ezért, talán még Pomfreyt és bele keberné, de voltak előnyei is a prefektusi jelvénynek. Például a szabályszegők és szabályszegések megállítása, ez pedig az volt. Jó, inkább egy életveszélyes csínynek mondtam volna, de akkor is. - Figyelj, nem akarok sztereotipikus lenni, de ötleted se lehet, hogy mi ez? Tudod… azért az ilyen tréfák jellemzőek néhány mardekárosra - ahogy sok más ház diákjaira is. Már nem azokat az időket éltük, mint húsz-huszonöt éve, mikor anya járt ide. Bár ő pont mardekáros volt. Mégis, jelen pillanatban ez volt az egyetlen nyom, amin elindulhattunk. Még akartam kérdetni valami, ám amint Tyra emeltem a tekintetem egyből el is felejtettem. - MÖGÖTTED! - kiabáltam neki, ugyanis az egyik labda éppen hátulról akarta őt lelökni a seprűről nekem pedig már nem volt időm arra, hogy előhuzzam a pálcám és felrobbantsam a labdát. Csak remélhettem, hogy időben ki tudja kerülni. Talán mégsem volt olyan remek ötlet repülni…
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Csüt. Feb. 06, 2020 4:23 pm
To: Alina
- Ez igaz. – Bólintok rá a szavaira. Hogy őszinte legyek, nem is igazán akartam volna kihagyni azt a bizonyos bált, de most már így alakult. Ja, tudom. Szűk családi körben tartottunk összejövetelt, azért nem jöttünk el. Pedig ki nem hagytam volna másképpen, az összes barátom itt volt, a mi ünnepségünk meg kifejezetten unalmas volt. – Mondom halkan, kicsit nyomottabb hangulatban. Ugyanis a kihallgatások engem is elértek. Az ember pedig azt hinné, hogy az, hogy nem is volt jelen ezen a bálon, az automatikusan azt jelentené, hogy ki is van zárva az, hogy bármi köze is lenne hozzá, ehhez képest, azzal az időszakkal még otthon sem tudok elszámolni, amikor feltételezhetően a gyilkosság történt. Ugyanis kicsit… elszöktem otthonról, hogy Franciaországba menjek a húgomhoz. Aki ugyebár hivatalosan halottnak van nyilvánítva. Még a szüleim sem tudják, hogy hova tűntem el arra a pár órára, más meg nem tudja bizonyítani, hogy ott voltam, csak a húgom, ő pedig ebből a szempontból semmit sem ér. Ezt pedig nyilván nem mondhatom el a kihallgatóknak, hogy „ja, bocs, a halottnak hitt húgomat látogattam meg és nem, nem vagyok őrült.” Különben is vigyáznom kell a családom hírnevére, bizonyítékot pedig úgysem tudnának találni ellenem, hiába gyűlöltem Briggset teljes szívemből és majdhogynem még örültem is annak, hogy végre nincs a környezetemben, de azért ezt kegyetlen lenne mondani. Mindenesetre az biztos, hogy nem igazán bánt a dolog.
- Persze, teljesen biztos vagyok benne. – Eszmélek fel az elkalandozó gondolataimból és rá is mosolygok a lányra. - Nem lesz belőle baj. A szüleim viszonylag nyitottan kezelik ezeket a dolgokat. Az egyetlen, amiben nagyon szigorúak az az, hogy a vérünket tovább tudjuk majd örökíteni. Ezért biztosítottak be engem már egy menyasszonnyal. - Mondom továbbra is egy kis mosollyal. Szerintem kifejezetten kedvelni fognak téged. Nem gyakran történik meg, hogy olyan barátaimat hívom meg hozzám, akiket ők nem ismernek már totyogós koruk óta. Felüdülést fog jelenteni ez számukra. Apám egy fokkal barátságosabb lesz, ő mindenkivel szívesen elbeszélget, anyám egy kicsit… távolságtartóbb az emberekkel szemben, de azért ő is kedves lesz. – Készítem fel, hogy mi fog történni, ha el jön hozzánk. Szerencsére a szüleim imádnak engem, és ezért a barátaim többségét is teljesen tárt karokkal fogadják, az már más kérdés, hogy én igyekszem minél inkább megtartani magamnak a roxforti életemet, hiszen így is szinte állandóan az ő köreikben mozgok, és kell egy kis szabadság. Ezt pedig csak itt, az iskolában kaphatom meg igazán, hiába lesik minden kívánságomat otthon.
Hmm… nem tudom. Nem szeretek ezen gondolkozni. Ha folyamatosan azért aggodalmaskodnék, hogy mikor kell majd igazán felnőnöm, és megházasodnom, akkor nagyon hamar idegbeteggé válnék. Azt nem hiszem, hogy olyan sok idő kell majd hogy megismerjük egymást. Az aranyvérűek, mint tudod, eléggé belterjesek. Mindenki rokona mindenkinek, még ha elég távolról is. Biztos vagyok benne, hogy olyan valaki lesz majd a menyasszonyom, akivel életem során egyszer már találkoztam. Nem leszünk annyira ismeretlenek egymás számára. – Úgy beszélek erről az egészről, mintha ez semmiség lenne. Igazából az is, mert mindig tudtam, hogy ez az esemény majd előbb-utóbb be fog következni, csak szerettem a dolgot figyelmen kívül hagyni, a saját ép elmém érdekében. Még túl fiatalnak érzem magam egy házassághoz, most pedig főleg eléggé küzdök magammal, mert itt áll tőlem alig egy méternyire az, aki olyan ellentmondásos érzéseket ébreszt bennem. Olyan veszélyes érzéseket, amik miatt azt kívánom, bár csak ne lenne előre megírva a sorsom.
De már nem is tudok tovább gondolkozni ezeken a komoly dolgokon, mert a labdák megőrülnek, mi pedig azon vagyunk, hogy elkerüljük a velük való konfrontálódást. Ami nem éppen egy egyszerű feladat. Nekem főleg nem. Nem azért, mert annyira béna lennék, vagy kijöttem volna a gyakorlatból, hanem egyszerűen azért, mert az érzékeim nagy részével Alinát követem figyelemmel, hogy neki még csak véletlenül se essen baja. Az eszemmel tudom, hogy meg tudja magát védeni. Tényleg. De a fránya érzések most is eléggé befigyelnek, és jelenleg nem is tudom azokat figyelmen kívül hagyni. - Szerintem valamilyen saját varázslat lehet. Mi mardekárosok szeretünk kísérletezni ugyebár. Én is szoktam. Ezek után pedig végtelen lehetőségek merülhetnek fel. Sosem lehet tudni, hogy egy másik átokra hogy fognak a gurkók reagálni. – Mondom elgondolkozva, és pont ezt a pillanatot választja arra az egyik rohadt gurkó, hogy hátulról támadjon be. Alina figyelmeztetése épp elég ahhoz, hogy megkezdjem a kikerülő manővert: de így is elkésem, egészen egy pillanattal. - A picsába. -Szisszenek fel, mikor a labda elkapja a vállamat, de annyira feldühít, hogy képes volt eltalálni a rohadék, hogy olyan indulattal lendítem felé az ütőmet, hogy most jó darabig távol lesz tőlünk, az ezer százalék. - Jól vagyok. – Jegyzem meg azért egyből, hiába érzem, hogy a vállam azért rendesen sajog, de hát… ezt sosem fogom beismerni. Főleg előtte nem. Aztán egy pillanattal később teljesen elsápadok, mert látom, hogy most a másik drágaság felé közelít. Teljesen figyelmen kívül hagyva a hasogató vállamat egyből repülök felé, mert akárhogy is gondoltam végig a szituációt, pont olyan pozícióban vagyok, hogy akárhogyan is, de meg tudom akadályozni, hogy őt is eltalálja a gurkó.
nalmas? Miért, mit csináltatok? - kérdeztem leplezetlen meglepetéssel. Nyilvánegy családi vacsora nem olyan volt, mint egy bál, de azért nehezen tudtam elképzelni, hogy a karácsony bárhol is unalmas legyen. Arra a pár napra úgy tűnt, mintha még a mi családunk is békét kötött volna. Nem mintha belháború lett volna, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy rajtam kívül mindenki neheztel valamiért mindenkire. Olyan… furcsa volt ez. Nem szokatlan - végtére is ebben nőttem fel -, egyszerűen csak különös. - Mondjuk a történeteket figyelembevéve talán jobb is, hogy nem voltatok. Az eleje jó volt, hangulatos és kellemes, a díszítés is gyönörű volt. Magához képest még Biggs is rövidre fogta, legalábbis azok alapján a kampány beszédek alapján, amiket eddig hallottam tőle. Kyle halála utána azonban eluralkodott a káosz - sóhajtottam, miközben hátra löktem pár az arcomba hullott kósza tincset. - Tényleg - jutott eszembe, amit már napok óta meg akartam kérdezni, de valahogy mindig kiment a fejemből, ha éppen találkoztunk -, téged hogy hogy bevittek? Itt sem voltál - ez pedig egy olyan mozzanat volt, amit bárhogyan próbáltam megérteni, egyszerűen nem ment. Hiszen, az, hogy Carol gyanúsított volt logikusnak tűnt, még ha az életemre is képes lettem volna megesküdni, hogy semmit sem csinált. De Ty? Ez számomra nélkülözött minden logikát. Bár most valahogy az aurorok sem voltak azok. Még mindig nem voltam teljesen biztos ebben a bálban. A sulis jótékonysági esemény egy dolog, ott a mugli születésűtől a vérfarkasokon át, az aranyvérűig mindenki jelen volt. Ez azonban más lenne, hiszen ide az elitet hívnák meg, társadalmunk kréméjét. Mind ezt úgy, hogy még mindig nem Blackekről, Lestrangekről vagy éppen Gauntokról beszéltünk. Bár annak az esélye, hogy ők is megjelennek itt elég nagy volt. Tyler szavai néminemüleg megnyugtattak, mégsem válaszoltam egyből. Viaskodtam magammal, az eszem és a szívem. Nemet kéne mondanom, de Merline annyira menni akarok. Látni akarom, hogy milyen egy ilyen bál belülről. Úgyse lesz erre több lehetőségem az életben. - Rendben, ha azt mondod nem lesz para, akkor örömmel elfogadom a meghívást - bólintottam végül mosolyogva. - De… lesz rajtam kívül más félvér is, vagy ne is álmodjak ilyesmiről? - kérdeztem óvatosan, jobb mindent előre tudni alapon. Nem mintha ne ismerném az etikettet és a jómodor alapjait, csak félvér voltam, nem egy hegyen nevelkedett jeti. Megértettem. Bár nekem, Merlinnek hála, nem volt vőlegényem, anya és nagyapa pedig feltehetően nem is terveztek ilyesmit, biztosan én sem örültem volna annak, ha így alakul. Arról nem is beszélve, hogy valóban ott lebegett a feje fölött, hogy bármikor odalökik a saját esküvőjére egy félig-meddig idegen lánnyal, akit még csak nem is ismer. Ha nekem kellene… megborzongtam, inkább be sem fejeztem a gondolatot. - És nincs rá mód, hogy kiderítsük ki az? Mármint nyilván nem csak a szüleid tudják ki az, hanem a lány szülei is. És ahogy mondtad ismernetek kell egymást. Hány éves voltál mikor megegyeztek erről? - érdeklődtem, persze nem akartam lovagolni a témán, ha ő sem akart. Amennyibben megkért, hogy ezt most - és mind örökre - hanyagoljuk leálltam, bár Merlinre, nagyon kíváncsi voltam a menyasszony személyére. Arra, hogy én esetleg ismertem-e, vagy csak hallottam-e róla itt az iskolában. Ámbátor egy részem, ami egészen jól ismerte Tyt, azt súgta, hogy őt is érdekli a lány kilét, igy talán nem lesz annyira ellenére, hogy megpróbáljuk kitalálni, hogy ki is lehetett az.
Aprókat bólintva hallgattam a Mardekárost és nem tetszett, amit mondott. Nem a kísérletezés miatt, azzal alapvetően nem lenne bajom, hiszen így születtek az új bűbájok, hanem azért, mert ez most, a jelen helyzetünkben azt jelentette, hogy a világon bármivel is állhatunk szemben. Az Istenit! A rohadt Istenit! Talán még szitkozódtam volna tovább is, de az egyik gurkó Ty felé vette az irányt, én pedig bár megpróbáltam figyelmeztetni az mégis súrolta a vállát. Nem válaszoltam neki, csak az ajkamat harapdáltam. Nem vagyok ostoba fruska, én is kviddicsezem, volt már hasonló sérülésem. Nagyon is jól tudtam, hogy mennyire fájhat neki. Szóval nem, a jól levés sem volt alkalmazható arra, amit éppen érezhetett. Ty megindult felém. A pillanat tört részéig nem értettem, hogy miért csinálna ilyet, aztán belém hasított egy kósza gondolat. A felimserés. Hátra fordultam és egy gurkó tartott felém. Ty túl messze volt, a labda túl közel én pedig… reflexből cselekedtem. Dühös voltam és lássuk be: tehetetlen. Azt még csak-csak elviseltem, hogy engem molesztált ez a két elszabadult szerencsecsomag, de hogy a barátaimat - adott esetben csak egyet - is, az már nem tetszett. A legkevésbé sem. - Confringo - lendítettem a pálcám a labda irányába, mire az megannyi apró darabra és porra robbant. - Ez tényleg ilyen rohadt koszos volt? - kérdeztem leginkább a hangulat oldása érdekében, nem pedig komolyan. Csurom törmelék voltam, szerintem még a hajamban is volt gurkó darab, de nem érdekelt, Ty mellé szálltam. - Nagyon fáj? Csak megütött, vagy le is horzsolt? - érdeklődtem, miközben óvatosan megérintettem a vállát. Tényleg nem vettem be, hogy jól van. - Jobb lenne, ha leszállnánk és elmennénk vele a gyengélkedőre - bár, ha csak zúzódás volt fájdalomcsillapítón kívül nem sok mindent tehettek érte. - A labda miatt ne aggódj, majd elviszem én a balhét. A másikért is, ha ez után még van mersze felbukkanni - nekem nem biztos, hogy lett volna. Megszorítottam a pálcám, fel voltam készülve.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Szer. Márc. 04, 2020 1:38 am
Dangerous Bludgers
A kérdésére muszáj elfojtanom egy keserű mosolyt. - A karácsonyok nálunk sosem igazán a családról szólnak. Nem ülünk le békésen a nappaliban ajándékokat bontogatni, nincsen közös családi vacsora vagy ebéd sem, ilyenkor mindig valamilyen bált kell szerveznünk, még ha sokkal bensőségesebbet is, mint mondjuk szilveszter alkalmával. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz. A szüleim nem ismerik azt a szót, hogy meghitt, kiskoromban sem volt nagyon ilyen közös ajándékozós időszak, de nem is nagyon hiányzott, általában már a mindennapokban mindent megkaptam amit csak akartam, legyen az a legújabb játékról, később pedig bármi másról, még csak ki sem kellett mondanom. Ezek után nem is nagyon volt sok jelentősége a karácsonynak sem. – Vallom be neki. Nem nagyon látszik az arcomon, hogy ez esetleg megviselne, igazából nem is, egészen év elejéig nem foglalkoztam az egész karácsonyi baromsággal, mindig is túlértékeltnek gondoltam, de aztán sok minden megváltozott bennem is, és a családunkban is. Ezen a karácsonyon mindenemet odaadtam volna azért, hogy a húgommal tölthessem el csak kettesben, mindenféle báli mizéria és jó pofizás nélkül, ami máskor a lételemem volt, most viszont már egyáltalán nem vonzott ez a lehetőség. Mintha az eddigi világomból is teljesen kiábrándultam volna.
- Azt el tudom képzelni. – Forgatom meg kicsit a szemeimet, Briggs említésére. Már csak a puszta nevének az említése is képes volt mindig felidegesíteni, és azt hiszem ez azóta se változott mióta meghalt, mert most is csak a bajt tudja okozni, mindenki számára. Ki nem szarja le, hogy ki ölte meg? A gyilkost igazából piedesztálra kéne emelni és ünnepelni, nagyon megérdemelné. - Először csak simán kihallgatni vittek be. Leot eléggé gyanúba került, és igyekeztek minden ismerősét kihallgatni. – Mondom sóhajtva. - Aztán mikor nem rejtettem véka alá, hogy mennyire gyűlöltem azt a rohadékot, elkezdtek jobban kutakodni utánam, és rájöttek, hogy nem voltam otthon abban az időpontban, amikor a gyilkosság történt. Szóval ennyi erővel én is lehettem volna az a kicseszett hős, aki megszabadított minket tőle. De nem voltam, és igazi bizonyítékuk sem lehet ellenem, úgyhogy én sokkal jobban aggódok Leo épségéért. – Avatom be kicsit jobban a részletekbe, hogy mik is történtek azon a bizonyos kihallgatáson.
- Dehogy lesz para, velem leszel. – Mosolygok rá végre boldogabban az előbbi témák után. - Amúgy meglepődnél. Egész sokan szoktak lenni. Ez nem a családi szűk körű báljaink egyike, ilyenkor nagyon sokan szoktak megjelenni. A szüleim tényleg nem annyira vészesek, mint ahogy egyes aranyvérűek… – Na jó ezt még én sem nagyon hiszem el, főleg azok után, amit a húgommal tettek, ezért csak halkan felhorkantok. - Oké… egy kicsit azok, de az idő nagy részében elég felvilágosultnak számítanak. Nincs a félvérűek és a mugliszületésűek ellen fröcsögés, sem ellenségeskedés, ha így neveltek volna, akkor mi sem lennénk ennyire jó barátok. Még csak azt sem mondanám, hogy lenéznék őket, mert ezt sem igazán tapasztaltam, egyszerűen csak… szeretik megtartani a tisztavérű hírnevüket és próbálják elkerülni a botrányokat. Akkor már jobban ki lennének akadva, ha beközölném nekik, hogy hirtelen úgy döntöttem, hogy nem akarom feleségül venni a menyasszonyomat, és helyette mást választok. – Vonogatom a vállamat. - Ennek egyelőre viszont nem sok valószínűsége van. – Azt inkább nem említem neki, hogy nem egyszer, hanem kétszer is meginogtam ebben, először akkor, mikor Domival lefojtattuk azt a bizonyos beszélgetést év elején, majd pedig most, amikor iránta is kezdtem nem megfelelő érzéseket táplálni. Ilyenekről már nem kell tudnia, így is elég jól ismer már.
- Őszintén? Néha úgy gondolom, jobb, ha nem tudom. Ismersz, hogy általában úgy élem az életem, mintha nem lenne holnap, és egyáltalán nem vetem meg az egyéjszakás kalandokat. Ha tudnám a nevét, örökre elfelejthetném ezt a kikapcsolódási formát. – A hangom kicsit érzelemmentes, pedig tényleg így gondolom. Nem hiába vagyok olyan, amilyen, és habár büszke sem vagyok rá, de azt sem mondhatnám, hogy egyelőre még abba akarnám hagyni, amikor tényleg segít abban, hogy kikapcsoljak és megfeledkezzek minden másról. - Ha megtudnám ki az, akkor utána enne a bűntudat, és aztán csak arra lennék képes koncentrálni, hogy vele olyan kapcsolatot alakítsak ki, hogy békességben és lehetőleg boldogan le tudjuk egymással élni az életünket. Úgy érezném, hogy végleg véget ért a gyerekkorom, és utána már csak olyan dolgokkal tudok foglalkozni, ami már a jövőmet jelentik. Akkor többé már nem élhetek csak úgy bele a világba, nem tartva a következményektől. Így is elég sok időmet elveszi az, hogy alkimistának készüljek, de eddig legalább azzal nem kellett foglalkoznom, hogy párkapcsolatot is fenn tartsak. Ha megtudom, hogy ki a menyasszonyom, akkor már azzal is foglalkoznom kell, és akkora seggfej meg már én sem vagyok, hogy annak a személynek a tudatában megbántsam azzal, hogy másokra koncentrálok. – Nem nagyon szoktunk ilyenekről beszélgetni, valahogy sosem vetődött fel igazán a téma, és bevallom másoknak sem nagyon szoktam ilyen nyíltan ezekről a dolgokról beszélni, valahogy… nem érzem úgy, hogy kellene. Amúgy is próbálok mindig mindent ignorálni ezzel kapcsolatban mert az úgy sokkal egyszerűbb. Egyszerűbb, mint beletörődni az elkerülhetetlenbe, és utána csak arra koncentrálni, hogy minden területen jól teljesítsek, nem csak abban a célomban, amit kitűztem magam elé, hanem egy párkapcsolatban is, ami véleményem szerint még nagyobb munkát igényel, mint bármi más, főleg ha komolyan is gondolja az ember.
Mindig is imádtam a kviddicset és különösképpen a gurkókkal sem volt kifejezett problémám, de van egy olyan érzésem, hogy ez a mai nappal bizony alaposan megváltozott. A rohadék habár csak súrolta a vállamat, de én is érzem, hogy ez sajnos nem egyszerű zúzódás. Túl sok balesetben volt már részem, hogy ezt egyből tudjam, de egész egyszerűen csak tudomást sem akarok venni róla. Az viszont megkönnyebbüléssel tölt el, hogy Alinának legalább nem esett baja, és akármennyire is meg fogjuk szívni később, legalább az egyik fenevad nem kajtat már utánunk hála neki. - Nem fáj. – Sziszegem, de ha alaposabban megnézi, akkor bizony ő is láthatja, hogy bizony ez sajnos nem zúzódás, hanem inkább törés. De nem, továbbra sem akarok tudomást venni róla. - Ne! Nem akarok a gyengélkedőre menni. Longbottom leharapná a fejem, hogy ha megint megjelennék nála. – Tiltakozom egyből a javaslatra. Nem hiába mondom ezt, tényleg csak pár napja jöttem, ki a gyengélkedőről, és akkor is kaptam egy jó alapos fejmosást azért, mert párbajba keveredtem. Nem tervezem, hogy ebből a fejmosásból mostanában legyen még egy. - Majd… leszállunk, és megnézem, hogy mit tehetek. – Sziszegem továbbra is, mint egy elcseszett kígyó. Persze, majd pont én fogok bármit is kezdeni vele, aki analfabéta bűbájtanból. Persze. Remek ötlet, Tyler. Ma csak úgy sziporkázol.
y elmosolyodott - bár próbálta visszafojtani -, ám ez mégsem a tőle jól megszokott, laza mosoly volt, amivel úgy általában tekintett a világra. Ez szomorú volt, már-már lemondó. Hirtelen úgy éreztem, mintha valami szúrt volna a mellkasomban és a szememben is. A francba! Nem kezdhettem el most bőgni. Pedig tényleg késztetést éreztem rá. - Ez nagyon szomorúan hangzik - sóhajtottam, miközben megsimogattam a vállát. - Bár nem igazán tudom, hogy te ezt hogy éled meg, de nekem ez olyan… személytelennek tűnik. Így picit olyan, mintha a karácsony elveszítené a jelentőségét - mondjuk nem kizárt, sőt szinte biztos, hogy azért vélekedtem így, mert nem aranyvérű voltam. Az én gyerekkorom, még a maga furcsa módján is inkább meleg és bensőséges volt, nem pedig bálokkal és mulatságokkal tarkított. Persze, a színházban tartottunk összejöveteleket, voltak ott is rendezvények, de azok mások voltak. Soha, vagy csak nagyon, nagyon ritkán keveredtek össze az ünnepekkel. - De ha van kedved jövőre csinálhatunk te, én meg öm… a barátaink, mármint akik tényleg a barátaink, nem csak ismerősök, egy ilyen igaz karácsonyt hogy tudd te is milyen az - vetettem fel túláradó lelkesedéssel, bár még messze volt a jövő december, fejben már azt terveztem, hogy kiket lehetne meghívni, meg hová és mikor kéne csinálni. Tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy Ty még nem mondott sem nemet, sem pedig igent az ajánlatra. Ideje se volt szegénynek. - Hidd el én is legalább ennyire kedveltem őt, főleg a Carollal történtek után - szorítottam meg erősen a seprűmet. Engem legalább annyira fel lehetett húzni Kyle említésével, bár minden bizonnyal egészen más miatt, mint Tylert. Azt hiszem, hogy korábban sosem kérdeztem meg, hogy mit is utált annyira a Briggs fiúban, most meg már tökéletesen felesleges volt. Meghalt. Ennél több gondolatot nem akartam rá szentelni, és lám, még a halála után is csak a baj volt vele. Erre tényleg születni kellett. Vagy halni, fene se tudta már. - Hát, ha nem itt voltál, akkor akár bele is gebedhetnek a próbálkozásba, akkor se lesz ellened semmijük - vontam meg a vállam. Szerettem volna hinni, hogy ez így működik, ám mostanában valahogy nem ment. Látva mik történtek, hogy cibálták be Carolt és hallgatták ki a diákokat úgy tűnt, hogy az aurorok feleannyira sem álltak a törvény oldalán, mint kellett volna. Sokkal inkább a miniszterelnököt szolgálták. - Szerintem Leo rendben lesz - mosolyogtam rá bizakodóan. Bár nem ismertem Leot tulajdonképpen semennyire, csak annyira, amennyit a pályán találkoztunk nem hittem volna, hogy gyilkos. Ahogy egy diákról sem tudtam volna elképzelni ezt. - Nem ő az első, vagy másod számú vádlott. Amúgy is, ha igaz, amit a folyosón hallottam, akkor elvileg az este nagy részében egy Griffendéles lánnyal volt, a neve… nem emlékszem - adtam fel kifejezetten könnyen a név megtalálását. Nem volt olyan fontos, bizonyosan nem mondtam semmi újat Tynak, tuti ismerte a csajt meg a nevét is. Szóval felesleges lett volna magam ezért trenírozni.
- Jól van - emeltem fel nevetve a kezeim magam elé, mint egy a megadás jeleként, hogy meggyőzött, bármilyen bál legyen is az, ha meghív rá, akkor én elmegyek. Tulajdonképpen már akkor beleegyeztem, mikor felvetette, csak voltak bizonyos pontok, amikben tanácstalan voltam. Nem mintha elmúlt volna. Bár határozottan jobban feküdt úgy a dolog, hogy tudtam, nem én leszek az egyetlen félvér, meg olyan, aki egy viszonylag híresebb felmenőn kívül semmit, vagy éppen senki mást nem tudott felmutatni. Legalábbis nem nyilvánosan. Hiszen, Garrick Ollivander leszármazottja is voltam, de ez olyasmi volt, amivel egyelőre még nem kívántam a nagyérdeműnek dicsekedni. - Ez így világos. Tehát nincs bajuk a nem aranyvérűekkel, egyszerűen csak a jövőben is szeretnék megtartani a vérük tisztaságát és a család hírnevét - bólintottam. Tényleg értettem, felfogtam, de megérteni nem tudtam. Még mindig olyan távol állt tőlem ez a világ, mint a számmisztika, vagy az asztronómia. Egyikben sem remekeltem túlzottan. - Mondjuk lehet akkor akadnának ki, hogy ha azt mondanád, hogy egy félvért, vagy mugliszületésűt akarsz elvenni a menyasszonyod helyett. Ha hazavinnél egy Black, Selwyn vagy Rosier lányt lehet semmi bajuk nem lenne vele, de ez még a jövő zenéje - vontam meg a vállam. Amúgy is, Ty tisztán az értésemre adta, hogy nem akar erről a témáról beszélni. Ahogy azt sem akarja tudni ki is a lány. Tényleg ismertem. Nők terén egészen - na jó, teljesen - szabados életet élt. Nem azt mondom, hogy mindenki jó volt, de voltak képben páran. Ha jól emlékszem, volt, mikor egyszerre többen is. Ebbe sosem szóltam bele, az aktuális barátnői sosem mentek a barátságunk rovására, így elengedtem, nekem nem számított kivel és mit csinált. - Vettem Főnök, többet egy szót se szólok a témáról, kisujjeskü - nyújtottam felé nevetve a kisujjam, az már az ő dolga volt, hogy elfogadja-e ezt a régi, gyerekes szokást, vagy csak legyintve kacag egyet rajta. Akkor sem sértődtem volna meg, ha így tesz. Tudtam volna, hogy nem akart megsérteni. Bár az értéseit nem értettem teljesen, azt mégis, hogy mik az aggályai ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. Szívesen, olyan szívesen segítettem volna neki, de azon kívül, hogy a barátja voltam mást nem tudtam tenni érte, mint ahogy támogatom ott és amikor csak tudom.
- Hát persze, én pedig Ollivander vagyok… - sóhajtottam lemondóan, miközben a gurkó törmelékével borítva a vállát néztem, ami biztosan veszettül fájt neki. Hát elfelejtette volna, hogy én is kviddicsesztem? De… ohh wait…., most hogy jobban belegondolok: tényleg Ollivander voltam, de ezt neki nem kellett tudnia. Még nem. Tudtam, hogy hamarosan eljön az a nap, mikor neki is elmondom, de egyelőre elég volt, hogy a baráti körömből Carol tudott róla. Aztán majd Murphy is megtudja valamikor meg ő is, ha magamban is sikerült elrendeznem a dolgot. Az érzéseim, a történtek. - Pont te kezdsz vele valamit? - vontam fel a szemöldököm hitetlenkedve, miközben leszálltunk a füves pályára. Szerencsére a másik labda nem repült erre, lehet megijesztette, hogy szétrobbant a társa. Mindenesetre kevés olyan varázslót ismertem aki Tynál nagyobb tehetségtelenséget mutatott volna a bűbájok felé. Bár lehet sokkal inkább volt ez érdektelenség. Végső soron mindegy, az eredmény ugyanaz volt. Nem értett hozzájuk és kész. - Tehát nem érdekel Longbottom, sem a szúrós tekintete, sem az, ha leszid mind a kettőnket, akkor is elmegyünk hozzá. Vagy segítesz, vagy pedig én rángatlak el odáig és tudod, hogy megteszem, ha kell erőszakot is alkalmazok - vontam össze a szemöldököm. Anya mardekáros volt, valami azért ragadt rám is belőle. Még ha nem is túl sok. - Támaszkodj rám, ha szeretnél - ajánlottam fel, mivel ötletem sem volt mekkora fájdalmai lehetnek, ha nem akart azt is elfogadtam. De hogy mindenképpen elrángattam a gyengélkedőre, abban egészen biztos lehetett.
